Culchies' day - Nosztalgia folytatódik

December nyolcadika van. Mária szeplőtelen fogantatásának napja. Hagyományosan az írek ilyenkor állítják fel a karácsonyfát (de van, aki már korábban is ott buzgólkodik a nappali ablakában, s a mi telepünkön is van már vagy 5-6 kivilágított fa- vagy ablak. Ez a nap régebben vallásos ünnepként szabadnap volt, s a vidékiek ("culchies") ilyenkor lepték el Dublint, mert jöttek bevásárolni az "úri" fővárosba. Ez a szokás a mai napig fennmaradt, pedig már nem szabadnap. Hiába az online vásárlás lehetősége, a vidéki írek tömegével jönnek fel a fővárosba, hogy sok-sok bevásárlószatyorral és papírtáskákkal a kézben ott nyomakodjanak boltról-boltra, hogy aztán kimerülten megtöltsék Dublin rengeteg kávézóját és kocsmáját, mielőtt visszaindulnak a tömött parkolókból vidékre. Hagyomány, mint a mince pie és a tömős gyümölcstorta.

Én is megvettem már azt a néhány függőt, amit majd kirakok a lakásban, s aztán kiteszem a kis koszorúkat az ajtóba/ablakba, s ez lesz idén a karácsonyfánk. Maradt egy ádventi mézes koszorúm is, idén annak a gyertyáit gyújtjuk meg vasárnaponként. A háttérben morog a mosógép, csendesen szárad húsz kis mézes házacska az asztalon, s készülök a maradék mézeskalács emberek dekorálására, s három kilónyi sütitészta kisütésére. A hét végére el kell készülnöm a téli mézes jelenettel, amit a LauraLynn gyermekhospice-nak ígértem, s ott a rendelésük is, 150 süti, amit majd a gyerekek fognak dekorálni karácsonyi foglalkozásuk alkalmával. Van még ezen felül dolog bőven, csomagolás, sütés, bonbonkészítés és dekor, valamint vasalás, címlisták összeállítása, képeslapok megírása... Sűrű napok ám ezek!

A Desmond nevű vihar elvonult a hétvégén, alaposan (szó szerint) felforgatva az ország életét. A következő esőhullámot szerdára ígérik. Egész hétvégén, és tegnap is olyan idő volt, hogy nem volt kedvünk kimozdulni, még a karácsonyi vásárra sem mentem el, barlangmélyből hallgattuk a szél üvöltését, s sűrűn ellenőriztem, jön-e be a víz az ablakkeretnél, de szerencsére kitartott a szigetelés. Komor, reggeli félhomály volt egész nap, a meleg légáramlat fejfájást hozott, eltömődött orrot, s rosszkedvet, amit még a Christmas FM örökké vidám(kodó) dalai sem tudtak oszlatni.

A madarak a többnapos szünet után most bukkantak újra fel, nagy a forgalom az etetőtálnál. A cinkék igen rendesek, nem csak a magot eszik, hanem vgigvizsgálják a fenyő ágait is, összeszednek mindent, ami mozog. A gyep szottyos, és sikamlós, s a langymeleg időjárás miatt megint feltűntek a csigák, s kizöldült a moharéteg a járólapokon. Nem december ez, hanem szinte április. A tree fern-ünk megbolondult szegény, s immáron harmadszor lódult neki, s újabb 5 levelet hoz...

Paul azt mondta, szombatra elkészül az etetővel. Igen várom már, mert annak nincs értelme, hogy a kitett mag szétázzon a fel-feltámadó esőzésben. A nagy nosztalgiázás közben arra próbálok visszaemlékezni, hogy volt-e nagyanyám házánál etető, de csak arra emlékszem, hogy mindig a konyhaablakkal szemben, az orgonafa alá szórta ki a kifőtt leveszöldséget. Etetőt később öcsém szerelt fel a hálószoba ablakába, amikor már ők laktak ott. Remek képeket készített a madarakról...

Megint nosztalgiázom, mert a minap újra kinyitottam azt a könyvet, mely a soproni Lőverekről szól, s megnéztem az az 1896-os képeslapot, amin látható Nagyi háza. Eltolt kalapú T alakú ház volt, amely faverandát ölelt magához. 

 Kubinszky Mihály: A régi soproni Lőver c. könyvéből kifotózva

  

Dugókból készült karácsonyi koszorú - még anyám készítette

Régen még egy bejárata volt csak, amin Nagyiék osztoztak a szomszédokkal. A T kalapja tartozott hozzzájuk, s a T-hez kis négyszögletes konyhát tapasztottak, így lett az ő házrészük teljes. A környékük nem volt még beépítve, amikor kisgyerek voltam, a közeli hatalmas telek füvét még úgy kaszálták, s lovaskocsi vitte el a szénát. Egyszer felülhettem a lóra... Fokozatosan épült be a környék, mire odaköltöztem felnőttként, mindenfelől házak vették körbe, főleg nagyobbfajta házak, módosabb építtetőkkel. A lőveri telkek sosem voltak olcsók. 

Amikor még kicsi voltam, a szomszédaik egy Keke és Dici névre hallgató fiatal házaspár voltak, akikhez 4-5-6 éves koromban sokszor átjártam: nem bánták, hagyták, hogy Burda-katalógusokat nézegessek, üldögélhettem a verandájukon, s néha kaptam a nyugatnémet csokikból, amit rokonok küldtek nekik. Egyszer osztott csak ki Dici, akinek nem emlékszem a rendes nevére (talán Edit volt?). Ugyanis lerajzoltam őket, s a rajz fölé odaírtam a becenevüket, mire kissé ingerültem mondta, hogy a rendes nevüket kellett volna odaírnom, hogy' merészelem őket így hívni?! Lehet, hogy ezeket a beceneveket csak egymásnak tartogatták, s akaratlanul is megsértettem valami bizalmi határt. Ez az egyetlen emlékem róluk.

Aztán eltűntek. Mint kiderült, disszidáltak Nyugat-Németországba. Egy agronómus férfi és a felesége vették meg a házrészt. A férfi alkoholista volt, s sokszor üvöltve veszekedett a családjával, s egyszer az utcán lévő gesztenyefára kapaszkodva néztük végig, hogyan próbál a kocsijával betalálni a kertkapun. A ház ekkor már szigorúan elszeparált részekre volt osztva, a közös bejárat megszűnt, ők hátulról, a lebontott veranda felől jártak be, az előszobából nyíló dupla ajtó elé pedig Nagyi szekrényt tolt. A padláson idővel fal választotta el a két részt. Féltünk az agronómustól, és utáltuk is, erőszakos bunkósága miatt, s ahogy üvöltött a fiaival. Egyszer télen, amikor felmentünk a szokásos vasárnapi ebédre, a téli sötétség leple alatt krumplit nyomtunk a kipufogójába, mert hallottuk valahol, hogy akkor nem indul az autó... Legközelebbi ottlétünkkor Nagyanyám gyanútlanul mesélte, hogy "mennyire kínlódott egyik reggel a szomszéd az autóval"... Nagyi amúgy is mindig szemmel tartotta őket, mert folyton volt valami, amit lehetett pletykálni róluk. Akkor már nem volt faveranda sajnos, pedig egy régi lővéri ház nem ház veranda nélkül... Aztán idővel ők is elköltöztek, s mostanság az igen szépen rendbetartott ház aljában kozmetika van, míg a fenti részen az üzemeltető család lakik.

