Narancstorta

Írtam, hogy a múltkor nálunk járt Péter, és sikerült rátukmálnunk a piacról megmaradt tortaszeleteket. A narancstorta annyira nagy hatást tett rá, hogy pár nappal később kérte a receptet, s még aznap este megörvendeztetett az elkészült, tökéletes tortája fotójával!

Mindig úgy örülök, ha sikerült valakit megihletnem, vagy rávennem a sütésre, valami új kajának-süteménynek a kipróbálására. Örültem például, amikor Tony, a kávézóval szemközti iroda mindenese kenyérsütésbe kezdett, miután látta, én hogyan csinálom, s jött az ezer kérdésével. Örültem, amikor kiderült, hogy Dzsusztinak megtetszett egy savanyúkáposztás recept a blogomról. Vagy volt, aki elkérte a kenyérrecepteimet. Ezek olyan dolgok, ami arra sarkallja az embert, hogy újabb recepteket tegyen fel, s megossza tapasztalatait másokkal.

Egyébként elújságoltam a többieknek a piacon, míg a tortáimat szeleteltem a pulton, hogy rávettem egy férfit a sütésre :-) Volt is elismerő mormolás. A legtöbb hölgy férje, fia még egy tojást sem képes megfőzni (vagy nem is akarnak, mert a hölgyek eléjük tesznek mindent).

Péter amúgy nem kezdő, mindig finomakat főzött nekünk, amikor mentünk látogatóba. De mégis, büszke vagyok rá, hogy a narancstortát megsütötte.

A recept egyébként az "Everyday biscuits and cakes" c. ausztrál könyvből származik, amit nagyon kedvelek. Zömök kis könyv, sok tanáccsal, ötlettel. Van egy ausztrál magazin, a Women's Weekly, ami könyveket is ad ki, egy-egy témában, pl. vettem már tőlük nyílt tűzön elkészíthető ételekről szóló kötetet (inkább vastagra fűzött magazinnak nevezném), de vannak kiadványaik egytálételek, muffinok, egyszerűbb torták, csoki torták stb. témában is.

A narancstortához a hozzávalók:

250 g igen puha vaj
2 evőkanál reszelt narancshéj (többet szoktam bele tenni, az erősebb ízek érdekében)
330 g kristálycukor
4 tojás
225 g sütőporos liszt
75 g sima liszt
180 ml frissen facsart narancslé

Tudom, hogy Magyarországon nincs sütőporos (self-raising) liszt, ezért a különböző lisztek helyett próbáljátok elkészíteni 300 g sima liszttel, amihez 3 csapott kkanál sütőport kell tenni. Az én sütőporos dobozán az áll, hogy minden 100 g sima liszthez 4 gramm sütőpor adandó. Sajnos, nem tudom, a magyar sütőpor milyen, de a torta megér egy kis kísérletezést, igen finom!

A vajat a cukrot es a narancshéjat géppel jó habosra keverem. Utána egyenként beleütöm a tojásokat, és simára keverem. Majd beleöntöm a fél adag narancslevet, a fél adag lisztet, és simára keverem. Majd beleöntöm a maradék lisztet-narancslevet, és azzal is jó habosra kikeverem.

A sütőt előmelegítem 170 fokra, ha légkeveréses a sütő, akkor 150 fokra. A tésztát elgyengetem a vajas sütőpapírral kikent-kibélelt formában. Egyszer alaposan odaütöm a konyhapulthoz, hogy ne maradjon benne légbuborék, majd a sütőbe teszem. Kb. egy óráig sütöm, utána fogpiszkálóval ellenőrzöm, hogy átsült-e már. Öt perc hűlés után kicsatolom a formából, s óvatosan lehúzom a széléről a papírcsíkokat. Hagyom rácson hűlni, s amikor hideg, kifordítom egy tányérra, s lehúzom az aljáról is a papírt. Utána visszafordítom, s bőven megszórom porcukorral.

Az eredeti recept szerint ún. glacé icing kellene rá, vagyis 240 g porcukrot kis tűzön elkeverek egy (de inkább kettő) kkanál vajjal, és egy-két evőkanál narancslével. Amikor sima és folyós, ráöntöm a tortára. Szerintem ez a keverék borzasztóan édes, a porcukor kellemesebb, nem lesz tőle geil a torta. Ráadásul a keverék elég soká lesz folyós, hamar felforrósodik, amíg a kávézóban dolgoztam glacé icing-gal, rendszeresen elégettem vele a kezem, míg a cupcake-ek, torták tetejére csorgattam. S nagyon hamar szilárdul!

***

Pétertől kaptam a gyűjteményem első Gordon Ramsay-szakácskönyvét. Nem tudom, fogok-e venni másokat is tőle (elvégre recesszió van, most nem szórjuk a pénzt könyvekre, amikor pl. a Good Food-nak remek weboldala van, ahol régebbi Ramsay-recepteket is lehet olvasni.) Meg kell mondjam, desszertekről szóló könyve övön aluli ütés volt, így a diéta idején, de jönnek majd még idők, amikor újra ehetünk édességet!

