Ma estére mozit terveztünk. Érdekelt volna a film (Kisses), de aztán Trish lemondta a randit, én pedig egyedül nem szívesen megyek moziba. Azzal érveltem, hogy elég jó műsor van a tévében, jó könyvem is van, sőt, egy dekorálnivaló torta is van, s tényleg hiba volna most magára hagyni a hűtőben dermedő fehércsoki bevonatot.
Ráadásul eseget odakint, egyedül is vagyok (férj Genfben), nem volna valami felemelő üres lakásba hazajönni.
Szóval jól meggyőztem magam. Maradtam itthon.
***
Vasárnap délelőtt egy igen érdekes dokumentumfilmet néztünk a vasfüggöny helyén kialakult zöld sávról, ahol ritka növények és állatok szaporodtak el a sok évtizedes védettség miatt. Ott, ahol nem, vagy alig járt ember, nem volt mezőgazdasági termelés, lassan magához tért a máshol leharcolt élővilág. S vasfüggöny lebontása után egy természetvédelmi egyesület jött létre a sáv védelmére, BUND név alatt. (Itt egy érdekes angol nyelvű cikk róla.) Nagyon büszke voltam, amikor a túzokról mutattak képeket, mert anno, az egyetemen Sanyi bácsi, egykori kollégám, későbbi főnököm, a karrierjét ennek a madárnak a tanulmányozásával, védelmével kezdte.
Nagyon érdekes - és egyben igen szomorú is - volt hallani, hogy a bajorországi és a csehországi őzek - noha a vasfüggönynek már 20 éve nyoma sincs - még mindig nem mernek átmenni azon a szakaszon, ahol egykor a kerítés állt. Nem keverednek a populációk. Nemzedékeikbe beleivódott, hogy ott akadály van...
A nagy tévézést csak a kinti sötétség zavarta meg. Eleinte még szépen sütött a Nap, aztán hirtelen vad, aprószemű jégeső jött, majd hó esett! Szempillantás alatt mindent fehérség temetett maga alá. Félórával később megint kisütött a Nap, s kellemesen melengető napsugarak alatt mentünk el újságért. Szép séta lett belőle, házakat bámultunk, mostanság megint házakat nézegetek, holott nem nyertünk a lottón. De azért meg-megkritizálok egy-egy eladó ingatlant. Csak úgy, a szórakozás kedvéért. Mire megint a lakáshoz értünk, befeketedett az ég, s hamarosan megint havazott... Szél is kerekedett mellé, aminek áldozatul esett egy karcsú nárciszom. Egész délután felhők jöttek-mentek, nem volt jó idő.
Aztán a szomorú idő mellé szomorú hírek jöttek. Először is, meghalt Anna Manahan, az írek színészkirálynője. Nagy szavak, gondolhatnánk, pedig bizony, az volt. 84 évet élt, s személyéhez csupa kellemes élményem fűződik. Egészen biztos vagyok benne, hogy a Gaiety színház elé, a kövezetre, ahol híres ír színészek kézlenyomata és aláírása található, az ő nevéhez lerakott valaki egy szál virágot. Vagy ha nem, akkor én most virtuálisan megteszem.
Már elég régen történt, hogy elrángattam V.-t színházba, hogy nézzük meg a "The beauty queen of Leenane" c. darabot. Azt hiszem, talán a Leenane név kelthette fel az érdeklődésemet a darab iránt, mert ez a kis ír falucska ugyancsak szép élményeim helyszíne - a darab pedig csak jó lehet, ha a címében ez a név szerepel! (Avagy átlagmagyar hogyan választ megnézendő színházi darabot.) Az pedig külön érdekességnek számított, hogy a másik női szerepet a darabban Richard Burton lánya, Kate Burton játszotta. Nahát! Már akkor is odáig voltam a csodálkozástól, hogy a dublini színházakban olyan emberek lépnek fel, akiket én legfeljebb a tévében, moziban láthattam addig. Máig nagy élményem Frances McDormand fellépése az Abbey színházban, A vágy villamosában, amire valami csoda folytán (egy visszalépő társaságnak hála) kaptunk jegyeket az utolsó pillanatban.
The beauty queen of Leenane. Nagyon jó volt az előadás. Megdöbbentő, szórakoztató, szomorú és nevettető. Nem tudok kritikát írni, mert nem vagyok színi kritikus, elég annyi, hogy remekül szórakoztam, s bármikor megnézném újra, s mindenkinek ajánlom, ha teheti, nézze meg. Amikor pedig egy újabb előadás, a The Matchmaker került színre, Anna Manahan-nel, megint mentem. Mit mentem, rohantam. Megnézni a hölgyet, megcsodálni. Nem csalódtam.
Vigasztal, hogy hosszú élete volt. S nagyon örülök, hogy láthattam még a színpadon.
***
A rossz hírek sora folytatódott. Volt főnököm sms-ezett vasárnap délután, hogy tudnék-e sütni, mert Amanda exférjét baleset érte, s így Amanda valószínű nem fog dolgozni menni. Mivel csak tortákat kért, hamar elkészültem, be is vittem őket még most délután. Amúgy sem akaródzott kora reggel kelni (csúszos utakkal fenyegetőznek), inkább megkockáztattam, hogy beleragadok a délutáni dugóba.
Aztán a kávézóban elmesélték, hogy Amanda férje péntek este a Blue Light kocsmától biciklizett hazafelé, dombnak lefelé, és elesett. (Nagyon meredek a domb, az utak ott keskenyek, a közvilágítás is elég ócska.) Most mesterséges kómában tartják, mert fejsérülése van.
Mit lehet erre mondani? Borzasztó. Csak reménykedni tudok, hogy minél előbb felépül. Fiatal ember, előtte az élet - ilyen hülye balesetet...
