Nyaralás után

Ebben a váratlanul meghűvösödött időben Asturias-nak már csak az emléke él, most próbálom a fotókat feltölteni a Picasawebre. Ettünk fabadát (az ottaniak mindenféle "disznóságokkal" dúsított babgulyása), ittunk rengeteg cidrá-t (cider, almabor), ettünk jókora steak-et (mármint én, V.-nek sajnos, nem jött össze a steak-evés, mert a megkedvelt Casa Rufo-ban nem volt az utolsó esténken hely). Rengeteget autóztunk a hegyek között, fürödtünk egyet az óceánban, s jobbára néztünk kifelé a fejünkből, és próbáltuk befogadni a táj szépségét. Ide is felrakok pár jellemző képet, majd.

Az időnk remek volt, kétszer esett csak, akkor is jobbára éjjel, és még a hegyekben sem kellett nagyon beöltözni. Sőt, rendszeresen bőven húsz fok felett járt. Az elég hamar kiderült, hogy a Picos de Europa igazából annak élmény, aki nem rest kirándulni, és felmegy a hegyi ösvényeken a vadonba. A falvak, városok viszonylag kicsik, erősen kihegyezve a turizmusra, a helyi jellemző termékeket/terményeket igen sok helyen árulják erre szakosodott boltok. Ritkásan lakott hely, rengeteg túraútvonallal. Még így, kényelmesen autózva a remek utakon is láttunk keselyűket, sast, egy gyalogösvény mellett madárritkaságot. S az egyik kis faluban, a kocsma előtt izgatott férficsoport nézett valamit egy jókora messzelátóval. Hogy mi lehetett, csak találgatni tudok, de egyikük utána farkasüvöltést utánzott, sörével a kezében. Elképzelhető, egy farkast néztek a hegyoldalban? A hegyek között akad...

Első és utolsó esténket Bilbaóban, illetve Getxo-ban töltöttük. Sikerült megint elmenni - nem is egyszer -, a Bar Arantzale-ba, V. kedvenc getxo-i bárjába, pintxo-zni, s csak ülni a teraszon. A szemközti házban még megvan az öreg néni és a kis kalitba zárt énekesmadár. 

Bilbao-ban a Puppy-t a Guggenheim előtt éppen állvány takarta, az odavitt virágföld mennyiségéből ítélve alighanem a virágok "felújítása" folyt. Bogival sikerült enni a Guggenheim felkapott - turistákkal mindig tömött - vendéglőjében, ahol V. megismerkedett az ökörfarokhús isteni ízével, ezúttal nem csak gulyás formájában, ahogy én szoktam neki készíteni. 

Mindent olcsóbbnak találtunk, mint Írországban, s a szállásdíjak jelentősen olcsóbbak lettek szeptember végétől, amikor már lefut a szezon. Szállást találni sosem volt gond, de az ételek/éttermek nem olyan fergetegesek, mint Baszkföldön. Vagy csak a szezon végeztével feladják az erőlködés.

Sajnos, ez az egy hét elég hamar elfutott, s hazaérkezés után másnap már munka volt megint. Semmi sem változott, illetve - egy, a papírboltot érintő botrány miatt úgy néz ki, hogy az irodák, és egyéb helyiségek megüresedése* miatt a korábban csak rebesgetett terjeszkedési lehetőség megvalósul számunkra: az Üzem (ha, HA összejön) megkapja - persze, bérleti díjért - a konyha mögötti területet, s vele azt a környező épületektől teljesen körbezárt kicsike belső udvart is, amelyhez eddig csak a papírboltiak fértek hozzá. Ott van fügefa, aminek terméséből már ettem, vannak cserepes növények, paradicsom, igazi kis oázis, közepén asztallal, székekkel. Hú, ha az az Üzemé lehetne! Noha a háziúr, Paul még nem írt alá semmit, csak ígért, főnököm már erősen szervezkedik: belsőépítész barátnője, Sarah terveket készített, a román handyman, Daniel már leült vele megbeszélni, mi mindent kellene átszerelni, megmozgatni, és titokban és igen reménykedve mindannyian nagyon drukkolunk, hogy a tervek megvalósuljanak: egyrészt mindannyiunknak nagyobb helye lenne, nem lógnánk egymás szájába, nem kellene folyton átesnem Ray hosszú és csontos végtagjain a sütő felé menet, és lenne SOK hely a cuccaimnak. S a torták biztonságos tárolása is megvalósulna! S lenne még pár új asztal! S lenne hátul egy kis leülős rész, ahol privát összejöveteleket lehetne rendezni, kibérelhető, születésnapokhoz, vacsorákhoz! De a munka falak lebontásával, pultok áthelyezésével jár, igen nagy meló, amit érzésem szerint a főnököm még nem igazán mért fel, mert azt hiszi, hogy kész lenne 4-5 nap alatt. V. már felajánlotta, hogy jó fizetésért eljön hórukkembernek :-)