 Kránitz József fotója

Amikor még ott laktam, élmény volt minden séta az ebekkel, hiszen szép volt a környék. Szép most is. Felettünk a Villasor, csodás (verandás!) házaival, műemlék villáival, ápolt kertjeivel. Volt, hogy a bokrok alján sündisznót talált nekem Peggie, volt, hogy bagoly repült el felettünk hangtalanul. Igazán szép tavasszal és télen volt, a sok virágzó madulafa között, vagy a frissen hullott hóban. A sarkon, a Nepomuki Szt. János kápolnával szemben (ahová nagyanyám sokáig járt misére, amíg a lába bírta), volt egy ház, ami egy ideig álomházam volt. (Az akkor 45 milliós ára bődületes összegnek tűnt Most mennyi lehet, el sem tudom képzelni.) Szép nagy gyepes kert, több szint, faveranda, a tetején szintén fából készült terasz... Sokszor elképzeltem, hogy ott reggelizni milyen jó lehet, miközben lelátok a városra, s a Fertő felé... Álom, álom, édes álom.

Séta közben, esténként be lehetett látni a kivilágított, meleg lámpafénnyel megtöltött verandákra, s mindig elképzeltem, hogyan világítanám ki őket Karácsonykor, holott akkor még nem voltak divatban ezek a hosszú égősorok, kék LED-es csíkok és fényfüggönyök. Gyertyát és színes lámpaernyőket gondoltam ide- és odarakni, vastag függönyt és széles ölű fotelokat mögéjük... Megrakott könyvespolcokat, nagy bögre teát... Macskát a fotelbe, s teljes az idill. De kicsiben megvolt ez nekem otthon, csak nem faverandás műemlékvillában, hanem egy több mint százéves, aulról folyamatosan felázó, málló falú, bozontos kertű, de mégis kedves kicsi házban. Gyengébb pillanataimban elképzelem, hogy felújíttatjuk - már az Üzemet és az azt magába foglaló épületet tervező építészeket is kifaggattam, hogy meg lehetne-e csinálni. S meg lehet, a technika megvan, de rengeteg, rengeteg pénz kell hozzá, és igen óvatosan kezelendő, jószomszédi viszony. Lottónyeremény és megbízható munkások segítségével újjá lehetne építeni a házat, s berendezni úgy, hogy kényelmes legyen, nemcsak a földszinten, hanem fent is, a padlást, aminek alacsony falára még kamaszkorú anyám rajzolt fel fekete festékkel hangjegyeket, amikor szolid bulit tervezett ott.

S mert közben megtaláltam, álljon itt egy fotó Gizi macskámról is, aki olyan rossz véget ért.

Nosztalgia

Ha néha véletlenül elém kerül egy-egy régi fotó ideköltözésünk idejéből, elrémülök, mennyire megnőttek a kertben a növények - s most nem a kövek között feljövő gazokról beszélek. A díszként az építési vállalkozó által idetelepített standard kerti bokrok fa magasságúak, a borostyán, ami régen még itt-ott szálként futott fel a hátsó falra, ma maga alá temeti, maga alá öleli a hátsó és az oldalsó falat. Remek rejtekhely a madaraknak, a bogyókat pedig a kövér erdei galambok és a rigók eszik.  

Ugyanilyen elrémüléssel szoktam néha megnézni régi ismerőseim, osztálytársaim fotóit - nagyon megváltozott némelyik arcvonás, van, akivel igen elbánt az idő és az élet. Ahogy velem is. A kerek, kislánykori hörcsögarcom megereszkedett, nagyagyáméhoz hasonló kis hájdudorok lódnak a nyakam felé, amiket talán kitartó kalóriaszámlálással el lehetne tüntetni - a Tennivalók listáján ez is szerepel. A sima, már nem pattanásos bőröm még megvan, hiába, kenem lelkesen csodaszerekkel, hogy legalább ez megmaradjon. Még szerencsésnek mondhatom magam: van olyan egykori Nagy Szerelmem, akit nem ismertem fel. 

A minap, amikor hazajöttem V.-szállításból, a fürdőszobában még ott lengett zuhanyozásának szauna-köde, s erről eszembe jutott, hányféle fűtésű fürdőszobám volt már: régen szüleim lakásában milyen hatalmas bojlerünk volt, amit emlékezetem szerint még fával kellett fűteni. Egy kicsit féltem is tőle gyerekkoromban, féltem attól hogy nekiesek, s jól megégetem magam a magas, rakétaszerűen vékony testén. Ez után elég hamar lett gázfűtéses a lakásban, és már nem volt szükség arra a forró fehér szörnyetegre, amelyik ott állt a kád mellett. A mosógép vette át a helyét.

A legromantikusabb fürdőszoba, amit használhattam, Londonban volt, a családnál, ahol babysitterkedtem. Külön fürdője volt a család nőtagjainak, s külön a férjnek. Ez utóbbit használhattuk mi is, magyar lányok, ugyanis ketten voltunk babysitterek a háznál. Egy szép nyomat (!) volt a wc felett a falon, keretezve, üvegezve, s a zuhanyzó melletti, utcára néző, földig érő, tipikusan angol (egyrétegű üveggel készült) fel-le húzható ablakot nem roló védte, hanem kétrétegű függöny. Vajszínű, vastagon leomló, a fürdőszoba kövén? padlóján? halomba gyűlő szép puha anyag, amit belülről egy másik, fehér hímzett függöny borított. Sokkal szebb fürdő volt, mint a lányok lecsupaszított, dísztelen kádas fürdőszobája, ahol a főszerepet egy hatalmas tükör játszotta.

Szüleim lakásában aztán ott  voltak még a cserépkályhák, amelyeket nagyon szerettem. A pincéből kellett felhozni a fadarabokat, le- és felsietve a sötét lépcsőn, rettegve, hogy esetleg egy patkány jön velünk szembe a pincében (sosem jött). Apám volt a tűzmester, nekünk is megtanította a kályhabeli tűzrakás mikéntjét, csak éppen begyújtanunk nem volt szabad. Ez a tudás később jól jött, amikor nagyanyámnál éltem, mert nála is cserépkályha volt, s ott már néha befűthettem magam is.

A gázfűtés beszerelése előtti időkben, erős telek idején gyakran volt délutánonként + 4-5 fok a lakásban, mire hazaértünk az iskolából. Estére aztán kellemes 23 fok lett, apu befűtésének hála. A hőmérsékletingadozást jól illusztrálja, hogy az egy időben nálunk vendégeskedő mogyorós pele délutánonra mindig hibernálódni kezdett, kicsi teste hidegen gömbölyödött össze fészke mélyén, késő estére pedig megéledt, felmelegedett, s ott ugrált a terráriumban...

Karácsony után apám a cserépkályhában égette el a kályha előtt feldarabolt, szétfűrészelt, ropogósra száradt karácsonyfát. Az égetést mindig alapos porszívózás zárta, a sok száraz fenyőtű sercegve, zörögve sietett végig a porszívó fémcsövén. Mindig jó volt szagolgatni a gyantaillatot, ahogy betöltötte a lakást. Néha azzal játszottam, hogy körmömmel nyomtam szét a fenyőág kérgén dudorodó gyantapattanásokat, aztán lemoshatatlanul ragadt tőle az egész tenyerem. Később szüleim a kályha mellé cserép-ülést is rakattak, alatta fatartóval - macskabúvóhelynek is kiváló volt.

