Gyesznóságok - frissített verzió

Kezd kialakulni a heti rend. Legalább hetente kétszer elviszem V.-t az irodáig, amikor szállítok az Üzembe, vagy ha nagyon pocsék az idő, amúgy csak kirakom a villamosmegállóban, Stillorgan-nél, aztán irány haza, visszabújás az ágyikóba egy órára. Hétfő a házimunkáé, vasalás film/tv mellett, porszívózás, ilyenek. A többi nap sütés.

Ma reggel ugyan kemény fagy fogadott minket, a kocsiablakok minden oldalon le voltak fagyva, de csak a villamosmegállóig vittem V.-t. Amikor jöttem vissza, éppen kelt a Nap, a dombok mögött vékony fénycsík világított, muszáj volt lefényképezni. Mire beértem a telepre, más világosodott. Hazaérve a ház árnyékolta félhomályos kertben kiraktam két marék madárkaját (a meztelencsigáknak ez az idő már tényleg túl hideg), aztán szundi. A múlt heti viharok után ma csendes nap volt, szemerkélő esővel, és tartósan felhős éggel, igazi novemberi borúval. Lehet, hogy ma beüzemelem a melegvizes palackomat...

***

Korábbi, magamnak tett ígéretemmel ellentétben meginvitáltam ismerőseimet, barátaimat, hogy "like"-ingolják a sütős Facebook oldalamat, s segítséget is kaptam, hogy többen lássanak. Ennek köszönhetően kaptam pár érdeklődő mailt, üzenetet, de igen keveset. Abból is csak egyből lesz megrendelés. Azzal vigasztalom maga, hogy a piac, és az Üzem ad elég elfoglaltságot, januárban pedig elgondolkodhatom azon, hogyan tovább. Jankát megtették head baker-nek a munkahelyén, igen szereti, s azt mondta nekem, ne aggódjak, nem lesz olyan bonyolult a tanoncság, mint ahogy képzelem. Mivel reggel 7-kor kezd, megint korán kelek majd, de nem bánom. Nagyon kiváncsi vagyok, hogyan dolgoznak! Van egy halvány elképzelésem, pékségekben tett látogatásoknak/kisfilmeknek köszönhetően, de az igazi majd az lesz, ha odatesznek egy pult elé, hogy na, tessék akkor formázni...

***

A héten nagy öröm ért. Zsuzsa, a gannai Bodzás Vendégháztulajdonosa (is) érdeklődött a kovászos kenyér sütése után, aminek a receptjét, a kelesztési/sütési folyamatát saját interpretálásomban már megírtam korábban. Most saját blogján megmutatta a kenyereit. Valami hihetetlenül jó érzés, hogy sikerült továbbadnom, amit tanultam! Hogy valaki más is alkalmazza, hogy másnak is kedvet csinál, hogy belevágjon...

Amikor a búcsúvacsorámon azt mondtam a főnökömnek, hogy sokat köszönhetek neki, nem hízelegtem, nem lódítottam: ő tette lehetővé, hogy elmehessek Bath-ba, s egy kurta hétig tanulhassak Bertinet iskolájában. Azóta is visszavágyom, s valahányszor a tőle tanult módszerrel suvasztom be a kenyeret a sütőbe egy kukoricadarával megszórt, Tescós, fém tortaemelő lapon (rendes péklapát el sem férne a konyhában, haha), nosztalgikusan gondolok arra a remek 5 napra. 

Főnökömnek köszönhetem, hogy megismertem remek termelőket, akiknek farmjáról/üzeméből származó, bio/egyedi módszerrel készülő termékeiket használtuk az Üzemben. S amikor más éttermek menüin visszaköszönnek az ismert nevek, csak vigyorgok befelé: ismerem őket, ettem a szalámijukból, a füstölt halaikból, sajtjaikból, urambocsá' még sütöttem is valami finomat nekik, amikor tőlünk rendeltek süteményt.

Így aztán a szokásosnál alaposabban elmélyedtem abban a cikkben, amiben Fingal Ferguson, a Gubbeen farm egyik tulajdonosa mesél termékeikről, munkájukról - külön kitérve a szalámikra, mert mostanság sok rossz szóval illetik az ilyen kolbász- és húsféléket, a WHO figyelmeztetése miatt. Engem és V.-t szalámival, chorizo-val, sonkával bármikor el lehet csábítani, márpedig a Gubbeen cég chorizo-ja nagyon finom. Számtalanszor ettem az Üzemben ebédre. Kéthetente jött mindig a szállítmány futárral, nagy dobozokban, tucatszám érkeztek a hosszú kolbászszálak. Szeretem a termékeiket, a profi brosúrájukat, a szép weboldalukat, amin bemutatják munkájukat, a sajtjaik különösen kedvenceim, főleg, amikor alaposan megértek már. (A Tesco-ban rejtélyes módon mindig csak a kemény, még enyhén éretlen sajtjuk kapható, ellenben a nagyobb karikáktól, amik az Üzembe érkeztek, azoktól csak komoly erőfeszítéssel tudtam magam távol tartani.)

Olvasom a cikket, a remek állattartási szokásaikról, lelki szemeim előtt már rakom össze egyik receptjükhöz a hozzávalókat, aztán jön a következő cikk, amely egy biogazdálkodót mutat be, aki disznókat tart, szintén Schull környékén, ahol a Gubbeen farm is található. S azt nyilatkozta az ember, s ettől döbbentem meg, hogy noha a sertés mindenevő, házi hulladékkal mégsem etethetik, ha a sertéshúst eladásra szánják. Mint nyilatkozta, egy krumplit odaadhat a disznónak, de ha már megfőzte, lehúzta a héját, akkor sem a krumpli, s a héja nem kerülhet a disznó elé... EU-s szabály.... 