***

A másik nagy újság, hogy az örökké buzgó Hannah, aki itt a telepen folyton a közjóért munkálkodik, megpályázott és elnyert egy jelentősebb ösztöndíjat egy közösségi kert kialakítására. A tervet úgy adta be, hogy a telep melletti (és a mi kertünk mögötti) walled garden-t újítanánk fel belőle, amihez előzőleg a kert tulajdonosa hozzá is járult. (Ő az a tulajdonos, aki évek óta egy öregek otthonát akarna építeni a telep melletti területen, de a munka folyton csak halasztódik. A walled garden - mint kiderült - nem lenne felújítva az otthonban élő kisöregeknek. Ezért gondolta, kiadja nekünk.) Sajnos, a bank, aki a pénzt adta a tulajdonosnak, a földterület évekkel ezelőtti megvételéhez, megvétózta a bérbeadás ötletét, legalábbis ezzel jött vissza a tulaj, így a walled garden átvétele kútbaesett. De addigra már Hannah kezében volt a csekk... Ma reggelre összehívta azt a pár lelkes embert, akik évekkel ezelőtt egyszer már belevágtak egy kiskert kialakításába, ami aztán szépen be is halt. A négy lelkesen kívül még pár érdeklődő is jött, és meg is beszéltük, hová és hogyan képzeljük el az alacsony kerítéssel, padokkal, netán sütögető résszel, homokozóval kibővített kertet. Aztán megjelent Zsizsik apuka, és onnan kezdve borult minden. Az elhelyezéssel szemben az volt az érve, hogy az az egyetlen rész, ahol a gyerekek a) szem előtt vannak, b) tudnak focizni, és c) különben is, a közösség egyik része milyen alapon sajátítja ki az adott részt a közösség többi részétől? Bizonygattuk, hogy a kis zöld részből csak a felét használnánk, a többin pedig focizhatnak a gyerekek, sőt az agyonnyúzott bodzabokor is ott van nekik, amin örökké lógnak... Elég erős vita kerekedett gyerkekesek és nem gyerekesek között, ahol gyermektelenként inkább befogtam a szám. Végül Zsizsik apuka kvázi engedélyezte, hogy a gyepes rész alsó egyharmadával úgymond, gazdálkodhassunk. 

Tekintve, hogy az előző közösségi kert behalt, és azóta is ápolatlanul tengődik, s néhány kipusztíthatatlan növény jelzi csak, hogy hol volt egykor, ezért kissé szkeptikus vagyok a nagyívű terveket illetően. De ha belevágnak, segíteni fogok, amennyire tőlem telik. Ki tudja, talán tényleg lesz belőle valami. 

***

Most pedig megyek, és csendesen őszülök tovább, olyan lassú a feltöltés a Picasa-ra...

* Ugyanis - lehet, hogy a botrány miatt, lehet, hogy mert már korábban tervbe volt véve -, de a botrányban közvetlenül érintett boltrészt a háziúr, Paul kiüríttette az elmúlt héten.

Szívfájdalom

Íme, két fotó, mindkettő a Service nevű, itteni vendéglátóipari magazinban jelent meg. Az egyiken főnököm, akivel az interjú készült, az Üzemről. Meglepett, hogy a sütim a kellék, hogy nem tortát eszik a fotón ("cake queen"). 

A másik a kávézóbeli csapatot ábrázolja. Emiatt a kép miatt facsarodott össze a szívem, ugyanis nem vagyok rajta. Amikor először mutatták a kollégáim, hogy nézd, milyen remek fotó, és de kár, hogy te nem voltál itt a fotózáskor, akkor csak rángattam a vállam, hogy ja, biztos nem voltam bent, vagy akkor jöttek, amikor már nem dolgozom. De azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt/van bennem némi szomorúság a láttán. Mert azért, ugye, mégis csak, jó lett volna közöttük állni, én vagyok ott a baker, vagy mi a fene. Nem esett jól, hogy senki nem mondta, hogy esetleg maradjak bent, vagy ugorjak be, amikor a fotós jön, és akkor rajta leszek én is a képen. Azt sem tudtam, hogy mikor jön. Tudom, véletlen, és nem rosszindulat, senki részéről, de azért eléggé fáj.

Mindenesetre bemutatnám az embereket, akikkel dolgozom, mert igen jó fejek, és többségükkel nagyon jó együtt dolgozni.

Balról jobbra: Francisco vagyis Paco, Catherine (aki a tévénél dolgozott, de inkább séf akar lenni), Tim (aki a Trinity-n előadó, s csak szombatonként dolgozik), Caroline (aki előtt szép énekesi karrier áll), főnököm, Ray, a séf (Raymundito), Kate (főnököm húga, egyetemista), Aniz (aki néhány hónap távollét után visszatért Mexikóból), Claire, Declan (főnököm férje).

Caroline-t mostanában váltotta fel egy Thomas nevű fiatalember, ugyanis Caroline elmegy dolgozni a Bank of Ireland-hez. Claire egy JobBridge nevű képzési program keretében van nálunk, Catherine is így került hozzánk, s később felvette a főnököm, mert olyan jól ment neki a munka. Aki nincs a képen: Lisa, aki szállodákban volt rendezvényszervező, s aki szintén JobBridge-esként volt nálunk, de csak szombatonként dolgozik az Üzemben, és Ray-t helyettesíti, ha szükséges.

S van, amikor meg vagyok hatva, mert ilyen levélke vár a pulton reggel:

A hiúság okozta szívfájdalmon pedig felül kell emelkedni, és kész. 

* Ez lemaradt: az Üzembeli fotókat Ruthenium Medjber készítette.

Júlia mosolya

Pár hete a szokásos sűrű péntek folyt a Dump-ban (na jó, ne változtatgassuk kispiszkos munkahelyem nevét, maradjon csak Üzem, az mindent lefed). Volt rohangálás a részemről, idegeskedés, a szokásos péntekeim egyike, éppen romokban voltam, mert tudtam, hogy megint nem szabadulok el időben, megint túlóra, satöbbi, satöbbi. (Azóta ezt a kérdést sikerült lerendezni, s remélhetőleg javul a helyzet, legalábbis múlt pénteken egy órát sikerült lefaragnom a megint felgyűlt túlórákból, úgyhogy van remény). 

