Hosszú hétvége - ettünk, ittunk, autóztunk

Tegnap este végre megjött az eső. Rendes, kitartó, nagyszemű eső, ami hangosan verte az ajtó előtti komposztos nylonzacskót, így kellően hangulatos körülmények között aludhattam el. Van valami megnyugtató az eső kopogásában, kár, hogy a friss levegőt nem tudtam beengedni mellé.

Reggelre meghűvösödött az idő, a nap egész délelőtt hiába próbálta átmelegíteni a földet. Megteltek a madáritatók, sőt, Maska tálja is félig tele lett vízzel. Az előbb rajta kaptam, amint elgondolkozva nézte a napsütésben, enyhe szélben csillogóan remegő vizet. Na ja, az csak víz. Igen mohó jószág, ha megjelenek az ajtóban, egyből a kezemet nézi, van-e benne valami...?

A hosszú hétvége lazán telt. Jobbára kötéssel, olvasással... S egy északír úttal. Pénteken V. végre visszakapta Böhömöt, szépen megcsinálták a sérült panelt, lemosták, lekenték a kocsit, ragyogott, sehol egy porszem, mehettünk Belfast mellé, Cultra-ba, az északírek éves rendes olaszautós találkozójára. Ahová most a déli Alfásokat is hívták, mondván, 100 éves az Alfa Romeo, gyűljünk össze. Az újonnan megnyitott, Newry-t elkerülő főútnak köszönhetően rekordgyorsasággal ott voltunk Belfastban. Rábeszélésemre V. hajlandó volt áthajtani a városon, sikerült elérnem, hogy a régről megmaradt idegenkedése ellenére is így közelítsük meg a helyszínt, az Ulster Folk and Transport Museum-ot, amely egyébként a Belfast-Bangor közti A2-es főút két oldalán található.

A tenger felé eső oldalon található a közlekedési múzeum több épülete, az ellentétes oldalon pedig a folkpark, skanzen, amelyhez ezúttal nem volt szerencsénk. Majd legközelebb.

Mázlink volt, elfogadták az eurót a belépéskor (nem álltunk meg sehol pénzt kivenni). A pár maradék fontom a belépőnkre nem, de egy logós bögrére elég volt. Adatfelvétel, haverkodás, amit az északír akcentus kissé nehezített. A parkolókban már voltak jópáran, mármint az Alfások közül, de az eddig megismert köztársaságbeli "Alfisti"-k közül három jött csak fel a nagy napra. S mi.

A belépőnk egyben múzeumi belépő is volt, így kis ténfergés, csevegés, sütizés, autógusztálás, fotózás után elmentünk V.-vel megnézni a múzeumot. Itt megint csak nyilvánvalóvá vált, hogy ilyen helyre iskolaidőben kell jönni, nyitás után rögvest, amikor az élményt nem rontja el a sok rohangáló, zajos gyerek, akiknek a múzeum szó valahogy mást jelent, mint nekünk. Még a filmvetítést sem tudtuk végignézni az izgő-mozgó, hangoskodó aprónéptől. Pedig remek múzeum, rengeteg látnivalóval, de az uram türelmét a gyerekeken kívül az éhség is próbára tette, így délután 2 felé elindultunk haza.

Az csak később derült ki, hogy rá fél órára megérkezett a találkozóra az új Giulietta, ami a Köztársaságban még nem kapható, s ami a találkozó egyik fénypontját jelentette - mármint azoknak, akik ott maradtak. A tévében már adják a hirdetést, Uma Thurman-nel, amiből sokat nem tudni meg az autóról, de nagyon szexi. S mivel sehogy sem találom a reklámfim teljes, angol verzióját, ahol a hölgy a formás lábával löki ki az ajtót, ezért inkább a hivatalos bemutató reklámfilmet linkelem be, ami ugyan kevésbé "szexi", de többet elárul az autóról. Szép-szép autó, de az elejével még barátkozom... Az árát ne is említsük :-)

***

Mivel V. egyre éhesebb volt, azt javasoltam, kanyarodjunk el a Cooley-félsziget felé, mert évekkel ezelőtt ott egy kocsmában igen jót ettünk. Annyira jót, hogy a térképen be is jelöltem a lelőhelyét. Kicsit izgultam, meglesz-e még, hiszen az elmúlt években sok kocsma szűnt meg, s én jó kaját igértem az egyre éhesebb V.-nek.


Akkoriban még nem láttam belőle annyit, hogy rájöjjek, ez itt egy messze híres intézmény. Csak a jó kajára emlékeztem. Most is megtaláltuk, megvolt, sőt... azóta csak még szebb lett. Még virágosabb volt a parkoló, mint az emlékeimben (vagy a sokat javult weboldal képein), az épület körüli kis zugok mind tele virággal. A sörkerthez oda sem lehetett látni, annyiféle virágkosár lógott mindenhol, vicces feliratokkal, madárijesztőkkel megspékelve. Az én pistikéimet a legkisebb eső is megviseli, hogyan csinálják, hogy itt minden óriási változatban, sértetlenül virágzik? A sok vicces felirattól, vendég/turista csalogatótól kissé "Oirish" az épület külseje, de a bejáratnál feltüntetett sok díj, plakett komoly konyhát sejttetett.



Aggódtam, hogy ilyen későn már nem kapunk enni, de kellemesen csalódtam. Kaptunk asztalt. A parkoló tele volt, majdnem minden asztal foglalt volt, sőt, egyre csak jöttek a vendégek. Nem lehetet érezni, hogy odakint dúl a recesszió, és bajban a vendéglátás.

A kiszolgálás igen figyelmes volt, az étel pedig nagyon finom. V. fűszeres csirkeszárnyai újságpapír-imitációként összetekert papírtölcsérben érkeztek, s az egész, forrón gőzölgő csomagot egy csúcsára állított, kúp alakú fémrács tartotta. Hozzá érdekes állagú, talán krémsajt alapú mártogatót adtak. Ujjnyi hosszúra vágott zellerszál- és répa darabkák kis edényben. S egy külön kis tál, mellette szépen felgöngyölt, forró, nyirkos, bolyhosan puha kéztörlő.

Az én seafood chowder-emről csak felsőfokokban lehet nyilatkozni. Hirdetik is büszkén, hogy messze híres recept alapján készül. Mondtam V.-nek, lássuk, találok-e benne krumplit, mert "messze híres" recepthez volt már szerencsém, aztán meglepően sok krumlikocka nézett rám vissza a híres levesből, halhús helyett. Mert takarékos helyen krumplival "dúsítják" a levest...

De nem itt.

Egyetlen-egy krumplikocka nem került a kanalamra... Kagyló, sokféle halhús-kocka, rák, és igen sűrű, forró lé azonban igen. Nagyszerű volt. A máshol szokásos szódakenyér-szelet helyett két omlós kekszet kaptam, bolti volt mindkettő. Ugyan kaptunk kenyeret az asztalra, de a szódakenyerükön - kávézóbeli szódakenyérsütő tapasztalatom birtokában bízvást mondhatom - van még javítani: érintésre szétesett a szelet, száraz volt, morzsalékos.

A báránycomb-darabom nagyon finom volt, s akkora, hogy befejezni csak nyögve tudtam. A villával alig értem a csonthoz, kifordult a húsból. A fűszerezése igen enyhe volt, ezt most nagyon éreztem, mert mostanában mindent rengeteg fűszerbe fojtok. Sajnos. Itt érezni lehetett a hús saját ízét. (Azonnal elhatároztam, hogy ezután visszafogom magam.) A krumplipüréhez alig nyúltam, ettem inkább a köretként kapott, tökéletesen párolt zöldségeket: nekem ez sosem sikerül. Lehet, hogy sütiket jól tudok dekorálni, de jó szakácsnak távolról sem vagyok nevezhető. Egy-egy ilyen éttermi kaja mindig rádöbbent a tapasztalatlanságomra.

Kávét és vizet ittunk, tekintettel az előttünk lévő vezetésre. V. szénsavas vizet kért, ami érdekes, hosszúkás, csőszerű üvegpalackban érkezett, hozzá söröpoharak, jéggel. "Hm, fancy" - motyogtam, amikor a pincérsrác kitöltötte a vizet. Kellemesen volt csak buborékos, nem robbantotta szét az ember nyelvgyökét, friss izű volt, finom, de a neve ismeretlen, honnan jött? Kiderült hamar, Norvégiából. Ezen a szigeten, amely maga is sok finom ásványvízzel dicsekedhet, norvég vizet szolgáltak fel... Miért? Hogyan? Minek?

Nem sokat gondolkoztunk rajta, mert finom volt. Sőt, annyira finom, a palack pedig annyira mutatós, hogy eldöntöttük, veszünk még egy palackkal.

Kissé elhamarkodott döntés volt ez, mert bizton állíthatom, hogy életem legdrágább vizét nem egy Michelin-csillagos intézményben, hanem itt, ebben a félreeső, remek ír kocsmavendéglőben ittam. Azóta is töprengek, hogy került oda az a víz, amit ebben az országban nem is forgalmaznak.... ellenben a palackja itt készül. Ezek a piaci összefonódások néha megdöbbentőek! De az élmény megvolt, sznob lelkem repesett - ilyen sem történt még, norvég víz a poharamban! Mondtam is anyósomnak, hogy a maradék vizet majd valami ünnepi alkalommal, illő tisztelettel, pezsgő helyett fogjuk felhörpölni, kisujj eltarva, feltéve, ha találok hozzá illő kristálypoharat a szekrényben. Addig pedig hadd hűljön a műanyag tejespalack és egy megbontott, Tesco-s tejföl közé szorulva a hűtőben.

***

A hétvégén, ahogy szokás, végigsétáltunk a mólón, kerülgetve a sok embert, mert a borús idő ellenére is sokan voltak még a vurtsliban. Jövő hét végén, tüzijűtékkal fog zárni a Summerfest.


A legérdekesebb ez a buborékos játék volt, amit még mi is megcsodáltunk: egy hatalmas műanyag, áttetsző gömb, amibe a gyermek belebújik, s míg belemászik, közben egy vaskos csövön át meg is töltik a ballont levegővel. Majd cső kihúz, zipzár rögzít, tépőzárcsíkkal bebiztosít, és kész. Ezután a gyermeket - se szó- se beszéd ,- mint egy hordót, a medence szegélyén át belefordítják a sekély medencébe. Ahol aztán esik-kel, de védetten, a gömbben - csontszárazon hömbölöghet a víz felszínén. Pár perc után aztán a kezelő személyzet belép a gyermekért, és minden ceremónia nélkül kiborítják egy matracra, ahol kibontják a buborékból, ami iziben össze is esik. Bedugják a csövet, bemászik a következő gyermek, s kezdődik a mulatság előlről. Szívem szerint kipróbáltam volna, de biztos volt valami súlykorlátozás...