Huszonévesen elköltöztem nagyanyámhoz, ahol szintén fatüzelésű kályha volt. Minden évben, amikor megjött a fa meg a szén, hősiesen dobálhattam-lapátoltam a hatalmas kupacokat le, a pincébe. Legalábbis akkor, amikor nagyanyám nem vette föl azt a furcsa, torzonborz, Zoli nevű cigány embert, akit a környékbeli öregasszonyok szoktak alkalmazni házi munkákhoz. Jött lapátolni ebédért, sörért, és némi pénzért. 

Egy cserépkályha fűtötte a konyhát, a szobámat és a kicsi, keskeny fürdőszobát. A kályha hajnalig langyos teteje jó szolgálatot tett, amikor fel kellett rá dobnom a dunyhát, amit lepisilt legelső macskám, s amit reggelre ki akartam szárítani, nehogy nagyanyám észrevegye a balesetet, és botrány legyen. A kezdetben Savanyú Rögzítősó (később Murchison) névre hallgató macska sokszor tette akciódússá az éjszakát, amíg aztán végleg ki nem tiltottam.

Amikor odaköltöztem, a fürdőszobát nem fűtötte semmi. Egy hatalmas elektromos bojler volt fölszerelve a kád fölé, ami éjjel égőpiros szemmel jelezte, hogy melegíti a vizet, de fűtés az nem volt. Így reggelente meglehetősen hideg volt, amikor fürödtem volna, mert kihűlt éjjel a szoba. Egy idő után apám fejmagasságban felrakott egy hősugárzót a falra, ami úgy félméteres csíkban melegített, úgyhogy igyekeztem ebben a fél méterben mosakodni, zuhanyozni, törölközni. Orosz hősugárzó volt, nagyon jó szolgálatot tett. Egyébként télen elég romantikus volt ott zuhanyozni, mert a keskeny, hálófüggöny- és rács védte fürdőszobaablakon éppen kiláttam a szomszédék kertjére, a szemfájdítóan fehér téli világra, miközben omlott rám a forró víz a bojlerből...

A bojlert talán még a szerelő állította be, és nem lehetett hozzányúlni, hogy a víz hőmérsékletén változtassak, mert nagyanyám abban a hitben élt, hogy amit egyszer beállítottak, azon nem szabad változtatni, mert "elrontjuk". Így aztán a bojler sokat csöpögött, amikor túlságosan meleg volt benne a víz, s én hallgathattam a lehulló cseppeket, ahogy koppannak a kád falán. Egy idő után ezt meguntam, és egy madzagot vezettem a túlfolyótól a kád faláig, s annak a mentén folyt le a víz.

A konyhában nagyanyám gázzal főzött, egy darabig a nála mozgékonyabb szomszédja hozta biciklivel a palackos gázt a telepről. A gázpalack aztán csinos, gumirozott piros szoknyát kapott a konyhában, ami elrejtette fémtestét. Ennek a gáznak a segítségével készültek a híres csirkelevesek, sütemények, vasárnapi ebédek, amin részt venni családi hagyomány volt, a város másik végéből buszoztunk fel nagyanyámhoz és gyakran gyalog balalgtunk haza, hogy lejárjuk a dús ebédet. 

A gáz bevezetése után azért a cserépkályha megmaradt. Kellett egy hely, hogy papírszemetet égessünk. Sokszor ültem úgy esténként szemben a kályhával, hogy a talpamat a forró kályha csempéjén melengettem. A gázszerelő mester amúgy ritka rendes ember volt, nemcsak hogy hamar végzett, hanem ki is takarított maga után. Erre példát addig még soha nem láttam, hónapokig emlegettük, s ajánlgattuk őt mindenkinek.

Amíg nem volt gázfűtés az előszobában, az nagyon hideg helyiség volt, ott lehetett tartani a befőtteket, csinosan elrendezett polcokon, és ott lehetett érlelni a kocsonyát. (Gizi nevű kandúrom egyszer az összes kocsonyából kiemelte a húsokat. Hozzáfért, ugyanis a nyitott pinceajtón át szabadon közelekedhetett az udvar és az előszoba között még télen is).  Az ember kétszer is meggondolta, hogy éjjel kimenjen-e pisilni, annyira hideg volt az előszobában telente. Nagyanyámnak volt egy nagyon vastag szőnyege, amit felakasztottak az ajtó elé. Akkoriban még nagy havak voltak, s komoly hidegek. Volt olyan tél, hogy amikor reggel kinyitottuk az ajtót kívülről védő hatalmas spalettákat, fél méter magasan támaszkodott neki a szélfútta hófal.

A már említett Zolit az öregasszonyok sokszor kérték meg havat lapátolni, fát vágni, szenet behordani, de egy munkát azonban mindig magamnak tartogattam: ez pedig hólapátolás volt. Jó 50 m-re volt a kapu a ház ajtajától, s hogy közlekedni tudjunk, oda bizony utat kellett lapátolni.

Ilyenkor játszottam "Alaszkásat": a ház oromzatán lévő gyenge villanykörte úgy-ahogy megvilágította a bejáró elejét, én pedig azt játszottam, hogy az alaszkai sűrűségben vagyok, jobbról-balról bokrok, a felettünk lévő víztelep széltépte tujasorának zúgása mellett "a vadonban" lapátolom a havat. Farkasüvöltésnek megfelelt a környékbeli kutyák ugatása, társaságnak pedig ott volt a macskám, vagy a kutyám, amelyik kényeskedő léptekkel jött-ment mögöttem, a már tisztára lapátolt járólapokon.

 Peggie a behajtón

Ugyanilyen lelkesedéssel hasogattam A fát néha lent a pincében, szintén ábrándozva, hogy valahol Alaszkában élek, s és magamnak vágom a téli tüzelőt. A pince elég rejtélyes hely volt, a lépcsők alatt sötétlő mélységgel, egy kicsi helyiséggel, ami a fáspince mellett nyílt, s ahova éveken keresztül nagyapám a szénport öntötte be. Oda még bevilágítani sem mertem, nemhogy benézni, és mindig nagyon gyors lépésekkel jöttem mentem föl-le a lépcsőn.

Később ugyanebbe a farakásokkal szegélyezett pincehelyiségbe vackoltattam el szegény megmérgezett macskámat, amikor már nem bírtam vele egész éjjel fent maradni, s ápolni az óránként rátörő rohamai alatt. Az idegrendszerét már annyira tönkretette a méreg, hogy nem bírt lenyugodni, s csak körbe-körbe tudott menni, döcögve, tántorogva, mint egy felhúzott játék, s ha mellégugoltam, nekem ütközött, s nekem támasztotta a fejét. Tehetetlenül bőgtem felette. A nagy szeretetemben öt napig reménykedtem, kezeltettem, hogy hátha felépül, s csak utána szedtem össze a bátorságomat, s altattam el Gizit. Ma egy két méter magas tiszafa nő felette.

