Esős július

Fura idő járja mostanság. Rengeteget esik, úgyhogy minden zöld és friss, teli a vízgyűjtőm. De nagyon sokszor rögvest az eső, vagy az átvonuló zápor után jön az erős napsütés, szinte éget a napfény, s hozza magával a fejfájást. Cserébe szép szivárványok vannak. Volt olyan reggel is, hogy a ködtől nem láttam a házsort a bejáró végén, amikor gyalogolni mentem. S volt egy olyan éjjel, amikor hajnal előtt nagy villámlásra-dörgésre ébredtünk, s később a városka FB-oldalán nézhettem meg a csodás villámlásokról készült képeket, háttérben a hegyen álló kereszttel. Az egyik, különösen jól sikerült fotót az újságos, ahova járok, ki is rakta a pultja fölé. Az égzengéses vihar ritkaság errefelé, így inkább érdekességként kezeli az ember, vagy nosztalgiázik, visszaemlékezve a soproni viharokra. Amelyekről, ha a fenyegetően sötét felhők eső nélkül vonultak el a város fölül, nagyanyám azt szokta mondani: "Leszívta a Fertő."

***

Nos, a Lesznai-könyv második kötetének végén megtaláltam a megjegyzést, amely megmagyarázza - hm - a helyesirási hibákat. Hivatkoznak régies szóhasználatra, nem heterogén írásmódra, de az ocd-es lelkemnek ez nem magyarázat. Bántja az ember szemét, na. 

Azt a szerintem borzalmasan izzadtságszagú elemzést pedig egy Kőbányai János nevű író írta, aki V. szerint jó író, biztosan így van, de a tanulmánya akkor is borzalmas. De ezt döntse el mindenki maga.

A könyvet ellenben továbbra is nagyon élvezem! Van benne olyan mondat, aminek a gyönyörűsége miatt hálából meg tudtam volna ölelni az íróját.

***

A séták/gyaloglások mellé továbbra is jó társak a hangoskönyvek. Bár, amikor tudtam, hogy végig forgalmas út mellett fogok menni, akkor inkább zenét hallgattam (próbálom variálni az útvonalakat). Egy reggel igazán szép meleg nap ígérkezett, rövidujjúban, rövidnadrágban jártam le az adagomat, büszkén arra, hogy végigcsinálom. Elmentem a mostanság még zárva lévő uszodáig, el az új, épülő telep mellett, aztán vissza, ez éppen egy óra volt, csak zajos út mentén. Így könyv helyett Koncz Zsuzsát hallgattam, s nem tagadom, kicsit elérzékenyültem a Kárpátiék lánya c. dalon és A walesi bárdok-on, de utána egyből a Micimackó jött, az feldobott, s azt muszáj volt énekelni. Halkan csak, mert nem akartam megbotránkoztatni az úton szembejövő edzőket azzal, hogy hangosan zikzikezem. 

Amit nem szeretek az Audible nevű programban, az az, hogy versenyt csinálnak ebből is. "Hurrá! - jött az értesítés - befejezted az első könyvedet!" "Hurrá, a hétvégén háromszor is belehallgattál ugyanabba a könyvbe." Még rangsor is van, aszerint, hány órát töltött az ember hangoskönyvvel, mintha ez is valami verseny lenne. Az, hogy az okosórám (férj ajándéka) örömködik, ha lejártam az aznapra kimért lépésszámot, s gratuláló kis csillagok szálldosnak a számlapján, az valahogy természetes, végül is valahol edzés, de a hangoskönyv hallgatás....? Nem fogok versenyt csinálni belőle, annyit hallgatok, amennyi a sétához társaságnak kell. Olvasni továbbra is jobb.

