Üzemszünet

A blog élet miatt szünetel.

Ez a recept körbejár

Egen, már megint... Munka, munka, fut az idő. Éppen írtam öcsénknek hogy ez a hét az első, amikor nincs extrasütés délutánonként, aztán végül mégis lett: sütihatosokat készítettem az Üzem születésnapjára. S megnéztem, hogy nem tudom, talán a Facebook-os túltengés tette, és a szabadságra készülés, de annak idején nem raktam fel képet az ötemeletes tortáról, amivel az 5. születésnapot ünnepeltük. Ami során olyan kedves mondatot kaptam a főnököm férjétől, áldja meg érte az Ég.

Íme: 

Sütihatosok:

A héten megérkezett Myles-nak, egykori dél-afrikai kollégámnak (emlékeztetőül, egy fotó itt: http://www.kisrumpf.blogspot.ie/2008/08/kedves-emese-s-laci_05.html) és feleségének, Jane-nek a szakácskönyve. Vagyis, nem is szakácskönyv ez, hanem lifestyle book, ahogy ők írták, mert nemcsak a kávézójuk története, receptjei találhatók a csodaszép fotókkal illusztrált oldalakon, hanem a környék, a Sligo melletti Strandhill majdnem minden érdekessége, így aki ott akar tölteni egy-két hétvégét, az nyugodtan vegye kezébe a könyvet, a szeme is jóllakik, s információkkal is gazdagodik. 

Bevallom, irigykedtem. Olyan gondosan összeállított, szép, igényes könyv ez, hogy öröm megfogni, belenézni. S használni! Máris kinéztem belől egy olyan receptet, amihez csak egy nagy edény kell, s a benne lévő finom kajával nagyobb tömeget is jól lehet tartani. Például kettőnket :-)

Ami egy kissé megsavanyította az örömöt, az az, hogy felfedeztem a lemon slice receptjét. A saját nevük alatt. Annak idején, amikor Myles bejelentette, hogy kávézót nyit, engedélyt kért Michelle-től, hogy egyes recepteket használhasson, magával vihessen, úgymond. Ez rendben is volt. De most az egyik képről rámköszönt a lemon slice unalomig ismert képe: kis aranybarna négyszögek, porcukorral leszórva. Hátizé. Tudom, tudom, ilyenfajta lemon slice recept tucatjával kering a neten, blogokon, magam is úgy találtam Chili és Vanília blogján (tud róla), mégis fájt valahogy, hogy a saját nevüket rakták elé. Ezt a receptet főnököm az Üzem signature dessert-jekén tartja számon, s meg fogja jelentetni a receptjét a saját sütős könyvében, ami ősszel fog megjelenni. (S korántsem lesz olyan alapos mű, mint Myles-éké, de mégis. Például néhány receptet még csak most próbálgat hozzá, hogy milyenek is.)

Tudom, hogy nincs új a Nap alatt. Nap, mint nap mosolyra késztet, amikor látom, hogy X-nél felfedezett módszer/recept/sütiötlet hogyan járja be a blogszférát (hú, de szépen mondtam!). Én is legtöbbször más kútfőből dolgozom, főleg dekor terén. Magyar blogokon"hógolyó" sütiként találtam meg a chocolate crakles sütit. A parti kenyeremet más focikenyérként csinálta meg, aztán terjedt tovább. Ugyanez megy angol blogokon is, a világ minden táján, minden nyelvén. A minap Moha blogján néztem tortarecepteket, s keresés közben sokadik kattintással jó messze kötöttem ki, másvalakién, aki csokilepkéket rakott a kislánya cupcake-jeire. Ugyanilyen, de cukormázból készült kék lepkéket raktam mentorom, Daphne 60. születésnapjára készült tortára... S az ötletet Peggy Porschen londoni cukrász könyvéből vettem. Nyilván más is megtalálta, olvasta a könyvet :-)

Párizsba költözése előtt megkértem Amandát, hogyha nem titok, adja meg nekem a pillecukros-Guinness-es csokitortája receptjét, aminek nagy híre van. Mondtam neki, a recept nekem kell, ittlétem 15. évfordulójára akarom V.-nek és nekem elkészíteni. Megígértem, hogy az Üzemben sosem fogom felhasználni. Végül megkaptam a receptet, neki is álltam az elkészítésének. Amikor kész volt maga a torta, elnéztem, s eszembe jutott valami: én ilyen sörös csokitortáról már olvastam valahol, mégpedig az Istennőnél, Nigella Lawson-nál. Elő a könyvével... Valóban az ő receptje volt, annyi volt csak az újítás, hogy megolvadt pillecukrok vannak a tetején, csokival leöntve... Tehát nem annyira új ez sem a Nap alatt.

