Tervek

Alakul a nyaralás, alakul  nyár. Hosszú hezitálás ("majd holnap lefoglaljuk") után végre tényleg megvettük a repjegyeket, vagyis - kopp-kopp - szeptember nagy részét a Pireneusokban töltjük. Remélhetőleg túlcsorduló érzékekkel, haha! Bogi már emlegetett úticélokat, látnivalókat és vendéglőket, így Bilbaóban sem fogunk tétlenek maradni. 

Addig pedig a spanyol borokat és élelmiszereket áruló Black Pig segítségével "készülünk". Paco most mesélte, hogyan készít a mamája a sonkacsont segítségével babgulyást, úgyhogy beszereztem a V. ízlése szerinti nagyszemű babot a lassan csupaszodó sonkacsontunk mellé - s ha végképp nem bírnánk magunkkal, ennek a boltnak baszk bora is van. De be kell vallanom, a múltkori palack nem esett olyan jól, mint amit Bogival ittuk, az ebédlőasztalánál. Múltidézni jó volt, de a társaság is kell hozzá.

Mindenféle érdekes dolgok történnek mostanság errefelé a szigeten, olyanok, amiket kár lenne kihagyni. Véletlenül láttam meg, egy újságba rakott szórólapon, hogy lesz például ez: Peace Camp.  Ami elsőre elég furának tűnt, amikor megemlítettem a nevet V.-nek, felhorkant, de most már örülök, hogy a linkre rákattintottam: art installation-ról van szó, nem világmegváltásról. Megyünk. Megpróbálunk igazi hétvégi kiruccanást csinálni belőle: megnyílt a Giant's Causeway új látogatóközpontja, valamint Belfast-ban a Titanic múzeum. S az A2-esen végigautózni már önmagába is egy élmény, akár esik, akár süt a nap. Nagyon várom. Mostanában Wendy Cope-nak és Philip Larkin-nak hála, megint rákaptam a versolvasásra. Régi köteteket vettem elő, művelődöm, talán ez a Peace Camp is segít további költőket megismerni..

S nagyon remélem, hogy talán ez is belefér, valamikor, ha az égiek is akarják: igazi érdekesség a Nagy Katalinról  szóló kiállítás Edinburgh-ban. 600 vele kapcsolatos, vagy általa gyűjtött műtárgyat adott kölcsön a Skót Nemzeti Múzeumnak az Ermitázs, csupa olyan tárgy, ami még sosem utazott külföldre. Van olyan festmény, amelyet csak nemrég fedeztek fel az Ermitázs mélyén, koszlott rongyokba burkolva, oda menekítették 1917-ben, a forradalom idején.

Mivel nem valószínű, hogy valaha is megfordulok az oroszoknál, jó volna megnézni. S végre bejutni a várba, ahová eddig sosem volt idő bemenni. Most együtt megnézhetnénk V.-vel, s felidézhetném azt a bő húsz évvel ezelőtti utat, amit boldogult bébiszittyó koromban, apránként összespórolt pénzecskémből tettem Edinburgh-ba, Londonból. Amikor csak azért értük el a megfelelő éjszakai buszt visszafelé társnőmmel, mert unalmamban hangosan felolvastam a jegyemet (nagyon pöpecül nézett ki, akár egy repülőjegy, őrizgettem is sokáig a borítóját), s egy kedves utas szólt a váróteremben, hogy na de lányom, a londoni busz már indulásra kész az épület túloldalán. Azt a rohanást! Vagy tíz órát töltöttünk akkor Edinburgh-ban Gyöngyivel, babiszittyó társammal, s azóta is nagyon kedves emlék az a vele tett első utazás. Aztán másodszor egy tájfutócsapat tolmácsaként jutottam el oda, de akkor a városnézésre szánt rövidke időt könyvesboltokat járva töltöttem, mert angol nyelvű könyvekhez hozzájutni még akkor is nehézkes volt... Most pedig megnyitja az ember az Amazon oldalát, s kész.

