Lecke, életből

Tegnap este egy ültöm-ben kiolvastam Helen Garner: The spare room c. könyvét. Olvastam róla korábban ajánlót, s tegnap sikerült beszereznem. Kissé aggasztott a 3 oldal lelkendezés a könyv elején, mert ilyet manapság a legsz*rabb könyvhöz is oda-biggyesztenek (szépe-ket bárki mondhat az adott műről pénzért, gondolom) de így utólag azt kell mondjam, megérdemli. Még soha nem olvastam semmit ettől az ausztrál írónőtől (akinek hosszú szünet után ez az első regénye), de ezen majd változtatunk. Annyira - milyen szót is használjak - életszagú könyv, hogy egyszerűen nem hiszem el, hogy nem saját élményei alapján írta*, minden annyira hihető, a párbeszédek, a szituációk, a tapasztalatok.

A történet egyszerű: Egy nagybeteg idős nő 3 hétre a barátnője házába érkezik szállóvendégnek, s nála lakik, míg a nagyvárosban lévő klinikán alternatív kezelésen vesz részt. Ennyi, a többit el kell olvasni.

Nagyon tetszett. Őszinte, szomorú, megható, de nem nyálas, érdekes, bölcs, sokat lehet belőle tanulni, míg az ember a körmét rágva lapoz, jaj, mi történik legközelebb?!

A végén már faltam a sorokat, sejtve a befejezést (mégis, milyen véget érhet egy nagybetegről szóló könyv?), azt gondoltam, nem érhet meglepetés. De ért, mert egyszerre csak szembe találtam magam a váratlan-várt gyöngéd, brilliáns befejezéssel. Megismétlem: brilliáns.

Rám könyv rég volt ilyen hatással. Nem azért, mert megríkatott, hanem mert úgy érzem, tapasztaltabbá tett. Leckét adott barátságból. Utoljára film volt az, ami ennyire felkavart, mégpedig az In the bedroom (melyet szintén szándékomban áll elolvasni, mármint a novellát, amiből készült), de azt hiszem, ezt már írtam.

(A kép természetesen az Amazonról származik.)
(* De.)

***

Valamint tegnap este a gyomorremegésig felhergeltem magam tehetetlen dühömben, pedig nem szoktam mások magánéletét ilyen módon lereagálni - elolvasom, jé, és ennyi, de amiről Csanád írt, az egyszerűen elképesztő. Szégyen.