Nyaranta a fürdőablak mindig nyitva volt, akárcsak az ajtó, ami egyenesen a szobámba nyílott, s kis riglivel záródott. Amikor rendes gázfűtés lett a házban, már merészebb voltam, s késő őszig résnyire nyitva hagytam a fürdőszobaablakot és az ajtómat is: azon keresztül jött-ment Possum macskám (a megmérgezett Gizi utódja) egészen addig, amíg megjött a hó, akkor lezártam ezt a bejáratot, s kénytelen volt a pincablakon át közlekedni. Ha a fürdőszobaablakon át érkezett haza, akkor mindig meghallottam, ahogy mancsával óvatosan kinyitja a kissé nyikorgó fürdőszobaajtót, majd átjön a szobán és felugrik az ágyra. Nagyon sokszor ott aludt velem. Télen a pincén át közlekedve eljuthatott a padláslépcsőig, s ott volt fészke, amiben aludhatott.

Télen csak egyetlen alkalommal hagytam nyitva az fürdőablakot, néhány nappal azután, hogy lebabázott a kutyám. Amúgy ez volt az első fészekalja, s kezdő anyaként meglehetősen zavartan vette tudomásul, hogy most már kiskutyái vannak. Egyetlen meghagyott kölykét az első napokban elég bizonytalanul ábrázattal ápolta, gyakran nekem kellett visszarakni a csecsére a kis Mackót, ráhajtva Peggy csupaszőr, széles combját, mintegy nehezéknek, hogy hosszan tudjon szopni, ugyanis Peggy folyton felállt, és lepottyantotta magáról a bébit. 

Aztán megszokta, hogy kölyke van de az első éjszakán, amikor kiraktam a kutyát babástól a házába, éppen megjött a hó, és nagyon féltem, hogy esetleg a kiskutya megfázik. Nyitva hagytam hát a fürdőszobaajtót és az ablakot, és meglehetősen nyugtalanul aludtam, füleltem, hátha hallok valamit. S hallottam is, cérnavékony kis nyöszörgést az éjszaka közepén. Hálóingem fölé kabátot vettem, úgy mentem ki a kutyákhoz, és persze, a baj akkor már megtörtént: Peggy alighanem kiugrott a házból pisilni, és kirántotta magával a gyerekét a hóra, hiába volt elég magas küszöbe a kutyaháznak. Így aztán beköltöztettem magamhoz Peggy-t és Mackót. Először ugyan a szőnyegen kezdték, de hamarosan már hármasban aludtunk az ágyon. Az éjszaka során megérkezett a macska a nyitva felejtett ablakon, és szépen bevackolt hármunk mellé. Az egyik legidillibb éjszaka volt, amit az állataimmal töltöttem.

 

Possum a szobám ablakában, az ágy felett

Most itt nálunk gázfűtés van, és egy furcsa óraszerű szerkezettel lehet szabályozni, hogy mikor kapcsoljon be a gáz, melegítse a fürdővizet és a fűtést. Ez már egy kissé elmaradt rendszer ahhoz képest, hogy máshol már szobánként lehet szabályozni, hogy hány fok legyen. Sőt, itt vannak az új Nest, Netatmo és hasonló rendszerek, amelyek segítségével mobiltelefonon állíthatja be az ember hazafelé menet, hogy milyen meleg legyen a szoba, mire hazaér. Számomra ez már maga a csoda ahhoz képest, hogy mennyi szenet lapátoltam be a pincébe, és hogy nagyon sokszor csak nagyanyámra számíthattam, hogy meleg legyen a szobában, mire hazaérek. Azért kellemes emlékek ezek, és a legutóbb, néhány évvel ezelőtt, amikor hó esett itt, nagyon boldogan mentem ki a ház elé, hogy egy ócska fémlappal eltoljam a havat a járdáról, egykori nagy alaszkai álmaimra és a városligeti ház hosszú bejárójára emlékezve.

 A ház és a bejárat ma, a pinceablakkal

Gyesznóságok - frissített verzió

Kezd kialakulni a heti rend. Legalább hetente kétszer elviszem V.-t az irodáig, amikor szállítok az Üzembe, vagy ha nagyon pocsék az idő, amúgy csak kirakom a villamosmegállóban, Stillorgan-nél, aztán irány haza, visszabújás az ágyikóba egy órára. Hétfő a házimunkáé, vasalás film/tv mellett, porszívózás, ilyenek. A többi nap sütés.

Ma reggel ugyan kemény fagy fogadott minket, a kocsiablakok minden oldalon le voltak fagyva, de csak a villamosmegállóig vittem V.-t. Amikor jöttem vissza, éppen kelt a Nap, a dombok mögött vékony fénycsík világított, muszáj volt lefényképezni. Mire beértem a telepre, más világosodott. Hazaérve a ház árnyékolta félhomályos kertben kiraktam két marék madárkaját (a meztelencsigáknak ez az idő már tényleg túl hideg), aztán szundi. A múlt heti viharok után ma csendes nap volt, szemerkélő esővel, és tartósan felhős éggel, igazi novemberi borúval. Lehet, hogy ma beüzemelem a melegvizes palackomat...

***

Korábbi, magamnak tett ígéretemmel ellentétben meginvitáltam ismerőseimet, barátaimat, hogy "like"-ingolják a sütős Facebook oldalamat, s segítséget is kaptam, hogy többen lássanak. Ennek köszönhetően kaptam pár érdeklődő mailt, üzenetet, de igen keveset. Abból is csak egyből lesz megrendelés. Azzal vigasztalom maga, hogy a piac, és az Üzem ad elég elfoglaltságot, januárban pedig elgondolkodhatom azon, hogyan tovább. Jankát megtették head baker-nek a munkahelyén, igen szereti, s azt mondta nekem, ne aggódjak, nem lesz olyan bonyolult a tanoncság, mint ahogy képzelem. Mivel reggel 7-kor kezd, megint korán kelek majd, de nem bánom. Nagyon kiváncsi vagyok, hogyan dolgoznak! Van egy halvány elképzelésem, pékségekben tett látogatásoknak/kisfilmeknek köszönhetően, de az igazi majd az lesz, ha odatesznek egy pult elé, hogy na, tessék akkor formázni...

***

A héten nagy öröm ért. Zsuzsa, a gannai Bodzás Vendégháztulajdonosa (is) érdeklődött a kovászos kenyér sütése után, aminek a receptjét, a kelesztési/sütési folyamatát saját interpretálásomban már megírtam korábban. Most saját blogján megmutatta a kenyereit. Valami hihetetlenül jó érzés, hogy sikerült továbbadnom, amit tanultam! Hogy valaki más is alkalmazza, hogy másnak is kedvet csinál, hogy belevágjon...

Amikor a búcsúvacsorámon azt mondtam a főnökömnek, hogy sokat köszönhetek neki, nem hízelegtem, nem lódítottam: ő tette lehetővé, hogy elmehessek Bath-ba, s egy kurta hétig tanulhassak Bertinet iskolájában. Azóta is visszavágyom, s valahányszor a tőle tanult módszerrel suvasztom be a kenyeret a sütőbe egy kukoricadarával megszórt, Tescós, fém tortaemelő lapon (rendes péklapát el sem férne a konyhában, haha), nosztalgikusan gondolok arra a remek 5 napra. 

Főnökömnek köszönhetem, hogy megismertem remek termelőket, akiknek farmjáról/üzeméből származó, bio/egyedi módszerrel készülő termékeiket használtuk az Üzemben. S amikor más éttermek menüin visszaköszönnek az ismert nevek, csak vigyorgok befelé: ismerem őket, ettem a szalámijukból, a füstölt halaikból, sajtjaikból, urambocsá' még sütöttem is valami finomat nekik, amikor tőlünk rendeltek süteményt.

