Esik

Mit is írtam tegnap? Hogy ide csak kitartó esőket hozott a vihar? Igen, ide csak azt, szelet nem, sőt, ma a reggeli kétórás esőben szállítás után (ezúttal az északi oldalra mentünk, Ray kávézójába), volt egy szerencsés két óránk, amikor kitisztult, meglepően langyos lett az idő, el tudtunk sétálni a boltba, tökpüréért, sőt, még a nap is sütött annyira, hogy túl soknak tűnt a pulcsi és az esőkabát. Aztán megint jött a következő eső, már nem tudom hova töltögetni a vizet, megy a lefolyóba. Ha ez így megy tovább, nem tudom, hogyan fogom szétszedni a shed falait, hogy holnap kidobhassuk őket.

Cork városában és megyében jókora áradások vannak, kirendelt katonaság segíti a lakosságot, s a hírek szerint egy szigettel odébb Skócia egyhavi esőmennyiséget vár mára és holnapra. V. mesélte, hogy Magyarországon 30 fokot jósolnak a hétvégére... A mai 14 fok és az eső után elég mulatságosnak tűnt itt a főút melletti figyelmeztetés, Be winter ready! Kétlem, hogy idén lesz hóban részünk. Majd a rengeteg sálas-sapkás állatsütim teremti meg a hangulatot, nem a hó.

***

A múltkor nagyon felháborodtam, s ezúttal nem rejtettem el a felháborodásomat. Elsétáltunk ebédelni, s mire hazajöttünk, egy (névvel ellátott) labdát fedezett fel V. az egyik nagyobb virágládában. Zajosék fia ismét labdázott, s berúgott labdája azon a virágládámon landolt, amiben a Willie-től kapott kis fuksziám éldegélt: már több mint fél méter magasra felnőtt, fás szárral, nagyon büszke voltam, mert nagyhirtelen meglódult, talán a nedves nyár miatt, s számos új hajtással, erőteljes levelekkel és virágokkal köszöntötte az őszt. Amíg a berúgott labda a szó szoros értelmében derékba nem törte. De úgy, hogy még vissza sem tudtam volna kötözni, szorosan, ahogy a kertészek szokták néha megmenteni a letört ágat. Azt hiszem, elég artikulátlanul üvöltöztem egy darabig, első dühömben átdobtam a labdát a szedresbe, ajtót is csapkodtam, s aztán mondtam V.-nek, felmegyek hozzájuk, panaszra, mert mindenem tele ezzel.

Addigra sehol sem volt a gyerek. V. feljött velem, s eléggé remegő kézzel és gyomorral közöltem az ajtót nyitó Zajosapukával, hogy mi történt, s jön nekem egy növénnyel. Ő mondta, hogy hátizé, Covidos az asszony, most nem tud mit kezdeni ezzel a problémával. Igazából már nem emlékszem, mit mondtam, vagy pontosan mit mondott, de eléggé vöröset láttam a dühtől. Később lejöttek a fiával, de nem mentem ki, V.-re hagytam a dolgot, beszéljen vele, valamit még kiabáltam is a belső szobából, dühtől forgó gyomorral, ők pedig ígérték, hogy a gyerek a saját zsebpénzéből fogja pótolni a növényt és bocsánat.

Ami azóta sem történt meg, a fuksziának már véget ért a szezonja, amikor a kertészetek árulják, de igazából nem is bánom, nem akarok tőlük semmit a kertben tudni. A fukszia letört hajtásait próbáltam meggyökereztetni, persze, sikertelenül, de annak nagyon örültem, hogy a letört szár tövében felfedeztem egy pár levélből álló kis hajtást, rácsot raktam föléje, hogy ne érje baleset, ha más gyerek focizna, s miért ne tenné, szóval fingers crossed, hátha az a hajtás megmarad.

Azon már csak keserűen nevetni tudtam, amikor láttam, hogy pár nappal később egy labda fennakadt a fenyőn, nem csöngetett be érte senki, azóta is ott van, nem vertem le, nem dobtam vissza. Feck them. 

Aztán jó egy hét csend után kenyérszállítás közben jött velem szemben Zajosapuka kocsival, intettem, lássa, nincs harag, de azért feszes volt a mosolyom. Hazafelé tartottam pár perc múlva, elém jött, s hosszan magyarázkodott. Hogy látta ő ám, mennyire megviselt a dolog, mennyire felindult voltam, s hogy ez menyire jogos volt, s megérti. S hogy ő mennyiszer szólt a fiúknak, nem csak a saját fiainak, hanem mindegyiknek, akit itt látott focizni. S csak mondta, mondta... Ami a végén már nekem volt kellemetlen, annyit magyarázta, hogy ha nem fájt volna egész nyáron a válla, maga szerelt volna fel hálót a kertfalunkra, de hát ugye, fájt neki... S ez egy jó lecke lesz a fiának, hogy vállalja a felelősséget, majd vesz növényt a zsebpénzéből, én pedig, hogy szabaduljak már, mondtam neki, rendben, küldje fel a gyereket a Tescoba, vegyen valami olcsó cserepes növényt, s akkor we are OK. A labdát pedig a szedresben keresse.

Később a felesége is elnézést kért, miután először kijöhetett a lakásból, én mondtam, no problem, közben vérzett a szívem azért a szegény kis nyamvadt fuksziáért, főleg azért, mert Willie-től kaptam, aki nem tud már kertészkedni azóta, mert nem lát, járni is alig tud, elmúlt 90. Van már több növényem, amit a virágkosarak most megüresedett félgömb alakú rácsai borítanak, mert "sosem lehessen azt tudni". Ami értékesebb növényem van, mind áthordtam a hátsó traktus fala melle, ahová nem szokott beesni a labda. S azóta is mosolygok, ha találkozunk, s utálom az egészet.

***

Újabb háború... Azt gondolja az ember, á, messze van ez, nem érint, pedig igen, nem is annyira kicsike tüske a köröm alatt, zavaró, ott van, mert vannak palesztinok és izraeliek itt is, megosztja véleményt, ami történt, itt is... De nekem nem az jár az eszemben, hogy ki mellett vonuljak fel, ha vonulnék egyáltalán (nem), hanem eszembe jut az az orosz pár, akiknek a kezemunkáját évek óta csodálom, figyelem, követem, a nő csodás nemezállatokat készít, csipkefinom kötött holmikat viselnek az apró egerek, s emellett tehetséges festő. A férje szintén nemezezik, s amikor kitört a HÁBORÚ (kabbe, orbánviktor, akármit mond a pórázod végén Vladimir, háború az), akkor elköltöztek Izraelbe... Nem szokásom senkire ráírni csak úgy, de most írtam nekik, megvagytok? Biztonságban? Északon vagyunk, biztonságban, írták, Istenem, remélem, tényleg így van. 

S hogy kinek van ott igaza? Fogalmam sincs, de egyik sem bűntelen. 

Ma a macskatalpnyomokkal ékes késemmel vágtam a levesbe valót, azt, aminek az áttetsző nyelébe kicsi hangadarab van beépítve, az ír szigetért rajongó lelkemnek jól esett ez a választható díszítés. Készítője orosz férfi, a háború kitörése óta Etsy boltja zárva, mi lehet vele? Harcol? Behívták? Vagy elmenekült külföldre? Háborúpárti vagy -ellenes? Fogalmam sincs. Bumszli fejű kutyájáról készült a fotó az üdvlapra, amit a kés mellé rakott. Vajon most miből él, kinek árul? Árulhat egyáltalán? Vágom a zöldséget, gondolok ezekre az emberekre, arra az őrületre, ami körülvesz... Sosem lesz vége. Sütésbe menekülök, hülye vigyorú szellemeket dekorálok, tökpürét gyömöszkölök a kenyérbe, s elbújnék, elbújnék, mint a hörcsögünk régen, jó mélyre...

Majd valaki szóljon, ha kitisztult az ég.