Aszály

Új szóval barátkoznak az írek: "drought", aszály, írja az újság, Dublinban és környékén már tilos a locsolás, ennek ellenére a Lidl-ben a heti ajánlat felfújható gyerekmedence volt - csodás. Pántos felsőben mászkálok, remélve, hogy majd némi színt varázsol rám a napsütés, amikor kimerészkedem a nagy déli forróság múltával. A pántos felső szőrtelen hónaljat kíván, így most enyhe ammóniaszag leng utánam, amerre megyek. Emlékszem, mi csajok mit mosolyogtunk régen, a bérelt házban, amikor az egyik lakótársnő randira ment, s elmenőben az előszobában maga mögött hagyta az enyhe ammóniacsíkot...

A nem túl jó piacnak és a hőségnek köszönhetően a megmaradt kenyéren élünk, kenyéren, és hidegre hűlt gyümölcslevesen. Már továbbpasszoltam a receptet (Emese levesét) egy szlovák ismerősömnek, meglepett, hogy nem ismert hasonló fogást..

Tegnap a közösségi kiskertben találtam egy műanyag építményt, valószínűleg pancsoló babáknak, többszintes, a víz egyik szintről a másikra folyhat, beleülni nem lehet, csak fröcskölni a vizet egymásra, vagy beleültetni Barbie-t. hogy hűsöljön. Onnan mertem ki a vizet egy gyerekre szabott locsolókannába (befogadóképesség 2 deci), hogy megöntözzem a retkeket. Takarékosan, csak a töveket. Ültethetem az újabb két sor retket, a régiek szépen érnek, a nagy hőségnek köszönhetően kissé csípős ízzel.

Az általam ültetett cukkinik és tökök egyike sem kelt ki, csak az a 6 mag, amit valami piros védőbevonattal láttak el, no, azok mind kikeltek, öt-hatcentis levélkéik vannak. Az ágyásban az egyik mellett fehérre száradt patkánykoponyát találtam, s néhány csontot, nem tudom, hogy kerülhetett az ágyásba. Kétlem, hogy valaki valamikor itt ásta el jobblétre szenderült tengerimalacát, elég hosszúkás a koponya, mondjuk rá azt, hogy patkány.

Az esti sétánk után tértem be locsolni, de már valaki megelőzött. A paradicsomok még bírják a fóliasátor alatti hőséget, bár a leveleik eléggé össze voltak pöndörödve. A langyos esti levegőben, a rózsaszín minden árnyalatában játszó ég alatt kellemes volt mászkálni a kertben. Kiváncsi vagyok, mikor adják ki a locsolási tilalmat Wicklow megyére is, mert még erre a hétre is hőséget jósolnak. Gyakorlatilag állandóan rövidnadrágban mászkálunk, az ablakbeugróban, a behúzott lenge függönyök mögött ül a meleg, hihetetlen, mennyit számít ez a két áttetsző függönyszárny. Néha bespriccelem a növényeket vízzel, hadd szaunázzanak, jót tesz az orchideának (már több mint egy éve megállás nélkül virágzik, nem tudom, utána megmarad-e).

A nagy, szivárványszínű Pride-os hajtásnak vége, lazábbnak néz ki ez a hónap. A héten a Függetlenség napját ünneplő sütiket csinálok Paulának. Majd figyelnem kell a piros színre-festékre, mert néhány sütin megint peregni kezdtek a vékony cukormázvonalak. Biztos van rá magyarázat, hogy miért ez a szín az egyetlen problémás, majd megpróbálom nem túl intenzívre keverni az árnyalatot.

A piacon érezhetően visszaesett a forgalom, lehet, hogy a nyári nyaralások miatt marad távol a nép, nem tudom. Egyre többször hozom haza a sütemények felét. Amúgy teljes erővel működnek a pletykagépek, megy a sutyorgás, az egyik kolléga például megállt a kávézó pultja előtt, s small talk-ként annyit mondott: "Alig van vásárló. Úgy tűnik, lassan kifut a piac a lendületből....". Esküszöm, úgy hangzott, mint aki már alig várja, hogy kopogtasson egy építési vállalkozó, a telek után érdeklődve.

***

Az Irish Times hétvégi számában egy szakács szép megemlékezést ír Anthony Bourdain-ről, akinek múlt héten lett volna a 62. születésnapja. Nehéz megemészteni a tényt, hogy egy ilyen figura, az életet, az ételeket látszólag ennyire élvező ember úgy dönt, nincs tovább, minek. A megemlékezés fő pontja egy kagylórecept volt, ez adta az ötletet, hogy magam is csináljak egy szimpla moules mariniéres-t, feketekagylót fehérborosan megfőzve, amúgy is ott volt pár csomaggal a boltban, amikor beszereztem V. következő heti adag joghurtját. Nagyon régen ettem már kagylót.