Ráadásul eseget odakint, egyedül is vagyok (férj Genfben), nem volna valami felemelő üres lakásba hazajönni.
Szóval jól meggyőztem magam. Maradtam itthon.
***
Vasárnap délelőtt egy igen érdekes dokumentumfilmet néztünk a vasfüggöny helyén kialakult zöld sávról, ahol ritka növények és állatok szaporodtak el a sok évtizedes védettség miatt. Ott, ahol nem, vagy alig járt ember, nem volt mezőgazdasági termelés, lassan magához tért a máshol leharcolt élővilág. S vasfüggöny lebontása után egy természetvédelmi egyesület jött létre a sáv védelmére, BUND név alatt. (Itt egy érdekes angol nyelvű cikk róla.) Nagyon büszke voltam, amikor a túzokról mutattak képeket, mert anno, az egyetemen Sanyi bácsi, egykori kollégám, későbbi főnököm, a karrierjét ennek a madárnak a tanulmányozásával, védelmével kezdte.
Nagyon érdekes - és egyben igen szomorú is - volt hallani, hogy a bajorországi és a csehországi őzek - noha a vasfüggönynek már 20 éve nyoma sincs - még mindig nem mernek átmenni azon a szakaszon, ahol egykor a kerítés állt. Nem keverednek a populációk. Nemzedékeikbe beleivódott, hogy ott akadály van...
A nagy tévézést csak a kinti sötétség zavarta meg. Eleinte még szépen sütött a Nap, aztán hirtelen vad, aprószemű jégeső jött, majd hó esett! Szempillantás alatt mindent fehérség temetett maga alá. Félórával később megint kisütött a Nap, s kellemesen melengető napsugarak alatt mentünk el újságért. Szép séta lett belőle, házakat bámultunk, mostanság megint házakat nézegetek, holott nem nyertünk a lottón. De azért meg-megkritizálok egy-egy eladó ingatlant. Csak úgy, a szórakozás kedvéért. Mire megint a lakáshoz értünk, befeketedett az ég, s hamarosan megint havazott... Szél is kerekedett mellé, aminek áldozatul esett egy karcsú nárciszom. Egész délután felhők jöttek-mentek, nem volt jó idő.
Aztán a szomorú idő mellé szomorú hírek jöttek. Először is, meghalt Anna Manahan, az írek színészkirálynője. Nagy szavak, gondolhatnánk, pedig bizony, az volt. 84 évet élt, s személyéhez csupa kellemes élményem fűződik. Egészen biztos vagyok benne, hogy a Gaiety színház elé, a kövezetre, ahol híres ír színészek kézlenyomata és aláírása található, az ő nevéhez lerakott valaki egy szál virágot. Vagy ha nem, akkor én most virtuálisan megteszem.
Már elég régen történt, hogy elrángattam V.-t színházba, hogy nézzük meg a "The beauty queen of Leenane" c. darabot. Azt hiszem, talán a Leenane név kelthette fel az érdeklődésemet a darab iránt, mert ez a kis ír falucska ugyancsak szép élményeim helyszíne - a darab pedig csak jó lehet, ha a címében ez a név szerepel! (Avagy átlagmagyar hogyan választ megnézendő színházi darabot.) Az pedig külön érdekességnek számított, hogy a másik női szerepet a darabban Richard Burton lánya, Kate Burton játszotta. Nahát! Már akkor is odáig voltam a csodálkozástól, hogy a dublini színházakban olyan emberek lépnek fel, akiket én legfeljebb a tévében, moziban láthattam addig. Máig nagy élményem Frances McDormand fellépése az Abbey színházban, A vágy villamosában, amire valami csoda folytán (egy visszalépő társaságnak hála) kaptunk jegyeket az utolsó pillanatban.
The beauty queen of Leenane. Nagyon jó volt az előadás. Megdöbbentő, szórakoztató, szomorú és nevettető. Nem tudok kritikát írni, mert nem vagyok színi kritikus, elég annyi, hogy remekül szórakoztam, s bármikor megnézném újra, s mindenkinek ajánlom, ha teheti, nézze meg. Amikor pedig egy újabb előadás, a The Matchmaker került színre, Anna Manahan-nel, megint mentem. Mit mentem, rohantam. Megnézni a hölgyet, megcsodálni. Nem csalódtam.
Vigasztal, hogy hosszú élete volt. S nagyon örülök, hogy láthattam még a színpadon.
***
A rossz hírek sora folytatódott. Volt főnököm sms-ezett vasárnap délután, hogy tudnék-e sütni, mert Amanda exférjét baleset érte, s így Amanda valószínű nem fog dolgozni menni. Mivel csak tortákat kért, hamar elkészültem, be is vittem őket még most délután. Amúgy sem akaródzott kora reggel kelni (csúszos utakkal fenyegetőznek), inkább megkockáztattam, hogy beleragadok a délutáni dugóba.
Aztán a kávézóban elmesélték, hogy Amanda férje péntek este a Blue Light kocsmától biciklizett hazafelé, dombnak lefelé, és elesett. (Nagyon meredek a domb, az utak ott keskenyek, a közvilágítás is elég ócska.) Most mesterséges kómában tartják, mert fejsérülése van.
Mit lehet erre mondani? Borzasztó. Csak reménykedni tudok, hogy minél előbb felépül. Fiatal ember, előtte az élet - ilyen hülye balesetet...
1 megjegyzés:
Majdnem azóta nézegetem a házakat -különösen, ha egy eladóra bukkanok:)-, mióta itt vagyok. Attól függetlenül, hogy a közeljövőben még bérelni sem nagyon lesz esélyünk házat, nemhogy megvenni.:) Álmodozni viszont jó és kell is.:)
Ági Dublinból
Megjegyzés küldése