Két hónapja nem írtam már...

... s most sem tudom, mennyit írjak a kórházi dolgokról, s mennyit arról a néhány napról, amely igazán nyaralásnak volt nevezhető. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem találtunk időt az öregek otthona intézése közben a barátokkal való vacsorákra, kvíz-estekre, új helyek felfedezésére, de a kettő úgy egybemosódik, hogy valamiféle vegyes íz van a számban, amikor a nyaralásról kérdeznek. Nem mondom válaszul, hogy oh, it was fantastic, hanem csak annyit mondok, it went well, thank you.

De az biztos, hogy a XII. kerület és a Pilisvörösvár közti utat becsukott szemmel is meg tudnám tenni. Ami igazából a lényeg, hogy apósom biztonságban, kényelemben élhet, és gondos ápolást kap. Rekordidő alatt sikerült elintézni az elhelyezését. Ez volt a legfontosabb a nyaralás alatt.

Rengeteget autóztunk... Sikerült eljutni Kolozsvárra, szétszórni anyósom hamvait, s ennek során nyilvánvaló volt, hogy Románia jobban teljesít. Remek, sima utak, ápolt kertek, zsongó Kolozsvár és sok román zászló fogadja Erdélyben az autóst, de a határon való átjutás teljesen zökkenőmentes. Nekem még vannak emlékeim a régi, hosszú várakozással és feszengéssel (félelemmel?) teli fájdalmas átkelésekről, s ezeknek ma se híre, se hamva. Ahhoz képest, hogy miért mentünk, egy remek nap volt, az unokák társaságában, egy klassz ebéddel megspékelve, egy szép vendéglő napos, virágzó gyümölcsfákkal és családokkal teli kerthelyiségében. 

Hazajőve a megújított lakásban aztán mindent beborító vékony porréteg fogadott minket, s a beiktatandó dolgok dobozolt tömege. Eddig csak a könyvespolc készült el, szelektálva felkerültek az angol nyelvű könyvek a helyükre, alapos porszívózás, felmosás után. Most a régi, penészes, vagy már megunt polcok lecserélése van folyamatban, az agonizálás, hogy milyen színű, mekkora legyen, elég lesz-e. Van munka bőven. Újabb ruhadaraboktól válok meg, elismerve, hogy a köldököm alá alig érő régi pulcsi, bármennyire is remek színű, már nem fog kelleni. Most a rengeteg doboz vackaimat kellene kidobni, elismerve, hogy ezek csak tárgyak, s elkezdeni azt, amit valaki ajánlott: fényképezzem le őket, lőjem fel a fehőbe, s búcsúzzak el tőlük. A charity shop, ahová mentem volna, tele van, sajnálkozva küldtek el, egyedül háziurunk régi, fém, pingvin alakú koktélshakerét fogadták be.

A kert kész dzsungel, mókusokkal, vörösbegyekkel, cinkékkel és egy érdeklődő kövér vadgalambbal, a klematisz uralta fal szinte egyetlen szárréteget alkot, magába font mindent, vissza kell vágni. Mindkét hortenzia megmaradt, de már most látni, hogy nagyobb edényre van szüksége a cserepesnek. A rózsák hajtanak, némelyik virágom részben áldozatul esett a rendszeresen berúgott labdáknak, s a fenyő virágai apró porfelhőként szórják szét pollenjeiket, különösen meleg napokon. Az időjárás kellemesen langyos, lehet már csak egy pólóban mászkálni, s élvezettelviselni az új, fényre sötétedő szemüveget. 

(Budapesten sokként ért bennünket a hír, hogy az általunk csak Simon úrnak titulált idős, talpig úriember optikusnak nem is ez volt a neve, s nemrég meghalt, s nagynevű fotográfus volt, akinek talán még nyitva a kiállítása Budapesten. Műhelyét egy fiatalabb optikus és felesége vette át, szemüvegeinket ők készítették.)

S voltam már piacon... Kevesen voltak, sajnos, sok dolgom megmaradt, de a kenyerek, bucik mind elfogytak. A folytatásként kinézett North Wicklow market-hez még nem tudtam lemenni, hiszen ők is szombatonként vannak nyitva, de egy kolléga volt nálunk, s mondta, nagy szükség lenne ránk, nincsenek traybake-ek, s ami volt, annak nem volt jó a minősége. Gingerbread men nincs, s dekorált sütik sincsenek. Rájuk fogok írni...