No, de addig még túl kell esnünk az Üzembeli szabadságolások okozta zökkenőkön. A szakács kolléga csütörtöktől szabadságra megy, aztán jövő héten a felszolgálók oszlopos tagja, Paco is elutazik három hétre. Borul a jól felépített, bejáratott műszakbeosztás. Főnököm gondosságát jelzi, hogy egyik napra reggeli nyitáshoz, s esti záráshoz ugyanazt az embert osztotta be. Nagyon odafigyel... Mostanában főleg a hamarosan kiadandó szakácsköny köti le a figyelmét, valamint a hétvégéken megjelenő rovata... csak ne a nyitási órák alatt írná a recepteket. Ami engem illet, megígértem magamnak, hogy ha kell, lelkileg is nagyon nekikészülve igyekszem megőrizni a lélekjelenlétemet, nyugalmamat, hogy az esetleges döccenőket, akadályokat ügyesen tudjam venni, s ne legyek síkideg attól, ha valami nem úgy megy, ahogy megszoktam. 

Mostanában a piacon is sok az apró bosszúság, aminek nagy feneket kerítenek, szinte állandósult a sütisütéssel foglalkozó hölgyek közötti háborúskodás, mert a recesszió a piacot is érintette: nem fogy annyi torta, sütiszelet, mindenki féltékenyen figyeli, miből mennyi fogy, kinek megy jobban, s jaj, de nagyon oda tudnak szólni egymásnak... Örülök, hogy ebből kimaradok, a kávékuckóba csak a mendemonda jut el, vagy a piaci értekezletek során hallok ilyesmikről. Szomorú!

Közben újra - hurrá! - kötni kezdtem. Eladtam egy újabb pillekönnyű bordó sálat, még az év elején kötöttem, s jött egy másikra, egy keskenyebbre megrendelés. A minta, a dinnyés igen népszerű, mert már kaptam jelzésfélét, hogy esetleg lenne egy későbbi megrendelés is, csak más színben... Alakul ez kérem!

Az esti kötést elősegíti a mostanában szinte állandósult pocsék időjárás, ami elveszi az ember kedvét attól, hogy kimozduljon egy sétára. Bár a múltkor már annyira vágytam kifelé, fejet szellőztetni, hogy gyalog, a kitartó, de szélmentes esőben elballagtam egyedül újságért. Nem is volt olyan rossz, jó illatok jártak a levegőben, a sok tisztára mosott virág, bokor, a sokféle zöld üdítő volt, lehetett gondolkodni, s nem az foglalt le, hogy a szél hogyan vágja az arcomba a cseppeket, s vajon tönkreteszi-e a szél az ernyőmet... 

***

Az elmúlt hétvégén pedig megint kocsmáztam :-) Amanda tartotta a búcsúösszejövetelét egy belvárosi kocsmában, Dublinban. Ma délután repült el Párizsba, kisfiával, a barátjához. Új életet kezd újra abban a városban, ahol egykor sütni tanult, a híres iskolában. A lelkére kötöttem, hogy írjon blogot, meséljen mindenről... s esetleg írjon recepteket is :-)

Nem vagyok oda a kocsmai helyszínekért, a zajban nem hallok, a tömeg nyomaszt, de mindenképpen búcsút akartam mondani Amandának, átadni az ajándékba készült sütiket. S ilyenkor összejönnek a közös ismerősök, volt és jelenlegi kollégák, van alkalom olyanokkal is beszélgetni, akikkel a munka sietős perceiben nem tudok. 

Például remek kis lelkifröccsöt tartottunk Elenával, olasz kolléganőmmel a kocsma előtt, egészen addig, amíg meg nem jelent egy idősebb úr, s rövidke előzetes bevezetés után - "de kellemes az akcentusa, olasz?" - elkezdte simogatni Elena arcát, s kielemezni a vonásait, Elena "harmadik szemét". Elena férje, Carl ott állt mellettünk, szó nélkül. Szerintem a döbbenet bénította meg! Aztán én kerültem sorra, az öregúr megragadta a kezemet, végigvizslatta az ujjaimat, s kielemezte a kézhátak vonásait, ráncait, figyelmeztetve, hogy a jövőmhöz meg kell értenem a múltamat, tegyek ott rendet. (Yeah, right, bullshit, thanks.)

Amikor meséltem V.-nek, meglepődött, hogy nem szóltam az öregre, hogy ne tapogassa a kezem, de elég ártatlan volt a dolog, s nem volt benne valahogy semmi fura. Egy dublini, sörrel átitatott estén szinte természetesnek tűnik az ilyesmi. S kedvesebb emlék marad, mint mondjuk, részegen verekedő fiatalok elől sietős léptekkel kitérni, az utolsó LUAS felé menet... Inkább a fura öreg a légből kapott bölcsességeivel, mint ezek.