Nagy szertartásosan elővettem Bourdain szakácskönyvét, kiraktam a hozzáavalókat a pultra, ittam egyet az egészségére (érzelgős köszöntés), aztán megfőztem az alaplét. Csak miután rácsaptam a fedelet a vadul gőzölgő, kavicsként zörgő kagylótömegre, akkor jöttem rá, hogy bizony nem ellenőriztem, melyik él még s melyik nem.... Hm.... 

Mindegy, éljünk veszélyesen! S abban a pillanatban már jött is a nappaliból V. tiltakozása, hogy "akármit is főzöl, nagyon büdös!", így a főzést már csukott ajtónál fejeztem be, majd a kagylókat kiöntve egy szép fehér porcelánedénybe, elvonultam a kerti lépcsőre, hogy ott bűzölögjek. 

Vittem a saját, sötétre sült héjú kenyérszeleteimet is (büszke voltam, hogy van, mert sajnos, több is megmaradt a piacról), s elültem az emlékeimmel, makacsul eszegetve a kagylókat ("legfeljebb rosszul leszek az éjjel"), a kenyérrel itattam fel a jó fokhagymás levet (bár a recept nem ír róla, de muszáj volt rakni bele), s akármennyire is finom volt, s nem gyanús egyik sem (na jó, csak egy), azért beugrott az a bilbaói éjszaka, amikor a Rimbombín nevű étteremben evett rengeteg tengeri gezemice közül valamelyik úgy döntött, nem hagy aludni. 

Óh, az az éjszaka... a sötétben a diszkrét, csendes motozás szobáról konyháig, konyhától fürdőszobáig, a hol-legyek-rosszul-zaj-nélkül dilemmája... igyekeztem mindenkire tekintettel lenni, ezért a csöpp kis erkélyre vonultam edénykémmel s ott ejtettem meg a megkönnyebbülést, az esett a legtávolabb mindenki hálószobájától. Csak az erkélyen lakó mosógép és a fejem felett száradó ruhák voltak tanúi a szenvedésemnek, gondoltam én, amíg másnap rá nem jöttem, hogy az erkély öble  - ami egy belső udvarra nyílt - alighanem szépen felerősítette diszkrét öklendezésemet. Szerencsére nem oda nyíltak a környező lakások hálóinak ablakai, s talán mégis tanú nélkül maradtam.

(Először a horvát tengerparton ettem feketekagylót, Novi Vinodolski-ban, házigazdánk saját szedése volt, hatalmas tömegben érkezett a csónap aljában, ő és a fia szedte. S még hatalmasabb edényben főtt meg, szabad ég alatt... Az az illat! Annál frissebbet elképzelni sem lehet, életre szóló élmény volt. Egyszerű étel, minden kéznél volt, az ízre nem emlékszem, csak a hatalmas edényre előttünk, s a sok kagylóhéjra utána. Az egyik ház kertjéből kihajoló fügefára, amiről érett fügék potypogtak, anyám nagy örömére...  A tenger felé vezető széles lépcsőre a házak között... Akkor még merész voltam, és öcsémmel együtt hanyatt lebegtünk a kikötő (sötét! mély! tengerisünös!) vizében késő este, a csillagos égen nézve az elhúzó műholdat.... Akkor még be mertem menni a vízbe, most már csak kellő távolságból nézem a tengert, bár emlékszem, akkor is minden sötét lyukban murénát véltem látni magam alatt, de legalább mertem úszni.)

De még ez a rémes hajnal sem tudta elrontani annak a finom bilbaói vacsorának az emlékét, így úgy döntöttem tegnap, ha rosszul is leszek most ettől a kagylótól, az sem fogja megkeseríteni a kis privát megemlékezésemet, a kagyló finom, a rosszullét elmúlik, hamar túl lehet rajta esni. Ültem a buzgó madarak társaságában, fújt a klassz kis szél, bársonyos volt a levegő, a virágok élénk színei vettek körül, a páfrány levelein átsütött a nap, egészen világos zölddé festve őket, jólesett a fokhagymás lé és a jóízű kenyér... Éljen az élet.

Egyébként pedig biztos, hogy boszorkány vagyok, és gondolathullámaim (vagy aggodalmam, hehe) messzire jár és hatékonyan teszik, mert a múltkor, amikor egyedül voltam itthon, illetve múlt héten, amikor együtt szállíottunk kora reggel, aggodalmaskodtam, hogy a tejesember által szállított tej majd túl sokáig fog várni az ajtó előtt, éri majd a nap és megsavanyodik, mire hazaérek. Az első alkalommal (s erre még SOSEM volt példa), éjfélkor érkezett meg a tej, ugyanis szokás szerint kinéztem az ajtó bezásárásakor, s legnagyobb döbbenetemre ott várt a másnap reggelre ütemezett szállítmány. Ami felett annyit aggonizáltam, már éppen üzenetet akartam hagyni az embernek, hogy dugja el a palackot valamelyik cserép mögé (nem szokta). Most pénteken pedig szokatlanul korán, hatkor jött a tejesember. Nahát. Nagyon büszke voltam elmém ilyen erejére, amíg egy ismerősöm le nem hűtött azzal, hogy talán inkább a tejesember a gondolatolvasó, nem én...