Hihetetlen. S mesél tovább, milyen megkötések vannak, mivel etethetők a disznók, milyen antibiotikummal kellene tömni őket, ahogy mondta, mintha mindent elkövetne a magas hatóság, hogy színtelen, íztelen hús kerüljön a boltok polcaira. S megemlítik a trükközést a csomagolt húsra kerülő címkékkel is, mert nem mindegy, hogy a címkén "Produced in Ireland", or "Produced of Ireland" kerül... Az előbbi jelenthet külföldről behozott húst, az utóbbi valóban ír sertésből készült terméket takar...

A döbbenet után egy kis recept Fergusonék konyhájából:

Fokhagyma és chorizo leves hat főre

Hozzávalók: 

6 teljes fej fokhagyma, gerezdekre bontva, héjában

4 evőkanál olívaolaj

1 nagy vöröshagyma, apróra vágva

2 szál zeller, apróra vágva

egy kis csokor kakukkfű, levélkéire szétszedve

250 g Gubbeen chorizo (vagy spanyol chorizo) apró darabokra vágva

1/2 kiskanál édes füstölt paprika

1.5 liter csirkehúsleves

só, frissen őrült bors

kis maréknyi petrezselyemlevél, díszítésnek

A sütőt 180 fokra előmelegítem, a fokhagymagerezdeket két evőkanál olívaolajjal kikent sütőlapra teszem, s alufóliával letakarom, majd 20-30 percig sütöm a forró sütőben, amíg meg nem puhulnak. Lehűtőm, majd kinyomom őket a héjukból és pürésítem őket.

A maradék olajat egy vastag aljú lábosban közepes lángon felmelegítem, beledobom a hagymát és egy csipet sót. Öt percig kevergetem, majd hozzáadom az apróra vágott zellerszálakat és a kakukkfű leveleket. Még öt percig főzöm, majd kissé nagyobb lángra teszem, s hozzáadom a chorizo-t is. Pár percen át addig főzöm, amíg a chorizo darabkák oda nem kapnak egy kicsit, s kiengedik az olajat. Rászórom a paprikát, elkeverem, majd belekeverem a fokhagymapürét és a csirkehúslevest. Forralni kezdem, aztán kis lángon főzöm 15 percig. Ízlés szerint sózom, borsozom. Tálaláskor apróra vágott petrezselymet szórok a tetejére. A kovászos kenyeremből egy jókora szeletet vágok mellé. Ha nagyon meg akarom adni a módját, a fokhagymás olajból csöpögtetek vagy a leves, vagy a kenyérszeletek tetejére...

Figyelmeztetés: a sült vagy olajban puhított fokhagyma sok szelet csinál, ezért a kellemetlenségek elkerülésére alkalmazzuk Bertinet trükkjét: sütés vagy párolás előtt hámozzuk meg a gerezdeket, vágjuk őket ketté, és a közepükből szedjük ki azt a kis csíraszerű valamit, ami néha ki szokott hajtani a zöldségeskosárban elfeledve árválkodó gerezdekből. Így megszabadulunk a gerezd azon részétől, aminek a másnapi kellemetlenségeket köszönhetjük az amúgy igen finom leves elfogyasztása után.

Remembrance day 2015

 

Ezt a verset Myles felesége rakta fel a Facebookra, azonnal megfogott. (S ennek köszönhetően felfedeztem egy fiatal költőt.) Pontosan visszadja, amit érzek. S ennek a nagy kollektív gyásznak a közepén éppen ez jutott eszembe, hogy mennyi baj, fájdalom, gyász van világszerte... ki tudja mind számotnartani... S hogy az első döbbenetes órák után hogyan egymás szemére tudják hányni vadidegenek, ha valamelyik borzalom nem foglalkoztatja a másikat az elvárt (?) mértékben. 

Nem tudom, nem fogom, nem akarom magamra venni a világ fájdalmát, képtelen vagyok mindenre gyászosan, könnyes szemmel reagálni. Elég volt az, hogy szombat reggel a torkom elszorult, amikor Amanda és Louis, Párizsban lakó ismerőseink bejelölték magukat a Facebook-on azzal, hogy biztonságban vannak. A gyors végigvétele a rövidke sornak, ki van ott? Ki él ott? S hála az égnek, mindenki megvan. Volt kollégák a Gyárból? Üzleti út látogatottjai? 

Nem tudok mindenre időt, energiát, érzelmet szánni. Naponta bombáznak egykor támogatott jótékonysági tömörülések, csoportok új kampányokkal. Naponta jönnek emailek, hogy ez és ez ellen, ennek és ennek az érdekében tiltakozzak, írjak alá. Néha megteszem, sokszor nem. A világom nem tágul, hanem szűkül, s már csak azért facsarodik össze igazán a szívem - bármennyire is szánom a többit -, amit/akit ismerek, aki/ami hozzám közel áll. S ha ez csak jobbára Európa határáig terjed, akkor bizony csak addig ér. Oda, odáig, ahol ismerősök, barátok élnek. Ahol jártam, ahol valamennyi időt töltöttem. Sem szent, sem világmegváltó nem vagyok, hogy magamhoz öleljem az összes szenvedőt, s álmatlanul forgolódjak, s megoldást keressek. Vagyok annyira önző, hogy szűrök. S már csak néhány olyan dologért sírok, ami hozzám közel áll.

