2015. november 25.

Nosztalgia

Ha néha véletlenül elém kerül egy-egy régi fotó ideköltözésünk idejéből, elrémülök, mennyire megnőttek a kertben a növények - s most nem a kövek között feljövő gazokról beszélek. A díszként az építési vállalkozó által idetelepített standard kerti bokrok fa magasságúak, a borostyán, ami régen még itt-ott szálként futott fel a hátsó falra, ma maga alá temeti, maga alá öleli a hátsó és az oldalsó falat. Remek rejtekhely a madaraknak, a bogyókat pedig a kövér erdei galambok és a rigók eszik.  

Ugyanilyen elrémüléssel szoktam néha megnézni régi ismerőseim, osztálytársaim fotóit - nagyon megváltozott némelyik arcvonás, van, akivel igen elbánt az idő és az élet. Ahogy velem is. A kerek, kislánykori hörcsögarcom megereszkedett, nagyagyáméhoz hasonló kis hájdudorok lódnak a nyakam felé, amiket talán kitartó kalóriaszámlálással el lehetne tüntetni - a Tennivalók listáján ez is szerepel. A sima, már nem pattanásos bőröm még megvan, hiába, kenem lelkesen csodaszerekkel, hogy legalább ez megmaradjon. Még szerencsésnek mondhatom magam: van olyan egykori Nagy Szerelmem, akit nem ismertem fel. 

A minap, amikor hazajöttem V.-szállításból, a fürdőszobában még ott lengett zuhanyozásának szauna-köde, s erről eszembe jutott, hányféle fűtésű fürdőszobám volt már: régen szüleim lakásában milyen hatalmas bojlerünk volt, amit emlékezetem szerint még fával kellett fűteni. Egy kicsit féltem is tőle gyerekkoromban, féltem attól hogy nekiesek, s jól megégetem magam a magas, rakétaszerűen vékony testén. Ez után elég hamar lett gázfűtéses a lakásban, és már nem volt szükség arra a forró fehér szörnyetegre, amelyik ott állt a kád mellett. A mosógép vette át a helyét.

A legromantikusabb fürdőszoba, amit használhattam, Londonban volt, a családnál, ahol babysitterkedtem. Külön fürdője volt a család nőtagjainak, s külön a férjnek. Ez utóbbit használhattuk mi is, magyar lányok, ugyanis ketten voltunk babysitterek a háznál. Egy szép nyomat (!) volt a wc felett a falon, keretezve, üvegezve, s a zuhanyzó melletti, utcára néző, földig érő, tipikusan angol (egyrétegű üveggel készült) fel-le húzható ablakot nem roló védte, hanem kétrétegű függöny. Vajszínű, vastagon leomló, a fürdőszoba kövén? padlóján? halomba gyűlő szép puha anyag, amit belülről egy másik, fehér hímzett függöny borított. Sokkal szebb fürdő volt, mint a lányok lecsupaszított, dísztelen kádas fürdőszobája, ahol a főszerepet egy hatalmas tükör játszotta.

Szüleim lakásában aztán ott  voltak még a cserépkályhák, amelyeket nagyon szerettem. A pincéből kellett felhozni a fadarabokat, le- és felsietve a sötét lépcsőn, rettegve, hogy esetleg egy patkány jön velünk szembe a pincében (sosem jött). Apám volt a tűzmester, nekünk is megtanította a kályhabeli tűzrakás mikéntjét, csak éppen begyújtanunk nem volt szabad. Ez a tudás később jól jött, amikor nagyanyámnál éltem, mert nála is cserépkályha volt, s ott már néha befűthettem magam is.

A gázfűtés beszerelése előtti időkben, erős telek idején gyakran volt délutánonként + 4-5 fok a lakásban, mire hazaértünk az iskolából. Estére aztán kellemes 23 fok lett, apu befűtésének hála. A hőmérsékletingadozást jól illusztrálja, hogy az egy időben nálunk vendégeskedő mogyorós pele délutánonra mindig hibernálódni kezdett, kicsi teste hidegen gömbölyödött össze fészke mélyén, késő estére pedig megéledt, felmelegedett, s ott ugrált a terráriumban...