Az okosórával szerintem V. nem is tudta, hogy mit szabadított rám. Addiktív a figyelése. A régi testedzési módomat követem most, amivel egyszer már fogytam: kalóriák szinten vagy szint alatt tartása és egy óra gyaloglás. Ezzel már leadtam az ún. Covid-kilókat ("csak víz", szinte hallom Dr. Brien-t), s elértem azt a pontot, amikor a kedvenc rövidnadrágomba beleférek, de a háj még erősen markolható a kellemetlen helyeken. Innentől kellene, hogy jöjjön a testedzés. Az okosórámhoz tartozó programba megszállottként vezetem a megevett kaját, megivott vizet, kávét, mutatja mennyit aludtam, mennyire jól vagy rosszul... az óra pedig elemezget, s én pedig igyekszem jó kislány lenni, s nem tömni az arcomba többet a megengedettnél. De ahhoz, hogy ne legyen markolható úszógumis derekam, bizony, tornázni is kell.

Jaj.

***

A legutolsó nyitás után hirtelen nagyon elfoglalt lettem. Sűrű volt a múlt hét, sűrű lesz az elkövetkező is. Az Üzemtől egyre-másra jöttek az érdeklődő email-ek, s én örömmel mondtam mindenre igent, még arra is, amihez bizony extra figyelem, és egy új dekorálási módszer megtanulása szükséges. Nem érdekel, végre munka. Június végén a Pride-hétvégére kért Ray sütiket, ritka hamar elfogyott mind, annak ellenére, hogy a legtöbb ötösével be volt zacskózva, s ha én ezt megpróbáltam a piacon, sosem vették meg az emberek. De ez most az új muszáj, hogy minden becsomagolva kerüljön árusításra. Segített, hogy az Üzem és a másik kávézó vásárlói között elég szép számmal vannak az LGBT közösség tagjai, sőt, amióta Ray átvette az Üzemet, azóta ismerősei csipkelődve Gay Café-nak nevezik Cake Café helyett. 

A június 29-i újabb nyitás után az emberek megint kezdenek összejárni, rendezvényeket is szervezhetnek, így készül süti leánybúcsúra, születésnapra, és babaváró bulira. De amire a legbüszkébb vagyok, hogy a Google térképre felrakott fotóimnak köszönhetően Chicago-ból telefonált rám egy leány, hogy rendelne csokitortát és pár sütit a 25. születésnapjára, amit már itt, bray-i rokonaival fog ünnepelni. Aztán írta, hogy megérkezett Bray-be. Én pedig nem kérdeztem, hogy vajon betartja-e a 14 napos karantént, amit elvileg az országba érkezőknek kellene vállalnia...? Nyilván nem. 

A piacon megtartottuk az újabb értekezletet, ami nagy meglepetésemre megint azzal kezdődött, hogy na, akkor nyissunk? Mondtam is, hogy akkor ez nem eldöntött dolog? Hogy adunk egy 3 hónapos esélyt a túlélésnek? Hiszen az előző meeting-en erre mindenki rábólintott, s most elment negyedóra ezzel is... A saccperkábé összerántott költségek alapján kb. 1000 euróba fog kerülni a plexilapok felrakatása, a figyelmeztető feliratok, öntapadósok, kézfertőtlenítők stb. beszerzése, de a maszkokat mindenki maga veszi meg, az arcvédőket is, így mindenki tudja fertőtleníteni a magáét. 

Sajnos, bár reménykedtem benne, hogy nem így lesz, de kérték, ha továbbra is áruljak kávét a kávékuckóból. Vagyis nem dolgozhatom a teremben, ahogy reméltem, megyek a pult mögé, maszkban: plexilap mögül fogom kiadni az eldobható papírpoharat, s hozzá a French press-t a kávéval, s a sütit. Ez mindig hoz némi pénzt a piacnak, nem akarják feladni. Legyen. Minden fillér számít, s amikor a legnépszerűbb termékek, a biocsirke, a készétel eltűnik a listáról, hátha ez lesz az az apróság, ami segít a fennmaradásban. S a vevők is szerettek szép időben kiülni az épület elé, s ezt most is megtehetik majd, csak egymástól messzebb rakjuk majd az asztalokat, a gyepen van ehhez hely. 