Az asztaloknál sűrűn váltották egymást a népek, ilyenkor ebédidőben tele az Üzem, előfordul a sorállás is. Ebből a sürgésből jobbára csak a zajokat hallom, a folyamatos háttércsicsert, amit az emberek előadnak, mert én ugye, a pult fülé hajolok, legfeljebb akkor látom a tömeget, ha megfordulok, vagy át kell ügetnem a színen valamiért, tárolóhelyiségeink felé.

Egy ilyen "megfordulok, átrohanok" során tűnt fel egy alacsony nő a vendégek között. Futólag már észrevettem, hogy meglehetősen hosszan ebédel egy idősebb nő társaságában az egyik kerti asztalnál. Először is, olyan magas (alacsony?) volt, mint én. Ez már ritkaság. Másrészt, furán ismerősnek tűnt. Néha előfordul egy-két, a kilternani piacról, vagy a régi munkahelyemről, a sandyfordi Londis-ból megismert arc az Üzemben, van, aki rám is köszön ilyenkor, vagy csak odabólintunk egymásnak. De nem, nem piaci ismerős. A munka újra lefoglalt, s legközelebb akkor fordultam meg, amikor valakit meghallottam a pénztár felől dicsérni a csokitortámat - elvitelre kért két szeletet. Nekem jól esik a dicséret, főleg egy pocsék napon, segítenek a további munkavégzésben, így most is megnéztem, kinek ízlett a torta. Az alacsony nő volt az, éppen fizetett, és a dobozt kedves, igen meleg mosoly kíséretében vette át.

A mosolya döntött. Az agyamon - közhely következik! - villámként suhant át a felismerés. ISMEREM! Júlia. Júlia az. Néztem, hogyan megy ki az asztalok között, segíti fel az idősebb hölgyet, aki bottal járt, s hogyan sétálnak ki, a leszakadó eső elől a fedett kapubejáró felé. A fenébe is, mit veszíthetek, legfeljebb azt mondja, mégsem ő az, majd elnézést kérek. Utánuk osontam, két lépéssel az idős hölgy mögött, már készen arra, hogy megszólítom őket. 

S akkor az idősebb hölgy megszólalt - magyarul. A kellemes mosolyú hölgy pedig - aki már a bejáratig jutott - visszafordult, hogy válaszoljon. Összenéztünk. Rám mosolygott. Teljesen felindulva szólaltam meg, addigra már biztosan a dolgomban: "You are Julia, right?" (Ennyire tapló vagyok, igen.) "Monika! - viszonozta -, "nahát, hogy vagy?" (Vagy valami hasonló, mert nem emlékszem a pontos szavakra. Felismert.

Júlia Tomkin felismert, tizenvalahány év után, engem, kis írországi tucatmagyart, sőt, emlékezett a nevemre is. (Amit én azzal háláltam meg, hogy elfelejtettem a nevét...) Júlia Hajnal Tomkin, aki annak idején elindított idegenvezetői pályafutásomon, első itt töltött éveim egyikében, akinek jól fizető kiséréseket, és életreszóló idegenvezetői és emberi tapasztalatokat köszönhetek. Júlia Tomkin, akit egy Friderikusz-műsorban ("Az én sztorim") láttam először, évekkel a kijövetelem előtt, ahol az életéről, Írországba való kikerüléséről szóló levelét saját maga olvasta fel, és az a levél olyan gyönyörű volt, magával ragadó, és olyan felejthetetlen hangon olvasta fel, hogy - Friderikusz ide, vagy oda -, odaragadtam a képernyő elé. Júlia Tomkin, akire mindig nagy hálával, de - ahogy az lenni szokott -, egyre ritkábban gondoltam, korábban állandóan ígérgetve magamnak, hogy na, majd egyszer, viszonthívjuk egy vacsorára, amikor már megtehetjük.

Aztán ez a fogadalom is elsikkadt, ahogy sok más. S erre tessék, tizensok év után összefutok vele az Üzemben... S nem nyom orrba, hogy hová tűntem, hanem örül, s melegen megölel.

Kérdez, hogy vagyunk, V. nevére is emlékezik, hadarva mesélek magunkról, hiszen esik az eső, s mennének, de tele a szívem örömmel. Már igen nagy homály fedi a találkozásunk körülményeit, alaposabban utána kellene olvasnom a (netre nem kitett) naplómban, hogy hogyan is volt... Néhány mondata, képek az első közös vezetésről be-beugranak még. Ha jól emlékszem, először tolmácsként rendeltek ki mellé, már nem tudok, kiket kísértünk, alighanem ketten voltunk tolmácsok, és egy ír idegenvezető szövegét fordítottuk...? Lényeg, hogy amikor legközelebb kellett ember, ő nemet mondott a felkérésre, és elküldte a megrendelőt hozzám, mondván, mindent tudok, amit ő. (Yeah, right.) S meg is kaptam a munkát, nemcsak tolmácsként, hanem idegenvezetőként is. Így dolgoztam a Bailey's-gyárnak, kísértem Harrach Péter feleségét, különféle csoportokat... (Idővel már nem vállaltam el ilyen munkát az egy darab megmaradt megrendelő filléreskedése miatt, de ami összejött, az megérte. S ezeket jobbára Júliának köszönhetem.)

Egy hétten később megint ügetek át az udvaron, s ezúttal Paul állít meg, az épület landlordja. Ki volt az a hölgy, akivel múlt héten beszélgettem az udvaron, mi volt az az "emotional scene", csak nem az édesanyám volt, meglepetésként betoppanva? Nem, nem, egy régi kedves ismerős, akinek sokat köszönhetek, s akivel sok éve nem találkoztunk, válaszolom.