Erről ennyit. Most megyek, s egy jól bevált Jamie Oliver-recept alapján elkészítem a vacsorát :-) A köret teljesen egyszerű mezei sült krumpli lesz. Ellenben a bor mellé megint txakoli, azt ünnepeljük, hogy V. 15 éve elsutyorgott egy bizonyos leánykérő mondatot...

Amolyan évfordulóféle

Dublin, 1997. augusztus 1. helyi idő szerint este fél 10: életemben először leszálltam Dublinban (DUB). (Döblinnek titulálta a magyar légiutaskísérő, de sebaj.) Jöttem látogatni V.-t, aki már fél éve itt dolgozott.

Ez még - ugye -, bőven 9/11 előtt volt. A pilótafülke ajtaját végig nyitva hagyták a pilóták. Be lehetett látni. A pilóta bézbólsapkát viselt. A Párizsból való felszállás után az ír stewardess bemondta, hogy X és Y friss házasok, utaznak a gépen, most köszöntik őket egy-egy pohár pezsgővel - udvarias tapsvihar. A lemenő nap besütött a kabinba, aranyszínű volt minden. Még le sem szálltam, el voltam bűvölve.

A belépéskor tíz percet "szívózott" velem a hivatalnok, a naplóm szerint. A csomagom sehogysem akart megjelenni a futószalagon. Pánik. Aer Lingus pult, érdeklődtem, onnan elküldtek a CityJet-hez, mert akkor még nem volt közvetlen járat Budapestről (BUD), és én azzal jöttem Párizsból (CDG). Végül, már majdnem könnyes szemmel, de felismertem a csomagomat, amely félretolva, sokadmagával várakozott egy kiskocsin. Azanyátok, jól kezdődik. Felmarkoltam, vissza sem mentem szólni nekik, hogy megvan, de miért ott volt? Kimentem a kapun, Meeting Point, V. ismerős arca sehol. Nézek, várok, kerengek. Hajtott a csomagkeresés izgalma által felgyűlt adrenalin, ezért merészen odamentem egy pulthoz, ahol egy perccel korábban egy néni hangosbemondó mikronfonja fölé hajolt. Elrebegtem, hogy V.-t keresem - kicsodát? Lebetűztem, hangosabban, mire ő bemondta, kis rezignáltsággal a hangjában. Ah, már megint egy ideges kelet-európai turista egy kimondhatatlan nevet ismételve, Jesus, Mary and Joseph.

V. a mai napig állítja, hogy "másik géppel" jöttem, mert nekem 22:15 érkezést jelzett a jegyem, de már 21:35-kor ott voltam. A csomagot keresve. Biztos fújt a szél. A hát.

A hangosbemondó még be sem fejezte a mondatot, a közeli McDonald's mélyéből fel is tűnt a keresett ember, aki 16 nappal később megkérte a kezem.

Így érkeztem meg ide. Először. Aztán jöttem még Karácsonykor, s amikor utána megint jöttem, már végleg jöttem. Vagyis csak sejtettem, és merem remélni, hogy végleg.

Szakmai titkok 3.

Dublinban tavasszal megnyílt egy Dekobake nevű bolt, aminek létéről csak hónapokkal később szereztem tudomást, egy házibuli során. Eddig is ismertem a céget, legalábbis az elosztó központjukat: ők azok, akik cukormáz-lapra nyomnak színes és nem színes dolgokat, például QR-kódot, amit aztán sütire, tortára lehet ragasztani, és ehető. Azóta már voltam a boltban párszor, főleg tortakartonért, de mindig ott hagytam egy vagyont, könyvért (karácsonyi sütiötletek, szenzációs), színes (ÉS jóízű) cukormázért, vaníliáért. Kiszúrójuk nem sokféle van, de cukorvirágokhoz való eszközük van rengeteg. S betűk... s pucér Barbie-testek, hercegnőtortához... Wilton termékek, cukorgyöngyök, fondantpor... és említettem már a sokféle színben pompázó cukormáztömböket...?