Ezzel a sztárséffel sokáig hadilábon álltam. Egyáltalán nem fogott meg. Itt-ott pár részletet láttam műsoraiból, s mondhatom, nem lettem rajongója. Arrogánsnak, nagyképűnek tűnt, mocskos szájjal ágálni egy konyha közepén még nem egyenlő a nagysággal.

Aztán pár hónapja valamiért nem kapcsoltam el a tévét, hanem megnéztem a Kitchen Nightmares c. sorozata egyik részét, mert abban egy Angliában lévő ír vendéglőt akart jobbá tenni (valószínűleg a vendéglő írsége miatt maradtam). Gordon Ramsay-nek nehéz dolga volt: a családi vendéglőt a nem túl hozzáértő mama vezette, a súlyosan alkoholista séf fiával, akinek mindent elnéztek - semmi sem sikerült, minden rossz volt... Aztán jött Ramsay, és nagy meglepetésemre kiderült, hogy normális is tud lenni. Tényleg segíteni akart, aggódott az egyre súlyosabb állapotban lévő szakácsért, ésszerű tanácsokat adott, s valahogy látszott (vagy sikerült elhitetnie velem), hogy nagyon szeretné, hogy a családnak jól menjen.

Később még megnéztem pár műsorát, de továbbra sem azokat, amikben vadul káromkodva sous chef-eket terrorizál, hanem hasonló eseteket, amikben bajba került, rossz éttermeket próbált "megjavítani". S most végiglapoztam ezt a könyvet, s Atkins ide vagy oda, telerakogattam Post-It-ekkel, mert találtam bennük igencsak ígéretes dolgokat.

Továbbra sem állítom, hogy Ramsay-rajongó lennék, nem is fogok vagyont kiadni, hogy a közelben lévő vendéglőjében egyek (hehe, savanyú a szőlő, nem is engedhetnénk meg magunknak), de elismerem a tehetségét. Csak a hirtelen haragja taszít.

Valahogy úgy vagyok vele, mint az Írországban sztárolt esküvő szervezővel, Franck-kel, akinek most kezdődött új sorozata az ír tévében, s aki elég unszimpatikus alak(nak tűnik), de sokat lehet tőle tanulni. Vagyonba kerülő esküvőket szervez meg ritka hidegvérrel, ötletességgel. Nekem esküvőt szervezni eszemben sincs, de azért el kellene lesni azokat a módszereket, ahogy a házasulandókkal együtt dolgozik. Nem rángatózik a szemöldöke, hanem azonnal a megoldáson gondolkozik. Mondjuk, meg is fizetik érte. Nekem a kávézó sürgősséggel leadott rendelései - nyelek, megcsinálom, de igen morgok - még mindig gyomorsavtúltengést okoznak. Pedig szükségem van minden extra fillérre, nem ugrálhatok. Talán majd ha olyan menő leszek, mint Franck, akkor mondhatok nemet, ha úgy tartja az úri kedvem :-)

Amúgy ez volt a mai penzum: Az Elevate-nek logók és kis mobilok, egy esküvőre pedig menyasszony-vőlegény készült. Kopasz, szemüveges vőlegény :-) Sürgősséggel persze, s még extrát sem számolhattam fel, mert megkaptam, hogy hasznuk nincs rajta így sem (hahahaha), és hát most emeltem árat, és hát... és hát...

S kis híján elszúrtam a dolgot. Az Elevate logója eddig egy keskenyedő pirosas csíkos fehér sáv volt. Ki is kavartam a festéket hozzá, de nem voltam biztos az árnyalatban. A laptop-on néztem meg az oldalukat, ott a szín éppúgy lehetett sötét rózsaszín, mint élénkpiros, gondoltam, biztosra megyek, felhívom őket ez ügyben. A nő kissé indignált hangon hozta tudomásomra, hogy a logó az a cég neve, hát ott van az oldalukon, hát nem látom?! (Eddig még mindig a sávot kellett felfestenem a sütikre, úgy látszik, ez nemrégen változott, kár, hogy nekem nem mondta senki rendeléskor.) Elevate-éktől amúgy mindig ez a stílus jön, ugráltatós őrmesteri hangon, igen idegesítőek, akár szendvicset rendeltek, akár sütit, úgy beszéltek velünk, mintha a kapcarongyaink lettünk volna. S mégis minden rendelésükre a volt főnököm hétrét hajol, és az én - khm - farkammal veri a csalánt, s mindent megígér nekik, azonnalra, csak legyen meg minden úgy és akkor, ahogy az Elevate kéri, mert a "legjobb kuncsaftok".