Így aztán a szokásosnál alaposabban elmélyedtem abban a cikkben, amiben Fingal Ferguson, a Gubbeen farm egyik tulajdonosa mesél termékeikről, munkájukról - külön kitérve a szalámikra, mert mostanság sok rossz szóval illetik az ilyen kolbász- és húsféléket, a WHO figyelmeztetése miatt. Engem és V.-t szalámival, chorizo-val, sonkával bármikor el lehet csábítani, márpedig a Gubbeen cég chorizo-ja nagyon finom. Számtalanszor ettem az Üzemben ebédre. Kéthetente jött mindig a szállítmány futárral, nagy dobozokban, tucatszám érkeztek a hosszú kolbászszálak. Szeretem a termékeiket, a profi brosúrájukat, a szép weboldalukat, amin bemutatják munkájukat, a sajtjaik különösen kedvenceim, főleg, amikor alaposan megértek már. (A Tesco-ban rejtélyes módon mindig csak a kemény, még enyhén éretlen sajtjuk kapható, ellenben a nagyobb karikáktól, amik az Üzembe érkeztek, azoktól csak komoly erőfeszítéssel tudtam magam távol tartani.)

Olvasom a cikket, a remek állattartási szokásaikról, lelki szemeim előtt már rakom össze egyik receptjükhöz a hozzávalókat, aztán jön a következő cikk, amely egy biogazdálkodót mutat be, aki disznókat tart, szintén Schull környékén, ahol a Gubbeen farm is található. S azt nyilatkozta az ember, s ettől döbbentem meg, hogy noha a sertés mindenevő, házi hulladékkal mégsem etethetik, ha a sertéshúst eladásra szánják. Mint nyilatkozta, egy krumplit odaadhat a disznónak, de ha már megfőzte, lehúzta a héját, akkor sem a krumpli, s a héja nem kerülhet a disznó elé... EU-s szabály.... 

Hihetetlen. S mesél tovább, milyen megkötések vannak, mivel etethetők a disznók, milyen antibiotikummal kellene tömni őket, ahogy mondta, mintha mindent elkövetne a magas hatóság, hogy színtelen, íztelen hús kerüljön a boltok polcaira. S megemlítik a trükközést a csomagolt húsra kerülő címkékkel is, mert nem mindegy, hogy a címkén "Produced in Ireland", or "Produced of Ireland" kerül... Az előbbi jelenthet külföldről behozott húst, az utóbbi valóban ír sertésből készült terméket takar...

A döbbenet után egy kis recept Fergusonék konyhájából:

Fokhagyma és chorizo leves hat főre

Hozzávalók: 

6 teljes fej fokhagyma, gerezdekre bontva, héjában

4 evőkanál olívaolaj

1 nagy vöröshagyma, apróra vágva

2 szál zeller, apróra vágva

egy kis csokor kakukkfű, levélkéire szétszedve

250 g Gubbeen chorizo (vagy spanyol chorizo) apró darabokra vágva

1/2 kiskanál édes füstölt paprika

1.5 liter csirkehúsleves

só, frissen őrült bors

kis maréknyi petrezselyemlevél, díszítésnek

A sütőt 180 fokra előmelegítem, a fokhagymagerezdeket két evőkanál olívaolajjal kikent sütőlapra teszem, s alufóliával letakarom, majd 20-30 percig sütöm a forró sütőben, amíg meg nem puhulnak. Lehűtőm, majd kinyomom őket a héjukból és pürésítem őket.

A maradék olajat egy vastag aljú lábosban közepes lángon felmelegítem, beledobom a hagymát és egy csipet sót. Öt percig kevergetem, majd hozzáadom az apróra vágott zellerszálakat és a kakukkfű leveleket. Még öt percig főzöm, majd kissé nagyobb lángra teszem, s hozzáadom a chorizo-t is. Pár percen át addig főzöm, amíg a chorizo darabkák oda nem kapnak egy kicsit, s kiengedik az olajat. Rászórom a paprikát, elkeverem, majd belekeverem a fokhagymapürét és a csirkehúslevest. Forralni kezdem, aztán kis lángon főzöm 15 percig. Ízlés szerint sózom, borsozom. Tálaláskor apróra vágott petrezselymet szórok a tetejére. A kovászos kenyeremből egy jókora szeletet vágok mellé. Ha nagyon meg akarom adni a módját, a fokhagymás olajból csöpögtetek vagy a leves, vagy a kenyérszeletek tetejére...

Figyelmeztetés: a sült vagy olajban puhított fokhagyma sok szelet csinál, ezért a kellemetlenségek elkerülésére alkalmazzuk Bertinet trükkjét: sütés vagy párolás előtt hámozzuk meg a gerezdeket, vágjuk őket ketté, és a közepükből szedjük ki azt a kis csíraszerű valamit, ami néha ki szokott hajtani a zöldségeskosárban elfeledve árválkodó gerezdekből. Így megszabadulunk a gerezd azon részétől, aminek a másnapi kellemetlenségeket köszönhetjük az amúgy igen finom leves elfogyasztása után.

Remembrance day 2015

 

Ezt a verset Myles felesége rakta fel a Facebookra, azonnal megfogott. (S ennek köszönhetően felfedeztem egy fiatal költőt.) Pontosan visszadja, amit érzek. S ennek a nagy kollektív gyásznak a közepén éppen ez jutott eszembe, hogy mennyi baj, fájdalom, gyász van világszerte... ki tudja mind számotnartani... S hogy az első döbbenetes órák után hogyan egymás szemére tudják hányni vadidegenek, ha valamelyik borzalom nem foglalkoztatja a másikat az elvárt (?) mértékben. 

Nem tudom, nem fogom, nem akarom magamra venni a világ fájdalmát, képtelen vagyok mindenre gyászosan, könnyes szemmel reagálni. Elég volt az, hogy szombat reggel a torkom elszorult, amikor Amanda és Louis, Párizsban lakó ismerőseink bejelölték magukat a Facebook-on azzal, hogy biztonságban vannak. A gyors végigvétele a rövidke sornak, ki van ott? Ki él ott? S hála az égnek, mindenki megvan. Volt kollégák a Gyárból? Üzleti út látogatottjai? 

Nem tudok mindenre időt, energiát, érzelmet szánni. Naponta bombáznak egykor támogatott jótékonysági tömörülések, csoportok új kampányokkal. Naponta jönnek emailek, hogy ez és ez ellen, ennek és ennek az érdekében tiltakozzak, írjak alá. Néha megteszem, sokszor nem. A világom nem tágul, hanem szűkül, s már csak azért facsarodik össze igazán a szívem - bármennyire is szánom a többit -, amit/akit ismerek, aki/ami hozzám közel áll. S ha ez csak jobbára Európa határáig terjed, akkor bizony csak addig ér. Oda, odáig, ahol ismerősök, barátok élnek. Ahol jártam, ahol valamennyi időt töltöttem. Sem szent, sem világmegváltó nem vagyok, hogy magamhoz öleljem az összes szenvedőt, s álmatlanul forgolódjak, s megoldást keressek. Vagyok annyira önző, hogy szűrök. S már csak néhány olyan dologért sírok, ami hozzám közel áll.

