2020. június 3.

Június

Június van: mondhatni, 3 hónapja tart a vírusos aggodalom, bezártság, mi-lesz-később gondolatok, s az egyfajta lazaság is, hiszen megszűnt a régi rutin. Új rutinunk lett. A piacok éves nagy meeting-je szombaton volt, remélhetőleg hamarosan hírt kapok majd róla, miben egyeztek meg, mit ajánl a Head Office, a többiek kinyitnak-e, mi kinyitunk-e, s ha igen, hogyan, s ha nem, akkor mikor kezdjük el az átalakítási munkákat a későbbi nyitáshoz,  vagy elkezdjük-e egyáltalán.

Ray-nél tapogatóztam, várható-e a majd a nyitás az Üzemben, s kellek-e majd... Egyelőre futkos, intézkedik, hogy a take-away-ként működéshez, illetve a későbbi nyitáshoz meglegyenek a dolgok, az elvárt változtatások. Dublinban ún. afternoon tea-hez összeállított sütifalatka-, szendvics-, prosecco-, gyümölcs kombinációból álló csomagokat szállítanak ki, nagy sikerrel. A nyárra beírt esküvői megrendelésekből természetesen nem lett/lesz semmi, az egyetlen eddigi sütimegrendelésemet szomszédunknak köszönhetem, aki rendelt egy adagot apósa 70. születésnapjára. Ha azt mondom, hogy ennyi hét kihagyás után fura volt megint dekorálni, keveset mondok. Az első sütik kirajzolását többször újrakezdtem, de aztán, amikor már Elvis-t kellett kifestegetni az ehető festékkel, csak vigyorogtam befelé: megy ez még. Lehetne jobb, mert mindig lehetne javítani, de megy.



Kicsit visszavettek a kovászos rendeléséből az emberek, illetve másfajta kenyeret kértek. Magos barnát. A szokásos nagy lendülettel álltam neki, féltucat könyvből próbáltam kitalálni az ír ízlésnek valót, miután tisztáztuk, pontosan mit is várnának. Mert ha az írek azt mondják, brown bread, akkor az alatt legtöbbször barna szódakenyeret értenek. Kiderült, hogy szomszédaim ennek ellenére a könnyebb élesztős kenyérre gondoltak, hála az égnek. Ezután már könnyebb volt szűkíteni a szóbajöhető receptek körét. Végül egy amerikai tankönyv (The French Culinary Institute) elő kovászos/élesztős változata lett a nyerő. Világos, részletes, egyértelmű leírással tálalt recept, fotókkal, ezért is kedvelem ezt a könyvet. Egyszer arról álmodoztam, hogy apránként szépen sorban megsütöm belőle az összes kenyeret. Az első háromig jutottam...

Az első kísérlet jól sikerült. Kellően puha és levegős lett a kenyér, a külseje is szép volt. V.-nek is ízlett a kenyér, de továbbra is a kovászosra esküszik. Megrendelője, Hannah alighanem összebeszélt egy másik szomszédommal, mert ő is érdeklődött, még aznap, hogy barna kenyér volna-e, a szüleinek. Így a receptből kitelő két vekniből egy ment Hannának, a másik fele pedig a szomszédomnak. Hannah, nyilván több üzleti érzékkel rendelkezve, mint én, kérdezte, megmutassa-e a kenyeres csoportban a kenyeret? A történet vége, hogy most szépen be kellett osztanom, mikorra tudok barna kenyeret sütni a számos érdeklődőnek, mert csak 4 négyszögletes kenyérsütő formám van... Nem bánom, varietas delectat, nyilván ráuntak már a kovászosra... kell a változatosság.




***
Mennyire más a telep, ha felhős az idő! Máskor a reggeli napsütésben már úgy tűnt, mindenhol zajlik az élet, néha még gyerekzajt is lehetett hallani, s mi voltunk a nagyon későn kelők. Ma, amikor korábban (khm) keltem, s 3/4 9-kor ráengedtem a gépet a várakozó tésztára, úgy éreztem, mindenki engem gyűlöl, mert "zajongok". Aztán megjött a management által kirendelt favágó/gondozó, s dolgozni kezdett a hatamas nyárfákon a telep közepén, s már nem én voltam a zajos, hehe. Fura volt, hogy amint beborul (még esett is, hurrá!), azonnal csendesebbnek tűnik minden, mintha magukra húznák az emberek a lakásukat, mint egy csigaházat, védőburkot. Ugyanezért szerettem téli sötétségben dolgozni járni, valahogy védett a sötét, valahogy kisebb és kezelhetőbb volt a világ. Ugyan kicsit ijesztő volt, hogy a tegnapi (árnyékban!) 24 fok után ma 13 van, erős széllel, ami széthordta a kerttakarítás közben összerakott hulladékhalmot, letörte a muskátlimat, s elbújásra késztette a macskákat.

S ma reggel jutott eszembe, amikor négyféle kenyér sütési idejét kellett összehangolnom, hogy amit csinálok, az tulajdonképpen már nem amolyan időkitöltőcske, hobbisütés, tide-me-over, amíg újra visszaáll a megszokott rutin (visszaáll?), hanem MUNKA. Kereset. S ugyan kaptam már az Üzemen át sütik után érdeklődő emailt, mégis úgy gondolom, megváltozik minden, s az lesz a melóm, amit most csinálok: sütni a közvetlen környezetemnek, jobbára kenyeret. Legalábbis addig, amíg a piac el nem dönti, hogyan tovább.

***

Igen jó könyvem van. Lesznai Anna: Kezdetben volt a kert. Ajándékba kaptuk a két vaskos téglányi kötetet, amelyet eddig a fülszövege miatt inkább hümmögve nézegettem. Mert a hátuljára nyomtatott szöveg annyira borzasztó, hogy elveszi az ember kedvét az olvasástól. Muszáj volt utána néznem, ki írta, de nem találtam egyértelmű információkat, de kb. annyira rossz, mintha egy irodalomkritikusi babérokra törő gimnazista írta volna. Aztán beleolvastam az első oldalba, aztán a másodikba, végül gondoltam, mikor ne olvassam, ha nem ezeken a meleg nyári napokon, amikor ki lehet ülni a kertbe, s van idő nagyobb lélegzetű regényekhez. Azóta is esténként, néha délutánonként ezt veszem elő, minden más, vékonyabb kötet félre lett téve, most nem is olvasok mást. Nagyon tetszik, olvasmányos, szellemes, s ha időnként nehéz is követni benne az egyes családok leszármazottainak történetét, mégis magával ragadja az ember figyelmét. Olyan igazi, belefeledkezős könyv.

***

A közösségi médiában - ahogy melegedni kezdett az idő -, szinte naponta hangzott el a könyörgés a dubliniak felé, hogy please, please, pretty please, ne jöjjenek le a hosszú hétvégén Bray-be, s ha jönnek, akkor tartsák a 2 méter távolságot, s please, please, pretty please, ne szemeteljenek. Vasárnap ismét lementünk egy affogato erejéig a partra, ezúttal már maszk nélkül. Szép, nyári idő volt, fél-félórát sétáltunk háttal a napnak és szemben a nappal, s jé, leégett a nyakam. A vizen jetski-s srácok pattogtak a hullámokon, távolabb a parti őrség hajója, a kavicsos parton napozók, fürdőzők - a promenádon pedig, az elválasztóvonaltól jobbra-balra sétálók, akik jobbára be is tartották egymástól a távolságot, már ha lehetett. Rengeteg ember, aki örült a jó időnek, a majdnem-szabadságnak, gondolom, hagytak maguk után elég szemetet, mert valljuk be, egy ilyen napon, ha nincs többször ürítve az a pár szemetes, elkerülhetetlen, hogy mellettük is felgyűljön a sok kajás stb. doboz. Amit akár haza is lehetne vinni, ugye. Bár ki akarna a gyerek fürdőcucca, kisbiciklije mellett még szeméttel teli zacskót is cipelni a DART-on. Meg is értem, s nem is, amikor otthagyják a szemetet a kuka mellett, de azért jobb lenne a hazavitel.

1 megjegyzés:

verus írta...

Szia, rég jártam erre, remélem, hogy jól vagytok.
Kicsit irigykedem most, hogy közel laktok a tengerhez, sajnos mi július 20-ig csak álmodozhatunk a tengerről. (De ez legyen a legnagyobb bajunk.)