Csütörtöki hajtás - kis kudarccal

Ma sűrű nap volt, lassan vége, bár még egy tojásfehérjés-vajas-citromos töltelék elkészítése vár rám, de a háttérben rotyog a gulyás, az uram mai utolsó óráját* gyűri a Gyárban, hazajön, eszünk és aztán mára vége..! Majd holnap újra kezdődik...

Délelőtt félóránként csörgött a telefon: először Patricia keresett, a piaci controller, mondván, Sally (p.k.) nem lesz a piacon, tudnék-e helyette biscuit cake-et és lemon tart-ot sütni. No problem, így én. Utána Mavis (p.k.) telefonált, hogy ő sem lesz, és tudnék-e limonádét csinálni. No problem. Akármennyire nem akartam, most már muszáj lesz elmenni a boltba, utánpótlásért. Sebaj, ha már boltba megyek, veszek lottót is, hátha...

Tegnap sokat sütöttem előre, illetve V.-nek, az ő nagy évfordulójára. Lett keksz, a csoportja beleütött nevével, és színes kerek sütik, nagy @ jellel a sütik közepén. Csináltam még "Sacher"-nek titulált cupcake-eket, csoki cupcake, sárgabarack levárral töltve, tetejére sűrű csokibevonat, és cukorbevonatos díszítő cukrok. Néhány mézeskalács emberkét is csináltam neki. S mivel külön kérte, ma csináltam a Zila-féle formában citromos és vaníliás sütit, amit majd a fent említett citromos krémmel fogok megtölteni, holnap reggel, aztán viheti a kollégáinak. Negyven főre kért sütit, ötven Zila-kockát terveztem, de jól megjártam... Amikor az első adagot raktam volna a formába, nem kivajaztam-liszteztem (szilikonos a forma), hanem jó alaposan befújtam azzal a "növényi olajos ételleválasztó"-nak titulált szpré-vel, amit maga a mester adott a forma mellé Botondnak, aki nekem a formát anno megvette a vendéglőben.

Katasztrófa. A süti nem jött ki a formából. Késsel próbáltam leválasztani, óvatosan emelgettem, rázogattam... a végén ujjaimmal kotortam ki a formából a sütit... Majd vettem egy mély lélegzetet, ittam egy teát (stressz esetén muszáj), majd kimostam a formát, kivajaztam, kiliszteztem, s ment bele a második adag tészta. Tökéletes lett.

Próbaképpen egy másik szilikonos formát is befújtam a szprével, és megpróbáltam benne kis virágokat sütni. Kijött belőlük a süti gond nélkül, de a tetejükön, ahol meggyűlt ez a növényi olajos kence, egészen sötétek lettek. Ehetőek, nincs mellékízük, de mégis, nem túl szépek. Egy fémformát is kifújtam, s a maradék három kanálnyi tésztát beleraktam, kísérletképpen... Azokból is kijött a tészta, de szintén nagyon sötétek lettek, holott ez a tésztakeverék világossárga süteményt kellene, hogy eredményezzen.

Erre varrjunk gombot.

Nyilván én szúrtam el valamit... Vagy nem? Mindenesetre fémforma, vagy szilikon, nem bánom, akármilyen pepecs meló is, erőt fogok venni magamon máskor, és szépen kivajazom ecsettel, és kilisztezem, a végeredmény szépsége miatt muszáj....

Amikor este hétkor mindent befejeztem, elgondolkodtam, hogy hogyan is lettem kész... hiszen még egy kis kenyeret is sütöttem a gulyás mellé... valami hiányzott... Ekkor jutott eszembe, hogy ja, a kávékuckóba nem csináltam aprósütit... Így majd dupla adagot csinálok ebből a citromos vajas krémből, sütök citromos linzereket, és azzal fogom őket összeragasztani.

Apropó, kipróbáltam a Malthouse flour-t, amit a Tesco-ban találtam. Magok vannak benne, rozsliszt és teljes kiőrlésű liszt keveréke. A Dove Farm terméke ez is, mint a rozslisztem. Remek lett! Szintén a Tesco-ból beszerzett, rozmaringgal ízesített tengeri sót tettem bele, de azt hiszem, legközelebb megkettőzöm a só mennyiségét, mert így egy kicsit íztelen. Talán a piacon is elsüthetném, félbevágnám a szögletes veknit... Hm... Bella (p.k.) úgyis mondta, hogy csinálhatnék még új kenyereket, hogy nagyobb legyen a választék. S ennek a kenyérnek nem kell sok kelési idő (a rozskenyérhez képest), beleférne a szombat reggeli sütési "keretbe".