Karácsony után apám a cserépkályhában égette el a kályha előtt feldarabolt, szétfűrészelt, ropogósra száradt karácsonyfát. Az égetést mindig alapos porszívózás zárta, a sok száraz fenyőtű sercegve, zörögve sietett végig a porszívó fémcsövén. Mindig jó volt szagolgatni a gyantaillatot, ahogy betöltötte a lakást. Néha azzal játszottam, hogy körmömmel nyomtam szét a fenyőág kérgén dudorodó gyantapattanásokat, aztán lemoshatatlanul ragadt tőle az egész tenyerem. Később szüleim a kályha mellé cserép-ülést is rakattak, alatta fatartóval - macskabúvóhelynek is kiváló volt.

Huszonévesen elköltöztem nagyanyámhoz, ahol szintén fatüzelésű kályha volt. Minden évben, amikor megjött a fa meg a szén, hősiesen dobálhattam-lapátoltam a hatalmas kupacokat le, a pincébe. Legalábbis akkor, amikor nagyanyám nem vette föl azt a furcsa, torzonborz, Zoli nevű cigány embert, akit a környékbeli öregasszonyok szoktak alkalmazni házi munkákhoz. Jött lapátolni ebédért, sörért, és némi pénzért. 

Egy cserépkályha fűtötte a konyhát, a szobámat és a kicsi, keskeny fürdőszobát. A kályha hajnalig langyos teteje jó szolgálatot tett, amikor fel kellett rá dobnom a dunyhát, amit lepisilt legelső macskám, s amit reggelre ki akartam szárítani, nehogy nagyanyám észrevegye a balesetet, és botrány legyen. A kezdetben Savanyú Rögzítősó (később Murchison) névre hallgató macska sokszor tette akciódússá az éjszakát, amíg aztán végleg ki nem tiltottam.

Amikor odaköltöztem, a fürdőszobát nem fűtötte semmi. Egy hatalmas elektromos bojler volt fölszerelve a kád fölé, ami éjjel égőpiros szemmel jelezte, hogy melegíti a vizet, de fűtés az nem volt. Így reggelente meglehetősen hideg volt, amikor fürödtem volna, mert kihűlt éjjel a szoba. Egy idő után apám fejmagasságban felrakott egy hősugárzót a falra, ami úgy félméteres csíkban melegített, úgyhogy igyekeztem ebben a fél méterben mosakodni, zuhanyozni, törölközni. Orosz hősugárzó volt, nagyon jó szolgálatot tett. Egyébként télen elég romantikus volt ott zuhanyozni, mert a keskeny, hálófüggöny- és rács védte fürdőszobaablakon éppen kiláttam a szomszédék kertjére, a szemfájdítóan fehér téli világra, miközben omlott rám a forró víz a bojlerből...

A bojlert talán még a szerelő állította be, és nem lehetett hozzányúlni, hogy a víz hőmérsékletén változtassak, mert nagyanyám abban a hitben élt, hogy amit egyszer beállítottak, azon nem szabad változtatni, mert "elrontjuk". Így aztán a bojler sokat csöpögött, amikor túlságosan meleg volt benne a víz, s én hallgathattam a lehulló cseppeket, ahogy koppannak a kád falán. Egy idő után ezt meguntam, és egy madzagot vezettem a túlfolyótól a kád faláig, s annak a mentén folyt le a víz.

A konyhában nagyanyám gázzal főzött, egy darabig a nála mozgékonyabb szomszédja hozta biciklivel a palackos gázt a telepről. A gázpalack aztán csinos, gumirozott piros szoknyát kapott a konyhában, ami elrejtette fémtestét. Ennek a gáznak a segítségével készültek a híres csirkelevesek, sütemények, vasárnapi ebédek, amin részt venni családi hagyomány volt, a város másik végéből buszoztunk fel nagyanyámhoz és gyakran gyalog balalgtunk haza, hogy lejárjuk a dús ebédet. 

A gáz bevezetése után azért a cserépkályha megmaradt. Kellett egy hely, hogy papírszemetet égessünk. Sokszor ültem úgy esténként szemben a kályhával, hogy a talpamat a forró kályha csempéjén melengettem. A gázszerelő mester amúgy ritka rendes ember volt, nemcsak hogy hamar végzett, hanem ki is takarított maga után. Erre példát addig még soha nem láttam, hónapokig emlegettük, s ajánlgattuk őt mindenkinek.

