2018. május 7.

"Cool, bright and breezy"

Hűvös, napos, szeles - mondogatja majdnem mindennap a meteorológus a hírekben. Május eleje van, de csak most, az utolsó napokban, éppen a hosszú hétvégére időzítve lett jobb idő. Nagyon el vannak maradva a virágok, a későn nyílt nárciszok még javában sárgállanak-fehérlenek a kertekben, együtt a klematiszokkal, orgonákkal... Tegnap azonban már sok volt a farmer, lehettem volna szoknyában is, annyira meleg lett. Rövidnadrágban kertészkedtem, kapartam a mohát a kövekről, s a felgyűlt földet a terasz kövei közül. Lent a parton zajlott az élet, tömött sorokban parkoltak az autók a közeli utcákban, s szombaton, piac után, csak sokára értem haza, mert belekerültem a dél felé áramló, hosszú hétvégéjüket vidéken töltők tömött kocsisorába.

Munka továbbra is akad bőven, le is zártam a könyvet májusra, nem tudok több sütirendelést felvenni. Megembereltem magam, s most már a piacra is csinálok dekorált sütiket. A kávézóban ugyanis nem nagyon fogynak, a bevételt a céges megrendelések dobják csak meg. S a piac felől nem kell 60 napot várnom arra, hogy megérkezzen a pénzem, mint a kávézónál. Amúgy ott nagy változások álltak be, a szakács és Emilie is felmondtak, egy hét eltéréssel. Emilie ezt már régóta tervezte, de mivel egyre jobban kínozta egy allergia, most már nem halaszthatta tovább. Legnagyobb megdöbenésére  kiderült, búzalisztre allergiás. Most a saját sütöde alapításáról szóló terve dugába dőlt, egyelőre még maga sem tudja, hogyan tovább. A helyét a manager, James vette át, aki nagy lendülettel állt neki sütni, s most szakácsot keresnek... A hétvégén pedig legrégibb kollégám, Paco búcsúpartiján voltam, aki 13 és fél év pincérkedés után visszaköltözik Madridba, hogy angolt tanítson. A sármos Paco, aki annyiszor rakta elém a munkakedvet adó cappuccinokat és lattékat... Most már egyetlen olyan felszolgáló sincs, akivel valaha együtt dolgoztam, mindenki új.

***

No, az élmények és az "élmények". Először is, repültem öcsémmel! A fertőszentmiklósi, osztrák tulajdonban lévő Meidl-reptérre jár, ott is vett leckéket, s ott is vizsgázott. Nem mondom, hogy nem voltam betojva a régóta ígért repüléstől, mert a girokopter, amivel mostanság repül, egy teljesen nyitott, mondhatni semmi kis gép, kétüléses, hátul, a fenekem alatt a műanyag tartályokban töltött benzin, mögöttem a motor, fejem felett (is) rotor, s nincs kabin, de nincs ám. (Vannak kabinos gépek is, pl. mindjárt a bejelentkezéskor a hangárban megtekinthettük Mao. vezére testvérének - a média által minihelikopternek titulált - giróját, szép, fehér, elegáns kis jármű, éppen éves szervízen vett részt.) 

 
Girokopter, háttérben a Falke

A nyitott gép miatt jó melegen fel kellett öltöznöm, kölcsönkapott szél/vízálló nadrágba, alatta a farmerba betűrt fleece-szel (védjük azokat a veséket), harisnya, zokni, sőt, még kesztyűt is kaptam, s kellett is. Mert ott fent fújt ám a szél rendesen, hol jobbról, hol balról, néha váratlanul ért és telenyomta a tüdőmet. Csendben, egyre jobban szoruló gyomorral figyeltem testvéremet, aki profi repülősruhába zippzározta be magát, miután alaposan végigpróbált minden forgó, mozgó alkatrészt a "girón", teljes ellenőrzés, ahogyan kell. 

Majd ő és V. közös erővel beszíjaztak, fejemen sisak, mikrofonnal, hogy öcsém majd hallja esetleges sikolyaimat, haha. Nem mertem mobilt vinni fényképezéshez, meg voltam róla győződve, hogy a szél kitépi a kezemből, vagy leejtem (mert hajlamos vagyok óvatlankodni egy ilyen szituációban), s még fejen talál valakit a földön.