***

Belinkeltem egy blogot, amit néha szoktam nézegetni. Azért csak néha, mert annyi féle érdekes dolog van rajta, hogy ha naponta látogatnék oda, nem csinálnék semmi mást, csak ezt olvasnám. Nagyon tetszetős. Nagyon hasznos. Mivel Bodza, akinek blogját-blogjait sűrűn szoktam nézegetni, eltűnt a net útvesztőiben, állítólag végleg, ezért az Étvágygerjesztők között lett egy üresedés, s úgy döntöttem, belinkelem Ree Drummond blogját - lásd Főzés (stb.) a Vadnyugaton cím alatt. Bodza és a Pioneer woman között elég nagy a hasonlóság: mindkettő rendkívül kreatív, nagycsaládos nő, csodálatosan fotóznak, érdekeseket főznek, de Ree jobban viseli a kritikát, és nem tűnnek el időnként a blogjai. Nagyon sajnálom, hogy Bodza remek fotóit nem csodálhatom meg többet, de biztos nem ér rá már, vagy elege lett a népszerűséggel járó túlzott érdeklődésből - ki tudja. Így Ree Drummond receptjeivel, fotóival fogom tölteni az időt.

Egy, a raised bed-ek készítésével kapcsolatos bejegyzése kapcsán Pappito ugyan teljesen jogosan jegyezte meg, hogy az adott dolog elkészítése kevesebb időt vesz igénybe, mint a fotókkal ellátott leírás végigolvasása, de azért én szeretem ezeket a leírásokat: az olyan kis aggodalmaskodónak, mint nekem, mindent a szájába kell rágni, lehetőleg kétszer, minden hibalehetőségre ki kell térni, mindent megmutatni...

Remélem, Nektek is tetszeni fog.

* Utolsó 2 óráját....

Bray-i aprók

Bray-t két hír tartja izgalomban: ki az augusztus 1-i lottónyere-mény valódi nyertese, és hol forgat éppen Jonathan Rhys Meyers?

A helyi lap pár sorban adta hírül, hogy a főutcán lévő Nutmeg nevű boltban adták el azt a nyertes lottószelvényt, amely 7 millió eurót hozott boldog tulajdonosának. Akiről bennfentesek tudni vélik, hogy egy Patrick Hackman nevű, 58 éves, helyi lakos. Az illető tagadott, de csillogó szemekkel, míg a rokonok sűrűn bólogattak az újságírónak, hogy bizony, bizony, a mi Paddy-nk a nyertes.

Boldog ember. Most már nyilván más szemmel néz az ingatlanközvetítők kirakataiban lévő fotókra.

***

A másik hír, hogy június vége óta ismét a környéken forgatják a Tudors c. tévéfilm-sorozat utolsó, negyedik sorozatát. Eddig is sokat forgattak a Kilruddery House, a Powerscourt Demesne és az Ardmore Studios területén. Nem láttam még egyet sem a sorozatból, de hallottam, hogy módfelett sikeres, látványos, bár történelmileg korántsem hiteles, de van benne jóképű(nek tartott) ír főszereplő, pazar kosztümök, némi kardcsörgetés, és mindig kellő gyorsasággal peregnek benne az események.

Ma reggel a Church Road-on, a szokott útvonalon vittem V.-t Trish háza felé, amikor az utcába bekanyarodva a templomnál összeszűkűlt az út, csak lassacskán, egy sávban tudtunk haladni. Még jó, hogy nem jött szembe senki, mert a kirendelt Garda a bámészkodással volt elfoglalva, a forgalom terelése helyett. A hatalmas kamionokból, a szétpakolt kellékekből, és a színen éppen keresztül futó, szakállas-bajszos, korabeli ruhába bújtatott egyénről egyből rájöttem, hogy itt bizony forgatnak. (Talán Susan barátnőm testvére is ott volt valahol, villanyszerelő, vagyis "sparks", ő és társai szokták a világítást biztosítani egyes forgatásokon.)

Gondoltam, hogy a Tudors-t forgatják, már korábban is tele volt vele az újság, hogy legalább fél évig tart majd a forgatás, jobbára itt a környéken, s ez milyen jó, és mennyi pénzt hoz. A pletykák szerint a főszereplőt, Jonathan Rhys Meyers-t a számára bérelt drága dublini lakásból nemrég átköltöztették Bray-be (hogy hová, arról nem szól a fáma), hogy ne kelljen minden nap olyan korán kelnie a "hosszas" autózáshoz a forgatási helyszínekre. Hadd aluszkálhasson egy kicsit tovább reggelenként, szegény feje.