Mint ma, a német katonai temetőben. Ahová azért mentünk ezen a hétvégén, mert V. nem volt itthon az előzőn. 11-én a közeli templomba mentem, egy rövidke megemlékezésre, ahol - nagy meglepetésemre - a közeli iskola gyerekei is részt vettek, csupa 7-8-9 éves. A pap elmagyarázta nekik, miért vagyunk az előtérben lévő felkoszorúzott emlékkő, nevekkel teleírt kőtábla előtt, s a háborúkban résztvett katonák egy-egy hozzátartozója mondott néhány szót. Öreg katonák, érmekkel teleaggatott mellkasú férfiak között álltam. Mindenki ismert mindenkit, ismeretlen voltam a "parish" tagjai között. Megható volt a pontban 11-kor megtartott egyperces csend, a gyerekek éneke, a pap rövidke beszéde. 

Aztán ma elvittük a pipacsot, kertem még maradék virágai közé fűzve Knockree-be. Míg parkoltunk, megjelent egy férfi, trombita-tokkal, s V. odasúgta nekem: "Itt valami műsor lesz". Dr. Herbert Rumpf, és a vele egy sírban nyugvó német sírköve elé jókora, német zászlóval fdíszített babérkoszorú volt odakészítve. Leraktam a csokromat, s elindultunk megnézni a többi sírt, emlékkövet. Tavaly óta felújítottak megint, a kövek betűit szépen kiemelve találtuk. Most sokkal jobban olvasható mindegyik név. 

Mire elindultunk volna, megjelentek a megemlékezők. Férfiak, nők, gyerekek, fiatalok, öregek, egyenruhás férfiak vegyesen, egyesekről nagyon lerítt, hogy nem írek. Kórus állt fel a trombitás mellé, s kértem V.-t, maradjunk, ha már látogatásunk így egybeesett a koszorúzással. A trombitás rövid szólója után énekelni kezdett a csoport, az egyik hölgy operaénekesnői hangerővel támogatta a többieket. Aztán egy hosszú kabátos férfi beszédet tartott, aminek csak foszlányait hallottuk az erős szél, a közelben zúgó fenyőfák és a patak hangosan lezúdúló vize miatt. Mint kiderült, ő a német nagykövet. Utána koszorúzás, és megint egy rövid, szívbemarkoló trombitaszóló. A tömeg mögött surrantunk el a kocsiig, ott már rendőr felügyelte az úton átmenő megjelentek biztonságát. 

V.-nek mondtam a könnyeim lenyelése után, hogy igen, ez szép és jó, hogy gyertyák, és virágok, koszorúk és gyermekének, a pipacs most már heteken át való kitűzése, de nem fog változni semmi. Semmi, de semmi nem kényszeríti rá a világ lakóit arra, hogy a másikkal békében éljen. Nyugodtan felkészülhetünk egy újabb gyászos, döbbenetes eseményre, s marhatjuk egymást, ha a másikat nem érdekli, tovább folytatva az a háborút, amit valahol, valaki egészen más okból elkezdett.

Öltögetés

Egész héten nagy esők és erős szelek járták, a madáretetőt nem is töltöttem fel, kifújta volna belőle a szél egy perc alatt a magot. Helyette rendeltem egy szép tetőset az egyik piaci kollégától, aki nem mellesleg amolyan mindenes is, pl. nemrég megszerelte nálunk a halódó csapot. Mint kiderült, a csapnak nem volt semmi baja, azon kívül, hogy a finom szűrő a fejében el volt tömődve, az a sok kis szálszerű korrdált darabka, lerakódás, ami a víztartályból került bele, eltömte, ezért nem csorgott belőle rendesen a víz.

Tegnapelőtt szállítottam, s nemcsak az Üzemnek, hanem egy dublini hölgynek is, aki hétfőn hívott fel, hogy flamingó sütiket rendeljem tőlem. Húú, izgultam nagyon. De elégedett volt, a leszállítás is sikerült gond nélkül, igaz, a háztól messze sikerült csak megállnom, mert amolyan igazi, keskeny utcácskájú lakónegyed volt. Délután pedig iziben el is vertem a bevételt a Knitting and Stitching Show-n, ahová eddig még sosem jutottam el. Már eleve azzal a szándékkal mentem el, hogy keresztszemes és/vagy goblein készletet nézek, mert fonalat csak úgy szabad venni, hogy az ember tudja, mennyi kell, nekem pedig most nincs beütemezve egy olyan projekt sem, amihez leültem volna megnézni, mennyi fonal kell. Fonalakból csak információkat néztem, annak ellenére, hogy több helyen is hatalmas kupacokban álltak a gombolyagok, fél- vagy negyedáron, de engem nem ez érdekelt. Elég hamar sikerült végigjárnom a folyosókat a sok standdal, kihagyva a patchwork-öseket, az ékszereket, kellékárusokat, szerintem V, ha ott lett volna velem, értékelte volna a határozottságomat. Ami tetszett, arról begyűjtöttem a névjegyet, szórólapot, s a végén visszamentem. Ami nagyon megfogott, az egy Alex nevű fiatalember Coolree márkanév alatt futó, kézzel festett, kis szériában készülő fonalai, amik a weboldalán megcsodálhatók. Hozzá majd még "betérek", idővel. 

Akinél hosszabban elmolyoltam, az Michael Powell volt (érdekes, még egy pasi!), aki egyedi, saját rajzai, festményei után készülő keresztszemeseivel állított meg. Nagyon régen, az angol Tóvidéken vettem egy kis boltban egy készletet tőle, ott, ahol Tip nevű utazó birkánkat is vettem, s azóta időnként rá-ránéztem az oldalára, de aztán a kötés, a sütés kiverte a fejemből az egész keresztszemezést. S most itt láttam megint viszont a dolgait, s ő is ott állt a pult mögött! Muszáj volt elmesélnem neki, hol találkoztam a terveivel először.

Utána csak egyszer álltam meg alapos mustrára: Hannah Bass standja csodás volt! Nála láttam egyedül nem a giccsköb kategóriába tartozó goblein-készleteket: világvárosok térképeit tervezi át gobleinekké, a városokra (szerinte) jellemző színekkel. Nem Dublin, hanem a Barcelona-mintájú párna csábított el... Kérdezte, milyen "világváros" érdekelne, Bilbao-t mondtam. "Ó, azt még nem említette senki!" - mondta, s leírta egy listára a nevet. Nem volt érkezésem megnézni, milyen városokat modntak még nekik az érdeklődők.

Tegnap este bele is kezdtem az öltögetésbe, s el is jutottam a R betűig a városnévben.

***

Gyűlnek a megrendelések a házikókra. Már idegen is telefonált, ismerőstől hallott rólam, úgyhogy eddig inkább szájhír útján terjedek. Eddig kilenc rendelés van, beleértve azt az egyet, amit majd a piacnak csinálok, tombolatárgyként, s azt is, amit a LauraLynn House-nak ajánlottam fel. Utóbbit inkább tablónak tervezem, mint egy háznak, de majd meglátjuk, hogy sikerül, mert könnyen szállítható jelenetet kell készítenem, hogy tudják ide-oda rakogatni, ha szükséges. S tervem, az rengeteg, ötlet, a Pinterestről, más mézesklácsosoktól, jaj, rengeteg. Annyit dolgozhatok, amennyit nem szégyellek. Október kiugróan jó hónap volt, remélem, november is az lesz.

Kenyerek

Alakulgat a rutin. A hétfő-kedd-szerda a sütiké, megrendeléseké, a csütörtök-péntek a kenyereké. Ezen a héten hetet sütöttem, újra megcsináltam azt a kenyeret, amivel a piacon réges-régen bekerültem a kenyérsütők körébe: a rozsos-köménymagos cipót. Kicsit tömős lett, legközelebb tovább hagyom kelni - ellenben kaptam friss élesztőt a (barátságtalan eladókkal teli) lengyel boltban, így azzal készült, nem porélesztővel. Most már biztos, hogy minden kenyérsütéskor alkalmazni fogom az autolyse módszert, mert igen szépek és nagyok lesznek tőle a kenyerek, s hamarabb elkészül gyúrásukkal Őrnagy úr.

A Halloween-es sütik is elfogytak mind, az új, megemelt árukon. A szép, celofánzacskós csomagolásban igen elegánsan mutattak. De ezen a hétvégén igen bosszúsan vettem észre, hogy két zacskónyi sütim is darabokra törve fogadott, amikor mentem kicsekkelni. Sajnos, az idős hölgyek, akiknek már rossz a szeme, keze, elég mostohán rakogatják a sütiket, nem rossz szándékból, egyszerűen hiába mondom, hogy nagyon törékeny, nem tudnak már óvatosan nyúlni hozzájuk. S a vevők is elég gondatlanok: amikor panaszkodtam, Sally, a controller elmesélte, hogy az ő eladni kitett növényéről hét (!) levél hiányzott, amikor eladatlanul hazavitte. Megtapogatják, visszateszik, néha figyelmetlenül rárakják a táskájukat a pultra... Jövő héttől kísérletképpen a  sütiket egyenként, a szeletelt torták között fogják árulni, ahol gondosabb kezű kollégák árusítanak.

Közben gyűjtöm a karácsonyi ötleteket, szégyentelenül válogatva a Pinterest képei között, illetve az ihletadó weboldalakról. Ma volt a sütősök megbeszélése a piacon, ki mivel rukkol ki Karácsonyra: a mini mézeskalácsházakat, formákat, bonbonokat "vállaltam" el. S a sütihegyeket! Befutott az első házmegrendelés is...

***

A gyúrás nélküli, finom kenyerekhez pedig itt az a recept, amit a Bodzás Vendégház tulajdonosának. Zsuzsának ígértem nemrég. Bejárta a világot, szerintem magyar blogokon is feltűnt akkoriban, vaslábasban, fedett jénaiban sütötték. A másik recept pedig "hamis kovászos" néven fut, egyik kedvencem, a rozsos cipó tulajdonosának, Linda Collister-nek a receptje. Idemásolom, nekem bevált, de a megjegyzés szerint, amit mellé firkáltam, a tészta elég puha volt, kellett hozzá extra liszt (de az is lehet, hogy akkor még türelmetlen kezdő voltam, s azért dobáltam mellé a lisztet, elsőre inkább a türelmesebb gyúrást javasolnám, csak aztán a lisztezést).

Jöjjön akkor először Jim Lahey receptje, amely bejárta a világot, s amelyet a visszajelzések szerint itt-ott javítottak, ezért én a javított változatot írom le:

Kell hozzá:

430 g kenyérliszt (lehet fele fehér, fele teljes kiőrlésű, vagy 80 % fehér, 20 % rozsliszt... kísérletezni kell, kinek mi tetszik!)

345 g langyos víz, 

1 g porélesztő, vagy két g friss élesztő 

8-12 g só (kb. egy lapos evőkanál)

Egy nagy télban fakanállal alaposan keverjük össze a hozzávalókat. Nagyon ragadós, csúnya tésztát kapunk. Takarjuk be az edényt folpack-kal. Szobahőmérsékleten, legalább 17 C fokon pihentessük legalább 12 óráig, de inkább 18-ig.