 
Sopron felett

Nem kis büszkeséggel és vigyorogva hallgattam, ahogy öcsém angolul társalog a toronnyal, s aztán már nem volt idő félni, mert kigurultunk a kifutópályára és nekilódult s felszállt ez a kis gép. Egy ún. iskolakör után aztán elindultunk Sopron felé, érintve a Fertő-tó déli partját, belátva a hatalmas nádastömeget. 

Öcsém végig mondta, merre mit láthatunk, s nevettem befelé, mert lábban mondta nekem a magasságot, s hiába kellene tudnom, hány láb egy méter, szokatlan volt. Meresztgettem a szemem, mert egy ismerősöm megígérte, hogy a Balfi-erdő egyik sarkánál lévő kertjéből majd integetni fog nekünk, mert tudta, hogy mikor fogunk repülni, s mert rendszeresen látja a girókat, s egyéb kisgépeket arrafelé szállni. Meglepően gyorsan elértünk Sopron fölé, s akkorra már nem féltem, hanem nagyon is élveztem ezt a repülést. 

Kerestem az ismerős helyeket, a Fő-teret, a Mária-szobrot, ha az megvan, akkor már megvan a régi utca, a ház, sőt, sőt! Beláttam az udvarba, ahol régen rosszalkodtunk, s ahol Nika kutyám töltötte a napjait, amíg fel nem költözött velem a Városligeti útra. Öcsém megmutatta azt az elhagyott épületalapot, aminek betonjára le tudna szállni, ha baj lenne a giróval. Kapkodva kerestem a szememmel az ő házát is, de nem tudtam belőni a helyét, pedig később mesélték a fiai, hogy kiszaladtak a ház elé és integettek, tükörrel villogtak nekünk. 

Aztán jött az Alsőlöverek, majd a Lővér körút kanyarjainak segítségével megtaláltam Mami házát, fentről minden ép és sértetlen volt. Kicsit elszorult a torkom, mert minden olyan szép és békés volt ebből a távolságból, míg lent szembejöttek a választási plakátok, a propaganda, amiegyéb. Udvariasan lemondtam arról, hogy megtapasztaljak mindenféle manőverezési trükköt (nem bíztam a gyomromban), s a város felett tett kör után visszarepültünk a reptérre. Előtte még megnéztem felülről a fertődi kastélyt, mert szégyen-gyalázat, ott nem jártam még, legalább a levegőből nézzem meg. S aztán már futott is alánk a beton, s jött elénk V., s már vége is volt.

A pilóta és segítője visszatolják a gírót a hangárba

A Go-Pro kamerának hála, készült rólam hétszázvalahány fotó, amint élvezem a repülést, s időnként mutogatok, mint Kim Dzsong Un, hogy "oda is kellene még egy atomerőmű", felpuffadt kabátban ülök, mert alá-alákapott a szél, fejemen a kissé nagy sisakkal, mert nem volt a méretemre megfelelő. Jó volt bámészkodni, látni a földeket (hm, kevés sövény, nagy táblák), látni a látóhatárig nyúló Fertő-tavat, látni, hogyan elterpeszkedett Sopron az elmúlt húsz évben: új lakónegyedek, bevásárló központok, ipari telepek... Nagyon jó volt, nagyon élveztem, s már be is van tervezve egy újabb repülés, de ez már egy Falke típusú zárt, motoros vitorlázó géppel, amihez nem kell beöltözés, s sisak sem.

Élmény volt még a meglepően meleg idő, főleg az itteni hosszú hideg hónapok után, bajban is voltam a sok pulcsival. Élmény volt a szokásos húsvéti kirándulás, amihez remek időnk volt, élmény volt egy új vendéglőben elköltött vacsora, barátokkal, s két kiállítás. Az egyik rokoni közreműködéssel készült, s  a Várban látható: középkori kályhacsempékről szól, szeptemberig van nyitva. Itt megtanultam, hogy a kályha Svájcból ered. Néhány mézeskalács forma is ki van állítva, meglepően aprólékos, csodás faragásúak, többszáz évesek!


A másik kiállításon remekül szórakoztunk. A Malkovich, Malkovich, Malkovich című fotókiállítást néztük meg. Sandro Miller fotográfus híres fotóművészek előtt tiszteleg, meglehetősen érdekes módon: híres, ismert fotókat reprodukált, s mindegyik fotón John Malkovich színész alakítja a képek szereplőit. Legyen az nő, férfi, gyerek... Az első néhány képnél a tájékozatlanul ajtón betévedő látogató még néz, hogy hm, igen, ismerős ez a kép, de valahogy csöppet más... S aztán kiderül, hogy fekete ruhás ikerkislányoktól kezdve Marilyn Monroe-ig mindenkit Malkovich alakít, legtöbbször elképesztően hasonlítva az eredetire.