Bár a főszereplő állítólag nagy népszerűségnek örvend cizellált arcvonásai és fekete szeme miatt, sikítozó tinik mégsem voltak a helyszínen. Az emberek persze, megnézték, mi folyik, de senki sem csüngött vágyakozva a templom kerítésén, hogy hű meg ha... Általában az írek visszafogottan szoktak reagálni a köztük váratlanul megjelenő "celebekre", tudomásul veszik, hogy nahát, valóban XY ballag ott, vagy legfeljebb belebámulnak az illető arcába (bámulni nagyon szoktak), de ez minden.

A szervezett kivonulásoknál, filmbemutatóknál már más a helyzet, ott már valóban van nyüzsgés, és izgatott kiáltozás, oda valóban tömegével mennek a legelszántabb rajongók, de egy forgatási helyszín, vagy a sarki kocsmában iszogató Bono (:-)) már nem okoz felfordulást.

***

A rendkívül könnyen lekenyerezhető madaraim az etető áthelyezése után már öt perccel megjelentek a kertben, s azóta is buzgón látogatják... Tegnap már a szokásos team effort-nak is szemtanúja voltam: két veréb a magos etetőn dolgozott, jó pár magot kiverve belőle, alattuk pedig a gerlepár kapkodta fel buzgón a kiesett magokat. A vörösbegy is jött, a földre lehullott levelek alatt keresgélt. A cinkék pedig a napraforgós etetőre járnak. Még szerencse, hogy sikerült úgy felakasztanom mindkét etetőt, hogy a kiskert egy-egy "kopasz" foltja fölé kerültek, így a gerlék nem taposnak le semmit szapora topogásukkal...

De legalább megint van élet a kertben.

Autók, csigák és a recesszió hatása

Nem is meséltem, hogy tönkretettem a kicsi autóm bal első kere-két... Pénteken este, már sötétben mentem V.-t összeszedni a Gyárból a hosszú műszak után (ha lehet, Böhömöt kíméli a kipufogó miatt, bár a hegesztés jól tart). A főutcán araszoltam végig, elég nagy volt a forgalom. Igen mentem volna már előre, míg az előttem lévő autó a keskeny főutcán csak cammogva kanyarodott jobbra. Én pedig türelmetlenségemben egyre húzódtam balra, hogy elmenjek mellette, s nem vettem észre a járda ívéből kiugró két kis járdaszegély-göböt, amely az ott lévő zebra széleit jelzi... Ez világosban elég feltűnő, de nem sötétben, pláne nem az olyan türelmetlen sofőrnek, mint nekem. Mivel azért lendülettel mentem, khm, akkorát pattant az autó, mindkét baloldali kerekével, hogy még a CD-lejátszó is elakadt. A szégyentől vörösen égő fejjel, az ülésre süppedve próbáltam eltűnni a helyszínről... Hogy lehettem ennyire hülye. Ráadásul aznap reggel már csináltam egy baromságot, bekanyarodtam jobbra ott, ahol a zöld még csak az előre menő autóknak szólt, nekem még nem világított a zöld nyíl jobbra... Dudált is rám egy szembejövő, szerencsére elég messze volt, s bár nem mentség, de alig volt forgalom. Barom voltam, nem vitás. Néha igen nagy az arcom az autóban, vissza kell vegyek ebből a magabiztos viselkedésből, ami a kocsiban ülve fog el.

Amikor felvettem V.-t, meséltem neki a járdaszegélyt, ő megnézte a kerekeket, s mondta, csak csúnyán lehorzsoltam az első felnit, de nincs gond. Ám szombat délutánra, piac végeztével már egy elég feltűnő dudor ékeskedett a bal első keréken, így a piacról V. tanácsára szigorúan 60 km/óra sebesség alatt, a főúton vészvillogózva cammogtam haza. Szegény kicsi autóm... Ma reggel aztán elvittük a Kwik-Fit-be, ahol elvileg délután 3-ra kicserélik rajta a kereket. Egy újabb váratlan kiadás, a baromságomnak köszönhetően.

***

Mostanság a rádióban minden alkalommal a Tesco, a Superquinn és a Dunnes egyfolytában hirdeti, hogy ők bezzeg milyen sok áru árait csökkentették, és náluk kell vásárolni, nem máshol. Próbálják egymást túllicitálni. A Tesco-ban a polcokon feltűntek a zöld címkék "Buy me, I'm Irish" felirattal, a tévében mutatott hirdetésen is csak ezek a cimkék látszanak, de a boltban már észreveszi az ember, hogy feltűnően sok lett az eddig még nem látott angol cucc is. Eltűnt a megszokott porélesztőm, van helyette Tesco-s, harmadannyi áron, és két másik féle, márkásabb. Lehet kísérletezni. Rengetegféle főzőcsoki jelent meg a polcokon, új lisztek, mind angol. Édességek egész új sora, új műzlik. lekvárok... Némelyik lisztet már ismertem a health shop-okból, ezek itt 20-30-50 centtel olcsóbbért kaphatók. A régen méregdrágának mondható Innocent smoothies most majdnem féláron volt kapható a Tesco-ban.