Amíg nem volt gázfűtés az előszobában, az nagyon hideg helyiség volt, ott lehetett tartani a befőtteket, csinosan elrendezett polcokon, és ott lehetett érlelni a kocsonyát. (Gizi nevű kandúrom egyszer az összes kocsonyából kiemelte a húsokat. Hozzáfért, ugyanis a nyitott pinceajtón át szabadon közelekedhetett az udvar és az előszoba között még télen is).  Az ember kétszer is meggondolta, hogy éjjel kimenjen-e pisilni, annyira hideg volt az előszobában telente. Nagyanyámnak volt egy nagyon vastag szőnyege, amit felakasztottak az ajtó elé. Akkoriban még nagy havak voltak, s komoly hidegek. Volt olyan tél, hogy amikor reggel kinyitottuk az ajtót kívülről védő hatalmas spalettákat, fél méter magasan támaszkodott neki a szélfútta hófal.

A már említett Zolit az öregasszonyok sokszor kérték meg havat lapátolni, fát vágni, szenet behordani, de egy munkát azonban mindig magamnak tartogattam: ez pedig hólapátolás volt. Jó 50 m-re volt a kapu a ház ajtajától, s hogy közlekedni tudjunk, oda bizony utat kellett lapátolni.

Ilyenkor játszottam "Alaszkásat": a ház oromzatán lévő gyenge villanykörte úgy-ahogy megvilágította a bejáró elejét, én pedig azt játszottam, hogy az alaszkai sűrűségben vagyok, jobbról-balról bokrok, a felettünk lévő víztelep széltépte tujasorának zúgása mellett "a vadonban" lapátolom a havat. Farkasüvöltésnek megfelelt a környékbeli kutyák ugatása, társaságnak pedig ott volt a macskám, vagy a kutyám, amelyik kényeskedő léptekkel jött-ment mögöttem, a már tisztára lapátolt járólapokon.





















 Peggie a behajtón

Ugyanilyen lelkesedéssel hasogattam A fát néha lent a pincében, szintén ábrándozva, hogy valahol Alaszkában élek, s és magamnak vágom a téli tüzelőt. A pince elég rejtélyes hely volt, a lépcsők alatt sötétlő mélységgel, egy kicsi helyiséggel, ami a fáspince mellett nyílt, s ahova éveken keresztül nagyapám a szénport öntötte be. Oda még bevilágítani sem mertem, nemhogy benézni, és mindig nagyon gyors lépésekkel jöttem mentem föl-le a lépcsőn.

Később ugyanebbe a farakásokkal szegélyezett pincehelyiségbe vackoltattam el szegény megmérgezett macskámat, amikor már nem bírtam vele egész éjjel fent maradni, s ápolni az óránként rátörő rohamai alatt. Az idegrendszerét már annyira tönkretette a méreg, hogy nem bírt lenyugodni, s csak körbe-körbe tudott menni, döcögve, tántorogva, mint egy felhúzott játék, s ha mellégugoltam, nekem ütközött, s nekem támasztotta a fejét. Tehetetlenül bőgtem felette. A nagy szeretetemben öt napig reménykedtem, kezeltettem, hogy hátha felépül, s csak utána szedtem össze a bátorságomat, s altattam el Gizit. Ma egy két méter magas tiszafa nő felette.

Nyaranta a fürdőablak mindig nyitva volt, akárcsak az ajtó, ami egyenesen a szobámba nyílott, s kis riglivel záródott. Amikor rendes gázfűtés lett a házban, már merészebb voltam, s késő őszig résnyire nyitva hagytam a fürdőszobaablakot és az ajtómat is: azon keresztül jött-ment Possum macskám (a megmérgezett Gizi utódja) egészen addig, amíg megjött a hó, akkor lezártam ezt a bejáratot, s kénytelen volt a pincablakon át közlekedni. Ha a fürdőszobaablakon át érkezett haza, akkor mindig meghallottam, ahogy mancsával óvatosan kinyitja a kissé nyikorgó fürdőszobaajtót, majd átjön a szobán és felugrik az ágyra. Nagyon sokszor ott aludt velem. Télen a pincén át közlekedve eljuthatott a padláslépcsőig, s ott volt fészke, amiben aludhatott.

