1997. augusztus 1.

Tegnap este volt egészen pontosan 12 éve, hogy először megér-keztem Írországba, akkor még egy hónapos látogatásra. V. már 5 hónapja itt volt, és meghívott magához. Akkor még nem volt közvetlen járat, Párizson keresztül repültem, Sopronból felvonatozni Budapestre, majd elrepülni Dublinba egész napos utazást és sok, reptéri várakozást jelentett. S akkor még barátibb hangulatban folyt a repülés, nem kellett terrortámadástól rettegni, az ír repülő pilótafülkéjének ajtaja végig nyitva volt, a gépet végig beragyogta a lemenő nap fénye, megbámulhattam a baseball-sapkás pilótát, egy ifjú párt pezsgővel köszöntöttek fel...

Akkor még nem voltunk EU-tagok, meghívólevél kellett, és belépéskor hosszas faggatáson estem át (a lassabban fogyó) beléptető sorban, hogy miért, kihez, hová stb. Mire azon túlestem, a csomagom eltűnt a szalagról, hosszas keresgélés után egy kocsikán találtam meg, számos más csomaggal együtt. Kint az előtérben nem találtam V.-t, tanácstalanul bámészkodtam (ja igen, a mobiltelefon is ritka luxus volt még), végül a hangosbemondós néni előtt kötöttem ki, hogy mondaná be, plíz, hogy V.-t keresem. Az idegen hangzású nevet persze, elég furán ejtette ki, közbe is szóltam, hogy hát izé, úgy kellene mondani, hogy... azóta már rutinom van, hogy kell nekik mondani a nevet, hogy ki is tudják ejteni. Aztán megjelent mögöttem a virágcsokros V., és megszűntek a gondok. A mai napig állítja, hogy rossz érkezési időpontot adtam meg (nem is!), s ő - barátaival - még javában egy gyorsétkezdében üldögélt, amikor én már ott keresgéltem őt kétségbeesetten a Meeting Point-nál. Későbbre vártak.

Tegnap este tehát nosztalgiáztam, sokszor eszembe jutottak az elmúlt 12 évben bekövetkezett változások. Ahol egykor esténként sétáltunk, vagy reggelente elkísértem az uramat a Gyár felé menet, most az M50-es elkerülő főút halad. Megépült a LUAS, a Port Tunnell, a reptér is átalakult, nagyobbodik. Van már Dundrum Shopping Centre, és 50 méteres úszómedence. Megszűnt egy-két repülőtársaság. EU-tag lett Magyarország. Felépült - csak az általunk ismert környékeken - tucatnyi lakónegyed, s eltűntek olyan házak/boltok, amelyekre rendszeresen rácsodálkoztunk a buszról, vagy vásárlóik voltunk. Laktunk együtt 28 másik emberrel (nem egyszerre), elhasználtunk 1 db autót, 2 biciklit (fogjuk rá, hogy az enyémet nem a rozsda ette meg), volt 1 db macskánk, 1 db papagájunk, és most fogyasztjuk a 4. háziurunkat. 7 éve vagyok a piac tagja, volt két legális és több, nem legális munkahelyem. Voltam takarítónő, pincérnő, botcsinálta fordító és idegenvezető, deli pultos, majd cukrász, és most kisvállalkozó. Bejártuk az országot, aludtunk már majdnem minden megyében egyszer-kétszer, de azért még volna mit megnézni. Az ország túljutott a boom-on, megdöglött a kelta tigris. Pár éve még azon nyafogtam, hogy omoljon össze a mesterségesen felfújt ingatlanpiac, hihetetlen, de ez is megtörtént. Az ír gazdasági csoda katasztrófálisan magába zuhant. Van úgy 400 000 munkanélküli (a számuk egyre nő). Az uram hamarosan tíz éves évfordulóját ünnepli a Gyárnál (az első két évét szerződésesként nem számolják bele a náluk töltött évekbe, ezért csak most évfordulózik majd.)

Már majdnem este tíz volt, mikor V. mondta, menjünk fel az utca végébe, igyunk meg egy sört az évforduló emlékére. Kellemesen langyos volt a levegő, dagadó a hold, rövid a séta. A Vevay House-ban a jobbára középkorú közönség élőzenét hallgatott. Az egyik előadó ismerősnek tűnt, végigvettem az ismerős arcok sorát, s hamar rájöttem, hogy a Deveney az, az újságos, akinél a vasárnapi olvasnivalót szoktuk megvenni. Végre megkóstoltam az erősen hirdetett Bulmer's Pear cidert, közben Sinatra-dalokat énekeltek fent a pódiumon... "Ez egy neked való hely" - mondta az uram. Pontosan, középkorú közönség, szolid eszem-iszom, feltornyozott hajú nők, sehol egy tracksuit bottom-ba öltözött, kiskorúnak tűnő egyén, sörösüveggel, ráadásul jó zene szólt... Lehet, hogy a Harbour Bar-ban bentlakó a macska, de itt jobban éreztem magam. Vénülök. A nyugi számít, a szemnek tetszetős dekor. A tiszta bárpult, a színes üvegből kirakott világítóablak a mennyezeten, a plüssborítás a széken, ami alól nem látszik ki a rugó. A kocsmáros többször is megkérdezte, kiürülő poharaink láttán, hogy minden ok-e, mire mi bólogattunk, csak egy italra jöttünk, kis privát évfordulóra. Nem maradtunk sokáig, hazaballagtunk, a fejem tele emlékekkel.

"Első 12 évem Írországban" c. rövid összefoglalónkat hallották.