Ez itt a magát pingvinnek álcázó lábfejem. A zoknit, amely együtt jár a pingvinnel, Susan-tól kaptam. Amikor leszállítottuk a karácsonyi csokitortáját, 24-én délelőtt, akkor nyomta a kezembe a csomagot. Szabadkoztam, mire ő: "Ó, csak a szokásos zoknik." Minden évben (majdnem minden évben) zoknit kapok tőle ajándékba :-) Novelty socks, kis műanyag tapadós foltokkal a talpukon, hogy el ne csússzak a padlón.
Robbie, a férje, büszkén mutatta szerzeményét: egy bumfordi kisvasút, körbe-körbe ment a karácsonyfa alatt, a nappaliban. Hozzá néhány épület is tartozott: néhány világító ablakú, "favázas" ház és egy templom, amely - khm - a kanapé mögé volt betolva. Biztosan nem szándékosan, mert hely már nem nagyon volt neki amúgy sem, de el tudom képzelni, hogy jelzés értékű volt a templom elrejtése (lásd: az ír katolikus egyházat érintő botrányok).
Az egyik platform tetején szánkós Santa, Rudolffal, s a szánkó előre-hátra ringatózott - teli szájjal nevettünk felette V.-vel, hogy jé, mik vannak... S valamiért beugrott, hogy mit mesélt a testvérem, aki egyik Karácsonyra (vagy születésnapra?) idősebbik fiának kisvasút-modellt vett, mondván, neki sose volt, de majd most, a fiaival együtt kivonatozza magát...
Robbie számára is csak 6 gyermek és egy unoka után jött el az idő, hogy kisvasútja legyen :-) Így, túl az ötvenen... Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor (még együtt dolgoztunk a Londisnál) Susan mesélte, hogy bizony, elmúlt már 40 éves, amikor először nyaralt külföldön... mert addig nem futotta rá. Ott volt a hat gyerek, (mind főiskolát, egyetemet végzett), ott volt a jelzálogkölcsönre vett ház (amit már egyébként kifizettek), mindig volt valami... Amióta ismerem, amióta jóban vagyunk, tudom, hogy az első külföldi nyaralására - és azóta mindegyikre - a gyerekei adják össze a pénzt. Igen-igen normális család, igen-igen normális életszemlélettel, értékekkel, és egymás iránti nagy-nagy szeretettel. Az egyik legnormálisabb ír nő, akit ismerek, és barátnőmnek mondhatok.
***
A Karácsony nálunk amolyan csendes, visszafogott, azt is mondhatnám, utolsó percben összedobott ünnep lett. A könyvespolcra felaggattam két égősort, az ajtóra egy több éve jól bevált, piros bogyókból álló koszorú került, Merry Christmas feliratú zöld-arany szalaggal. (Egyébként senki nem mondja azt, hogy Merry Christmas, azt mondják, Happy Christmas... hm.)
Néhány dekorációt felakasztottam a kandallón terpeszkedő zöld futóra: egy horgolt birkát, egy fehér lószőrből font angyalt (Made in Peru, Sandra, egykori perui lakótársnőnk ajándéka), s a kandalló tetejére az anyósomtól kapott betlehemes figurák kerültek. Sütöttem betlehemes alakokat, s megigértem V.-nek, hogy majd összerakok egy rendes "Nativity Scene"-t - de végül a sütik Susan-éknál kötöttek ki.
Robbie, a férje, büszkén mutatta szerzeményét: egy bumfordi kisvasút, körbe-körbe ment a karácsonyfa alatt, a nappaliban. Hozzá néhány épület is tartozott: néhány világító ablakú, "favázas" ház és egy templom, amely - khm - a kanapé mögé volt betolva. Biztosan nem szándékosan, mert hely már nem nagyon volt neki amúgy sem, de el tudom képzelni, hogy jelzés értékű volt a templom elrejtése (lásd: az ír katolikus egyházat érintő botrányok).
Az egyik platform tetején szánkós Santa, Rudolffal, s a szánkó előre-hátra ringatózott - teli szájjal nevettünk felette V.-vel, hogy jé, mik vannak... S valamiért beugrott, hogy mit mesélt a testvérem, aki egyik Karácsonyra (vagy születésnapra?) idősebbik fiának kisvasút-modellt vett, mondván, neki sose volt, de majd most, a fiaival együtt kivonatozza magát...
Robbie számára is csak 6 gyermek és egy unoka után jött el az idő, hogy kisvasútja legyen :-) Így, túl az ötvenen... Emlékszem, mennyire megdöbbentem, amikor (még együtt dolgoztunk a Londisnál) Susan mesélte, hogy bizony, elmúlt már 40 éves, amikor először nyaralt külföldön... mert addig nem futotta rá. Ott volt a hat gyerek, (mind főiskolát, egyetemet végzett), ott volt a jelzálogkölcsönre vett ház (amit már egyébként kifizettek), mindig volt valami... Amióta ismerem, amióta jóban vagyunk, tudom, hogy az első külföldi nyaralására - és azóta mindegyikre - a gyerekei adják össze a pénzt. Igen-igen normális család, igen-igen normális életszemlélettel, értékekkel, és egymás iránti nagy-nagy szeretettel. Az egyik legnormálisabb ír nő, akit ismerek, és barátnőmnek mondhatok.
***
A Karácsony nálunk amolyan csendes, visszafogott, azt is mondhatnám, utolsó percben összedobott ünnep lett. A könyvespolcra felaggattam két égősort, az ajtóra egy több éve jól bevált, piros bogyókból álló koszorú került, Merry Christmas feliratú zöld-arany szalaggal. (Egyébként senki nem mondja azt, hogy Merry Christmas, azt mondják, Happy Christmas... hm.)
Néhány dekorációt felakasztottam a kandallón terpeszkedő zöld futóra: egy horgolt birkát, egy fehér lószőrből font angyalt (Made in Peru, Sandra, egykori perui lakótársnőnk ajándéka), s a kandalló tetejére az anyósomtól kapott betlehemes figurák kerültek. Sütöttem betlehemes alakokat, s megigértem V.-nek, hogy majd összerakok egy rendes "Nativity Scene"-t - de végül a sütik Susan-éknál kötöttek ki.
A Kisjézus arannyal lefújt jászolból kukucskál kifeléHa azt akarom, hogy ünnep legyen az ünnep, tiszta lakással és gondosan megtervezett menüvel és sima arccal, és rákészült lélekkel, akkor Karácsony előtti napokra nem szabad felvenni rendelést... Azt hittem, hogy jól megszerveztem mindent... csak éppen magunkról feledkeztem el...
2 megjegyzés:
"Azt hittem, hogy jól megszerveztem mindent..."
Szó szerint ugyanezt mondtam én is szenteste után, amikor félholtan leültem végre a fenekemre. :)
hideg lehet nálatok, ha már a pingvinek is beköltöztek a lakásba... :D
Megjegyzés küldése