Élmény volt még, hogy mindig megadták nekünk az elsőbbséget az autósok, amikor át akartunk menni az úttesten. Csodálkoztunk is. Először Sopronban tűnt fel ez a korábban szokatlan udvariasság, aztán Budapesten. Ahol megint lehetett nézni a Soros ellen hergelő plakátokat, amiről korábban azt hittem, hogy viccek, aztán kiderült, hogy dehogyis, komolyan gondolják.

Voltak meglepő vagy kellemetlen dolgok is: az étteremben, családi születésnapi ebédnél tűnt fel, hogy a menün mozzarellát ígértek a csirkemellre, de halloumi érkezett helyette. First world problem, mondhatni, de nem mindegy. Csak a családi összejövetel miatt nem kötözködtem. Később, egy vacsora után átmenni a Blahán, az aluljáróban, s szembenézni azzal, amit ott van, az sem volt kellemes. Különösen nagy volt a kontraszt az aluljáró és a zajos bulinegyed  között, ahonnan éppen jöttünk. 

Aztán torokszorító volt megtudni, hogyan mennek a dolgok régi munkahelyemen, az egyetemen, hallani az esztelen pazarlásról, a kis hatalmi harcokról és helyezkedésekről, egy régi kolléga súlyos betegségéről... Borzasztó volt, nem segített, hogy éppen a romos házból sétáltunk le az egyetemig, eléggé nyomott volt a hangulatom, erre még ez is. Sirattam az egyetemet ott a Botankertben, régi nagy hírét, a tekintélyét, s volt kollégáimat, akiket megváltoztatott a kapott hatalom. S megnéztük még azoknak az embereknek a szobrait, akikkel valaha együtt dolgoztam, kis taknyosorrú kezdőként, éppen csak kiesve a gimnázium padsorából. Mindent összevetve, fura érzés volt Sopronban mászkálni, egyszerre ismerős, és egyszerre idegen.

Aztán egy "élmény" az Auguszt cukrászdában ért:, a Fény utcában: két eszpresszóval kértem a cappuccino-t, vendégem is ivott egyet, s a kérést idővel megismételtük. Meglepően kicsi csészében érkezett a kávé, meg is lepődtem, megszoktam a nagyobbacska szélesebb szájú csészéket, vastag, krémes habbal az ital tetején. De az első finom volt, s mivel elhúzódott beszélgetésünk, kértünk még egyet. Ez már inkább egy tejjel fellazított, elég kesernyés valamire emékeztetett, nem cappuccino-ra. Amikor fizetésre került a sor, már sietnem kellett, ezért nem is néztem meg alaposabban a számlát, csak utólag kezdtem furcsállni az összeget. Mivel délután megint arra jártunk, főleg férji bíztatásra bementem, s sikerült elcsípnem a minket korábban kiszolgáló pincért, s megkérdeznem tőle, hogy ne haragudjon, de miért is fizettem ennyit? Emlékezett rám, s elmagyarázta, hogy a "főnökasszony utasítására" számoltak fel ennyit, mert dupla eszpresszóval kértem a tejhabos kávét, így lett az ára kétszeres. S ha gondolom, felhívja a főnökasszonyt, hogy tisztázhassam vele a dolgokat. S közben néha elrebbent a fejem mellett a tekintete, ahogy magyarázott. Köszöntem a magyarázatot, nem kértem a főnökasszonyból. Lecke megvolt. Főleg azért nem is akartam találkozni a hölggyel, mert amíg ismerősömmel beszélgettem, mögöttünk elég hangosan és türelmetlenül egrecíroztatott egy francia leánykát, aki alighanem tanoncként dolgozott ott. Többen lopva megbámulták, ki az, aki ilyen türelmetlenül és hangosan ugráltatja a helyét még egyáltalán nem lelő bizonytalan kiscsajt,  míg a vendégek hallótávolságon belül üldögélnek. Kellemetlen volt.

Lényeg: 4 eszpresszó plusz a tejhabos lazítás 4800 forintba került.

"Így megy ez."

Nincsenek megjegyzések: