Szalmaözvegy szombatja

A piac remekül ment ma, főleg azért, mert váratlanul betoppant egy régen látott Londis-os kollégám, Margaret a férjével. Annak idején ő vezetett be a szendvicskészítés rejtelmeibe. Nagy visítozást csaptunk, meghívtam őket teára, s két vevő között sikerült elmesélnie, hogy hogyan ünnepelték közös ex-kollégánk, Fiona 50. születésnapját Lanzarote-n. Annyira örültem nekik, nem változott, illetve igen: az arca rózsaszínebb, mint legutóbb, mint mesélte, az állása végre biztos (egy biztosítónál volt helyettesítője valakinek, aki aztán nem jött vissza dolgozni, s most övé az állás, juhé!) Ráadásul az Üzemhez közel dolgozik, igérte, benéz. S jöjjünk össze Susan, Fiona én meg ő, feltétlenül, még Karácsony előtt... De jó is lenne!

Aztán magányos ebéd Minánál, a világ dolgainak futó megtárgyalása, majd bevásárlás, ami során a bolt előterében megvettem a karácsonyi lapokat a megye rákbetegeit támogató önkéntesektől (igen, készülök már az ünnepekre). Odabent, fizetésnél megdöbbenve vettem észre, hogy jó alaposan összevéreztem a pultot. Néztem, mimet vágtam meg, nem érzek fájdalmat sehol... Orrvérzek netán? Végül két ujjam nézett rám jó pirosan, csöpögve, mindkettőn hosszú vágás, a bugyogós fajtából. Mijafene? Miután az eladótól kapott törlővel lepucoltam nyomaimat, s az ujjaimat is tessék-lássék be- és összekötöztem, elutasítva a segítséget, nyomozni kezdtem. Mint kiderült, a jaj-szegény-ragacsos-ki-fogja-megvenni-ha-én-nem mézes (magyar!) üveg volt a felelős. Azért ragadt szegény, mert a nagy dobozban, ahol többedmagával tárolták a polcon, összetört egy üveg méz, s a választott üvegre nemcsak méz ragadt, hanem üvegsziklánk is, alattomosan elrejtőzve a ragacsban, azzal vágtam meg magamat.

Jól megjártam a sajnálatommal...

Igen jó volt ma hazafelé autózni, a fák most a legszebbek, minden aranylik, ragyog a laposan sütő napsugarakban. Egy élmény fel- és lekanyarodni az M50-esről, a ragyogóan fénylő fák között. A japán juharok színes levelei már lehullottak, de néhol még virágoznak a kerti virágok, fittyet hányva a hideg reggelekre. Az én muskátlijaim sem akarnak telelni, egyre csak hozzák a dús virágfejeket. A karácsonyi (húsvéti? Szt Patrik-napi?) kaktuszomon annyi a virág, hogy alig látszanak zöld pozsgás levelei a rózsaszín tömegben...

Bár hálás vagyok, hogy az uram reggelente velem kel, és munkába visz, azért az egyedül autózásnak is megvannak az előnyei, s most nem csak a kocsiban üvöltve éneklésre gondolok. Most (is) igen nagy élmény átmenni azon az erdőcskén, ami a parkolóhelyemet a LUAS-megállótól elválasztja. Szépen ki van világítva, nem veszélyes, a fák összehajló, sűrű ágai még az esőtől is megvédenek, s a szél is csak akkor kapaszkodik bele az emberbe, amikor kilép a fák védelméből. (De akkor aztán nagyon.) A sok levél néha veszélyes lehet, ha megcsúszik rajtuk az ember, de a színük, és a nehéz illatuk mindenért kárpótol. Szinte fűszeres a levegő a bomló levelek egyáltalán nem kellemetlen illatától. Közben az illatokat még a madarak kedves éneke is kiegészíti, úgyhogy szinte minden érzék talál magának valami gyönyörködnivalót. A levegő friss, harapnivaló, főleg eső után, s ott a fák között még a közeli főút zaját sem hallani. Csak a közeledő villamos csilingelése elég éles ahhoz, hogy ide behatoljon.

Ez a csoda még öt percig sem tart, de a sötét reggelen felér egy erős kávéval a hatása, olyan élénkítő. S persze, mindig reménykedem, hogy sikerül megint összetalálkoznom egy rókával az ösvényen, mint egyszer, pár éve. Az lenne csak az igazi!

***

Most jutott eszembe, hogy semmit sem írtam a kellemesen sikerült edinburgh-i hétvégénkről. Beszámoló helyett íme egy érdekes csendélet a dublini reptérről. Valakik nagyon gyógyítgatták a fejfájásukat :-)

***

Most, hogy az uram Budapesten van, a csendes lakásban megpróbálom értelmes dolgokkal múlatni az időt a délutáni szúnyókálás helyett, például blogolok, aztán kivasalok, kimosok, rendberakom a konyhát, megnézem a felvett filmeket kötés és vasalás közben, elültetem a meggyökerezett hajtásokat... Jó könyv is akad... Estére vettem halat, most nyugodtan főzhetek "büdöset" a magam örömére. Holnap megnézem a Remembrance Festival-t a közeli templomban, netán elcsábítom Trish-t valami mozira. S ha nincs éppen semmi bekapcsolva, akkor hallgatom a párátlanító egyenletes zúgását.

***

Tegnap este színházba mentem, Hugh Leonard Mick and Mick c. darabjára. Szórakoztató volt, volt benne néhány igen mulatságos mondat, de a végén úgy éreztem, ebbe a darabba megpróbált minden, már-már minden közhelynek számító ír figurát belezsúfolni az (egyébként a maga korában igen sikeres) drámaíró. A könyvei jobbak, sokkal jobbak, főleg az életrajzi kötetek.

A velem egykorú darabban megjelent a maradi, könnyen ítélkező családból bátran kiszakadó leány, az elnyomott férj, a társadalmi elvárások oltárán feláldozott kisebbik fiú, a humort vicces és/vagy bugyuta beszólásaival biztosító, motyogó vénember, a terhességével mindig visszaélő fiatalasszony, a kényszerkapcsolatokat kötő vénlány, a kisvárosi szívtipró -  bizony, ezek mind-mind megjelentek a színpadon. Sűrű volt, na. Annyi mellékszál volt a fő cselekmény mellett, hogy abból nyugodtan ki lehetett volna még hozni három másik darabot. De - ha szabad ilyet mondani -, ez az előadás pontosan megfelelt egy olyan kisvárosi közönség elvárásainak, mint Bray. Jól szórakoztunk, különösebben elemezgetni, gondolkozni nem kellett, így is megvolt az a pár pillanat, amikor a nézőközönség egy emberként kaphatott a szívéhez: szegény főhősnő, hogy megjárta! Nem nevettem magam könnyesre, nem is hatódtam meg, de könnyed szórakozásnak elég volt.

Végül egy csípős Hugh Leonard-mondás, a javából: "The problem with Ireland is that it's a country full of genius, but with absolutely no talent."

Upsz.