A tészta akkor van készen, amikor a felszínén kis buborékok jelennek meg. Lisztezett deszkára óvatosan fordítsuk ki, kevés liszttel szórjuk be, és óvatosan hajtsuk be a széleit a közepére, hogy cipóforma legyen. Majd megint takarjuk le lazán folpack-kal, 15 percre, és pihentessük.

Lisztezzük be a kezünket, majd gyorsan, könnyedén formázzunk cipót a tésztából. Egy lenvászon vagy pamut konyharuhát nagyon alaposan lisztezzünk be, s rakjuk rá a cipót a hajtogatott felével lefelé, s lisztezzük meg a tetejét is. Egy másik konyharuhával lazán takarjuk be, s hagyjuk pihenni 2 órán át. Amikor kész, a cipó kétszeresére nő, s csak lassan rúgja vissza magt, ha ujjunkkal megbökjük. 

Félórával korábban melegítsük elő a sütőt 230 C fokra. Rakjunk be egy fedeles vaslábost vagy fedeles jánaiedényt a sütőbe, hogy az is felforrósodjon. Amikor a cipó kész, óvatosan vegyük ki a vaslábost a sütőből. Óvatosan csúsztassuk kezünket a konyharuha alá, amin a cipó ül, s fordítsuk bele a cipót a lábasba - borzasztó érzés, minta tönkretettük volna a cipót, szétlapulhat, reménytelennek néz ki a helyzet, de ne adjuk fel a reményt: ha kell, rázzuk meg egyszer-kétszer a lábost, hogy a tészta egyenletesen eloszoljon, majd rakjuk rá a fedelet (nem feledkezve el arról, hogy az is forró!!) és süssük a kenyeret 30 percig a forró sütőben. Akkor vegyük le a fedelet, és süssük tovább 15-30 percig, amíg mélybarnára nem sül. Fordítsuk ki a lábasból, s rácsra téve hűtsük le.

 ***

Hamis kovászos

Kell hozzá:

10 g friss élesztő (a recept szerint a porélesztő nem eredményezte a kívánt minőségű kenyeret, ezért feltétlenül friss élesztőt használjunk)

600 ml langyos víz

550 g tönkölyliszt

3 teáskanál tengeri só

350 g fehér kenyérliszt, plusz extra

Az élesztőt tegyük egy közepes edénybe és a víz felével keverjük el simára. Adjunk hozzá 300 g tönkölylisztet, és megint keverjük simára. Nedves konyharuhával fedjük le az edényt, és 24 órára rakjuk félre, amíg kissé szürke és buborékos nem lesz. Másnap adjuk hozzá a maradék vizet és keverjük simára. Egy nagyobb edényben gyúrjuk hozzá a sót és a maradék lisztet, majd gyúrjuk tovább, szükség szerint annyi lisztet adva hozzá, amíg lágy, de nem ragadós tésztát nyerünk. (Az extra lisztmennyiség a tönkölyliszt minőségétől függ. Ahogy barátnőm monaná, annyi liszt kell, "amennyit felvesz", de mindenképpen lágy maradjon a tészta!)

Kb. tíz perc alatt alaposan gyúrjuk simáraa tésztát. Ha nagyon ragadna a kezünkhöz, kanalanként adagoljunk lisztet hozzá. Majd tegyük vissza az edénybe, takartjuk le egy nyirkos konyharuhával, és hűvös szobában hagyjuk kelni, amíg duplájára kel (kb. 3 óra).

Fordítsuk ki az edényből, pofozzuk lapőosra, majd gyúrjuk át kb. egy percig. Ekkor már elég tartása kell hogy legyen, ha nem tartaná meg a formáját, gyúrjunk hozzá még egy kis lisztet.

Formázzunk cipót belőle, és rakjuk egy tepsire. Lazán takarjuk le, s hagyjuk kelni, amíg duplájára nem nő: 1.5-2 óráig. Takarjuk ki, s vágjuk be a tetejét párszor egy igen éles késsel. Szórjuk be liszttel, majd süssük a 220 C-ra előmelegített sütőben 20 percig. Hatalmas cipó lesz! Ekkor csökkentsük a hőmérsékletet 200 C-ra, és süssük további 15 percig. Akkor kész, ha tompán kong az alja, amikor megkopogtatjuk. Rácson hagyjuk kihűlni. 

***

Körbeudvaroltam Jankát, aki pedig megkérdezte a főnökét, s a héten el is dőlt: mehetek dolgozni a pékségbe, gyakornokként, két hétre! Januárban fogok menni, várnak szeretettel, ahogy a férfi üzente, nincs titkuk, menjek. Már kérdezte Jankát, van-e olyan (nem ír...) ismerőse, akit ajánlana felvételre, de őneki csak én jutottam az eszébe. Ám én nem munkát keresek, hanem "csak" tapasztalatot szeretnék gyűjteni. Nagyon örülök, és nagyon várom. Francia a főnök, ír a tulajdonos...

Első hét

Az első két hétre máris akadt pár megrendelés, így nem unatkozom. Lehet tökéletesíteni a módszereimet, kipróbálni új formákat, mert novemberre valami őszies, madaras, faleveles sütikkel szeretnék kirukkolni. A mézeskalács emberkék kezébe arany levelet raktam, illetve őszi gyümölcsöket. A piacon elfogyott mind az öt kenyér, remélem, ez a trend marad így. Aztán lassan kezdődhet a karácsonyi munka, ha akarnám, sem felejthetném el, ugyanis ma már Dublinba menet (szállítottam! és vittem az uramat) az egyik ipartelepen az út felé néző épület karácsonyi dekorba öltözött, és az egyik helyi hotel is feltette az égősorait...