A Dunnes-ban feltűnően sok a Sale-táblácska, talán már írtam, 20-30 euróval kevesebbet költök az átlagos heti bevásárláskor. Ha nem a megszokott márkákat venném, még kevesebbet fizetnék, de a megszokás nagy úr. A csirkeporciók olcsóbbak lettek, a marhahús nem. A hal is ugyanannyi maradt. Tehát továbra is meggondolom, hogy vegyek-e magamnak bio lazacot füstölve :-)

Ami még feltűnő a főutcán, az a sok kiadó bolthelyiség, számuk egyre szaporodik, aztán ott vannak a végleg bezárt ruhaboltok, vagy a Final Sale felirat némelyik kirakatában. Még több van kiadó irodahelyiségből, amely jelenleg nem kell a kutyának sem. Mi lesz ezekkel?

***

Ma reggel a kert faláról átakasztottam a madáretetőket a hátsó bokorra. Azt gondoltam, hogy most, hogy alaposan fel lettek nyírva a bokrok, s a környékük sem gazos, a madarak bátrabban szállnak majd oda. Úgyis, ha jönnek, leginkább a bokor alatti kiskertben szoktak kukacokat keresgélni. Macska nem járt a kertben már ezer éve, tehát nem gond, hogy az etetők úgy 1.20 méter magasan vannak. A szobából szépen rájuk látni, anélkül, hogy az ajtóhoz közel kellene lépni. Egy hussanással el lehet tűnni a levelek között, ha mégis feltűnik - bár honnan tűnne fel? - egy ragadozó.

Írtam, hogy korábban a terasz kövére szoktam kiszórni a madáreledelt. Ha túl későn szórtam ki, előfordult, hogy sötétedés előtt már nem ették fel a magokat a gerlék. Akkor megették a meztelencsigák... Nem tréfa, tömegével (rekordmennyiség: 27 darab) szoktak összegyűlni a magok körül, s ment a csámcsogás. Tegnap este kimentem sötétedés után, ellenőrizni a csiliket, hát a "magos" kövön gyűltek a csigák... keresték a magokat... de ezúttal hiába.

Még amikor Erikáék voltak nálunk évekkel ezelőtt, a régi házban, nekik mutattam meg, hogy a kertben, néhai macskám, Harry száraz kajájára szintén összegyűltek a meztelencsigák, s ették a színes falatokat. Emlékszem, ahogy hitetlenkedve, nagyokat nevetve hajoltak a tál fölé, és nézték a mindenfelől az etető felé csúszó csigákat... Vagy ott volt, szintén a régi házban, a kerítés fölé hajló bokor ágára akasztott rácsos madáretetőm - fotóval tudom bizonyítani, hogy időnként szinte ellepték a házas csigák, s ették belőle a földimogyorót. Az ágon végigcsúszva, majd az etető széles madzagján learaszolva jutottak el az etetőig...

"Office politics" a piacon

Éppen befejeztem a terasz gazolását, a kis csilinövénykék elül-tetését, amikor leszakadt a zivatar. Kiváncsi vagyok, mit fognak szólni hozzá a csilik, most már a kinti időjárással kell megküzdeniük a belső ablakpárkány kényelme után.

Reménykedve, új helyre kiakasztottam a madáretetőt, mert hiányzik a madarak társasága. A néha kiszórt magokra csak a gerlék és a galambok jönnek. S öt perc alatt eltüntetik a kétmaroknyi magot, a kis mohók. A vörösbegy és a cinkék inkább kora reggel járnak, néha szoktam őket hallani, félálomban, az elfüggönyözött ajtón túlról. Napközben néma csend.

V. még mindig a Gyárban, túlórahegyek várják egész héten. Dolgozott szombaton, dolgozott vasárnap, az egyetlen hétvégi közös programot a vasárnap esti, Summerfest-et záró tűzijáték jelentette. Most több ember összejött, gyerek is több volt, talán mert nem volt olyan későn, este tízkor tartották.

Míg V. dolgozott tegnap, én a barátnőmtől kapott Martha Stewart-féle sütis magazint lapozgattam, hogy miféle dolgokat tudnék V. évfordulójára készíteni, és esetleg valami újdonsággal kirukkolni a hó végi rendezvényre... Még a cup mértékegységtől való iszonyomat is kész vagyok félretenni, mert van köztük pár olyan ötlet, amit valamikor már ki kellene próbálni.

***

Szombaton tartottunk egy röpke megbeszélést a piacon, és Adhaímhin (p.k.) javasolta, csináljak chocolate crackle-t is a hóvégi megmozdulásra, mert az olyan látványos. S egy adagból kijön több, mint 50 darab süti... Igen jólesett, hogy emlékszik a sütire, már régen csináltam. Tényleg nagyon látványos (ha jól sikerül), fekete-fehér, nagyon csokis süti, nagyon tömős, ha majd csinálok, beírom a receptet.

Kiderült, hogy csak öt fő akar árulni-sütni a Festival of World Cultures-re, a többieket nem érdekli. Mint ahogy más Country Market-eket sem érdekel, így két asztalunk lesz. Még vitás, hogyan fogjuk a piacra becsekkelni a fesztiválon eladandó cuccokat (mert mindenképpen a piacon keresztül megy majd az árusítás, tehát ebből is megkapja a 11 %-át a piac).

Eddig az az ötlet a nyerő, hogy előző este mindenki elviszi a cuccait Adhaímhin házához, és ott bedobozolva leadjuk neki, egy listával, hogy miből mennyit gyártottunk, s mennyiért árulják majd. Patricia, az egyik controller azonnal elkezdte az őrmesterkedést, szinte ukázba adta ki, hogy szombaton, a piac nyitása előtt neki személyesen be kell, hogy mutassuk a fesztiválra készített holmikat, s aztán leszállíthatjuk a fesztivál színhelyére. Valamint ne feledkezzünk el a szokott mennyiséget legyártani a termékeinkből a piac részére, mert nem szabad a vevőket cserbenhagyni.

Volt pofavágás, szájhúzogatás, szemek forgatása, de teljes joggal, mert senkinek nem esett jól, hogy nem bízik bennünk, miért nem elég a lista a legyártott sütikből? Nem vagyunk gyerekek... S azt már korábban is megbeszéltük, éppen vele, hogy természetesen a Fesztiválon való árusítás nem fog a piac kárára történni... Még Betty, az elnökünk is morgott a "parancs" hallatán, s aztán még jobban morogtunk vele együtt, amikor kiderült, hogy azon a hétvégén Patricia nem is lesz itt, akkor meg mit ugrál... Egyszerűen nevetséges, hogy sokévi (sőt, Betty esetében évtizednyi) tagság után ennyire nincs bizalom. S nem akarja elhinni, hogy ez micsoda marketing-lehetőség a piac számára, s hogy felnőttek lévén, egyedül is meg tudjuk szervezni, mi öten, s nincs szükségünk rá, hogy a nyakunba lihegjen. Ez a nő hihetetlen.

Kérdeztem Betty-t (p.k.), hallott-e valamit a higiénikusokról, jött-e levél... De semmit nem kapott. Az új taggal, Leslie-vel és vele alaposan kielemeztük, hogy vajon majd kiket fognak felkeresni, s eközben mondta, hogy a piacok igazgatósága is kér egy listát, de csak azokról, akik "high risk" kajákat gyártanak: a húst tartalmazó kaják, és a krémes sütemények készítőiről van szó. Úgyhogy most szombaton a piacon azt is össze kell majd állítanom, s beküldenem. Azt is mondta, hogy nekem nincs izgalomra okom, mert Wicklow megyében lakom, a higiénikusok pedig pedig a Dun Laoghaire-Rathgar County Council alkalmazottai, aligha fognak hozzám lejönni, hiszen nem az ő körzetükbe tartozom, ellenben a többi taggal. Hm. Ettől függetlenül az átrendezett konyhát már így fogom tartani, végül is ez így egész jó, hogy a liszttartó edényeket a kamrából átköltöztettem a konyhában lévő, kerekes, tologatható alacsony polcomra, ahol most alul a cukrok, a mazsola és egyéb sütéshez szükséges hozzávalók vannak, a felső szintjén a háromféle liszt és néhány, gyakran használt tortaforma áll készenlétben. Rendezettebben néz ki a konyha, de a tészta kinyújtását továbbra is az ebédlőasztalon végzem, máshol nincs hely.

Leslie, a már említett új tag - akit még nem tudok hová tenni -, váratlanul odajött hozzám, s elmesélte, hogy sok ötlete van Karácsonyra, ez és ez, és mit szólok hozzájuk. Esetleg összedolgozhatnánk, ő kérdőíven dolgozik, s mintaételek készítésén... Csinálhatnánk karácsonyra egy mintapultot, ahol az emberek a szokásos karácsonyi tortákon kívül más ételeket is megkóstolhatnának, kirakhatnánk az én házamat, mintasütiket, Betty tortáit, Sheila májkrémét, ő pedig vadas ételekkel indulna... Valamint szeretne forró csokit árusítani churro-val, egyrészt a kávékuckóban, másrészt a pulton, elvitelre - szerintem kivitelezhető-e, és hogyan csomagolja. Nagyon meglepte, hogy a piac tagjai a kötelező meeting-eken kívül nem járnak össze ötletgyártás céljából...