S a dolgaikat olcsóbban adják a többi bolthoz képest.

A Facebook-oldalukat néha megnézem, ritkán, nem nagyon van idő nézelődni. A minap rákattintottam egy videójukra, mert a termékről sokan lelkendeztek. Két, teljesen hétköznapinak tűnő áttetsző műanyag lapot hirdettek, amivel a cukormázat vékonyabbra lehet nyújtani, mint simán nyújtófával, s a használatával könnyen mozgatható a máz, elkerülhetjük, hogy a tortára pakolás közben - köszönhetően a gravitációnak - nyúljon, szakadjon. 

Hm.

Megnéztem a videót, hmm. Árengedmény is volt. Vegyünk egyet.

Vettem. Nos, elsőre nem tűnt speciálisnak: csak két, puha, teljesen áttetsző, de kissé vastag műanyag lap, könnyen feltekerhető, saját kartontekercsben, hogy szállíthassam ide-oda. Olyasféle vastagságú, mint egy műanyag irattartó. A videó szerint első használat előtt be kellett volna kennem valamilyen zsiradékkal, aztán szépen letörölni. Vagyis "be kellett volna avatnom". Nem kentem be, mert olyan kis türelmetlen voltam, hanem egyből kinyújtottam a két lap között a puhára gyúrt cukormáztömbömet. Néha kíváncsiságból felemeltem, a lapos tömeg maradt, levált a műanyag lapról. Na, basszus, elvileg fel kellene tudnom emelni a mázréteget a lap segítségével, hogyan is van ez? Tovább nyújtottam, s egy idő után, amikor már szokatlanul vékony volt a mázréteg, gond nélkül fel tudtam emelni úgy a műanyag lapot, hogy rá volt tapadva a cukormáz, nem vált le. Forgathattam, lengethettem, a mázréteg tapadt. Csodás! Kinyújtás után magabiztosan ráterítettem a tortára, nem szakadt el, nem nyúlt meg, nem lettek rajta "terhességi" csíkok, mint néha, amikor túlságosan vékonyra nyújtom a szakadós mázat, porcukrozva a konyhapultot, hogy a máz ne ragadjon le. 

Rettenetesen örültem az eredménynek. Ami a legjobb, hogy a lap segítségével feleannyi mázat használtam fel a tortához, mint eddig szoktam. Ez a megtakarítás nagyon jól jönne az Üzemben, de hiába emlegettem fel a lap hasznosságát főnökömnek, nem harapott rá. A magam lapját pedig nem fogom behurcolászni, döntöttem el, így is majdnem minden reggel, mint egy igásló, fel vagyok pakolva, s a tekercs elég nagy... Már a máznyújtó szép fehér sodrófát is úgy örökölte meg valakitől, nem vette, azt is dugdosnom kell, nehogy bekoszolódjék, aztán nézhetek, amikor fehér mázat kellene kinyújtanom... Meddig tartana ki bent egy ilyen lap, egy hosszú kartoncsőben...

Marad a bőven porcukrozott konyhapulton a kinyújtás a megszokott módszerrel.

***

Még amikor utoljára látogatott meg a higiénikus néni, akkor mondta, hogy tojásfehérje helyett pasztőrözöttet kellene használnom. Akkor már volt a boltokban ilyesmi, tizenöt tojásfehérjének megfelelő pasztőrözött folyadék kis Tetrapak dobozkában. Annak, aki csakis fehérjéből akar rántottát készíteni, biztos nagyon jó, de dekoráláshoz mentsen meg tőle az Isten. Hiába verte a gép vagy tíz percig, nem lett olyan fényes, mint a sima, pasztőrözetlen fehérje. Később is matt maradt, a dekorált, sütőben megszárított sütiknek nem volt meg az a csillogós felülete, mint máskor. A kellő számú tojásfehérje kimérésénél próbáltam rá visszaemlékezni, hogy úgy 40 gramm egy átlagos fehérje súlya, ahhor kell 140-150 gramm porcukor... Önteni lehet, azzal nincs gond, de nekem nem jó. S a gingerbread heti rendszerességgel való készítése után mindig marad 2 tojásfehérjém, azokat használom fel a dekoráláshoz, mit csinálnék azokkal, ha nem használom fel őket? 

Kínlódtam a pasztőrözöttel egyet, aztán diszkréten megváltunk egymástól, lemondtam a használatáról. Majd ha jön a higiénikus néni, feltűnő helyen elhelyezek egy ilyet a hűtőben, de aki a sütijeimet akarja enni, továbbra is nyers tojásfehérjéből készült mázasat kap. Eszi, nem eszi...

Északon

Tegnapelőtt délután körbenéztem a kedvencek között, kivel mi van, s a legtöbben éppen olyan ritkán írnak, mint én. Hiába, lefoglalja az embert az élet. Egyre kevésbé van türelmem a blogoláshoz, vagyis inkább az a helyzet, hogy amit "fejben" megírok, azt hazaérve már nincs türelmem bepötyögni. Közben pedig zúg az agyam a sok gondolattól, ajaj. Apósomék úgy mentek el nyaralni egy hétre, hogy remélték, visszajőve, újra internetes közegbe csöppenve majd sok-sok tartalmas bejegyzést olvashatnak tőlem - elnézést, de ez nem valósult meg. Pedig azon kívül, hogy voltunk északon, voltam jó színházban, voltunk repülőnapon, kertészkedtem, gazoltam, kétszer síkideget kaptam (erre nem vagyok büszke, de megtörtént), körmöt és ajakszélet rágtam, utóbbiakat okkal: a lényeg, hogy megvagyunk, egészségesen.

Az északi út remekül sikerült, felhős volt ugyan az ég, de autózás alatt nem esett, így szépen látni lehetett Skóciát. Egyik ismerős kanyar bukkant elő a másik után, rengeteg faluban még fent vannak a királynő uralkodásának gyémánt évfordulóját hirdető zászlók, plakátok. (Emese, rossz hírem is van: az általad pár éve megcsodált, tengerre néző öregek otthona Carnlough-ban most borostyánnal befutva, bedeszkázott ablakokkal, csendben hámló vakolattal, elhagyottan áll...)

Egy be nem tervezett kanyarnak köszönhetően (hiába, régen jártunk errefelé, az ember felejt) még az új Titanic-múzeum épületét is megnézhettük. Igen fura a környéke, mert a terület félkész benyomást tesz az autósra, mintha egy eddig elhanyagolt gyártelep lenne rohamos felújítás alatt. A két hatalmas darut, Sámsont és Góliátot is megnézhettük közvetlen közelről, míg keresgéltük az A2-re visszavivő utat a belfasti forgalomban.

Szállásunk Ballycastle-ben volt, úgy 10 km-re a White Park Bay-től, ahol felállították a Peacecamp sátrait. A kellemes, félreeső, csendes zsákutcában lévő B and B-t egy másik szállásadó néni ajánlotta, amikor nem sikerült nála foglalni ágyat éjszakára. A neve Hillsea, de a weboldalát nem ajánlom megnyitásra, mert vírusos (hacsak azóta le nem pucolták).

Ballycastle kisváros, érezhetően angolhű, s az, aki csak átautózik rajta a tengerparti A2-esen, a parti házsorokon, a kikötőn kívül nem lát belőle semmit, pedig vannak szép utcácskái, épületei, ápolt gyepei a parttól távolabb eső városközpontban. Meg is lepődtem, amikor a háziúr által javasolt vendéglő felé mentünk, hogy milyen kellemes hely, milyen gondozott, de látnivaló kevés akad. Egy északi túra bázisaként azonban tökéletes. 

A vacsora után elbóbiskoltam, s kissé émelyegve ébredtem. A zsíros, de nagyon finom kaja miatt jelzett a gyomrom, hogy ácsi. Egészen eddig nem volt problémám az epém miatt, ezért csak hosszú gondolkodás után jöttem rá, hogy aha, ez a gond. Szétcsapatáshoz pálinka nem volt kézénl, így ittam némi vizet, s reménykedtem, hogy a régvárt estét nem szúrja el egy rosszullét. A sötétben óvatosan autózva kerestük a parti helyszínt, magunk sem tudva, mire számítsunk. Meg voltunk róla győződve, hogy egy ilyen "artsy-fartsy" eseményt kevesen fognak megnézni, főleg így az éjszaka közepén. A Peacecamp este fél tíztől, sötétedéstől reggel 5:30-ig volt látogatható. Mi valamivel tíz után értünk oda. S mint később kiderült, mázlink volt, mert vasárnap, az utolsó este a nagy szél miatt már nem volt látogatható a helyszín.

