A reggelimet készítettem, amikor V. szólt, hogy jöjjek hamar, s kimerevítette nekem a SkyNews ticker tape-jét, a képernyő alján futó hírekkel. Új-Zélandon, Whangarei-ben, a Zion Wildlife Gardens-ben egy alkalmazottat halálra mart egy fehér tigris.
V. mondta, csak nem a Craig Busch-t, akié a park?
Nosza, elő a laptopot, rákerestem az ebben az esetben legmegbízhatóbbnak tekinthető hírforrásra, a New Zealand Herald weboldalára, s valóban, vezető hír, hogy mi történt. Nem Craig Busch halt meg, a Lion Man, hanem egy Dalu Mncube nevű dél-afrikai ember, aki már régebb óta ott dolgozott. Ettől persze, nem lett kevésbé tragikus a hír, elszomorodtam. S ahogy olvastam a cikket tovább, úgy derültek ki egyre elkeserítőbb dolgok e nekünk igen emlékezetes vadasparkról. Craig Busch-ról kiderült, hogy pereskedik a saját anyjával, aki szintén a park tulajdonosa, sőt, december óta már nem is dolgozik ott. S a szerencsétlen módon elhunyt férfi februárban már megmentette egy társa életét, akit ugyanez a tigris támadott meg.
S most persze, a tragikus baleset után már megy a vita, hogy mi legyen a parkkal, a hivatal már az állatok lelövését fontolgatja. Miért? Kihalófélben lévő állatok, amelyeket - nekünk legalábbis úgy tűnt- nagy szeretettel és hozzáértéssel neveltek a parkban. Nem rohangál ezekből az állatokból olyan sok a föld hátán, hogy most halomra lőjék valamennyit.
Remélem, győz a józan ész, Craig Busch visszakerül a parkba (mégiscsak ő hozta létre, ő ismeri legjobbak azokat az állatokat), és a továbbiakban óvatosabbak lesznek. Mégiscsak vadállatokról van szó. Addig is, nem állhatom meg, hogy ne másoljam ide új-zélandi útinaplómból az ott töltött pár óra leírását. Nagyon-nagy élmény volt!
V. mondta, csak nem a Craig Busch-t, akié a park?
Nosza, elő a laptopot, rákerestem az ebben az esetben legmegbízhatóbbnak tekinthető hírforrásra, a New Zealand Herald weboldalára, s valóban, vezető hír, hogy mi történt. Nem Craig Busch halt meg, a Lion Man, hanem egy Dalu Mncube nevű dél-afrikai ember, aki már régebb óta ott dolgozott. Ettől persze, nem lett kevésbé tragikus a hír, elszomorodtam. S ahogy olvastam a cikket tovább, úgy derültek ki egyre elkeserítőbb dolgok e nekünk igen emlékezetes vadasparkról. Craig Busch-ról kiderült, hogy pereskedik a saját anyjával, aki szintén a park tulajdonosa, sőt, december óta már nem is dolgozik ott. S a szerencsétlen módon elhunyt férfi februárban már megmentette egy társa életét, akit ugyanez a tigris támadott meg.
S most persze, a tragikus baleset után már megy a vita, hogy mi legyen a parkkal, a hivatal már az állatok lelövését fontolgatja. Miért? Kihalófélben lévő állatok, amelyeket - nekünk legalábbis úgy tűnt- nagy szeretettel és hozzáértéssel neveltek a parkban. Nem rohangál ezekből az állatokból olyan sok a föld hátán, hogy most halomra lőjék valamennyit.
Remélem, győz a józan ész, Craig Busch visszakerül a parkba (mégiscsak ő hozta létre, ő ismeri legjobbak azokat az állatokat), és a továbbiakban óvatosabbak lesznek. Mégiscsak vadállatokról van szó. Addig is, nem állhatom meg, hogy ne másoljam ide új-zélandi útinaplómból az ott töltött pár óra leírását. Nagyon-nagy élmény volt!