Télen csak egyetlen alkalommal hagytam nyitva az fürdőablakot, néhány nappal azután, hogy lebabázott a kutyám. Amúgy ez volt az első fészekalja, s kezdő anyaként meglehetősen zavartan vette tudomásul, hogy most már kiskutyái vannak. Egyetlen meghagyott kölykét az első napokban elég bizonytalanul ábrázattal ápolta, gyakran nekem kellett visszarakni a csecsére a kis Mackót, ráhajtva Peggy csupaszőr, széles combját, mintegy nehezéknek, hogy hosszan tudjon szopni, ugyanis Peggy folyton felállt, és lepottyantotta magáról a bébit. 

Aztán megszokta, hogy kölyke van de az első éjszakán, amikor kiraktam a kutyát babástól a házába, éppen megjött a hó, és nagyon féltem, hogy esetleg a kiskutya megfázik. Nyitva hagytam hát a fürdőszobaajtót és az ablakot, és meglehetősen nyugtalanul aludtam, füleltem, hátha hallok valamit. S hallottam is, cérnavékony kis nyöszörgést az éjszaka közepén. Hálóingem fölé kabátot vettem, úgy mentem ki a kutyákhoz, és persze, a baj akkor már megtörtént: Peggy alighanem kiugrott a házból pisilni, és kirántotta magával a gyerekét a hóra, hiába volt elég magas küszöbe a kutyaháznak. Így aztán beköltöztettem magamhoz Peggy-t és Mackót. Először ugyan a szőnyegen kezdték, de hamarosan már hármasban aludtunk az ágyon. Az éjszaka során megérkezett a macska a nyitva felejtett ablakon, és szépen bevackolt hármunk mellé. Az egyik legidillibb éjszaka volt, amit az állataimmal töltöttem.

 


































Possum a szobám ablakában, az ágy felett

Most itt nálunk gázfűtés van, és egy furcsa óraszerű szerkezettel lehet szabályozni, hogy mikor kapcsoljon be a gáz, melegítse a fürdővizet és a fűtést. Ez már egy kissé elmaradt rendszer ahhoz képest, hogy máshol már szobánként lehet szabályozni, hogy hány fok legyen. Sőt, itt vannak az új Nest, Netatmo és hasonló rendszerek, amelyek segítségével mobiltelefonon állíthatja be az ember hazafelé menet, hogy milyen meleg legyen a szoba, mire hazaér. Számomra ez már maga a csoda ahhoz képest, hogy mennyi szenet lapátoltam be a pincébe, és hogy nagyon sokszor csak nagyanyámra számíthattam, hogy meleg legyen a szobában, mire hazaérek. Azért kellemes emlékek ezek, és a legutóbb, néhány évvel ezelőtt, amikor hó esett itt, nagyon boldogan mentem ki a ház elé, hogy egy ócska fémlappal eltoljam a havat a járdáról, egykori nagy alaszkai álmaimra és a városligeti ház hosszú bejárójára emlékezve.

 A ház és a bejárat ma, a pinceablakkal

3 megjegyzés:

Zsuzsa Gerleiné Varga írta...

Nem voltunk mi tesók valamikor? Az emlékeid teljesen olyanok, mint az enyéim:)) Na jó. Nekünk nem volt macskánk, kutyánk gyerekkorunkban, viszont sokáig nevelgettünk egy sebesült csókát.
Az összes történeted, érzéseid felidézték az én gyerekkoromat is: fatüzelésű boylerostul, pincébe fa le- és felhordásról, a lépcső alatti sötétségtől való félelemről, a lépteim szaporázásról...:)) A padlás pókhálós félhomályáról....
Jaj de jó volt elidőzni ebben egy kicsit!

Camelbird írta...

Remélem, most már több időd lesz ilyen posztok írásához! :-)
Elolvasgatnék ilyesmit tőled napestig'! :-)
Kifejezetten andalító, kellemes a stílusod :-) :-)

Klassz volt, na! :-)

Köszönöm!

kisrumpf írta...

😊