Nagy meglepetés volt a gondos kitáblázás, amitől hamar elszokik az ember délen. Nemcsak tábla volt ám, hanem elemlámpás, mellényes személyzet az odavezető keskeny út mentén, hatalmas zászlók, hirdetve az eseményt, s az északíreknek ezt a speciális, rendezvényekkel és kiállításokkal alaposan megtűzdelt ünnepi évét. Diszkrét sorban Toi-Toi wc-k, elvágólagosan álló autósorok, büfékocsi, kávészag, jupiterlámpákkal megvilágított ösvény - legalábbis az első szakasz, utána már saját elemlámpánkra kellett bíznunk magunkat.

S rengeteg ember! Mennyi érdeklődő... Főleg középkorúak, de jöttek fiatalokból álló csapatok is, akik a távolban feltűnő sátorsorok láttán idétlen poénokat sütöttek el, elvégre egy kamasz nem fog elérzékenyülve megnyilvánulni egy olyan "kiállítás" láttán, ami a szerelemről szól. "Fúj, nyáálas".... De azért lebaktattak a partra, mert "cool", s talán titokban, két sátor között szorítottak egyet egymáson, mert mégis, romantika vagy mi... Az ösvény fölött itt-ott denevérek cikáztak, vadászták a sok, fényre gyűlő rovart. Hiába volt saját elemlámpa, s hiába őrködtek minden kanyarban további elemlámpás emberek a lépteink felett, azért itt-ott megcsúszva, botolva tapogatóztunk le a homokos partig.

Ahol már nagyon sokan voltak. A vízhez közel állították fel a sátrakat, hogy hallani lehessen a hullámokat, Ötven, fehéren és sárgán világító sátor állt ott a parton, hosszú sorokba rendezve. Ahogy közelebb mentünk, először csak egy fura, mély sóhajt hallottunk, a sátrakból jött. Úgynevezett "hangképpel" volt dolgunk. Ahogy mentünk előre, úgy hallottuk meg a hangkép további részeit. Interjútöredékek, versrészletek, visszaemlékezések foszlányai... Ismert és ismeretlen emberek hangján. A sátrak között imbolygó árnyak, a sötétből kiváló arcok, itt-ott hallgatózva ülő párok, hol közelebbről, hol távolabbról hallható hangok, s mindehhez a hullámok kitartó, rendszeres időközökben érkező moraja... Számomra tovább bonyolította az élményt a rossz hallásom, így, mint egy bagoly, forgathattam a fejem, hogy honnan hallom jobban a szöveget, mert nem volt mindegy, melyik sátorhoz állok közelebb, s melyik fülemmel fordulok oda.

Unszolásomra leültünk, hallgatóztunk egy darabig, miután készítettem pár fotót, folyattuk a finoman selymes, igen puha homokot az ujjaink között. White Park Bay azért is érdekes, mert sokkal finomabb homokú, mint a többi tengerpart, ezért a szél könnyebben mozgatja a felső rétegét. Éneklő homoknak is hívják, szeles napokon, vagy ha sétálunk rajta, elvileg érdekes csikorgó hangokat lehet hallani - földöntúli élmény lehet, amiben még nem volt részem. Hiába hallgatóztam, hiába tapostam gondosan, nem énekelt nekem a homok.

Akit érdekel, a hangkép innen letölthető. A helyszínről készült rövidfilmeket itt lehet megnézni. A látogatók által javasolt verseket később majd egy kötetbe gyűjtik. Még van pár hónapunk rá, hogy beküldjük kedvenc (angolszász) szerelmes versünket!

Hazajövetel közben még megnéztük a Giant's Causeway új látogatóközpontját, erről majd legközelebb.

