Két ünnep között

Nem mondhatnám, hogy odakint ünnepies az idő, ugyanis esik, és fúj, és sötét van, mint egy barlangban. Tegnap már téli fotókat nézegettem egy blogon, hogy a hiányt megpróbáljam pótolni. Míg az ország más részeit hóeséssel riogatják, addig itt, a tengerparttól egy köpésnyire csak szakad, s a kinti szürkeséget semmi sem oldja, színesíti. Tegnap legalább nézhettem madarakat a kertben, a hidegben magát gombóccá felfúvó vörösbegy és a tollhiányos fekererigó tojó, valamint egy betévedt szőlőrigó egészen felvidámított penészpucolás közben. De ma ők sem jönnek. Még nekik sincs kedvük kimozdulni ebben az időben!

Elvileg az esküvői torta úton van Kilkenny felé, kidobhatom a fölössé vált, megfestett cukorbevonatokat, s a szintén fölös vajkrémet. Most már akármi van a tortával, nem tudok segíteni rajta. Lassan kezdhetek azon gondolkodni, hogy mit sütök a kávékuckóba szombatra.

Ha bárkit érdekel, nem érkezett még csekk a kávézótól. Vagy azért nem, mert nem olvasták még a mailemet, s enélkül is tojtak feladni, vagy azért, mert nagyon is elolvasták.

Tegnap erőt vettem magamon, vasaltam, majd térden végigcsúsztam a hálót, és porszívóztam, minden rejtett kis sarok sorra került, csak úgy ropogott a térdem. El kell majd kérnem V.-től a térdvédőjét, amit a fotózásokra vett, mert ez a ropogás nem tesz jót. A hálóban letöröltem a falról, ajtókeretről a megerősödött penészfoltokat, még szerencse, hogy könnyen lejönnek, főleg, ha arcon spriccelem őket az erősen ammóniaszagú speciális penészlemosóval. De hiába megy a párátlanító, hiába a törölgetés, visszajönnek, sajnos.

Holnap végre be akarnék szabadulni a fővárosba, de ehhez még emberformájúvá kellene varázsolnom magam. Nem akarnám senkire a frászt hozni a külsőmmel. Úgyhogy lehet, csütörtök lesz abból a beszabadulásból. A hajam lenőtt, ideje levágni, az orrom alá egy hatalmas, vöröslő pattanás került, jelezve, hogy a hormonokat nem lehet legyőzni, ha egyszer olyanjuk van. Próbáltam kezelgetni, persze, de sokadszorra rá kellett jönnöm, az ilyen alattomos dagadtakat legjobb békén hagyni, ha azt akarjuk, hogy belátható időn belül eltűnjenek. A kezeléssel csak a létezésük idejét hosszabbítjuk meg.

Tegnap V. rácsodálkozott az egyik vaskosabb szakácskönyvemre a polcon, így bemutattam őket egymásnak: Ripailles a könyv címe, Stéphane Reynaud tollából (aki nem mellesleg hentes!). Fergeteges, ugyanis nemcsak receptek vannak benne, hanem kis sztorik, ismertetők Franciaország vidékeiről, az őstermelőkről, a borokról, stb., sőt, még dal is van benne, kottával. V. el is ámult, hogy akkor ezt akár úgy is lehet olvasni, mint egy könyvet, ugye? Bólogattam, majd lapozgattam, s legnagyobb döbbenetemre a gateaux Basque receptje nézett rám az egyik lapról. Hogy-hogy nem találtam meg?! Az összes szóbajöhető könyvemet megnéztem a múltkor, hogy angol nyelven megtaláljam az igazi, megbízható receptet (mert a neten lévők közül, már amit találtam, angolul vagy magyarul, mind hibás, vagy nem-az-igazi. Franciául, spanyolul, baszk nyelven pedig nem tudok, hogy ezeket a leírásokat böngésszem...)

Úgyhogy holnap be fogok szerezni egy üveg cseresznyelekvárt, és hajrá. Ha nyitva lesz az olasz deli, akkor semmi sem állhat közém és a gateaux Basque közé. Holnap, vagy csütörtökön.

De most porszívóra fel! A nappaliban még kaotikus állapot van, ma azt kell(ene) rendbe tennem. Az eldugott (vagy kevésbé eldugott) sarkokban szerintem pókok egész generációja várja rettegve, hogy mikor vesz rajtam erőt a takaríthatnék... nem akarom őket tovább váratni.