Ennek a kajának története van. Boldogult ifjúkoromban majd' fél évig dolgoztam Londonban. Először egy magyar hölgynél, hol kereken egy hónapig bírtam, mint "companion". Majd egy skót-welsh családnál voltam au-pair. Utóbbi helyen ketten voltunk magyarok, négy gyerekre. Minden hétvégénk szabad volt, így sokat kóboroltunk először a környéken, majd London belvárosában. A metrómegállónk közelében (ah, Golders Green), egy mellékutcácskában felfedeztünk egy zsidó pékséget. (Golders Green zsidónegyed.) Fura módon sosem mentünk be, csak szaglászódtunk az ajtó előtt, alighanem a folytonos kuporgatás és társnőm állandó fogyókúrája tartott vissza minket attól, hogy ott bármit is vegyünk. De hazafelé sokszor elmentünk előtte, kiélvezni az illatokat. Ennek közelében volt egy kisbolt, ahová egyszer, valami apróságért bevetődtünk.
Deli pult is volt ott, s a szemem megakadt egy kerek, pufók, fasírtra emlékeztető valamin, ami alatt ott volt a tábla: Scotch egg. Éppen egy egynapos, Edinburgh-ba vivő útra kuporgattunk, s mivel elég olcsó is volt, így gondoltam, veszek egyet (ah, skót érdekesség!).
(Apropó, a kínzó pénztelenséggel és filléreskedéssel kapcsolatos, egy életre szóló élményeimet főleg Londonban szereztem. Ugyan régen volt, de 20, később 25 fontot kaptunk egy hétre, napi 6 óra melóért, plusz járt kaja és szállás - annyi, de annyi mindenre nem volt elég az a 25 font! Ugyanakkor sok mindenre elég is volt, hiszen rengeteg szépséget láttam. De pl. az első tíz napot néhány dollárért méregdrágán vett fonton vészeltem át - ez képeslapokra volt elég a hazaiaknak -, mire első munkaadómnak eszébe jutott, hogy talán fizethetne, ahogy megígérte, a repülőjegyért. Ugyanakkor ő - 83 éves idős, jómodú magyar hölgy - és nővérei egy jókora, Brent Cross nevű bevásárlóközpontba vittek "kirándulni" megérkezésem utáni harmadik napon, hadd lássak ilyet. Az állam a földet verte. Akkora bevásárlóközpont, hogy érzésem szerint belefért volna az egész soproni belváros. Sosem láttam addig ilyet. Ők vásárolgattak, én pedig néztem ki a fejemből, egy fillér nélkül, lenyűgözve a tömegtől, a csillogástól, a választéktól. Végül az egyik hölgy megszánt, s kaptam tőle egy 20 penny-s szappant, welcome present-ként. Nem a munkaadóm volt, hanem a nővére. Félreértés ne essék, örültem az ajándéknak. Hálásan megköszöntem, el is használtam. Csak később kezdett valamiért bántani, hogy nem volt pénzem, hogy én költhessek, valami apróságra.
Aztán már odahaza adminisztrátori fizetés mellett éltem még át szűkös időszakokat, de az már nem volt annyira kínos, hiszen körülöttem más is ugyanolyan szegény volt. Jobbára.)
Szóval, scotch egg. Az eladófiú kérdését, hogy hidegen vagy melegen kérem-e, harmadszorra értettem csak meg. Mondtam, melegen kérem. Bedobta a fasirtszerűséget a mikróba (jé... mikro!), csinggg, majd egy barna papírzacskóba került a kerekded valami, és egy darab papírszalvéta kíséretében megkaptam a skót tojásomat. Áhítattal vettem át, életem első egzotikus étele!*
Hát nem mulatságos? Lehet nevetni, de nekem ez volt az első igazán nyugati utam, minden új volt, minden más. 1989-ben.
Odakint a bolt előtt óvatosan megnyomogattam a fasirtgombócot - pokie-pokie -, addig-addig bökögettem, nyomogattam, míg kissé szétnyílt. Jé, ebben van valami. Beleharaptam - tojás! Kemény tojás.
Tehát, rövid összefoglalóként: a scotch egg, amit a zsidó pékség illatos gyönyörűségei helyett vettem, nem egyéb, mint egy fasirtszerűségbe rejtett kemény tojás. Bizony. Remélem, nem okoztam senkinek csalódást.
A receptje viszonylag egyszerű, legalábbis angolszász szemmel. Kell hozzá (2 személyre):
2 kemény tojás
225 gramm egészen finomra darált, sóval, borssal fűszerezett sertéshús - vagy angolszász országban élőknek: sausage meat
némi liszt
egy tojás a panírozáshoz
kenyérmorzsa a panírozáshoz
jó sok napraforgó olaj a kisütéshez
Félig készen
Egyenletes gombócot formálunk belőle, a kissé felvert tojásba mártjuk, majd a kenyérmorzsába forgatjuk. Egy lábosban annyi olajat forrósítunk, hogy abban a gombóc félig elmerülhessen. Először az egyik felén, majd a másik felén szép pirosbarnára sütjük. Papírral leitatjuk róla az olajat, kettévágjuk, friss paradicsomszeletekre fektetjük, petrezselyem levelével díszítjük, és megesszük.
Kész vagyok!
Valahogy így szól a recept, amit egy ódivatú angol könyvben találtam. Az amerikai recept már egészen másképp szól, mindenféle érdekességeket tesznek bele, pl. szardellát, de ilyen hagyománytörő dolgokkal most nem foglalkozunk. Az eredeti változatot írtam csak le, mert azt kipróbáltam és kezeskedem érte. Kiváló uzsonnakaja, kirándulásra is jó, sokáig eláll a hűtőben. Sőt, egynapos fagyoskodás után, ha megrázzuk, hallani, hogy rázkódik benne a keménytojás! Az uram savanyú uborkával és lila káposztával kapta, melegen, de nem mondott rá nemet egy nappal később sem, amikor hidegen látta viszont.
A Wikipédián természetesen van róla oldal, a neten pedig csodaszép fotókat lehet róla találni. Ja, s mielőtt bárki a skótsága miatt szeretne bele, a kaja nem skót eredetű! Elnézést, ha bárkit is megtévesztettem volna.
* Jut eszembe, mégsem ez volt az első egzotikus kaja, hanem az a frissen szedett, mintegy lavórnyi fekete kagyló, fehérborban, fokhagymásan megfőzve, amit apám horvát ismerőse készített nekünk egy adriai nyaralás alkalmával, 1985-ben. Annyira nagy hatással volt rám a Londonban töltött öt és fél hónap, hogy hajlamos vagyok elfelejteni, hogy előtte is történtek velem ám jó dolgok :-)
***
Frissítés: Néha meglátogatom a Bodza-konyhát, s lám, ő a skót tojáshoz hasonló (ám fűszeresebb) ételről írt a minap. Mivel Magyarországon tudtommal nem kapható a sausage meat, érdemes megfogadni a húshoz adott tanácsait!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése