"Autók a tenger felé, mennek el a mi utcánkban"

"Major heat" a neve a japán mini évszaknak, ami most július 27-ig tart. S haha, mintha csak ide is érvényes lenne, mert már fenyegetőznek az időjárás változásával, 27-re mondják az esőt. Az évszak leírása szerint ez az időszak az, amikor a sörkertek és hasonló intézmények megtelnek a hőségtől pihegő emberekkel. Itt is! 

A héten megérkezett Németországból egy ír whiskey, ami itt már ritkaságnak számít, s úgy tűnik, nem gyártják már. Egy Japánban élő blogger írt róla, s whiskey-kedvelőként felcsillant a szemem a fotó láttán, mert láttam, hogy egy közeli lepárlóból származik s remekül egyesíti a két sziget iránti rajongásomat: a whiskey ugyan amerikai bourbon-os hordóban érik, de a végső ízét japán tölgyfahordókban kapja. Hogy erre ne ugorjak, lehetetlenség. A srác segített levadászni egy palackot, mert itt a szigeten nem volt már sehol sem (csak mini palackként), s megkeresésemre, hogy gyártanak-e majd még, a lepárló sajnos nem válaszolt. 

Így kerültem egy német borkereskedés oldalára, ahonnan meg is jött a palack. Hétvégére tartogattam a kóstolást. Huhú, minden leírás ellenére a toroksimogató nedű inkább dögös, jó hosszan égeti az ember nyelőcsövét, hosszú, de nem kellemetlenül erős utóízekkel, amiből nekem csak a barackos, vaníliás "jegyeket" sikerült kiérezni. Ízlett, nna. V. hosszan tátogott, miután belenyalt, úgyhogy inkább apósommal fogom megosztani majd az élményt. Jól esett egy kis kocka jéggel lazítva az aranyszínű folyadékkal ünnepelni a sikeres hetet. 

Ugyanis bár tegnap a piacon, a hegy tövében hűvösebb volt a levegő, felhős is volt egy darabig, de ez nem zavarta a vevőket (sok új jött!), hogy kint kávézzanak, s hosszú idő óta először szép rekordbevételem volt a kávékuckóban, legalábbis a Covid ideje alatt rekordnak számít. Még a kávé mellé adott sütiből is kifogytam, a pultról kellett lekapnom egy csomaggal, hogy jusson a későbben jövőknek.

Mivel volt időm a héten, hiszen kevesebb mézes ember kellett az Üzemnek, sok dekorált süti készült a piacra. Nagy sikerük volt, s jövő hétre is rendeltek tengerparti és tengeri állatos süteményeket. A fürdőnadrágos, fürdőruhás, banánt majszoló emberek nagyját még nyitás előtt a tagok vették meg unokáiknak, haha.

***

Tegnap a létrán egyensúlyozva, hol ebbe, hol abba az ágba kapaszkodva vagdostam a fölös ágakat. Ha az ember kezében kalapács van, hajlamos mindent szögnek nézni, mondja a mondás, s valahogy így voltam én is. Kegyetlenül lefűrészeltem mindent, ami elém került, s diszkrét oldalpillantások kíséretében eltüntettem azokat az ágakat is, amik átnyúltak a szomszédék kisháza fölé, s lesúrolták a szélét. Jókora halom ág, és borostyán ágak gyűltek fel kertünk talaján. Hullott a fejemre a sok elszáradt levél, a kerítés falának tetején a borostyán egymásba fonódó ágai között megbúvó por, néhány bogár, megszáradt madárkaka... de hősiesen megküzdöttem néhány bonyolultabb levágnivalóval is. Megpróbáltam átnézni a titkos kertbe, de nappal szemben csak a sok apró, levegőben rebbenő, köröző apró kis rovart láttam, más semmit. Majd legközelebb. 

Munkámnak köszönhetően ma reggel csodás látványban volt részünk: besütött a reggeli nap a hátsó falig, kivilágosodott, nagyobbnak tűnt a rendelkezésre álló terület. Délután pedig még nagyobb felületen sütött be a lemenőben lévő nap a hálószobába, nem gátolták már a sugarak útját a lelógó levelek. Lelki szemeim előtt már láttam a hátsó fal előtt sorakozó, oda ültetett páfrányok, árnyékliliomok, hortenziák sorát, s ha sikerült majd, a tervem szerint vadszőlő fogja befutni a falat. Igaz, hogy az ültetéshez majd kölcsön kell kérnem valakitől egy csákányt, hogy a nehéz, agyagos, letaposodott, törmelékkel teli talajt fellazítsam, dúsítsam, de menni fog. Mikor, nem tudom, de most már valahogy látom a végét. Vagy csak szokatlanul optimista vagyok.

***

Apám egyszer tévesen azt mondta nekem, Jósika-orgona a növény neve, ami nemrég erős nosztalgikus emlékrohamot okozott nekem, ahogy elmentem egy útszéli bokra mellett. Boldog-boldogtalannak így adtam tovább, ennek a tömött virágú, erős illatú növénynek a nevét. Itt különösen sok van belőle, gyakorlatilag gazként nő a járda melletti falak tövében, vagy azokon áthajolva, kertek fala mellett. A szomszédék falára is ráhajolna egy, ha nemrég nem vágták volna fel, a fallal körülvett titkos kertben nőtt fel magasra. 

Szóval nem Jósika-orgona, hanem nyári orgona a neve, itt Buddleia-ként ismerik, latin neve alapján. Vagy pillangóvirág, ugyanis messze hordott - nem tudok rá jobb szót - dús, meleg illatával igencsak csábítja a lepkéket. Olyan sűrű az illata, valahányszor meglátok egyet, legszívesebben belefúrnám az arcom. Emlékszem, az egyetem menzája előtti kosárlabdapálya tövéből nőtt ki egy hatalmas példány, virágzáskor tele volt mindig lepkékkel.

Nyaranta, amikor hosszú, lilás virágfürjei virágoztak, mindig megcsodáltam, amikor ebédelni mentünk a menzára, a csodás zsíros tapintású aluminium evőeszközökkel. Ó, a menza, ahol barátnőm az éppen akkor bemutatott Pulp Fiction-ből idézett egy nem éppen visszafogott részletet, ahogy a sorban állva a rácsos pulton tologattuk előre műanyag sötétbarna tálcáinkat - s csak később vette észre, hogy mögötte ott áll az új főnöke. A menza, aminek földszintjén az akkor még ritkaságnak számító, kisvállalkozásként üzemeltetett kávézó működött, ahol virslit lehetett venni, sajtos rudat, kávét, üdítőt, s idővel - micsoda dolog! - emlékeim szerint Unicum-ot is lehetett kapni - vagy csak pult alól volt, nem tudom, de rémlik, volt valami szesz. A pultosok fehér konyhás köpenyben voltak, s az oktatók, dolgozók mellett gyakran ott kávéztak a takarítónénik is, már azok, akiknek nem jutott a tanszéken egy pohárka kávé, vagy nyugiban akartak pletykázni a tanszékükön dolgozókról. Volt köztük egy, akinek a nevét sem tudtam, nem is emlékszem rá, mert éppen csak odakerültem dolgozni, csak az maradt meg, hogy a halála után emlegették, milyen gondos takarítónő volt, mert babaolajjal kente be a wc-k faülőkéjét.

Ez a buddleia, amiből több is nő a reggeli sétáló útvonalom, illatával felidézte az egyetemi napokat. Akarom, nem akarom, első munkahelyemre emlékeztet a virág és az illata. Persze, a sok-sok eltelt év megszépíti az emlékeimet, továbbra is büszke vagyok, hogy az azóta megkopott dicsőségű egyetemen dolgoztam, aminek azóta egy csomó, új, szerintem egyáltalán nem oda tartozó kara lett, pusztán a fennmaradásért. Továbbra is büszkén nyúzom a tölgyfaleveles pólókat, s sajnálom, hogy már más az egyetem logója. Aminek máig tartó barátságokat, életre szóló leckéket köszönhetek, s sajnos, ahogy múlik az idő, egyre többször jut eszembe, hogy ó, hiszen ő sem él már, holott még kezdő adjunktus volt, amikor megismertem... Vagy hogy ó, ő is régen elment nyugdíjba, vagy a szívenütő meglepetés, hogy egykori főnököm munkásságának, életének már saját múzeuma van, s ki van állítva az a könyve, amihez én rajzoltam az illusztrációkat. 

S ha ebbe belegondolok, akkor már nem lep meg, hogy amikor a büszkén beszerzett könnyű ruhát felpróbálva a tükör előtt, egy kissé vaskos derekú, középkorú nő néz vissza rám a tükörből, aki belül azért még mindig kissé gyereknek érzi magát, s alkalmasint teleszájjal tud röhögni azon az emléken, ahogy Évi a menzán jó hangosan elsütötte azt a nyomdafestéket nem tűrő mondatot, az új főnöke füle hallatára.