Jégsaláta

Már nem tudom, milyen indíttatásból vettem le a jégsalátát a boltban a polcról. Amióta megint heti egyszer vásárolok, kissé nehezen állítom össze a menüt, sőt, továbbmegyek: nem állítom össze, csak halvány elképzelésem van arról, hogy mit is fogunk enni esténként.  Bevásárló lista mindig van azért, de a bolt közepén elkap a jaj, hátha ez is kell-érzet, és így aztán, ha nem figyelek, ötletfoszlányokkal az agyamban olyasmit is megveszek, amit esetleg nem kellene... 

Még emlékszem rá, hogy egy újságban egy régi cikkben "nutritional weakling"-nek titulálták a jégsalátát, de sokat ettük egészen addig, amíg az ilyesmire figyelni nem kezdtem. Talán azért nyúltam érte, mert variálni akartam az eddig vett little gem-mel (a római saláta közepe), ami frissebb, üdébb színű, ízesebb, s egy elég kettőnknek a salátához. A nagy jégsalátából pedig mindig maradt. S jobb, ha nem ül saláta a hűtőben, mert félelmetesen értek hozzá, hogy később összefonnyadva találjam meg, más dolgok mögé kerülve. Háztartási alapismeretek: egyes.

Este aztán nekiálltam felszeletelni. Egy negyedet vágtam csak ki belőle, azt akartam egészen vékonyra felszeletelni. Ráemeltem a kést az első vágáshoz, s olyan déja vu-m támadt, hogy ihaj. Ott voltam megint a Londis pultja mögött, illetve az alacsony asztalnál, ami munkaasztal és tároló volt egyben, előttem a jókora, színkódolt vágódeszka (zöld a zöldségeknek), a kezemben a keskeny, hosszú, recés kés, amivel a négy vagy öt fej jégsalátát kellett felvágnom. Minekutána alaposan megúsztattam őket a vízben. Negyedbe vágtuk őket az úszáshoz, s sosem sikerült belőlük teljesen kirázni a vizet, hiába raktam konyharuhára, mindig nedves maradt a deszka. Ha szétválasztottuk volna a leveleket - ami amúgy sem sikerült volna, mert mindig szoros fejek voltak, s inkább szakadtak, mint szétváltak - sosem fértünk volna el velük a mosogatóban. Így nem meglepő, hogy a szétrázogatott salátában egyszer centis mezítelen csigát talált egy vevő. Plusz protein! Volt botrány. 

Akármekkora volt az a vágódeszka, a salátából felvágás után jutott mindenhová, a vékony szálak nedvesen tapadtak mindenre. Rengeteget elhasználtunk abból a vékony lapú, kék konyhai papírtörlőből, amelyet hatalmas tekercsekben kaptunk takarításhoz, törléshez. Az is egy külön harci feladat volt, hogy a közepéből kifejtsük a merev kartontekercset, aminek a végéhez volt ragasztva maga a törlőpapír-tekercs első lapja. Aztán be kellett rakni a tekercset a falon lévő tartóba... S onnan húzogatni ki a megfelelő mennyiséget a víz felitatásához. 

Megjegyzem, salátacentrifugánk nem volt. Már olyan nagy, ipari, amilyenhez később az Üzemben volt szerencsém. Maradt a rázogatás, a konyharuhás-papíros törölgetés. Kínszenvedés volt, na.

S mit nem adtam volna akkor egy olyan magas, széles éles bárdért, amivel pl. a kínaiak vágnak gyakorlatilag mindent, mennyivel gyorsabban ment volna a szeletelés, mint keskeny pengéjű késsel. De a Londisban minden beszerzésért meg kellett szenvedni, először elsírni a bánatot a managernek, aztán engedély fentről... Az Üzem felüdülés volt ehhez képest.

Szeletelés közben eszembe jutott, mennyire hálásak voltunk egy kollégának, aki délutánonként - ha nem volt más tennivaló a boltban - unalmában felvágta nekünk a salátát másnapra. Meg is dicsértük a keze munkáját, amire mondta, ez semmiség, otthon szokott csinálni stir fry-t (ezzel a kifejezéssel is akkor találkoztam először), volt alkalma gyakorolni.

A déjá vu után hosszan törtem az agyamat, mi is volt a neve ennek a srácnak, de Susan, egykori kollégám sem emlékezett rá, szerinte az ő ideje előtt volt. Amire emlékszem, hogy a fiú nagyon jó munkaerő volt - nem mindenki volt olyan buzgó, hogy nekünk előkészítéssel segítsen! -, s pilóta akart lenni. Először a légierőhöz akart csatlakozni, mert onnan állítólag sima az út a kereskedelmi pilótaságig. Aztán amikor kilépett, egy alkalommal egyenruhában jött be, már nem emlékszem, hogy a máltai szeretetszolgálat mentőjét vezette-e, vagy egy másféle mentőautót, de ez az utolsó emlékem róla. Susan szerint Mark volt a neve.

Susan nevetve mesélte, amikor fenti emlékeimről beszéltünk, hogy a gyerekei mindig megjegyzik, milyen akkurátus pontossággal vágja fel a paradicsomot, és rakja a szendvicsekre... neki is volt alkalma gyakorolni bőven, amikor együtt dolgoztunk.

***

Önkéntességemre sosem volt szükség, nem hívtak konyhai segítőnek. Nem is fognak. Anyósom ellenben főz, hetente kétszer, családoknak, ahol a szülők elvesztették az állásaikat. Így a családból azért szerencsére akad valaki, aki hathatósan tesz mások életének megkönnyebbítéséért.