S most, ahogy keresgélek, nagy örömömre és meglepetésemre megtalálom a műsort a neven, Friderikusz archivumában. Azt a bizonyos első levelet, teljes terjedelmében, s nemcsak azt. Tessék, itt van, ismerjétek meg Ti is Júliát:

http://www.friderikusz.hu/em/archivum/ism_julia.php3

New Ross és a Kennedy-család

Tegnap vendégeskedtünk, egy baráti magyar családnál. Nagy hírük volt: kivándorolnak, illetve továbbvándorolnak, Ausztráliába. Már régóta dolgoznak ezen a céljukon, és viszonylag zökkenőmentesen sikerül is megoldaniuk a dolgot, mármint a letelepedést, hála a férj szakmai tudásának. Nagyon-nagyon örültünk, jó volt látni az örömüket, ragyogott a fejük, igen készülnek. A feleség nyomta a kezembe a legnagyobb cserép csili-paprikáját, virágokkal teli az egész, itt-ott kis zöld macskapöcse-szerű kezdemények, vigyem csak, vigyem, mit adjon még, ezeknek majd mind menniük kell... Valahol belül elrebegtem egy imát, hogy csak legyen sima a költözés, a pakolás, a világ másik végére átcuccolás, az "újéletkezdés", még fiatalok ehhez, rugalmasok, sikerülni fog. 

Nagyon drukkolok.

***

Ma pedig New Ross-ba autóztunk. Ki hitte volna, hogy a kormány által meghirdetett The Gathering nagyívű kezdeményezés részesei lettünk, magyarként. Elvileg a dolog arról szól, ha még nem írtam, hogy az idén megpróbálnak mindenféle rendezvényekkel minél több ír származású, vagy ír születésű embert hazacsábítani egy látogatás erejéig (nem árt növelni a turistaforgalmat, ugye). A kezdeményezés a kételkedő huhogók jóslatai ellenére igen sikeres lett, főleg a kisközösségek tették magukávé nagy lelkesen, főleg, hogy különböző anyagi támogatásokat is lehetett igényelni a helyi kezdeményezésekhez. Nemcsak klubok, de családok is szerveznek összejöveteleket, megemlékezéseket, aminek keretében hazahívják az óhazába a régóta nem látott rokonokat. 

S hogy miért éppen az idén van a Gathering? Ha jól sejtem, azért, mert az ország leghíresebbnek, vagy inkább legsikeresebbnek tekinthető fia, John F. Kennedy 50 éve látogatott el ősei földjére. 1963 júniusában, a kötelező dublini körök után, New Ross közelében meglátogatta azt a farmot (bocsánat, "homestead"'-et), ahol egykor ősei laktak, s ahonnan Patrick Kennedy 1849-ben elindult egy kivándorlóhajón Amerika felé, hogy később dinasztiát alapítson. 

Ide, New Ross-ba és a közeli JFK Memorial Park-ba szervezett jótékonysági autózást egy öregautó-klub, "Wexford Classic and Sports Car Drive" címmel, a belépő árát pedig a wexfordi hospice javára szedték. A parkban (néhol arborétumnak titulálják), az egyik mezőn való tömeges parkolást pedig az önkormányzat engedélyezte. A mi autónk, Julie ugyan nem "classic", de elmentünk. Jöttek még páran az Alfa-klubból, így nemcsak mi voltunk ott újnak tekinthető autóval.

Néhány fotó:

A Kennedy-beszéd helyszíne New Ross-ban, a folyóparton, háttérben néhány szép autóval

 

 A rendezvény plakátja

Születésem éve lett a sorszámunk

 Némelyik résztvevő már szintén "classic"-nak számító tréleren érkezett a parkba.

 Ilyet sem láttunk még - Spartan márkájú kocsi

 A rendezvény szervezője szerint úgy húsz kocsit vártak. Több mint százan jöttek el.

A dzsip tulajdonosa igen méltatlanul bánt a kabala állatával

Tudni kell, hogy John F. Kennedy az idősebb ír nemzedék számára fontossági sorrendben Krisztus és a pápa után következik. Öreg farmházak füstös konyháinak kötelező tartozéka volt (a vérző szívű Krisztus-kép és a porcelán kutyaszobor mellé) a Kennedy-kép a falon. "A mi fiúnk!" Teljesen mindegy volt, mit-hogyan csinált Kennedy életében, az írek számára szentszámba megy. Sikertörténet, példaértékű, követendő. Így aztán az akkori látogatást kellő felhajtás körítette, és idén pedig a hazalátogató Kennedy-leszármazottakat még nagyobb hajcihővel köszöntötték, főleg New Ross városában. A várost nagy megtiszteltetés érte: Kennedy sírján égő öröktűzből kapott egy lángot, amely ma a városkában található, kivándorlók emlékére nyitott múzeum előtt ég:

S igen, egyszer már kialudt... Technikai malőr, de mégis.

 A kivándorlóhajó és a múzeum

Ugyancsak itt található a Dunbrody Famine Ship és Emigrant Experience múzeuma. Évekkel ezelőtt voltunk már itt Botondékkal, amikor még csak a hajó volt meg a múzeumból. Már nem is emlékszem, hogy akkor fel lehetett-e menni rá, de az megmaradt, hogy a partról kezdő fotós módjára ellőtt, "érdekes szögből" készítettem vitorlákról, hajókötelekről művészinek szánt fotókat. Most egy (amerikai) turistacsoport tagjai bóklásztak a környéken, bent az épületben, ahol kávézó fogadja a nagyérdeműt, valamint ajándékbolt, emlékfal, Ámerikába kivándorolt, vagy ott született nagyok fotóival... Érdekes térkép is van a falon: melyik USA-államban a lakosság hány százaléka rendelkezik ír ősökkel.