Mint ma, a német katonai temetőben. Ahová azért mentünk ezen a hétvégén, mert V. nem volt itthon az előzőn. 11-én a közeli templomba mentem, egy rövidke megemlékezésre, ahol - nagy meglepetésemre - a közeli iskola gyerekei is részt vettek, csupa 7-8-9 éves. A pap elmagyarázta nekik, miért vagyunk az előtérben lévő felkoszorúzott emlékkő, nevekkel teleírt kőtábla előtt, s a háborúkban résztvett katonák egy-egy hozzátartozója mondott néhány szót. Öreg katonák, érmekkel teleaggatott mellkasú férfiak között álltam. Mindenki ismert mindenkit, ismeretlen voltam a "parish" tagjai között. Megható volt a pontban 11-kor megtartott egyperces csend, a gyerekek éneke, a pap rövidke beszéde. 

Aztán ma elvittük a pipacsot, kertem még maradék virágai közé fűzve Knockree-be. Míg parkoltunk, megjelent egy férfi, trombita-tokkal, s V. odasúgta nekem: "Itt valami műsor lesz". Dr. Herbert Rumpf, és a vele egy sírban nyugvó német sírköve elé jókora, német zászlóval fdíszített babérkoszorú volt odakészítve. Leraktam a csokromat, s elindultunk megnézni a többi sírt, emlékkövet. Tavaly óta felújítottak megint, a kövek betűit szépen kiemelve találtuk. Most sokkal jobban olvasható mindegyik név. 

Mire elindultunk volna, megjelentek a megemlékezők. Férfiak, nők, gyerekek, fiatalok, öregek, egyenruhás férfiak vegyesen, egyesekről nagyon lerítt, hogy nem írek. Kórus állt fel a trombitás mellé, s kértem V.-t, maradjunk, ha már látogatásunk így egybeesett a koszorúzással. A trombitás rövid szólója után énekelni kezdett a csoport, az egyik hölgy operaénekesnői hangerővel támogatta a többieket. Aztán egy hosszú kabátos férfi beszédet tartott, aminek csak foszlányait hallottuk az erős szél, a közelben zúgó fenyőfák és a patak hangosan lezúdúló vize miatt. Mint kiderült, ő a német nagykövet. Utána koszorúzás, és megint egy rövid, szívbemarkoló trombitaszóló. A tömeg mögött surrantunk el a kocsiig, ott már rendőr felügyelte az úton átmenő megjelentek biztonságát. 

V.-nek mondtam a könnyeim lenyelése után, hogy igen, ez szép és jó, hogy gyertyák, és virágok, koszorúk és gyermekének, a pipacs most már heteken át való kitűzése, de nem fog változni semmi. Semmi, de semmi nem kényszeríti rá a világ lakóit arra, hogy a másikkal békében éljen. Nyugodtan felkészülhetünk egy újabb gyászos, döbbenetes eseményre, s marhatjuk egymást, ha a másikat nem érdekli, tovább folytatva az a háborút, amit valahol, valaki egészen más okból elkezdett.

Öltögetés

Egész héten nagy esők és erős szelek járták, a madáretetőt nem is töltöttem fel, kifújta volna belőle a szél egy perc alatt a magot. Helyette rendeltem egy szép tetőset az egyik piaci kollégától, aki nem mellesleg amolyan mindenes is, pl. nemrég megszerelte nálunk a halódó csapot. Mint kiderült, a csapnak nem volt semmi baja, azon kívül, hogy a finom szűrő a fejében el volt tömődve, az a sok kis szálszerű korrdált darabka, lerakódás, ami a víztartályból került bele, eltömte, ezért nem csorgott belőle rendesen a víz.

Tegnapelőtt szállítottam, s nemcsak az Üzemnek, hanem egy dublini hölgynek is, aki hétfőn hívott fel, hogy flamingó sütiket rendeljem tőlem. Húú, izgultam nagyon. De elégedett volt, a leszállítás is sikerült gond nélkül, igaz, a háztól messze sikerült csak megállnom, mert amolyan igazi, keskeny utcácskájú lakónegyed volt. Délután pedig iziben el is vertem a bevételt a Knitting and Stitching Show-n, ahová eddig még sosem jutottam el. Már eleve azzal a szándékkal mentem el, hogy keresztszemes és/vagy goblein készletet nézek, mert fonalat csak úgy szabad venni, hogy az ember tudja, mennyi kell, nekem pedig most nincs beütemezve egy olyan projekt sem, amihez leültem volna megnézni, mennyi fonal kell. Fonalakból csak információkat néztem, annak ellenére, hogy több helyen is hatalmas kupacokban álltak a gombolyagok, fél- vagy negyedáron, de engem nem ez érdekelt. Elég hamar sikerült végigjárnom a folyosókat a sok standdal, kihagyva a patchwork-öseket, az ékszereket, kellékárusokat, szerintem V, ha ott lett volna velem, értékelte volna a határozottságomat. Ami tetszett, arról begyűjtöttem a névjegyet, szórólapot, s a végén visszamentem. Ami nagyon megfogott, az egy Alex nevű fiatalember Coolree márkanév alatt futó, kézzel festett, kis szériában készülő fonalai, amik a weboldalán megcsodálhatók. Hozzá majd még "betérek", idővel. 

Akinél hosszabban elmolyoltam, az Michael Powell volt (érdekes, még egy pasi!), aki egyedi, saját rajzai, festményei után készülő keresztszemeseivel állított meg. Nagyon régen, az angol Tóvidéken vettem egy kis boltban egy készletet tőle, ott, ahol Tip nevű utazó birkánkat is vettem, s azóta időnként rá-ránéztem az oldalára, de aztán a kötés, a sütés kiverte a fejemből az egész keresztszemezést. S most itt láttam megint viszont a dolgait, s ő is ott állt a pult mögött! Muszáj volt elmesélnem neki, hol találkoztam a terveivel először.

Utána csak egyszer álltam meg alapos mustrára: Hannah Bass standja csodás volt! Nála láttam egyedül nem a giccsköb kategóriába tartozó goblein-készleteket: világvárosok térképeit tervezi át gobleinekké, a városokra (szerinte) jellemző színekkel. Nem Dublin, hanem a Barcelona-mintájú párna csábított el... Kérdezte, milyen "világváros" érdekelne, Bilbao-t mondtam. "Ó, azt még nem említette senki!" - mondta, s leírta egy listára a nevet. Nem volt érkezésem megnézni, milyen városokat modntak még nekik az érdeklődők.

Tegnap este bele is kezdtem az öltögetésbe, s el is jutottam a R betűig a városnévben.

***

Gyűlnek a megrendelések a házikókra. Már idegen is telefonált, ismerőstől hallott rólam, úgyhogy eddig inkább szájhír útján terjedek. Eddig kilenc rendelés van, beleértve azt az egyet, amit majd a piacnak csinálok, tombolatárgyként, s azt is, amit a LauraLynn House-nak ajánlottam fel. Utóbbit inkább tablónak tervezem, mint egy háznak, de majd meglátjuk, hogy sikerül, mert könnyen szállítható jelenetet kell készítenem, hogy tudják ide-oda rakogatni, ha szükséges. S tervem, az rengeteg, ötlet, a Pinterestről, más mézesklácsosoktól, jaj, rengeteg. Annyit dolgozhatok, amennyit nem szégyellek. Október kiugróan jó hónap volt, remélem, november is az lesz.