Hízelgett a dolog, hogy megkérdez, sőt, az is hízelgő volt, hogy megkérdezte, hol tanultam sütni, mert a rozskenyerem igen ízlett neki... de már sokadszorra azt is megkérdezte, tudom-e a számgépet használni, s ettől kissé ideges lettem... mondtam, hogy igen, tudom, sőt, azt is tudom, mi az a blog, kösz szépen. Mert erre is rákérdezett. Szóval szerintem kölcsönösen nem tudjuk hová tenni egymást. Bennem élénken megmaradtak Leslie-ről az első benyomásaim, kezdve a névjegyén szereplő "gourmet chef and sommelier" felirattól a jaj-de-divatos kötényéig, aminek a tervezését egy ír sztárséf vallja magáénak. A kötényen látható nagy felirattal. Ugyanakkor jó kajákat csinál, jó ötletei vannak, de semmit sem tud rólam, így néha úgy érzem, élből kis vidéki hülyének néz. S nem a vidékivel van a bajom...

De mégsem mehetek hozzá oda, hogy figyelj Leslie, születtem 1966-ban, ezt és ezt az iskolát végeztem, ekkor jöttem ide, ehhez és ehhez értek... Vagy mégis? Esetleg rakjak elé egy kávét, s meséljem el magamról, apránként, hogy többet ne kérdezze meg, mihez értek... De leginkább az lesz a jó, ha odamegyek hozzá, és megkérdezem, ő miért képezte ki magát gourmet chef-nek, hol tanult, hol-kiknek dolgozott, stb., stb., s aztán majd mesélek én is magamról, ha úgy alakul. Biztos több tapasztalata van, mint nekem, és talán még munkakapcsolat is lehet a dologból.

Édes Istenem,

...hogy egy ilyen hírre jön haza az ember...

Vénülök. Egyre fogynak a kedvencek. Akiknek a soraiba bele lehetett időnként kapaszkodni. Akiknek a hangja néha menedék volt. A helyükre nem jönnek újak... ki fog nekünk énekelni?

Egy nyomorúságos ír katolikus gyerekkor

"Az emberek sokat kérkednek vagy siránkoznak gyerekkori megpróbáltatásaik miatt, de a katolikus ír gyerek sorsán nem tesz túl semmi. Nincstelenség; dologtalan, nagyszájú, alkoholista apa; a tűz mellett nyöszörgő, istenfélő, agyongyötört anya; fennhéjázó papok; gyereket csépelő tanárok; ráadásnak pedig az angolok, és az a megszámlálhatatlan szörnyűség, amit nyolc hosszú évszázad alatt elkövettek ellenünk." - írta Frank McCourt Angyal a lépcsőn c. könyvében, amely angolul az Angela's Ashes címre hallgatott.

Elolvastam angolul és magyarul is, muszáj volt mindkét nyelven beszerezni a megjelenésükkor, de nyugalom, nem fogok fordítási elemzésbe bocsátkozni, nem ezért a bejegyzés. Most azért vettem le kicsit a könyveket a polcról, mert Frank McCourt, e hihetetlenül sikeres önéletrajz írója nemrég 79 évesen meghalt. A könyv borítójáról még egy fehér hajú, meglepően fiatalos arcú úr néz le ránk, míg az újság Halálhírek rovatában már megvékonyodott, ráncos arcú a fotón. Nagyon megöregedett, megviselt lett az arca az elmúlt években, betegsége idején. A könyvet (magyarul) anyámtól kaptam ajándékba, mondván, mivel Írországban vagyok, biztos érdekelni fog ez a népszerű ír könyv.

Életrajzával, mely óriási sikert aratott - Pulitzer-díjjal jutalmazták az elsőkönyves tanár könyvét - divatot teremtett. Egyre-másra jelentek meg a "nyomorúságos ír katolikus gyerekkor"-okat ismertető művek, sőt, testvére is megírta a maga visszaemlékezéseit, A Monk Swimming címmel. A rádióban hallottam egy interjút, amely McCourt egy közeli barátjával készült, aki elmesélte, az író szinte egész felnőtt életében erre a könyvre készült. Egyik testvérével, Malachy-val partik, baráti összejövetek során egyfajta komikus duóként jeleneteket adtak elő gyermekkorukból, s az évek során egyre finomodott az előadás, később darabot írtak belőle. Bátyja szerint csak az "időnként felhangzó hangos röhögés" mentette meg őket a haláltól nyomorúságos gyermekkoruk során.

