Nyaralás III.

Sopronba visszamentünk pár nap erejéig, egyrészt elbúcsúzni apámtól, aki naivan és tudatlanul jobbulást kívánt (eh), másrészt találkozni könyvesboltos barátnémmal, akinek sok kérdése volt,  harmadrészt repülni szerettem volna még öcsémmel, ezúttal a saját gyrokopterén. A beszélgetés a bolt előtti teraszon folyt, ahol fa árnyékolta padon ülhettem, lábam feltéve, enyhe szellő fújt, körülöttünk virágok, könyvek... Olyan szép hely az, emberek jöttek-mentek, néha vásárlók is, idill volt és nyugalom, szőlőlugas. Csak meg-megránduló izmaim és beszélgetésünk témája emlékeztetett rá, hogy nem vagyok egészséges. Beszélgettünk a sztatinról, a különböző növényi cseppekről, amiket később be is szereztem, mert jobb lenne, ha a sztatint feladhatná V. Megoszlanak a vélemények erről a koleszterincsökkentőről, s a mellékhatások miatt inkább letettem, most, hogy visszatértem a rendes szintre. V.-nek azonban még ez probléma. Állítólag nem tesz jót a májnak és az izmoknak, s az én izmaimnak most nem tenne jót további károsodás, amikor amúgy is attak alatt állnak.

Négy pihenővel ugyan, de végigbaktattam az Ojtózi fasoron, ami úgy másfél km oda-vissza, büszke voltam rá, hogy ez sikerült, s mutathattam egy szép helyet V.-nek Sopronban. A macskás kávézóba is elmentünk, kint van Sopron végében, Bánfalva felé, ott igen jó kávét ittunk, de sajnos, a macskák elbújtak előlünk, nem jöttek oda. Itt tanultam meg, hogy van kárpáti macska...  

A repülés izgalmasabban zajlott, kedd este, a melegben. Alaposan beöltöztem vastag kabátba, hogy ne fázzak, a még mindig eldugult orrommal. Korábban, az öcsém által feltett videót látva kijelentettem (haha, én kis hülye), hogy ugyanilyen manővereket szeretnék átélni, mint amilyeneket öcsém a reptér mellett földek mentén végrehajtott. Először is a szél belémszorította  levegőt, kénytelen voltam a markommal árnyékolni az orrom, hogy lélegezni tudjak. Aztán öcsém nekieresztette a gyrót, s úgy kanyargott a mezőn magasra pakolt szénabálák között, mint egy vad katonai pilóta manőverezés közben az ellenséges rakétákat kerülgetve. Mit mondjak, köpni-nyelni nem tudtam, ő pedig folytatta a mutatványt, mutogatva, hol láthatok őzet, s ha szerencsénk van, még azt az albinót is láthatjuk, amelyik ebben és ebben az erdőrészletben él. Aztán végre elindultunk a Fertő felé, s újra tudtam beszélni. Csodálatos volt látni az egész tavat abból a magasságból, a jellegzetes alakját, ahogy elnyúlt Ausztriába. Aztán vissza a reptérre, ahol elmondhattam öcsémnek, hogy azért ez a repülés jobban megviselte az idegeimet, mint pár éve az első alkalom.

Csütörök délelőtt aztán elindultunk Németország felé, mert a hőség miatt lemondtam Barcelonáról, s inkább a Német Alpesi Útat tettük meg két nap alatt. Szebbnél-szebb tájakon autóztunk végig, s itt kissé hűvösebb volt, mint máshol. Könnyű volt hozzászokni a nett alpesi házakhoz, a rengeteg muskátlis ablakhoz, a bajor zászlókhoz, amelyek sok helyen lógtak az erkélyekről. Itt már javában tartott a szezon, mindenhol rengeteg turista volt, alig találtunk szállást elfogadható áron. Első esténk Inzellben volt, a második Oberrammergauban, ott, ahol 10 évente passiójátékokat tartanak egy közpkori pestisjárvány sikeres elkerülése óta, hálából, hogy a járvány megkímélte a falut. Mindkét szobánk erkélyes volt, virágos ládákkal, kilátás a hegyekre... mi mást kívánhat az utazó?

Még egy éjszaka Freiburg közelében, majd sikerült a hőkupola alatt átautóznunk Franciaországon, s a tavalyi, kedves St- Aubin  városka mellett éjszakáznunk, egy másik kis városkában, Luc-sur-mer-ben, két lépésre a tengerparttól. Kissé lepukkant hotelünk volt az egyetlen, amelyiknek az ára belefért a büdzsébe. Nehézkesen sikerült megállni az épület előtt,  de sikerült találni egy parkolóhelyet szemben, ahonnan át tudtam tipegni az ajtóig. Másnap várt a levélke az autón: megbüntettek bennünket a parkolóban, mert nem szabadott volna ott éjszakázni. Hiába volt kint a blue badge az autón, sajnos, ez nem számított. Elvileg küldik utánunk a büntit. 

Itt olyan szél volt, hogy elfújta a botomat a kezemből, majdnem feldöntött, ha nem kapaszkodtam V.-be. A szél szinte úgy taszított be bennünket a vadul lengő ajtón. De volt remek étterem, ahol az utazást tatárbifsztekkel zártam, mint ahogy azzal kezdtem, megérkezésünk estéjén, Calais mellett. Úgy tűnik, a szervezetem proteint kíván, többször bejött már a hús, saláta kombó. A komp előtt dinnye-sonka tálat ettem, s nagyon ízlett, Cherbourg óvárosában, egy igazi kis bisztróban, ahol a falon a törzsvendégek fotói régi francia színészóriások fotóival keverednek.

V. türelmesen megvesz minden kaját, amit éppen megkívánok, ropit, amit lassacskán el tudok ropogtatni a kocsiban, banánt, emésztést segítő kiwit, amit elvileg szőrőstül-bőrőstül kell megenni a hatást érdekében, s másnap tűrte a boldog jelentésemet a sikeresen elért hatásról. Ez nem vicc, a napi egy-két kiwi segít a szoruláson.

Mulatságosnak tűnik, de tényleg az emésztés és az evés volt az egyik legstresszesebb pont az utazás alatt. Reggelire a nehezen lenyomott forró tejeskávé segített, hogy elindulás előtt wc-re tudjak menni, s ez fontos volt. Volt néhány nehéz napkezdet, amikor valamilyen rejtélyes okból öklendeznem kellett  a joghurttól – egyet csak, de aztán nem tudtam abbahagyni, s volt, hogy kétségbeesetten bicegtem a wc-re, hogy bevizezzem az arcom, s visszanyerjem önuralmamat. Lassú, félkanálkányi adagokban ment csak a evés. De ez csak reggel volt probléma, később már nem. Ki érti ezt? Kérdeztem a női csoportot, másnak is megvan ez a tünet (?), van akinek minden kajától, úgyhogy szerencsésnek tekintem magamat.

De most már itthon vagyunk, saját ágyban, saját vackaim között, a nagyon hiányolt kissámlim is ott a wc előtt, s már túlestem egy logopédusi felmérésen, és Sarah, a foglalkozásterapeuta adott széket a zuhanyzás megkönnyítésére. Sőt, ma már piacon is voltam, igaz, csak látogatóban. S ma este V. elkezdte megtanulni a kenyérkészítést, mert szeretné megtanulni, s segíteni is akar, s nekem is szükségem van arra, hogy valamit még tudjak készíteni, s hasznosnak érezhessem magam.

S itt is meleg van, mármint ír mértékkel, a vízzel takarékoskodni kell, s sárgul a telepi mező. Amin legutóbb már csak egy kört tudtam menni. De azon még javítunk.