A Zion Wildlife Gardens-ben
"A mai nap csupa sikerélmény volt. No, nem úgy, ahogy elképzeltük, legalábbis V.-nek csalódás volt a kocsi miatt. Reggeli után elmentünk kocsit bérelni. Első hely, sorry, no car. Második kinézett hely: sorry, no car. Mit javasol? Menjünk vissza a hotelbe, és kezdjük hívogatni a bérlőhelyeket, mert ők és mindenki más fully booked a héten. Persze hitetlenkedtünk, mivel azt hittük, februárra már vége a csúcsszezonnak, de ettől a helyzet nem lett rózsásabb. Elindultunk az útikönyv alapján jelzett információs irodához, ami nem ott volt, hanem a hoteltől öt percre, a SkyTower tövében. Ott a kedves hölgy már előre ingatta a fejét, de a második helyen sikerrel járt (ABC sorrend szerint hívogatta a cégeket). Hosszas, részleteket kitárgyaló telefon után – miközben befizettük az előleget – a cég értünk küldött egy furgont, egy hallgatag kamasszal a volánnál. A dolgokat még bonyolította, hogy egész Ausztrália és Új‑Zéland területén nem működtek a MasterCard ellenőrző rendszerek, így a letétet készpénzben fizettük.
V. gyorsan kivett pénzt, én pedig közben megérdeklődtem, hogy a Zion Wildlife Gardens nyitva van‑e. A kedves hölgy megnézte a weboldalukat, és felhívta őket, mikor van az utolsó túra. Ugyanis V. azt mondta, ha ma nyitva van, oda ma elmegyünk kocsival.
Az autót az ARF autókölcsönzőnél kaptuk. Christchurchben kell leadnunk, hatodikán, tizenhét óra előtt, hogy még legyen ott valaki, aki kivisz bennünket a reptérre. V. húzta a száját, öreg, motorilag lestrapált autó, Mazda Famila 1.5, ráadásul automata, de én már ennek is örültem, mert féltem, hogy Aucklandben ragadunk több napra, netán akár egy hétre is.
Míg a papírokat intézte az uram, élénk, időnként fel-felhangzó madárhangra lettem figyelmes. Azt hittem, hangulatkeltésképpen megy magnóról, de aztán megláttam magát a madort is, egy közeli bokron. Valódi volt, valódi énekkel! Nagyon szépen énekelt, a város közepén, a kissé lepukkant üzemi telepekre egy kis színt varázsolva.
Mivel minden cuccunk nálunk volt, egyből elindultunk az M1-es úton észak, Whangarei felé, útközben az elég érdekes, szokatlan tájban gyönyörködve. Fura madarakat láttam, sok van belőlük, majdnem mint otthon a szarkákból, mindig kettesével járnak. Később megtudtam, miner a nevük. A fák fern tree-k, páfrányfák(?), keverve fenyőkkel, s otthonról ismerős fákkal. A talaj vöröses, vulkáni. Kiderült, a csicsergő zaj, amit néha lassításkor hallottunk, nem a kocsiból jött, hanem az útszéli bokrokon hangoskodó kabócaszerűek zaja. Az útról néhol csodás látvány nyílt az öblökre, a rengeteg szigetre.
Whangarei-ig két óra volt az út. A városban kérdezősködtem az információnál, a néni egyből egy színes lapot nyomott a kezembe, útbaigazítás a Wildlife Gardenshez. Még további, vidéki, köves utakon való vezetés után háromnegyedkor értünk a Gardenshez. Ami elég kicsi. A fogadóházként használt kis lakókocsi épülete tele volt plüssállatokkal, falinaptárakkal, apróbb ajándékokkal, s hasonló cuccokkal, amiből pénzt lehet csinálni. Az utolsó, tigriskölyök-tapogatós túrán én vettem csak részt, V. velem jött, míg az ő díja 60 NZD volt, az enyém 200. Naná, valamiből fent kell a helyet tartani, az egészen látszik, hogy nem egy államilag támogatott hely, ezt valaki szerelemből csinálja. Befelé menet a szponzorok hosszú sora volt felírva egy táblára, a logóikkal. A lány, akinél fizettünk, mesélte, hogy majd kávézót szeretnének építeni a bejárathoz. Nekem pedig eszembe jutott, hogy nyomulhatnék az oroszlános sütijeimmel :-)
Háromnegyed óra üldögélés után kerültünk sorra, amikorra már a fogadóépület mögött lévő elég borzasztó pottyantós budikat is megismertük belülről (amilyeneket koncertekre szoktak kitelepíteni). Egy kerti asztalka mellett üldögéltünk, csendesen főve a nap alatt.