A kora reggeli autózásnak több előnye is volt, az egyik, hogy viszonylag hamar beértünk Dublinba, gyorsan leraktam a sütiket, felszedtem a még bent lévő dolgaimat, s és marék maggal jutalmaztam az Üzem előtt várakozó szürkebegyet. S éppen nyitásra értem a nagybanihoz. S olyan szépet láttam... A nagybanihoz vezető, viszonylag forgalmas út sarkán gyepes sportpálya van, szélén arany leveleiket még éppen nem hullató fákkal, amelyek felragyogtak, ahogy a kisütő nap megvilágította a tájat. A pályát köd borította, fátyolszerűen, vagy méter magasan, és rengeteg legelésző sirály. Hamarjában körbenéztem, hová tudnék beállni, hogy lefényképezzem, de igencsak jött mögöttem egy teherautó, így nem trükköztem. Mire visszafelé jöttem a beszerzésből, a köd felszállt, s eltűntek a sirályok is. Csak a fák aranyosan ragyogó sora emlékeztetett a csodára.

A korai autózásnak köszönhetően még nem tudtam bemenni kedvenc kertészetembe, pedig nekik van fedeles madáretetőjük, amit fára lehet akasztani. Elegem van a csigák ármánykodásaiból, elegem van, hogy esténként "menteni" kellene a megmaradt madárkaját a tányérból, amibe belemásznak az egyre kövérebb meztelencsigák, s az erre a célra rendszeresített gumikesztyűvel kell őket marokszám áthajigálni a falon. Szerintem azt hiszik, olimpiára készítem fel őket... egyre csak jönnek, jönnek vissza, a fene tudja, honnan, tényleg nem lennék meglepve, ha kiderülne, hogy visszatalálnak a falon át...

A sima, műanyag, cső alakú etetőbe nem jó az aprószemű kaja, feltöltöm, s pár óra múlva üres, mert a madarak evés közben kiverik a magokat, ami amúgyis könnyen folyik a túl nagy nyíláson át és csak a földön gyűlik halomba a mag, ahol este rávetik magukat a csigák. Majd megnézem, szűkíthető-e a nyílás valahogyan, talán egy darabka műanyaggal? Valami tálcás, tetős megoldást keresek, amibe nem esik bele az eső, és alkalmasint látványosan megáll a tetetjén a hó, haha.

***

Több dolog is elgondolkodtatott a húsfogyasztásunkról, amit szeretnék csökkenteni, de nyugi, nem leszek sem vegetáriánus, sem vegán, hiszen az elgondolkodás ellenére éppen ma töltöttem fel a hűtőt mindenféle sztékekkel, csirkeszányakkal, csak éppen az jutott eszembe, hogy nem kellene mindennap húst enni. ("De." - hallom szinte az uramat). Emlékszem, hogy ifjabb koromban sem a menzán, sem otthon nem ettünk naponta húst, s V. úgyis húst ebédelhet a Félmellű körül megtalálható számos multikulti kajáldák egyikében, akkor minek itthon megint azt enni? Most, hogy nincs folyton előttem az Üzem csábító kajáspultja, a füstölt csirkemell és a remek chirizo, nem csábulok el, jobban meg tudom válogatni, hogy mi kerül elém ebédre.

Mintegy figyelmeztetésképpen, hogy itt a november, az eltervezett új kezdet ideje, a hétvégi újságban elé került Jamie Oliver receptje, amit reggelire, de akár könnyű ebédre is ajánl, kiegészítőkkel. Granola pornak nevezi, s nem más, mint zabpehely, szárított gyümölcsök, különféle olajos magok daráléka. Megcsináltam a teljes adagot, s meg is töltöttem vele két, egykilós csatos tetetű üveget, szerintem bőven elég lett volna a fele is, főleg, hogy csak én fogom enni. Zabkásaként is felfőzhető, szórható joghurtra, kefírre, dúsíthatjuk vele a reggeli kakaót, csak a fantáziánk szab határt a felhasználásának. Mostantól nekem ez a reggelim. Ebből a könyvéből való (nemrég lefogyott jó pár kilót, s kedvenc egészséges receptjeit ebben a könyvében osztja meg rajongóival.)

1 kg zabpehely (az Üzemben is bevált Flahavan's biováltozatát vettem, ami hamar megfő)

250 g kevert csonthéjas magok, mint pl. dió, brazil dió, mogyoró, pekándió, pisztácia

100 g kevert olajos magvak, mint pl. mák, szezámmag, napraforgómag, tökmag, lenmag

250 g szárított gyümölcs: szárítottmeggy, sárgabarack, datolya, mangó, füge, mazsola, áfonya

3 evőkanálnyi cukrozatlan kakaópor

1 evőkanálnyi őrölt kávé

egy nagy narancs reszelt héja.

A sütőt előmelegítettem 180 C-ra. A zabpelyhhet egy jókora tepsibe öntöttem, s összekevertem a magokkal. (A legjobb, ha két tepsit használunk, nagyon nagy adag lesz belőle.) 15 percig sütöttem a keveréket. Aztán hozzáadtam a szárított gyümölcsöket, a kakaót, a kávét, és a narancs reszelt héját. Majd megvártam, míg kihűl a keverék, aztán adagonként durva porrá őröltem az egészet a turmixgépben. Mint írtam, két nagy csatos Kilner-üveg tele lett vele. 50 g-os adagokat ajánlatos belőle enni.

S ma este V. eszik húst, én valamilyen zöldséges stirfry-t fogok magamnak csinálni. Ez is valami.

-1 nap

Az utolsó hetem viszonylag nyugalmas volt. Kerry folyton velem volt, inkább csak mondogattam neki, mit csináljon, én pedig a következő tortát készítettem elő neki, vagy mosogattam. Túlórázni még így is sikerült, mert akadt most is egy kapkodós jaj-nincs-bent-a-rendelős-könyvben-a-megrendelés, ráadásul esküvőre, de egy perces pánik után megoldottuk a dolgot. Ráadásul segítségünk is volt, Katrin személyében, német intern, Stuttgart-ból, egy Treiber nevű sütödéből: segített lesütni a 100 darab nagyméretű csokis sütit, s annyira tetszett neki, hogy elkérte a receptet. Építettük a népek barátságát, s soroltuk, mit tudunk Stuttgartról, s megörvendeztettem a pár szavas némettudásommal... Amúgy elég limitált az angoltudása, beszélgetni tud, de nem minden szakkifejezést ismert. De még akkor is inkább maradt velünk, dolgozni, amikor már küldtem volna haza: nem fértünk négyen a csöpp konyhában, különösen az ebédideji roham során.

A megszokott kliensek, s a többiek egyfolytában tréfálkoztak az utolsó napommal: félek-e, örülök-e, várom-e... Fran, a taxisofőrünk, a legmegbízhatóbb szállítónk, akit egyébként én szereztem a kávézónak, rengeteg ölelést és puszit ígért. Reggel, a Luasról ballagva a szemerkélő esőben elbúcsúztam a mindennap látott apróságoktól: attól a cipősarok-darabkától, ami a Luas-megálló kövei közé szorulva látok reggelente, valaki elhagyta partira menet. A villamostól, amit - ha ügyesen időzítek - meg tudok előzni gyalog, és még át tudok előtte slisszolni a gyalogátkelő felé menet. A hangos sirályoktól, amik le-lecsapnak az előző esti mulatozásból a földön maradt take-away-es tálkákban található, vagy a földön szétszórt kajamaradékra. Búcsút mondtam a néha orrfacsaró pisiszagnak, az esőverte hányásfoltoknak. A bizonytalanul járó papbácsikának a buszmegállóban. A sarki kávézó előtt álldogáló középkorú fazonnak, aki mindig ott van, mielőtt még a pincérlány kitehetné a székeket és a kisasztalt a kávézó elé. A sarki Tesco-nak, ahová mindig át lehet szaladni répáért, ha éppen valakinek répatortát támad kedve rendelni dékutánra, s ahol az eladók már ismernek. Néztem az ismerős házakat, a fel-feltorlódó forgalmat, s hangoltam magam az utolsó napra. 

S hogy segítse a hangolást, életemben először, de valószínűleg nem utoljára, elcsúsztam a nedves utcakőre tapadt valamin (nem nagyon akartam nézni, mi volt), spárgáztam egyet, nyögve, s mereven, s jól odavertem a térdem (a rosszat, naná), és a könyököm. Csudás.

S nem csak emiatt, de volt sírás bőven: főnököm egyetemi óráját mulasztotta el, hogy könnyezve átnyújtson egy hatalmas csokor virágot, be-, majd kiügetve. Le akartam vele ülni megbeszélni a hogyan legyen-t, de mondta, siet, majd beszélünk a partin. Aztán Mark, egy korábban állandó vevőnk toppant be ebédre (mióta összeházasodott a dietetikus barátnőjével, nem reggelizik nálunk minden nap), s hozott egy csokor virágot ő is. Nagyon meghatódtam. Aztán megjött Fran... elbúcsúztunk, megszorongatott, s beszélgettünk az udvaron, könnyek között. Mondta, mindig látta az arcomon a feszültséget, a fáradtságot, jól döntöttem, ne aggódjak. Hiányozni fog... a lelkemre kötötte, ha bármikor szállítani kell, ő lejön Bray-be, csak szóljak. Tudom, hogy sosem fogom ide rángatni, amikor magam is autózhatok, de azért nagyon-nagyon jólesett, amiket mondott. Később visszajött egy hatalmas csokorral, sőt, Emilie-nek is hozott egy szál rózsát. Igazi úriember!

Aztán megjelent Ray, aki most a Slice séfje, és társtulajdonosa, jött búcsúzni, s hozott nekem mindenféle húsokat az egyik delikatesszenből, s fenyegetett, hogy mekkora bulit fogunk csapni jövő szombaton. Jujj... Aztán átszaladtam a Tesco-ba, mert megint kifogytunk valamiből, s mire visszajöttem, ott álltak a kollégáim és James a pult mögött, üveg sörökkel, a sörösüvegek nyakában lime-szeletek... S amikor zavartan néztem, hogy mi van, James lehalkította a zenét, s beszédet tartott, értesítve a vendégeket is, hogy ez az én utolsó munkanapom, a legeslegelső alkalmazott most távozik (nem kötötte a népek orrára, hogy "megint"). A vendégek némán néztek, hogy most mi van, mire James rájuk szólt, hogy "ez az a pillanat, amikor mindenki azt mondja, hogy Aahhh....." mire mindenki eleresztett egy szomorú Aahhh-t, én pedig próbáltam rendbe szedni az arcvonásaimat. Jól esett ám azért, a kollégáim ölelései, a koccintás a sörökkel, miközben mentek hátul a gépek, s nekem sajgott a térdem a reggeli tanyázástól, s fájt valahol az egész... Hétközben néha eszembe jutottak a bosszúságok, s az azért segített, hogy ne érzékenyüljek el túlságosan. Az emberek nagyon fognak hiányozni, a stressz kevésbé.

 

Hazafelé a rengeteg virágot szatyorban egyensúlyozva mentem át a Daintree papírbolton, ahol Nichola és Pamela állított meg, akik számtalanszor segítettek ki, ha szalag kellett vagy szép egyedi üdvkártya, s ahol mindig kapok kedvezményt. Most pakkot kaptam, fejléces levélpapírt készítettek nekem, s teleraktak egy dobozt díszítéshez felhasználható apróságokkal és szalagokkal. S egy jókora kártya volt benne, s egy kisebb, Nicholától, ami megint megbőgetett, szerencsére már csak itthon. Mellékelem:

 

Jó kis könnyáztatta nap volt.

 

Itthon aztán várt az 5 kenyér (vettem még kelesztőkosarat, rendeset, lenvászonnal bélelve, így most már több kenyeret tudok sütni), vártak a dekorálandó sütik... Este tízig dolgoztam, sütöttem. S ma el is adtam mindent (kivéve pár scone-t...). Hétfőtől pedig egy kreatívabb, s remélhetően stresszmentesebb, egészségesebb élet következik. Addig is, jó Halloweent!

Még 4 nap

Az időjárást nem érdekli, hogy az év utolsó hosszú hétvégéje van, egész nap esett az eső s olyan borongós odakint minden, mintha már komoly tél lenne. A Félmellűt nem érdekli hogy bank holiday van, V. ilyenkor is dolgozott, és mivel ez a sütős napom, dolgoztam én is. Kaptam egy jókora megrendelést holnapra múlt pénteken, azon dolgoztam. Csupa töklámpás-szellem-szellemjárta házsüti borította az asztalt.

A múlt hét gyorsan eltelt. Kerry-t tanítgattam egész héten, őrá esett a választás, ő lesz az utódom. De úgy is mondhatjuk, senki más nem jelentkezett, aki képes lenne betölteni az állásomat. A görög fickóról kiderült hogy séf, és inkább a főzéshez ért, mint a sütéshez: Emily szerint kicsit el volt szállva magától, mindent a maga feje után csinált, például kétszer olyan magasra sütötte a tortákat, mint ahogy szokás, feleannyi torták sütve, mint amire szükség volt. Aztán kijelentette hogy amúgy is kapott állásajánlatot több más, "jobb nevű" helytől, csak szeretne valami pihentetőt csinálni, ezért jelentkezett a kávézóba. James, az új menedzserünk a nap végén elmondta neki hogy sajnos nem megfelelő ide... A spanyol lánynak se híre se hamva, így gyakorlatilag Kerry maradt az egyetlen jelölt: végül is jól dolgozik, ügyes, de nagyon-nagyon lassú. Nem tudom, hogy fog bírni egy hajtós pénteket, mint amilyen például a múlt péntek volt, amikor megint 12 tortát dekoráltam le, és abból kettő elég munkaigényes volt. Mindegy, lassúsága miatt nem nekem kell aggódni, aggódjon a főnököm. Végülis volt három hónapja arra, hogy megtalálja helyettesemet.

A kávézó fennállása óta először találkoztam egy magyar életrajzzal az emailek között. James fölhívta hölgyet, akinek - mint kiderült - van állása, csak "esetleg" váltani szeretne. Végül is nem hívták be próbamunkára. Nevettem, hogy pont most lehetne egy magyar alkalmazott, amikor otthagyom az Üzemet... 

Most ugye, minden a Halloween házában ég, így ezzel kapcsolatos a recept amit a minap próbáltam ki egy töklámpás faragása ürügyén. Nagyon ízlett mindenkinek a kávézóban, ezért merem ajánlani. A River Cottage-sütős könyvből való annyit változtattam csak rajta, hogy belereszeltem két narancs héját a biztonság kedvéért, hogy legyen valami íze, és amaretti nem lévén kéznél, sima kekszet használtam. De aki szeretné a hamisítatlan tökízt felfedezni a sütiben az nyugodtan hagyja ki belőle a narancshéjat. Finom úgy is.

Hozzávalók:

150 g puha vaj
300 g kristálycukor
3 tojás
340 g sütőporos liszt (vagy sima liszt két csapott kiskanál sütőporral keverve)
225 g tökhús, finomra reszelve
150 g amaretti süti, durvára törve
50 ml tej

Az eredeti receptben gyűrű alakú formában sütik, vagy 20 cm átmérőjű tortaformában.

Előmelegítem a sütőt 180 fokra. A vajat jó habosra keverem a cukorral. Egyenként beleütöm a tojásokat, s egy-egy kanál liszt kíséretében elkeverem a vajjal, cukorral. Beleszitálom a maradék liszt felét, s óvatosan elkeverem. Beleszitálom a liszt másik felét, s azt is elkeverem. Hozzáadom az amarettiket vagy a durvára tört kekszet, a tökhúst, s annyi tejet, hogy lágy, a fakanálról könnyen lecsöppenő keveréket kapjak.

A kivajazott, kibélelt formában 45 perc alatt készre sütöm. Rácsra fordítva hűtöm ki. Ízlés szerint narancsleves cukormázzal, narancshéjcsíkokkal vagy Halloween-es cukorkákkal díszítem. Máz nélkül is jó!