Frank McCourt 66 évesen leült, és megírta könyvei közül a legsikeresebbet, az Angela's Ashes-t (Angela hamvai-t, magyar címén Angyal a lépcsőn). A címbeli Angela nem más, mint az édesanyja, aki New York-ban halt meg, de kérte fiait, hogy Limerick-ben temessék el. Hamvait kérésének megfelelően gyermekei elhozták Limerick-be, de ez csak második könyvéből derül ki (amit nem fordítottak le magyarra), ezért talán félreérthető az eredeti cím.

Limerick, ahol szüleivel egykor élt, nem reagált valami barátian azokra a sorokra, amelyekkel a várost jellemezte. Ha a könyvet vesszük alapul, Limerick-ben folyton esett az eső, alacsonyan lógó felhők és ködök lepték a szűk, elhanyagolt utcákat, mindenki tüdőbeteg volt, vagy harákolt és köpködött, a szegények nyomorúságos házai előtt sűrű patakban folyt a szutyok, állandó volt a nedvesség, a penész... Valóban ilyen volt a háború előtt, amikor 1934-ben a kis Frank visszatért szüleivel a városba. Ugyanis szülei mindketten Amerikába emigrált írek voltak, McCourt is ott született, első gyermekükként, 1930-ban.

Nemcsak Limerick, de a család némely tagja sem fogadta örömmel a könyvet, azt állították róla, erősen eltúlozza az átélt szenvedéseket. Volt olyan rokon, aki felháborodásában miszlikbe tépte a könyvet McCourt szeme előtt. Pedig nem túlzott, sőt, a sok humoros leírással még enyhíteni is próbálta azokat a borzalmakat, amiket átéltek a limericki nyomortelepen.

19 éves koráig szüleivel ott élt, gyerek- és kamaszkoráról szól ez a könyve. Akkor aztán elhatározta, hogy visszatér New York-ba. Idővel tanári diplomát szerzett, és tanárként vonult nyugdíjba 30 év után. A katedrán töltött éveiről szól a Teacher Man, amely magyarul A tanárember címmel jelent meg.

Az Angela's Ashes nagyon jó olvasmány, egy született mesélő remekül megírt könyve - ajánlom mindenkinek, aki még nem ismeri, és kiváncsi rá, hogy milyen élet folyt a háború előtti ír nyomornegyedekben. 2000-ben, amikor elkészült, nagyon kiváncsiak voltunk a könyv alapján forgatott filmre, amelyet Alan Parker rendezett. Stílszerűen Limerick-ben néztük meg, mert Varga Pál, alias Csaszi, a néha Ír Gulyás nevű internetes lapunk egyik szerkesztője ott élt, s felajánlotta, aludjunk nála, és szerkesztőségi ülés keretében nézzük meg a filmet. A mozi tömve volt, s párszor elég hangos nyögésekkel fogadták a helyi nézők az ismerős helyszínek feltűnését, háború előtti nyomorrá maszkírozva. Noha a filmet Írországban (többek között a bray-i Ardmore Studios-ban is forgatták), ír részről sok kritika érte, hogy a főbb szerepekre nem íreket fogadtak fel.

Frank McCourt már első könyve megjelenésekor készült a másodikra, 'Tis (De) címmel. Sokáig töprengtem, mit jelenthet ez a cím. Végül egy nálam figyelmesebben olvasó ismerősöm magyarázta el: ez a szó az első kötet utolsó szava... Hazamentem, s megkerestem az utolsó oldalt, mert én úgy emlékeztem, hogy egy kérdéssel zárul a kötet, amit az Amerikába tartó hajón egy rádiós tiszt tesz fel az írónak, amikor megérkeznek New York kikötőjébe: "Hát nem nagyszerű ez az ország, úgy ahogy van?" s mivel a fejezet a lap háromnegyedénél véget ért, azt hittem, ez a könyv vége is, holott lapoznom kellett volna egyet, s máris szembenézett volna velem a XIX. fejezet, mely egyetlen szóból áll: "De."

Azóta gondosabban olvasok...

A 'Tis, vagyis a második kötet - amiben McCourt amerikai éveiről olvashatunk -, már nem volt akkora siker, mint az első kötet. De legalább megtudjuk belőle, hogy Angela kérése beteljesedett, hamvai hazakerültek Írországba. A legemlékezetesebb számomra ebből a könyvből két jelenet volt: az egyik, amikor Angela megkéri a gyerekeit, hogy ha meghal, Limerick-ben temessék el. De a tetemet sokba kerülne hazaszállítani, tiltakoznak a fiúk. "Reduce me" - mondja erre a mamájuk... A másik érdekes jelenet Frank katonakorából való, amikor a Dachau melletti amerikai táborban tartózkodik, és a már kiürített koncentrációs táborban tett látogatás után az amerikai katonai tábor szakácsa az addig népszerű "Hungarian goulash"-t adja nekik ebédre. Frank e naptól fogva ránézni sem bír a gulyásra, mert folyton a nyitott szájú kemencék jutnak róla eszébe...

Amikor nemrég egy humoros könyv összeállításakor megkérték, hogy foglalja össze életét hat szóban*, ez volt a válasza: "Miserable childhood leads to royalties." (Nyomorúságos gyermekkor szerzői jogdíjakat eredményez.) Figyelmeztették, hogy ez csak öt szó, erre a mondat elejére odabiggyesztett a "the" szócskát... (Vagyis: A nyomorúságos gyerekkor szerzői jogdíjakat eredményez.)

* Ezzel én is megpróbálkoztam, a rádió felhívására, hónapokkal ezelőtt, s ezt küldtem be: "Married quite late, happy ever since". Hiába kértek meg rá, a rádióban már nem mertem felolvasni :-)

Eb az úton

Pár napja nem a Newstalk rádióadót hallgatom, hanem az RTE Radio 1-t, mert az jön be a legtisztábban V. MP3 lejátszóján. Tegnap délután volt egy állatorvosos műsor, betelefonálók kértek tanácsokat, illetve a meghívott doki sztorizgatott a műsorvezetővel. Arról volt szó, hogy az állatoknál milyen nehéz diagnosztizálni a betegséget, mert nem tudják elmondani, hol fáj, mi fáj, mi nem működik, így pl. a vakságot, süketséget is nehéz megállapítani. Ha egy állatnál valami nem stimmel, az állatorvos először csak azokra az apró viselkedésbeli változásokra támaszkodhat, amiket a gazda elmesél.

A műsorvezető a süketség kérdésére reagálva elmesélte, hogy reggel, mialatt az N11-es úton hajtott az RTE épületei felé, Stillorgan magasságában meglátta, hogy egy kutya akar átmenni az úton, s a forgalommal ellentétes irányba, bal felé nézeget. A piros lámpa miatt felgyűlő autók pedig - jobbról - egyre lassulva jöttek, senki sem dudált, nehogy megijesszék az állatot, amelyik kis álldogálás után elnézett jobbra - ezúttal már a jó irányba -, majd átvágott a sávokon. "Lehet, hogy süket volt" - vélte a műsorvezető, és "ezért nem fordult a zajos autók felé". Még folyt egy darabig a diszkurzus az állatok viselkedéséről, amikor is betelefonált egy nő, és sűrűn elnézést kérve elmagyarázta, hogy a lányáé a kutya, reggel meglépett a biztonságosnak tartott kertjükből, és hű és ha, és nahát. Az ebet nemrég hozták Írországba, Franciaországból, ahol a nő lánya él, s ez az első alkalom, hogy itt fog nyaralni pár hétig a család a kutyával. Erre mindenki harsányan nevetni kezdett a stúdióban, mondván, hogy akkor biztos ezért nézett a kutya rossz felé először, nem szokta meg még a baloldali közlekedést... Jót szórakoztam az eseten, s azon, hogy az állatorvos elmesélte, hogy a háziállatok EU-n belüli szabad mozgását biztosító ún. "pet passport" nagyon hasonló az ír útlevélhez. S nehogy összekeverjük a magunkéval, ha hirtelen kikapjuk a fiókból, hahaha.

Aranyos kis sztori, nekünk is van hasonló, szoktuk is pirulva mesélni. (Kutya nincs benne.) Amikor először utaztunk Budapestre látogatóba, fél év itt töltött idő után, ugyanúgy összekevertük a forgalom irányát, mint az eb. A budai oldalon szálltunk volna fel egy buszra, egy egyirányú úton, a Duna partján, mentünk volna a város északi csücske felé, egy ismerőshöz. Ballagtunk is, keresve a megállót, de megálló sehol. V. bosszankodott, hogy milyen sokat kell menni, s eközben átnézett az út másik oldalára... ahol ott volt a megálló. Csak éppen elszoktunk a jobboldali közlekedéstől, s rossz oldalon kerestük. Fél év bőven elég volt hozzá, hogy mások legyenek a beidegződéseink. Azóta óvatosabban járunk el - s mindkét irányba bámészkodunk az úttesten való átkeléskor is, nem úgy, mint Max, a francia eb.