A lány, aki a vezetést tartotta, ugyanaz volt, aki addig a fogadóépületre ügyelt, ahol aláírtuk a papírokat, hogy ők semmiféle sérülésünkért semmiféle felelősséget nem vállalnak, még akkor sem, ha meghalok, mert mondjuk halálra mar a kicsi állat. Vagy egy nagyobb. A lány érdekes éneklő akcentussal beszélt, határozottan lestrapált pólót hordott, hozzá virágos szandált. Minden, éppen jelenlévő állatról megtudtuk, honnan való, hogyan került ide, miért különleges, szaporítják-e, s ha igen, sikerrel-e. Főleg a fehér tigriseket találtam lenyűgözőknek, nagyobbak, mint a Barbary (berber) oroszlánok. Ha feltápászkodik fektéből, mellmagasságban van nekem a háta, szóval jó nagyok. Főleg hozzám képest.
Fura érzés volt ott járkálni, azokon a helyeken, az épületeket között, amelyeket eddig csak a tévében láttam. Egyfolytában vigyorogtam befelé.
A túra végén jött, amiért fizettem a vagyont: bemehettem a dokfilmből már ismert elkerített részbe, ahol a tigriskölykök nevelődnek, s az éppen jelenlévő egy darab (a bit of a handful) tigriskölyköt megagyusztálhattam. (A többivel éppen Hamilton-ban volt fellépése a Lion Man-nek.) V. egy padon üldögélt, s néha fotózott, legyen emlék a nagy eseményről. Mondta a lány, hogy „they bite, they scratch” (harapnak és karmolnak), ha fáj, finoman üssek az orrára, hogy tudja, olyat csinál, amit nem szabad, s mondjam hogy „No!”. Jó alaposan megdögönyöztem, pedig vizes volt, akkor ugrott ki a kádjából, ahol hűtőzött, amikor meglátta a lányt a kerítés túloldalán. Kicsit sprődebb volt a szőre, mint vártam, kerek, macis fülei vannak, egyáltalán nem volt szaga, és négy hónapos kora ellenére jó nagy, és harap! A lány felült az asztalra, ami a tigriseknek szolgál pihenőül, a tigris is felkapaszkodott melléje, s elég durván próbált játszani a lánnyal.
Persze, én is tapogattam a kicsi állatot, s nekem is jutott a fogaiból. Az ujjamat meg is kapta, csendben véreztem, s néha mondogattam, hogy „Nem”, de az nudlit ért. Csak akkor engedett el, amikor - ahogy mondták - óvatosan rászorítottam az ujjaimat a szájpadlására, s hüvelyujjammal megnyomtam az orrát. Vagy tíz percet maradtam bent, beszélgettünk a lánnyal a helyről, V. fotózott... Szóval igen szuper volt. Aztán már én mondtam, hogy menjünk, mert a kis állat kezdett vadulni, és gondoltam, úgyis zárnak lassan, ne vesztegessem az idejüket.
A kapu felé menet még megnézhettük, hogyan dobálják be a húsokat a félvad Barbary oroszlánoknak, még párszor visszabámultam, hogy emlékezzek a látottakra, a fogadóházban egy fertőtlenítő krémmel letisztítottuk a kezünket, aztán elindultunk haza. Vízescsap vagy mosdó nem volt.
Visszafelé rövidebbnek tűnt volna az út, ha 40 km‑re Aucklandtól bele nem futunk a hétvégi dugóba. Araszolás, a dög melegben. De legalább tudtuk nézni a tájat, igen szépek voltak az öblök a kis szigetekkel! Alapos fejfájásom lett, leégett a nyakunk – hiába, elfelejtettük bekenni magunkat. Muszáj lesz kalapokat is venni, akár hülyén nézünk ki benne, akár nem."
V. gyorsan kivett pénzt, én pedig közben megérdeklődtem, hogy a Zion Wildlife Gardens nyitva van‑e. A kedves hölgy megnézte a weboldalukat, és felhívta őket, mikor van az utolsó túra. Ugyanis V. azt mondta, ha ma nyitva van, oda ma elmegyünk kocsival.
Az autót az ARF autókölcsönzőnél kaptuk. Christchurchben kell leadnunk, hatodikán, tizenhét óra előtt, hogy még legyen ott valaki, aki kivisz bennünket a reptérre. V. húzta a száját, öreg, motorilag lestrapált autó, Mazda Famila 1.5, ráadásul automata, de én már ennek is örültem, mert féltem, hogy Aucklandben ragadunk több napra, netán akár egy hétre is.
Míg a papírokat intézte az uram, élénk, időnként fel-felhangzó madárhangra lettem figyelmes. Azt hittem, hangulatkeltésképpen megy magnóról, de aztán megláttam magát a madort is, egy közeli bokron. Valódi volt, valódi énekkel! Nagyon szépen énekelt, a város közepén, a kissé lepukkant üzemi telepekre egy kis színt varázsolva.
Mivel minden cuccunk nálunk volt, egyből elindultunk az M1-es úton észak, Whangarei felé, útközben az elég érdekes, szokatlan tájban gyönyörködve. Fura madarakat láttam, sok van belőlük, majdnem mint otthon a szarkákból, mindig kettesével járnak. Később megtudtam, miner a nevük. A fák fern tree-k, páfrányfák(?), keverve fenyőkkel, s otthonról ismerős fákkal. A talaj vöröses, vulkáni. Kiderült, a csicsergő zaj, amit néha lassításkor hallottunk, nem a kocsiból jött, hanem az útszéli bokrokon hangoskodó kabócaszerűek zaja. Az útról néhol csodás látvány nyílt az öblökre, a rengeteg szigetre.
Whangarei-ig két óra volt az út. A városban kérdezősködtem az információnál, a néni egyből egy színes lapot nyomott a kezembe, útbaigazítás a Wildlife Gardenshez. Még további, vidéki, köves utakon való vezetés után háromnegyedkor értünk a Gardenshez. Ami elég kicsi. A fogadóházként használt kis lakókocsi épülete tele volt plüssállatokkal, falinaptárakkal, apróbb ajándékokkal, s hasonló cuccokkal, amiből pénzt lehet csinálni. Az utolsó, tigriskölyök-tapogatós túrán én vettem csak részt, V. velem jött, míg az ő díja 60 NZD volt, az enyém 200. Naná, valamiből fent kell a helyet tartani, az egészen látszik, hogy nem egy államilag támogatott hely, ezt valaki szerelemből csinálja. Befelé menet a szponzorok hosszú sora volt felírva egy táblára, a logóikkal. A lány, akinél fizettünk, mesélte, hogy majd kávézót szeretnének építeni a bejárathoz. Nekem pedig eszembe jutott, hogy nyomulhatnék az oroszlános sütijeimmel :-)
Háromnegyed óra üldögélés után kerültünk sorra, amikorra már a fogadóépület mögött lévő elég borzasztó pottyantós budikat is megismertük belülről (amilyeneket koncertekre szoktak kitelepíteni). Egy kerti asztalka mellett üldögéltünk, csendesen főve a nap alatt.