***

Gyorsan, befejezésül, a hét jelentős híre még, hogy V. állása alatt megnyílt a padló, de legalább most már biztosat tud, nemcsak sutyorgásokra, pletykákra támaszthatja a gyanúját. Meg fog szűnni a csoportja. Nem aggódik. Pozitív. Sőt, állítása szerint váltana is már, tekintve az elmúlt évek csalódásait. Az elmaradt előléptetések, a nem értékelt erőfeszítések hamar elveszik az ember lelkesedését. A Vanity Fair-ben jelent meg egy hosszú cikk a Gyár hanyatlásáról, sokat megmagyaráz a belső dolgokról, hogyan is mentek/mennek a dolgok, s miért lesz egyre csalódottabb az alkalmazottak többsége. Elolvastam, szomorkodtam, mert mindig szomorú, ha valami tönkremegy. 

A váltásig lesz még nyaralás, Halloween, Karácsony, aztán majd meglátjuk, hogyan indul 2013.

Tervek

Alakul a nyaralás, alakul  nyár. Hosszú hezitálás ("majd holnap lefoglaljuk") után végre tényleg megvettük a repjegyeket, vagyis - kopp-kopp - szeptember nagy részét a Pireneusokban töltjük. Remélhetőleg túlcsorduló érzékekkel, haha! Bogi már emlegetett úticélokat, látnivalókat és vendéglőket, így Bilbaóban sem fogunk tétlenek maradni. 

Addig pedig a spanyol borokat és élelmiszereket áruló Black Pig segítségével "készülünk". Paco most mesélte, hogyan készít a mamája a sonkacsont segítségével babgulyást, úgyhogy beszereztem a V. ízlése szerinti nagyszemű babot a lassan csupaszodó sonkacsontunk mellé - s ha végképp nem bírnánk magunkkal, ennek a boltnak baszk bora is van. De be kell vallanom, a múltkori palack nem esett olyan jól, mint amit Bogival ittuk, az ebédlőasztalánál. Múltidézni jó volt, de a társaság is kell hozzá.

Mindenféle érdekes dolgok történnek mostanság errefelé a szigeten, olyanok, amiket kár lenne kihagyni. Véletlenül láttam meg, egy újságba rakott szórólapon, hogy lesz például ez: Peace Camp.  Ami elsőre elég furának tűnt, amikor megemlítettem a nevet V.-nek, felhorkant, de most már örülök, hogy a linkre rákattintottam: art installation-ról van szó, nem világmegváltásról. Megyünk. Megpróbálunk igazi hétvégi kiruccanást csinálni belőle: megnyílt a Giant's Causeway új látogatóközpontja, valamint Belfast-ban a Titanic múzeum. S az A2-esen végigautózni már önmagába is egy élmény, akár esik, akár süt a nap. Nagyon várom. Mostanában Wendy Cope-nak és Philip Larkin-nak hála, megint rákaptam a versolvasásra. Régi köteteket vettem elő, művelődöm, talán ez a Peace Camp is segít további költőket megismerni..

S nagyon remélem, hogy talán ez is belefér, valamikor, ha az égiek is akarják: igazi érdekesség a Nagy Katalinról  szóló kiállítás Edinburgh-ban. 600 vele kapcsolatos, vagy általa gyűjtött műtárgyat adott kölcsön a Skót Nemzeti Múzeumnak az Ermitázs, csupa olyan tárgy, ami még sosem utazott külföldre. Van olyan festmény, amelyet csak nemrég fedeztek fel az Ermitázs mélyén, koszlott rongyokba burkolva, oda menekítették 1917-ben, a forradalom idején.

Mivel nem valószínű, hogy valaha is megfordulok az oroszoknál, jó volna megnézni. S végre bejutni a várba, ahová eddig sosem volt idő bemenni. Most együtt megnézhetnénk V.-vel, s felidézhetném azt a bő húsz évvel ezelőtti utat, amit boldogult bébiszittyó koromban, apránként összespórolt pénzecskémből tettem Edinburgh-ba, Londonból. Amikor csak azért értük el a megfelelő éjszakai buszt visszafelé társnőmmel, mert unalmamban hangosan felolvastam a jegyemet (nagyon pöpecül nézett ki, akár egy repülőjegy, őrizgettem is sokáig a borítóját), s egy kedves utas szólt a váróteremben, hogy na de lányom, a londoni busz már indulásra kész az épület túloldalán. Azt a rohanást! Vagy tíz órát töltöttünk akkor Edinburgh-ban Gyöngyivel, babiszittyó társammal, s azóta is nagyon kedves emlék az a vele tett első utazás. Aztán másodszor egy tájfutócsapat tolmácsaként jutottam el oda, de akkor a városnézésre szánt rövidke időt könyvesboltokat járva töltöttem, mert angol nyelvű könyvekhez hozzájutni még akkor is nehézkes volt... Most pedig megnyitja az ember az Amazon oldalát, s kész.

No, de addig még túl kell esnünk az Üzembeli szabadságolások okozta zökkenőkön. A szakács kolléga csütörtöktől szabadságra megy, aztán jövő héten a felszolgálók oszlopos tagja, Paco is elutazik három hétre. Borul a jól felépített, bejáratott műszakbeosztás. Főnököm gondosságát jelzi, hogy egyik napra reggeli nyitáshoz, s esti záráshoz ugyanazt az embert osztotta be. Nagyon odafigyel... Mostanában főleg a hamarosan kiadandó szakácsköny köti le a figyelmét, valamint a hétvégéken megjelenő rovata... csak ne a nyitási órák alatt írná a recepteket. Ami engem illet, megígértem magamnak, hogy ha kell, lelkileg is nagyon nekikészülve igyekszem megőrizni a lélekjelenlétemet, nyugalmamat, hogy az esetleges döccenőket, akadályokat ügyesen tudjam venni, s ne legyek síkideg attól, ha valami nem úgy megy, ahogy megszoktam. 

Mostanában a piacon is sok az apró bosszúság, aminek nagy feneket kerítenek, szinte állandósult a sütisütéssel foglalkozó hölgyek közötti háborúskodás, mert a recesszió a piacot is érintette: nem fogy annyi torta, sütiszelet, mindenki féltékenyen figyeli, miből mennyi fogy, kinek megy jobban, s jaj, de nagyon oda tudnak szólni egymásnak... Örülök, hogy ebből kimaradok, a kávékuckóba csak a mendemonda jut el, vagy a piaci értekezletek során hallok ilyesmikről. Szomorú!

Közben újra - hurrá! - kötni kezdtem. Eladtam egy újabb pillekönnyű bordó sálat, még az év elején kötöttem, s jött egy másikra, egy keskenyebbre megrendelés. A minta, a dinnyés igen népszerű, mert már kaptam jelzésfélét, hogy esetleg lenne egy későbbi megrendelés is, csak más színben... Alakul ez kérem!

Az esti kötést elősegíti a mostanában szinte állandósult pocsék időjárás, ami elveszi az ember kedvét attól, hogy kimozduljon egy sétára. Bár a múltkor már annyira vágytam kifelé, fejet szellőztetni, hogy gyalog, a kitartó, de szélmentes esőben elballagtam egyedül újságért. Nem is volt olyan rossz, jó illatok jártak a levegőben, a sok tisztára mosott virág, bokor, a sokféle zöld üdítő volt, lehetett gondolkodni, s nem az foglalt le, hogy a szél hogyan vágja az arcomba a cseppeket, s vajon tönkreteszi-e a szél az ernyőmet... 

***

Az elmúlt hétvégén pedig megint kocsmáztam :-) Amanda tartotta a búcsúösszejövetelét egy belvárosi kocsmában, Dublinban. Ma délután repült el Párizsba, kisfiával, a barátjához. Új életet kezd újra abban a városban, ahol egykor sütni tanult, a híres iskolában. A lelkére kötöttem, hogy írjon blogot, meséljen mindenről... s esetleg írjon recepteket is :-)

Nem vagyok oda a kocsmai helyszínekért, a zajban nem hallok, a tömeg nyomaszt, de mindenképpen búcsút akartam mondani Amandának, átadni az ajándékba készült sütiket. S ilyenkor összejönnek a közös ismerősök, volt és jelenlegi kollégák, van alkalom olyanokkal is beszélgetni, akikkel a munka sietős perceiben nem tudok. 

Például remek kis lelkifröccsöt tartottunk Elenával, olasz kolléganőmmel a kocsma előtt, egészen addig, amíg meg nem jelent egy idősebb úr, s rövidke előzetes bevezetés után - "de kellemes az akcentusa, olasz?" - elkezdte simogatni Elena arcát, s kielemezni a vonásait, Elena "harmadik szemét". Elena férje, Carl ott állt mellettünk, szó nélkül. Szerintem a döbbenet bénította meg! Aztán én kerültem sorra, az öregúr megragadta a kezemet, végigvizslatta az ujjaimat, s kielemezte a kézhátak vonásait, ráncait, figyelmeztetve, hogy a jövőmhöz meg kell értenem a múltamat, tegyek ott rendet. (Yeah, right, bullshit, thanks.)

Amikor meséltem V.-nek, meglepődött, hogy nem szóltam az öregre, hogy ne tapogassa a kezem, de elég ártatlan volt a dolog, s nem volt benne valahogy semmi fura. Egy dublini, sörrel átitatott estén szinte természetesnek tűnik az ilyesmi. S kedvesebb emlék marad, mint mondjuk, részegen verekedő fiatalok elől sietős léptekkel kitérni, az utolsó LUAS felé menet... Inkább a fura öreg a légből kapott bölcsességeivel, mint ezek.

Málnás süti

Mostanában ez a kedvenc sütireceptem. Ez bejött, nem hagyom kitúrni a többi közül. Ugyanis főnököm előszeretettel lövi le az ötleteimet, mondván, új tortáim túlságosan "elvágólagosak", "nettek", s ott ugye, a kissé rusztikus, házi a menő. Így kissé csalódottan haza is hoztam néhány tortaformát az Üzemből, mert csak feleslegesen hányódnak a többi között. Elég sűrűn úgy nézek ki reggelente, mint aki a fél konyhát költözteti, mert viszem be a saját cukormázaimat, kiszúróimat, néha magát az egész dekort is, mert van, amit képtelenség ott bent megcsinálni, a sűrű forgalmú konyhapultnál. Nincs bosszantóbb, mint amikor végzek egy szépen kinyújtott fehér mázzal, ráterítem a tortára, simára lapogatom, s akkor a vállam fölött átnyúl egy kéz egy még nedves bögrével, hogy a helyére akassza, patty, és ott a torta közepén egy csepp víz... amit nem olyan könnyű eltüntetni, még a rászórt, szétsimogatott porcukorral sem. Szólok elég sűrűn, hogy kedveseim, ne nyúlkáljatok felettem, de elég sűrűn elfelejtődik a kérés. Így inkább itthon csinálom meg a dekort külön réteg mázra, s egy fémlapon beautóztatom reggel az Üzembe.

Szóval, a recept. A pocsék, esős idő ellenére azért elkezdtek érni itt is a gyümölcsök, eper, málna, s sokadszori kérésre a beszállító hajlandó végre ír málnát szállítani a holland helyett. Ahhoz tökéletes ez a tészta. 23 x 32 cm-es tepsi kell hozzá, akkor lesz szép magas. Nagyobban nem nagyon érdemes elkészíteni, mert akkor lapos lesz, nem érvényesül annyira a tészta puhasága.

Hozzávalók:

350 g sütőporos liszt

1 kávéskanál sütőpor 

250 g finom krisztálycukor

2 (de inkább 3) citrom reszelt héja

250 ml sima joghurt

5 nagy tojás

250 ml napraforgó olaj

20-25 deka málna

Ha nincs sütőporos (self-raising) lisztünk, akkor adjunk hozzá még egy teáskanál sütőport. 

Melegítsük elő a sütőt 170 fokra. Szitáljuk össze egy edénybe a lisztet a sütőporral. A cukrot, az olajat, a citromhéjat (amiből én inkább többet szoktam beletenni), a joghurtot és a tojásokat kedvenc keverőgépünkkel kevertessük jó habosra. Utána forgassuk bele a lisztet, keverjük simára. A sütőedényt vajazzuk, béleljük ki sütőpapírral, öntsük bele a tésztát. A tetején igazságosan terítsük el a málnaszemeket, hogy majd később mindegyik szelethez jusson. 35 percig süssük, az eredeti recept 50 percet mond, de az üzemi sütővel 35 perc alatt mindig kész volt a tészta. A teteje szép világosbarna lesz, benne a pirosló, kissé besüllyed málnákkal. A recept állítja, hogy a tetejére 200 g porcukorból és 2 citrom levéből készült bevonat illik, de a kollégáim egybehangzó véleménye szerint kár lenne elrontani a süti ízét cukros bevonattal!

Próbáltam, ribizlivel is finom! A recept Eunice Power-től származik (www.eunicepower.com)