Az összejövetelhez a folyóparti parkolóban gyülekeztünk. Sokkal többen jöttek, mint ahogy számítottak rá, hamarosan minden hely tele lett autókkal. A díj befizetése és a sofőrök eligazítása után megkezdtük autókázásunkat a környék félreeső utjain a park felé. A szervezés igen jó volt, mert nemcsak térképet kaptunk az útvonallal, s nemcsak kis piros zászlócskák mutatták, hol kell lekanyarodni a következő útszakaszhoz, hanem minden egyes pontnál ott állt valaki, megállította a forgalmat, hogy a konvoj gond és megszakadás nélkül haladhasson. A környékbeli homestead-ek (pardon, farmok) lakói kiálltak a házak elé, ment az integetés, egészen komoly felvonulás résztvevőinek érezhettük magunkat. Gyerekek integettek, asszonyok fotóztak, volt résztvevő, aki félreállt, hogy komoly géppel, netán tablet-tel örökítse meg a kocsisort. Az előttünk menő öregautó tulaja csikorgó fékekkel, kékes füstfelhőt köpve élvezett ki minden kanyart. 

Jókora kerülővel, igen szép, dimbes-dombos tájon át jutottunk végül - a Kennedy Homestead érintésével - a parkhoz. Külön kaput nyitottak a kedvünkért, s egy mezőn sorakozott fel a sok autó. A parkot a számunkra nyitott kapu felől csodásan illatozó eukaliptusz-liget szegélyezte, buzgón szagolgattam a levegőt. A felsorakozás után - mert még nyoma sem volt a beígért rezesbandának -, a park központjába mentünk. Van kiállítás, meghallgatható a Kennedy-beszéd, van játszótér a gyerekeknek, piknikező hely, kis tó, kávézó, szóval nagyon szép és kulturált hely. Akartunk volna sétálni egyet a parkban, de V. ízlésének túl sok volt a levegőben fenyegetően döngő méh/darázs (így nyár végén különösen aktívak), így inkább hazajöttünk. A rezesbanda még távozásunk idején sem érkezett meg.

Nagyanyám sodrófája

A sok meló miatt ma muszáj sütnöm, előre dolgoznom. Amíg V. az éppen esedékes F1-et nézte, addig gyorsan nekiálltam kisütni a mézeskalács embereket holnapra. Mondta, mennyi van még hátra a versenyből, utána mehetünk, sétálni. Így sietősre vettem a munkát, hogy mielőbb mehessünk, ne kelljen várni, és közben bosszankodtam, mert a tészta hol itt, hol ott tapadt a műanyag sodrófámhoz. Kis ficaknyi darabok csak, de mégis. (Igen, műanyag fehér sordófám van, a háziurunktól örököltem, elég érdekes darab, mert mintha préselték volna, olyan, itt-ott éppen csak észrevehető gyűrődésekkel az anyagban. Amire tapadta a tészta.) Nem akartam a tésztát lisztezni, mert attól csak megkeményedik, inkább a sodrófára tapadt darabokat töröltem le, egyre ingerültebben, megfogadva, nem először, hogy beruházok egy fa sodrófába. 

Töprengtem azon, hogy vajon árulnak még ilyesmit errefelé, mert nem emlékeztem, hogy láttam volna... S ha igen, hol kapok, melyik konyhás boltban?

A megoldás szó szerint ott lógott az orrom előtt. Nagyanyám sodrófája. Amit sosem használtam eddig, mert ereklyeként lógott a konyhafalon. Régen kaptam egy doboz sütit valakitől, a dobozt csokolédábarna szalag fogta össze, rajta a szó: delicious. Micsoda remek poén, gondoltam, s ezzel a szalaggal kötöttem át a sodrófát, s akasztottam fel a konyhában, hogy mindig szem előtt legyen, és szem előtt legyek. ("Igen Mami, tudok sütni!") Mi akadályozott meg eddig, hogy használjam? Igen hosszú, kétszer olyan hosszú, mint azok a kurta sodrófák, amikkel az Üzemben (új nevén: The Dump) dolgozom. Amikor először megpróbáltam vele tésztát nyújtani, még nem tudtam kezelni, billegett a sodrófa, hol az egyik oldalon, hol a másikon ért le, bénáskodtam, nem volt meg a gyakorlatom... Így inkább felkerült a falra.

No, de most, most levettem a falról, lefújtam a végéről a port, letöröltem, szagolgattam. Még érződik rajta a fájába hosszú évek alatt beleívódott dohszag, ami nagyanyám házára jellemző (azok a fránya, alulról folyamatosan ázó falak). Kicsike honvágyam támadt, de aztán eszembe jutott a ház állapota, s inkább a sodrófára koncentráltam. Nyújtani kezdtem vele a tésztát. Remekül ment. Nem tapadt. Nem billegett a sodrófa, megvan a gyakorlat. 

Kinyújtottam a tésztát, kiszaggattam az embereket. Megszagolgattam megint a rudat. Sikerült belegyúrnom, nyújtanom kicsit a saját mézeskalács illatomat. Idővel talán a dohszag is eltűnik.

S ha minden jól megy, sikerül a színén is sötétítenem egy-két árnyalatnyit, ha elég sokáig használom.

Dolgos kezem

Profi fotón:

Hogy mi van? Semmi új, gyorsan mennek a napok, jobbára munka van. Tegnap fél ötkor keltem, és a legelső villamossal mentem dolgozni. Nagyon-nagyon egyszeri dolog volt ez, amire rábólintottam, és igen, az uram fejcsóválása ellenére saját érdekemben mentem be hatra, hogy kapkodás és stressz nélkül készen legyek a friss sütikkel a NAGY FOGADÁSRA, s a sütéshez minden ellenkező híresztelés ellenére idő kell. A főnököm betette a lábát egy jelentős céghez, ne titkolódzunk, a Diageo-ról van szó, így a jelentősebb dublini Guinness-es megmozdulásokon ő biztosítja a kaját. Remek. Neki jó bevétel, és remekül hangzik, amikor társalgás közben (és blogokon, hihi) el lehet hullajtani az infót. Csak akkor kezd rángani a szemöldököm, amikor megkérdi, hogy milyen ütős desszerttel rukkolhatnánk ki a következő szeptemberi fogadásra, majd az ötleteimet "túlságosan munkaigényes" felkiáltással leszavazza. Maradnak a jól bevált sütik, élükön a csokis-Guinness-es cupcake-ekkel.

A jó munkához idő kell. Akármelyik szépen dekorált tortámat rakom elé, hogy nézd, vegyük fel az ötletlistára, akkor lelkesedik, majd, amikor kiderül, hogy esetleg két óra munka van benne, akkor már kevésbé.

Mindegy, lényeg, hogy tegnap - hála az egy órával előbbi munkakezdésnek, és séf kollegám előre-dolgozásának - sikerült késés nélkül elszállítani a fogadás színhelyére a sütiket, hogy milyen sikerrel, nem tudom, de fel merem tételezni, hogy minden simán ment.

Ma pedig szabadnapozom. Ami nem egészen szabadnap, hiszen sütni kell majd, házimeló, feladandó levelek, kis kertészkedés, ki kell találni a vacsorát, de legalább a szokottnál tovább aludhattam. S a délutáni kerti kiüléshez (ha lesz napsütés) jó könyvem is van. A kertbe kakáló macskák száma redukálódott, már csak egy van, egy fekete kölyök, a fehér farokvéggel. Itt lakik a szomszédban. Tegnap volt egy kis riadalom, mert éppen elindultam a konyha felé a számgépszobából, amikor a folyosón karomcsikorgatva elhúzott mellettem a hálószoba - és a kerti ajtó - felé a vézna vörös, roncsolt arcú macska, a kerti átjáró vendég, s a frászt hozta rám. Az ajtó nyitva volt, a függönyök behúzva - a legyek ellen -, s mégis bejött. Ugyanakkor, ha meglát a kertben, elpucol. Lehet, hogy a fasírtillat  csalta be. Szegény, igen ronda a félrevert arcával, gondolom, valaki vagy valami, megnyomoríthatta kiskorában.

Az augusztusi hosszú hétvégét vendégekkel töltöttük, akik lelkes futó emberek, rendes reggeli futásokkal, és ez koránkeléssel járt. Nemcsak nekik, hanem nekünk is. Mert utána közös program. A szombat éjjeli megérkezésük után sem aludtak sokat, így a vasárnap is korán indult. A hétfő is, mert mentünk velük a fél-maratonra, a versenyre, drukkolni. Annyira fáradtak voltunk, hogy még a Summerfest-et záró tüzijátékra sem mentünk el este, pedig az már-már családi hagyománynak volt tekinthető. A korai kelések miatt kiesett a megszokott hétvégi lazulás, ezért kedden kicsit meggyötörten mentem munkába. Kezdek nagyon a szokások embere lenni, és ha megtörik a rutin, jelez a szervezetem. Észrevettem már más érdekes dolgokat is, pl. hogy lassabban reagál a szemem, úgy értem, lassabban fókuszál, a reggeli kávét már felváltotta a tejes tea, mert zavarog a gyomrom, ha azonnal koffeint öntök rá, és a három pohár bor - akár fröccsként is - megvisel. A nyers hagymát sem bírom már úgy megenni, ahogy régen. Szegény löttyedt testem jelez. Korosodik.

A munkát azért örömmel fogadtam, mert - ahogy írtam - voltak új megrendelőim, Facebook-on és weboldalon át, ami jó. Az augusztus és a szeptember kicsit stresszelős lesz, mert lesz több nagy esküvő is, többek között a főnököm húgáé, amire számos tortát és sütit kell készítenem. No pressure, mondta a főnököm, de a fotókat az esküvői tortás asztalról majd fel szeretné használni a weboldalához. Remek. Lassan ikszelgetem be a naptárban, hogy melyik napom lesz túlórázós. Ellenben már most összejött annyi plusz óra, hogy nyugodtan mehetek Asturias-ba.

A jó idő szépen kitartott, de ma reggelre hirtelen meghűvösödött. Éppen csak résnyire nyitottam ki az ajtót az imént, a szellőztetéshez. A legyek sem döngenek akkora lelkesedéssel, mint eddig. A sok meleg nap jót tett az Üzem forgalmának, és a virágaimnak. Az előkertbe ültetett talajtakarók egyébként megmaradtak, kezdenek terjeszkedni, fejlődni. A hátsó kertben még sok a meló, sajnos, a levelek továbbra is hullanak a bokrokról, de legalább besüt a nap alájuk. Úgy döntöttem, a hatalmas, mostanra már összeszáradt ágakat nem próbálom meg átdobni a falon, és elhurcolni a kertészek kialakította komposztra, hanem felvagdosom, és rárakom a magam komposzthalmára, a bokrok alá.  Idővel lebomlanak ott. 

A párizsi beszámolóm még mindig csak félkész állapotban van. Egyre távolodnak az emlékek, bár a múlt szombati staff party-n sokat emlegettük a meghívott kollégákkal az esküvőt. S végre megkaptam a képeket is Carl-tól, Elena férjétől. Elrakom emlékbe a metrójegyek és brosúrák mellé.

Kaszasuhintó július

Odakint (végre) veri az ördög a feleségét, s amíg el nem csattant néhány lusta villám, s le nem szakadt egy gyors zápor, addig talajtakaró növényeket próbáltam elültetni a ritka pocsék talajú előkertünkbe. Amit évek hosszú elhanyagolása után nemrég rendbe tett két kertész, visszavágták a bokrokat, kitépték tövestül a lágyszőrű palástfű túlságosan elvadult egyedeit, s most már újra látni a dekoratívnak szánt kőréteget az agyagos talajú, nylonnal takart "föld" tetején. Ha a köveket félrekaparom, és az új, éles hegyű lapátommal lyukat fúrok a talajba, s megtöltöm a lyukat rendes komposzttal, akkor még esélye is lesz annak, hogy ott majd szépen elterülnek az apróvirágú talajtakarók - ha nem dobják fel a talpukat egy hét múlva, ahogy az uram a növényeim esetében jósolni szokta.

A hátsó kertet nem bíztam a kertészekre, az ottani bokroknak magam álltam neki Ede kissé már rozsdás fűrészével. Most újra éri napfény a bokrok alját, de nem fogom magam elragadtatni, és teleültetni növényekkel: a macskák még mindig itt vannak a szomszédban, s előfordulnak - főleg késő éjjel, vagy hajnalban - a mi kertünkben is. S igen, Emőke, amióta volt pár nagyobb eső, és vizes a bokrok alatti kiskert, nincs odakakálás! Amúgy a bokrokat igen megviselte az eső nélküli három hét, rengeteg levelük megsárgult, lehullott, én pedig nem takarítottam el őket. Talán ez a vaskos levélréteg is hozzájárult, hogy máshová járnak pisilni az édesek...

Drukkoljunk, hogy ez így is marad. Addig is, a tényleg hűvös, sötét sarokban elkezdtem egy másik komposzthalom kialakítását, a nagyobb ágaknak, gazoknak. Ezeket nem merem a komposztedény lakóira bízni.

Willie függő virágkosarai gyönyörűek. Ez a hátsó kertben van:

***

Lassan vége a hónapnak, s csak egyfajta homályos ez-is-elmúlt érzésem van az egészről. Mert annyi minden történt. Itt volt Gabi barátnőm Münchenből, volt férjével, Max-szal, és sikeresen körbeutazták az országot. Egy hétvégét előtte itt töltöttek velünk, a környéken autóztunk, igyekeztük belezsúfolni a két napba a kötelező látnivalókat. S közben, ahogy jártunk-keltünk, s a félig-meddig már elfeledett idegenvezetői mondókámat próbáltam két nyelven ledarálni, az jutott eszembe, hogy milyen régen utaztunk mi V.-vel az országban, pedig mennyire szép, és mi minden látnivaló van még elrejtve, amit nem láttunk. S ez az érzés csak erősebb lett, amikor Gabiékkal még utoljára ettünk egyet most csütörtök este, Newgrange közelében, s hallgattam őt, ahogy élményeikről mesél. Az éjszakát mi is a szállásukon töltöttük, kölcsönadtuk ugyanis nekik Focist, s mivel másnap igen korán kellett kint lenniük a reptéren, ésszerűbbnek tűnt, hogy mi felmegyünk a kocsiért, ott alszunk, s kirakjuk őket a reptéren munkába menet.

Így esett, hogy igen-igen-igen korán keltünk, s halkan osontunk ki a remek Newgrange Lodge kapuján (ahol egyébként magyarul köszönt ránk egy férfi), s életemben másodszor láttam megint hajnali párát egy folyó (ezúttal a Boyne) felett.... s aztán napfelkeltét az M1-esen száguldva a reptér felé. Élmény volt a reggeli kelés, a barátok kedvéért, de a vadidegen helyen való nyugtalan alvás eléggé megviselt, s egész nap nyűgös és gyűrött voltam, még Ray-jel, a szakáccsal is összeszólalkoztam egy tortadekor kapcsán.

Azóta már kaptam pár képet Gabitól, s hamarosan megjön a többi is. Olyan klassz helyekre jutottak el, némelyikről nem is hallottam. Főleg azért, mert ők szeretnek túrázni, erdőt-mezőt járni, s főleg a természeti látványosságokra koncentráltak. S elmondása alapján már az első úticélnál leragadtak volna, akár egy hétre is, s azért foglalta le előre a szállásokat, hogy biztosan továbbmenjenek, s megnézzenek mindent, amit tervezett.

***

Bray-ben utolsó hetéhez érkezett a Summerfest, aminek szerintem a légi bemutató volt a legkiemelkedőbb programpontja. Vendégekkel ültünk ki a tömött tengerpartra, ahol a kislányuk lányoktól szokatlan lelkesedéssel megcsodált minden repülő szerkezetet. Szerencsénk volt az idővel, nem sütött nagyon erősen a nap, nem főttünk, de nem is fáztunk. Úgy tűnt, az idén igencsak alaposan és zökkenőmentesen szervezték meg a több tízezer látogató számára a parkolást: a városon kívüli zöldterületeken ideiglenes, ingyenes parkolókat rendeztek be, s onnan buszokkal vitték a tömeget a partra. Még a felettünk lévő iskola rögbipályáján is sorjáztak az autók. A mi telepünkön nem volt egyetlen illegális parkolás sem, hála a tábláknak, a lelakatolással való fenyegetésnek. Még a behajtó is üresen tátongott, ez nem fordult elő még soha, mindig tele volt parkoló kocsikkal.

A hétvégi Food and Garden fesztivált hála egy alapos migrénnek, elmulasztottam. Első igazi pihenőnapom lett volna tegnap, erre jött a migrén. Már reggeltől facsarta a fejemet, csak reménykedve bámultam a város határáig merészkedő felhőket, hátha lesz eső, de egy csepp, annyi sem esett. Dublinban bezzeg szakadt. Délutánra valamivel jobban lettem, elmentünk újságért, ebédért, de a kiállítósátorba nem mentem be, mert meglepő módon belépőt szedtek a kegyért. Kihagytam. Ahogy kihagytam a környék nevezetes vendéglőinek és szakácsainak főzőbemutatóját is, és a sztárvendéget, a híres Jean-Christophe Novelli-t is csak fotón néztem meg. Majd máskor... Ha fáj a fejem, akkor nem érdekel semmi.

A piac rendes éves adománygyűjtőnek szánt barbecue-ja pedig tegnapelőtt, szombaton este volt. Egy tál hagymás uborkasalátát ajánlottam fel, s az (elég csendes) reggeli piacról megmaradt gyömbéres szeleteket. Daphne, mentorom, egész asztalnyi társaságot hozott magával, akik között egy énekes is volt. A férfi három dalt énekelt el, az egyre lelkesebb vendégek tapsától, énekétől kísérve, csupa ismert, népszerű dalt. Remek hangja volt, amit alaposan ki is engedett a kis faépület rozoga falai között - pedig páran hogy' aggódtak, hogy esetleg valami amatőr lesz, s majd kínos mosollyal kell végigülölni a dalolást. Többek közt én is...! Ugyanis Daphne hajlamos bárkit felkarolni (pl. engem), mindenkin segíteni akar, hogy megmutathassa, mit tud, függetlenül az illető tudásától. S sosem lehet tudni, kivel rukkol elő... Féltünk, hogy valami amatőr lesz, aki énekesnek képzeli magát.

A buli után pedig mosogatást vállaltam, kettesben Pat-tel, aki szintén férj nélkül jött a rendezvényre, és hajlandó volt velem a koszos edények halma mellé állni. A tömeg sokára oszlott szét, csak amikor végleg elfogyott a desszertek és borosüvegek sora, akkor indultak haza, így éjfélre végeztünk csak. Mint a mai köszönő sms-ből megtudtam, jól sikerült a dolog, és a költségek levonása után majdnem 2000 euró jött össze. 

***

Közben két nagy döntés is született családunkban: nem kell megválnom Focis-tól, legalábbis addig nem, amíg V. nem talál meg magának egy megfelelően napsárga, turbós autót. Örülök, mert bár Julie-t vezetni élvezet, megy, mint a golyó, és nagyon kis csinos, de néha elég nehéz összehangolni a munkaidőnket, s ha sok a munka, akkor nem árt, ha két kocsi van, s nem függünk egymástól. Ugyan már kialakítottuk a munkábajárás egykocsis rendjét: V. felkel velem korán, elvisz munkába, hazajön, visszafekszik, én pedig délután elhozom a kocsit, majd este visszamegyek érte. Így is meg lehet csinálni. De ha sok a megrendelés, vagy "jajistenemholnaprakellasüti", akkor bizony sokat jelent, hogy kiesik-e az az egy óra a munkaidőmből, amíg begyűjtöm V.-t este fél hétkor...

A másik, hogy mégiscsak megyünk nyaralni. Szolidan csak, egy hétre, s nem maradunk Bilbaó-ban, hanem elmegyünk egy autós körútra Asturias-ba, a Zöld Partra, Costa Verdé-re, megnézni a Picos de Europa-t. Paco kollégám regéket zengett róla, hogy milyen gyönyörű vidék. Azóta a könyveket bújjuk, útiterveket készítünk, kötelező és "esetleges" megállópontokkal. Mint kiderült, Baszkföld és Asturias között található az Altamira barlang, ami ugyan nem látogatható, de a látogatóközpontja és egy mesterséges másolata hasonlóan nagy élményt nyújt, mint az eredeti. Amióta voltunk a Niaux-i barlangban, tudom, micsoda megrendítő élmény látni a csodás barlangrajzokat, úgyhogy ez a felfedezés igen nagy öröm volt számomra!

Október első hetéig még bő két hónap van hátra, rengeteg sütéssel (= pénzgyűjtési lehetőséggel). Remek út lesz, alig várom.

***

Múlt csütörtökön már igen mentem volna el a munkából (megrendeléseim voltak, amit az esti program miatt minél előbb igyekeztem volna befejezni), amikor főnököm szólt, hogy még ne menjek egy kicsit, mert "hand model"-kedni fogok. He? Kiderült, hogy új fotókat készíttet a weboldalra, és ha jól sejtem, a sütős órákat akarja velük meghirdetni, s ehhez kellett néhány olyan profi felvétel, amint éppen sütök, s csak a kezem látszik, amint éppen összerakom az egyik süteményt. Még nem tudom, mennyi fog látszani megvastagodott, löttyedt felsőkarú karjaimból, és kissé csokifoltos pólómból, remélem, semmi. Hullattam a lisztet a tálba, lassan csorgattam a citromlevet a cukros keverékhez, óvatosan öntöttem a tölteléket a tésztaalapra, ahogy a fotós néni kérte... s közben igyekeztem ellesni a fogásokat...

Majd szólok, ha a fotók megjelentek az Üzem weboldalán.

(Igen, jön majd a párizsi beszámoló is, csak most még befejezem a kertet, amíg le nem szakad az újabb zuhé. Az ördög befejezte az asszonygyapálást, mehetünk ültetni.)