A lány, aki a vezetést tartotta, ugyanaz volt, aki addig a fogadóépületre ügyelt, ahol aláírtuk a papírokat, hogy ők semmiféle sérülésünkért semmiféle felelősséget nem vállalnak, még akkor sem, ha meghalok, mert mondjuk halálra mar a kicsi állat. Vagy egy nagyobb. A lány érdekes éneklő akcentussal beszélt, határozottan lestrapált pólót hordott, hozzá virágos szandált. Minden, éppen jelenlévő állatról megtudtuk, honnan való, hogyan került ide, miért különleges, szaporítják-e, s ha igen, sikerrel-e. Főleg a fehér tigriseket találtam lenyűgözőknek, nagyobbak, mint a Barbary (berber) oroszlánok. Ha feltápászkodik fektéből, mellmagasságban van nekem a háta, szóval jó nagyok. Főleg hozzám képest.
Fura érzés volt ott járkálni, azokon a helyeken, az épületeket között, amelyeket eddig csak a tévében láttam. Egyfolytában vigyorogtam befelé.
A túra végén jött, amiért fizettem a vagyont: bemehettem a dokfilmből már ismert elkerített részbe, ahol a tigriskölykök nevelődnek, s az éppen jelenlévő egy darab (a bit of a handful) tigriskölyköt megagyusztálhattam. (A többivel éppen Hamilton-ban volt fellépése a Lion Man-nek.) V. egy padon üldögélt, s néha fotózott, legyen emlék a nagy eseményről. Mondta a lány, hogy „they bite, they scratch” (harapnak és karmolnak), ha fáj, finoman üssek az orrára, hogy tudja, olyat csinál, amit nem szabad, s mondjam hogy „No!”. Jó alaposan megdögönyöztem, pedig vizes volt, akkor ugrott ki a kádjából, ahol hűtőzött, amikor meglátta a lányt a kerítés túloldalán. Kicsit sprődebb volt a szőre, mint vártam, kerek, macis fülei vannak, egyáltalán nem volt szaga, és négy hónapos kora ellenére jó nagy, és harap! A lány felült az asztalra, ami a tigriseknek szolgál pihenőül, a tigris is felkapaszkodott melléje, s elég durván próbált játszani a lánnyal.
Persze, én is tapogattam a kicsi állatot, s nekem is jutott a fogaiból. Az ujjamat meg is kapta, csendben véreztem, s néha mondogattam, hogy „Nem”, de az nudlit ért. Csak akkor engedett el, amikor - ahogy mondták - óvatosan rászorítottam az ujjaimat a szájpadlására, s hüvelyujjammal megnyomtam az orrát. Vagy tíz percet maradtam bent, beszélgettünk a lánnyal a helyről, V. fotózott... Szóval igen szuper volt. Aztán már én mondtam, hogy menjünk, mert a kis állat kezdett vadulni, és gondoltam, úgyis zárnak lassan, ne vesztegessem az idejüket.
A kapu felé menet még megnézhettük, hogyan dobálják be a húsokat a félvad Barbary oroszlánoknak, még párszor visszabámultam, hogy emlékezzek a látottakra, a fogadóházban egy fertőtlenítő krémmel letisztítottuk a kezünket, aztán elindultunk haza. Vízescsap vagy mosdó nem volt.
Visszafelé rövidebbnek tűnt volna az út, ha 40 km‑re Aucklandtól bele nem futunk a hétvégi dugóba. Araszolás, a dög melegben. De legalább tudtuk nézni a tájat, igen szépek voltak az öblök a kis szigetekkel! Alapos fejfájásom lett, leégett a nyakunk – hiába, elfelejtettük bekenni magunkat. Muszáj lesz kalapokat is venni, akár hülyén nézünk ki benne, akár nem."
2 megjegyzés:
...és akkor most belegondoltam, hogy mi hétvégén mennyire közel voltunk a fehér tigrishez is... de szerintem az itteni állatokat jól teletömik (csak remélem, hogy nem nyugtatóval), hogy eszükbe se jusson támadni
Szerintem a rendszeres kontaktus, babusgatás miatt szelídek is a simogatásra kijelölt állatok ott a szafari parkban. De azért elkerekedett a szemem, amikor megláttam a fiadat ott üldögélni egy tigrinccsel :-) Az "én" tigrisem fele ekkora volt.
Megjegyzés küldése