Kenyerek

Alakulgat a rutin. A hétfő-kedd-szerda a sütiké, megrendeléseké, a csütörtök-péntek a kenyereké. Ezen a héten hetet sütöttem, újra megcsináltam azt a kenyeret, amivel a piacon réges-régen bekerültem a kenyérsütők körébe: a rozsos-köménymagos cipót. Kicsit tömős lett, legközelebb tovább hagyom kelni - ellenben kaptam friss élesztőt a (barátságtalan eladókkal teli) lengyel boltban, így azzal készült, nem porélesztővel. Most már biztos, hogy minden kenyérsütéskor alkalmazni fogom az autolyse módszert, mert igen szépek és nagyok lesznek tőle a kenyerek, s hamarabb elkészül gyúrásukkal Őrnagy úr.

A Halloween-es sütik is elfogytak mind, az új, megemelt árukon. A szép, celofánzacskós csomagolásban igen elegánsan mutattak. De ezen a hétvégén igen bosszúsan vettem észre, hogy két zacskónyi sütim is darabokra törve fogadott, amikor mentem kicsekkelni. Sajnos, az idős hölgyek, akiknek már rossz a szeme, keze, elég mostohán rakogatják a sütiket, nem rossz szándékból, egyszerűen hiába mondom, hogy nagyon törékeny, nem tudnak már óvatosan nyúlni hozzájuk. S a vevők is elég gondatlanok: amikor panaszkodtam, Sally, a controller elmesélte, hogy az ő eladni kitett növényéről hét (!) levél hiányzott, amikor eladatlanul hazavitte. Megtapogatják, visszateszik, néha figyelmetlenül rárakják a táskájukat a pultra... Jövő héttől kísérletképpen a  sütiket egyenként, a szeletelt torták között fogják árulni, ahol gondosabb kezű kollégák árusítanak.

Közben gyűjtöm a karácsonyi ötleteket, szégyentelenül válogatva a Pinterest képei között, illetve az ihletadó weboldalakról. Ma volt a sütősök megbeszélése a piacon, ki mivel rukkol ki Karácsonyra: a mini mézeskalácsházakat, formákat, bonbonokat "vállaltam" el. S a sütihegyeket! Befutott az első házmegrendelés is...

***

A gyúrás nélküli, finom kenyerekhez pedig itt az a recept, amit a Bodzás Vendégház tulajdonosának. Zsuzsának ígértem nemrég. Bejárta a világot, szerintem magyar blogokon is feltűnt akkoriban, vaslábasban, fedett jénaiban sütötték. A másik recept pedig "hamis kovászos" néven fut, egyik kedvencem, a rozsos cipó tulajdonosának, Linda Collister-nek a receptje. Idemásolom, nekem bevált, de a megjegyzés szerint, amit mellé firkáltam, a tészta elég puha volt, kellett hozzá extra liszt (de az is lehet, hogy akkor még türelmetlen kezdő voltam, s azért dobáltam mellé a lisztet, elsőre inkább a türelmesebb gyúrást javasolnám, csak aztán a lisztezést).

Jöjjön akkor először Jim Lahey receptje, amely bejárta a világot, s amelyet a visszajelzések szerint itt-ott javítottak, ezért én a javított változatot írom le:

Kell hozzá:

430 g kenyérliszt (lehet fele fehér, fele teljes kiőrlésű, vagy 80 % fehér, 20 % rozsliszt... kísérletezni kell, kinek mi tetszik!)

345 g langyos víz, 

1 g porélesztő, vagy két g friss élesztő 

8-12 g só (kb. egy lapos evőkanál)

Egy nagy télban fakanállal alaposan keverjük össze a hozzávalókat. Nagyon ragadós, csúnya tésztát kapunk. Takarjuk be az edényt folpack-kal. Szobahőmérsékleten, legalább 17 C fokon pihentessük legalább 12 óráig, de inkább 18-ig.

A tészta akkor van készen, amikor a felszínén kis buborékok jelennek meg. Lisztezett deszkára óvatosan fordítsuk ki, kevés liszttel szórjuk be, és óvatosan hajtsuk be a széleit a közepére, hogy cipóforma legyen. Majd megint takarjuk le lazán folpack-kal, 15 percre, és pihentessük.

Lisztezzük be a kezünket, majd gyorsan, könnyedén formázzunk cipót a tésztából. Egy lenvászon vagy pamut konyharuhát nagyon alaposan lisztezzünk be, s rakjuk rá a cipót a hajtogatott felével lefelé, s lisztezzük meg a tetejét is. Egy másik konyharuhával lazán takarjuk be, s hagyjuk pihenni 2 órán át. Amikor kész, a cipó kétszeresére nő, s csak lassan rúgja vissza magt, ha ujjunkkal megbökjük. 

Félórával korábban melegítsük elő a sütőt 230 C fokra. Rakjunk be egy fedeles vaslábost vagy fedeles jánaiedényt a sütőbe, hogy az is felforrósodjon. Amikor a cipó kész, óvatosan vegyük ki a vaslábost a sütőből. Óvatosan csúsztassuk kezünket a konyharuha alá, amin a cipó ül, s fordítsuk bele a cipót a lábasba - borzasztó érzés, minta tönkretettük volna a cipót, szétlapulhat, reménytelennek néz ki a helyzet, de ne adjuk fel a reményt: ha kell, rázzuk meg egyszer-kétszer a lábost, hogy a tészta egyenletesen eloszoljon, majd rakjuk rá a fedelet (nem feledkezve el arról, hogy az is forró!!) és süssük a kenyeret 30 percig a forró sütőben. Akkor vegyük le a fedelet, és süssük tovább 15-30 percig, amíg mélybarnára nem sül. Fordítsuk ki a lábasból, s rácsra téve hűtsük le.

 ***

Hamis kovászos

Kell hozzá:

10 g friss élesztő (a recept szerint a porélesztő nem eredményezte a kívánt minőségű kenyeret, ezért feltétlenül friss élesztőt használjunk)

600 ml langyos víz

550 g tönkölyliszt

3 teáskanál tengeri só

350 g fehér kenyérliszt, plusz extra

Az élesztőt tegyük egy közepes edénybe és a víz felével keverjük el simára. Adjunk hozzá 300 g tönkölylisztet, és megint keverjük simára. Nedves konyharuhával fedjük le az edényt, és 24 órára rakjuk félre, amíg kissé szürke és buborékos nem lesz. Másnap adjuk hozzá a maradék vizet és keverjük simára. Egy nagyobb edényben gyúrjuk hozzá a sót és a maradék lisztet, majd gyúrjuk tovább, szükség szerint annyi lisztet adva hozzá, amíg lágy, de nem ragadós tésztát nyerünk. (Az extra lisztmennyiség a tönkölyliszt minőségétől függ. Ahogy barátnőm monaná, annyi liszt kell, "amennyit felvesz", de mindenképpen lágy maradjon a tészta!)

Kb. tíz perc alatt alaposan gyúrjuk simáraa tésztát. Ha nagyon ragadna a kezünkhöz, kanalanként adagoljunk lisztet hozzá. Majd tegyük vissza az edénybe, takartjuk le egy nyirkos konyharuhával, és hűvös szobában hagyjuk kelni, amíg duplájára kel (kb. 3 óra).

Fordítsuk ki az edényből, pofozzuk lapőosra, majd gyúrjuk át kb. egy percig. Ekkor már elég tartása kell hogy legyen, ha nem tartaná meg a formáját, gyúrjunk hozzá még egy kis lisztet.

Formázzunk cipót belőle, és rakjuk egy tepsire. Lazán takarjuk le, s hagyjuk kelni, amíg duplájára nem nő: 1.5-2 óráig. Takarjuk ki, s vágjuk be a tetejét párszor egy igen éles késsel. Szórjuk be liszttel, majd süssük a 220 C-ra előmelegített sütőben 20 percig. Hatalmas cipó lesz! Ekkor csökkentsük a hőmérsékletet 200 C-ra, és süssük további 15 percig. Akkor kész, ha tompán kong az alja, amikor megkopogtatjuk. Rácson hagyjuk kihűlni. 

***

Körbeudvaroltam Jankát, aki pedig megkérdezte a főnökét, s a héten el is dőlt: mehetek dolgozni a pékségbe, gyakornokként, két hétre! Januárban fogok menni, várnak szeretettel, ahogy a férfi üzente, nincs titkuk, menjek. Már kérdezte Jankát, van-e olyan (nem ír...) ismerőse, akit ajánlana felvételre, de őneki csak én jutottam az eszébe. Ám én nem munkát keresek, hanem "csak" tapasztalatot szeretnék gyűjteni. Nagyon örülök, és nagyon várom. Francia a főnök, ír a tulajdonos...

Első hét

Az első két hétre máris akadt pár megrendelés, így nem unatkozom. Lehet tökéletesíteni a módszereimet, kipróbálni új formákat, mert novemberre valami őszies, madaras, faleveles sütikkel szeretnék kirukkolni. A mézeskalács emberkék kezébe arany levelet raktam, illetve őszi gyümölcsöket. A piacon elfogyott mind az öt kenyér, remélem, ez a trend marad így. Aztán lassan kezdődhet a karácsonyi munka, ha akarnám, sem felejthetném el, ugyanis ma már Dublinba menet (szállítottam! és vittem az uramat) az egyik ipartelepen az út felé néző épület karácsonyi dekorba öltözött, és az egyik helyi hotel is feltette az égősorait...

A kora reggeli autózásnak több előnye is volt, az egyik, hogy viszonylag hamar beértünk Dublinba, gyorsan leraktam a sütiket, felszedtem a még bent lévő dolgaimat, s és marék maggal jutalmaztam az Üzem előtt várakozó szürkebegyet. S éppen nyitásra értem a nagybanihoz. S olyan szépet láttam... A nagybanihoz vezető, viszonylag forgalmas út sarkán gyepes sportpálya van, szélén arany leveleiket még éppen nem hullató fákkal, amelyek felragyogtak, ahogy a kisütő nap megvilágította a tájat. A pályát köd borította, fátyolszerűen, vagy méter magasan, és rengeteg legelésző sirály. Hamarjában körbenéztem, hová tudnék beállni, hogy lefényképezzem, de igencsak jött mögöttem egy teherautó, így nem trükköztem. Mire visszafelé jöttem a beszerzésből, a köd felszállt, s eltűntek a sirályok is. Csak a fák aranyosan ragyogó sora emlékeztetett a csodára.

A korai autózásnak köszönhetően még nem tudtam bemenni kedvenc kertészetembe, pedig nekik van fedeles madáretetőjük, amit fára lehet akasztani. Elegem van a csigák ármánykodásaiból, elegem van, hogy esténként "menteni" kellene a megmaradt madárkaját a tányérból, amibe belemásznak az egyre kövérebb meztelencsigák, s az erre a célra rendszeresített gumikesztyűvel kell őket marokszám áthajigálni a falon. Szerintem azt hiszik, olimpiára készítem fel őket... egyre csak jönnek, jönnek vissza, a fene tudja, honnan, tényleg nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy visszatalálnak a falon át...

A sima, műanyag, cső alakú etetőbe nem jó az aprószemű kaja, feltöltöm, s pár óra múlva üres, mert a madarak evés közben kiverik a magokat, ami amúgyis könnyen folyik a túl nagy nyíláson át és csak a földön gyűlik halomba a mag, ahol este rávetik magukat a csigák. Majd megnézem, szűkíthető-e a nyílás valahogyan, talán egy darabka műanyaggal? Valami tálcás, tetős megoldást keresek, amibe nem esik bele az eső, és alkalmasint látványosan megáll a tetetjén a hó, haha.

***

Több dolog is elgondolkodtatott a húsfogyasztásunkról, amit szeretnék csökkenteni, de nyugi, nem leszek sem vegetáriánus, sem vegán, hiszen az elgondolkodás ellenére éppen ma töltöttem fel a hűtőt mindenféle sztékekkel, csirkeszányakkal, csak éppen az jutott eszembe, hogy nem kellene mindennap húst enni. ("De." - hallom szinte az uramat). Emlékszem, hogy ifjabb koromban sem a menzán, sem otthon nem ettünk naponta húst, s V. úgyis húst ebédelhet a Félmellű körül megtalálható számos multikulti kajáldák egyikében, akkor minek itthon megint azt enni? Most, hogy nincs folyton előttem az Üzem csábító kajáspultja, a füstölt csirkemell és a remek chirizo, nem csábulok el, jobban meg tudom válogatni, hogy mi kerül elém ebédre.

Mintegy figyelmeztetésképpen, hogy itt a november, az eltervezett új kezdet ideje, a hétvégi újságban elé került Jamie Oliver receptje, amit reggelire, de akár könnyű ebédre is ajánl, kiegészítőkkel. Granola pornak nevezi, s nem más, mint zabpehely, szárított gyümölcsök, különféle olajos magok daráléka. Megcsináltam a teljes adagot, s meg is töltöttem vele két, egykilós csatos tetetű üveget, szerintem bőven elég lett volna a fele is, főleg, hogy csak én fogom enni. Zabkásaként is felfőzhető, szórható joghurtra, kefírre, dúsíthatjuk vele a reggeli kakaót, csak a fantáziánk szab határt a felhasználásának. Mostantól nekem ez a reggelim. Ebből a könyvéből való (nemrég lefogyott jó pár kilót, s kedvenc egészséges receptjeit ebben a könyvében osztja meg rajongóival.)

1 kg zabpehely (az Üzemben is bevált Flahavan's biováltozatát vettem, ami hamar megfő)

250 g kevert csonthéjas magok, mint pl. dió, brazil dió, mogyoró, pekándió, pisztácia

100 g kevert olajos magvak, mint pl. mák, szezámmag, napraforgómag, tökmag, lenmag

250 g szárított gyümölcs: szárítottmeggy, sárgabarack, datolya, mangó, füge, mazsola, áfonya

3 evőkanálnyi cukrozatlan kakaópor

1 evőkanálnyi őrölt kávé

egy nagy narancs reszelt héja.

A sütőt előmelegítettem 180 C-ra. A zabpelyhhet egy jókora tepsibe öntöttem, s összekevertem a magokkal. (A legjobb, ha két tepsit használunk, nagyon nagy adag lesz belőle.) 15 percig sütöttem a keveréket. Aztán hozzáadtam a szárított gyümölcsöket, a kakaót, a kávét, és a narancs reszelt héját. Majd megvártam, míg kihűl a keverék, aztán adagonként durva porrá őröltem az egészet a turmixgépben. Mint írtam, két nagy csatos Kilner-üveg tele lett vele. 50 g-os adagokat ajánlatos belőle enni.

S ma este V. eszik húst, én valamilyen zöldséges stirfry-t fogok magamnak csinálni. Ez is valami.