Jövő héten - ha minden igaz - felszerelik a plexi-lapokat, s a vezetőség kitalálja, hogyan helyezzük el az asztalokat, hova kerüljenek a termékek, s hogy a teremben az a pár tag, aki maradhat, hova állhasson. Ugyanis limitált, hányan lehetnek bent azon a 4 darab vevőn kívül, akit egyszerre be lehet engedni a terembe. Elnökünk egy két méteres pálcával járkált a teremben, mutatva nekünk, hogy mennyi hely áll rendelkezésre. Kevesebb termékhez kevesebb pult/asztal szükséges, de a távolságtartáshoz kell a hely.

Ha az ember bemegy itt egy nagyobb élelmiszerboltba/szupermarketbe, akkor feltűnik neki, hogy az embereket nem nagyon érdekli a 2 méteres távolság betartása, kevesen viselnek maszkot, gyakran a személyzet sem, kevesen vannak, akik széles ívben kerülgetik a többieket - szerencsére a pénztár előtt már betartják a távolságot. Ha ezt nézem, akkor azt mondom, hogy amit a piac csinál, túlzás. De ha azt nézem, hogy legtöbben idősek, s nagyon félnek a vírustól, akkor megértem, hogy be akarják biztosítani magukat. 

A napokban adtak le egy kétrészes dokumentumfilmet arról, hogy Dublin egyik legnagyobb kórháza hogyan kezelte, ápolta/ápolja a covidos betegeket. Hogyan hat ez nővéreikre, orvosaikra, a látogatókra... Húsz percet bírtam megnézni. Ha rosszindulatú lennék, azt mondanám, nem véletlenül időzítették a levetítését a legutolsó nyitás napjaira, hadd figyelmeztesse az embereket, mivel is állnak szemben. Elképzeltem, hogy a műsort látván az idősebbek még kevésbé akarnak piacozni. 100 %-os biztonságot akarnak, ami ugye - hogy az egyiküket idézzem -, Hazmat ruházat nélkül nem biztosítható, de azért megpróbálják. A hosszadalmas megbeszélés, tervezgetés után a kedvencem, a mindenlében kanál Deirdre megjegyezte, hogy nem árt megvenni ezeket a plexi-ket, mert ha a piac fent tud maradni 3 hónapnál tovább, akkor jók lesznek még ezek a lapok a második hullám esetén vagy influenzajárványkor... S ez az új normális állapot, el kell fogadni, hozzá kell szokni, tetszik, nem tetszik. 

Nyitás előtt lesz majd egy tesztelés, amire feljön majd a megmaradt 17 ember, s két csoportban elgyakoroljuk, hogyan fog menni a piacozás Covid módra. Muszáj lesz, nem venné jól ki magát, ha az első nyitás alkalmával ott álldogálnánk bizonytalanul, amikor megjönnek a vevők, hanem mindenkinek tudnia kell a helyét és úgy kell viselkednie, példát mutatva a vásárlóknak, mintha már teljesen természetes lenne az új módszer. Ez aligha fog sikerülni, valami kehe biztos lesz, de reménykedjünk. V. ajánlkozott próbavevőnek. 

Kosaras vásárlás lesz, nem lesz kiszolgálás, mindent be kell csomagolni, egyenként, vagy kettesével. Úgyhogy tegnap elmerültem a komposztálható csomagolóanyagok világában. Az Etsy-n is, és Dublinban is találtam céget (hurrá!), amely komposztálható, átlátszó zacskókat és nyomtatható öntapadós cimkéket is gyárt, így a csomagolás már megoldott. Csak át kell gondolnom, milyen sütiket süssek, hogy ne ragadjanak a csomagoláshoz. Az elnökünk remek ötlete volt, hogy minden kirakott termékből legyen egy ún. minta, amit a tálcára kirakhatunk, láthatják a vevők, mi van a zacskókban. De sejtve, hogy a bezacskózás mindig necces, mert mindig akad vevő aki gyanakszik, hogy nem őneki jut a legszebb szelet a zacskóban, ezért kifejezetten áttetsző, vagy átlátszó csomagolást kerestem.

A lényeg, hogy nagyon más lesz, mindenkinek idegen. De már nagyon várom!