Lelkizés 2.

A lelkizésemre kaptam választ apósomtól, s levele további gon-dolatokat ébresztett. Próbáltam végiggondolni, miért éreztem enyhe ellenszenvet Mao iránt, miért is volt bennem az a "jaj-csak-haza-ne" érzés. Sok mindenből tevődik ám ez össze. Főleg abból, hogy hogyan éltem egykor, és hogyan élek most.

Mielőtt kijöttem V. után, adminisztrátor voltam, meglehetősen ócska fizetéssel. Mindig voltak és kellettek is a pluszmunkák, hogy a víz felett tudjam tartani a fejem, és olyan luxusnak számító élmények, mint egy-egy vendéglői látogatás, igen ritkán eshetett meg. Talán ha egy sörözésre futotta a barátnőkkel (szigorúan egy sör), akkor boldogok voltunk. Állandóan egy csomó kölcsönkönyv volt nálam könyvesboltos barátnőm jóvoltából, amiket megvenni nem tudtam, de ő - hálám örök - kölcsönadta őket. A pénz másra kellett, kajára, kutyakajára, Maminak "lakbérre". Nem éltem jól, a hónap végére mindig le voltam gatyásodva.

Emlékszel, első komoly kiadásom egy 19.500.- forintba kerülő, egyhetes, utószezoni (októberi) buszos "nyaralás" volt Costa Braván. Örök emlék, de arra is emlékszem, nagyon zavart a pénztelenség az út alatt. Később részletre vettem tévét, számítógépet. Mindig részlet, havi törlesztés, máshogy nem lehetett.

Az esküvőnk (2.5 perc) előtti pár hónapot öcsémnél dolgoztam végig, amolyan desk top publisher-ként, értsd, próbáltam kis hirdetéseket gyártani, buszmenetrendeket gépeltem be, rövidített munkaidőben, mert akkor már tudtuk, hamarosan végleg eljövök Sopronból. 7 éven át nagyanyámmal laktam, a fürdőszobát egy orosz hősugárzó melegítette, telente borzongva zuhanyoztam azon az alig egyméternyi szakaszon, amit melegített a radiátor. A "nászút" napjait különböző budapesti hivatalokban töltöttük, hogy minden papírunk rendben legyen az ország felé, mialatt kint vagyunk - eredetileg két évre volt tervezve a kintlét, de azért már akkor volt bennem egy érzés, hogy ha nem muszáj, nem költöznék vissza. (Kiköltözés előtt kint voltam 1 hónapot, s el voltam bűvölve az országtól, a másságától - már bocsánat a szóért.)

A hivatalokban nem sok kedvességben volt részünk. Ó, igen, "a hivatalnak packázásai". Már korábban is voltak kalandjaim, pl. amikor az esküvőt akartam megszervezni Sopronban, s megbőgetett nyers modorával az irodavezető. Vagy amikor fizetni akartam "tartósan külföldön élő magyar állampolgár ilyen-olyan hozzájárulása" (vagy valami hasonló) címén, a hivatalnok irodájában vágni lehetett a füstöt, és amikor egy alá nem írt papírt akartam tőle visszaszerezni, hanyagul intett a kétarasznyi vastag kupac felé: "Ott van, de én ugyan meg nem keresem. A maga baja, hogy nem írta alá". Az aláíratlan, hátrahagyott papír miatt aztán kaptam illatos levélkéket, bizonygatnom kellett, hogy Bp-en fizetek, szálljanak le rólam. Sorban álltunk még az APEH-nál is, többnyire hiába. A hangsúly, a bánásmód mindenhol elég elkedvetlenítő volt. S ez volt a megszokott.

Az már első, londoni au-pairkedésem után Bp-re visszaérkezve is feltűnt, hogy mennyire szürke az ország, itt Írországban pedig még harsogóbbnak tűntek a színek. Naná, a sok eső. Az is meglepett, hogy bemondásra elhittek minden az adóhivatalban, s a velünk emberi, udvarias, majdhogynem mosolygósan beszélő ír hivatalnok megadta a közvetlen telefonszámát, hogy ha esetleg kérdésünk van... Még a bevándorlási hivatalban sem éreztem úgy, hogy lekezelnek, "mit akar ez itt"? Igaz, akkor még nem volt szokásban ide jönni dolgozni, majdhogynem kuriózumnak számítottunk, kelet-európaiak. A bolthálózatnál, ahol dolgoztam, egyedüli külföldi voltam akkor.

Noha másokkal osztoztunk a házon, sosem volt többet szerencsém orosz hősugárzóhoz (pedig itt is vannak ilyenek, egyes lakásokban, jobbára a fürdő ajtaja fölé szerelve, kis húzózsinórral az oldalukon, csak éppen nem orosz gyártmány egyik sem). Az is feltűnt, hogy a megélhetéshez nem kellett extra órákat robotolnom, s ("idegenként" is) meg volt becsülve a munkám. Kijárták nekem a munkaengedélyt, csakhogy megtarthassanak. Ahogy egyre többre vittük, úgy lett egyre jobb, nem volt gond egy vendéglő, és édes Istenem, a két kocsi (!) fenntartása sem - minden különösebb erőfeszítés és fusizások nélkül sikerült. Nyaraltunk, könyveket vettünk - kényelmesen éltünk, élünk. A buszsofőr visszaköszön. Valahogy csevegősebbek, kedvesebbek az emberek egymással, nincs az arcukon gyanakvás, ha valaki hozzájuk lép egy kérdéssel. Az otthoni, arcát tőlünk elfordító, a megálló előtt megállás nélkül továbbhajtó sofőr is örök emlék. Tudom, undok, hülye mindenhol akad, általánosítani nem szabad - mégis megmarad nagyon ez az érzés. Talán még jobban megmarad, ha odahaza éli át az ember.

Anyámékkal nem fergeteges a kapcsolatom, talán ezért sem szívesen utazom látogatóba. Bár ott van a városban (s milyen szép városban!) a testvérem és családja, a régi jó barátok, megelőző életem teljes 31 esztendeje - mégis rossz érzés fog el, ha arra járok. A hazaút általában mindig rohanósra sikeredik, akárhogy is akarjuk lazára szervezni, sok a meglátogatandó rokon-ismerős-barát, végül mindig mi pattogunk lapdaként megyék között - fárasztó ám ez, főleg, mert szeretek tespedni szabadság alatt. Emlékszem, legjobb barátnőm - szintén külföldön él - egyszer megmutatta a látogatási menetrendüket - filccel kiszínezett, heti lebontásban elrendezett színes kockák, ki-mikor jön, ők mikor mennek - ráadásul kisgyerekkel.

Én úgy érzem, hogy így a középkorúság elején, mikor végre pénzünk van hozzá, akkor inkább idegen, még sosem látott országokat szeretnék látni, mint oda látogatni, amit már úgyis ismerek.

Tudom, sok minden változott Budapesten az elmúlt években, mióta ott jártam 1998-ban, mármint egyedül, de az ellentét nekem így is elég nagy a két ország között. Ahogy látom, itt romlanak a dolgok, vajon ott javulnak-e? Számomra megdöbbentő az Irányírország felmérése arról, hány magyart értek kellemetlenségek, csak mert külföldiek, nekem össz-vissz két kellemetlen élményem volt 11 év alatt. Itt is változnak az emberek, mióta nagyobb lett az EU, sok lett a külföldi, nem mindig toleránsak az írek - főleg a műveletlenebbje. Valamicskét biztosan javul Mao-n a helyzet, gondolom én, mert legutóbb nem lehetett panaszom eladókra, ellenőrre - mindenki igen udvarias volt, csevegős. Bár van, aki azt mondja, csak szerencsém volt.

Az is megmagyarázza, miért érzem magam itt inkább "otthon". Itt lett teljes az életem, itt kezdtem el a házasságom, alakítottam ki a karrieremet, értem el sikereket, lettem igazán felnőtt - lassan, de biztosan, sok év alatt kialakult a megszokott, nyugis életünk. Odahaza valószínűleg még mindig admin lennék, savanyú arcú, pozíciójából kimozdíthatatlan. Itt kitaposott útvonalaim vannak, tudom, mit hol kell keresni, kit kell felhivni, ha erre, vagy arra van szükségem. Tagja lettem egy jópofa közösségnek, akik idegenségem ellenére elfogadtak. S büszkén mondhatom, maradéktalanul.

Magyarországon már bizonytalan vagyok, elfelejtettem dolgokat, neveket, mit-hogyan kell. Az eladó néni legnagyobb megdöbbenésére körülményesen megfogalmazott, virágos mondattal kérdeztem meg, megihatom-e a nála vett kávémat - az erre kijelölt pultnál. Féltem, hogy hülyeséget csinálok. Pontosan úgy viselkedtem, mint egy falusi kislány Pesten. Ezt teszi majd' 11 év külföld.

Nincs bennem az az érzés, amit sokaknál tapasztaltam - bezzeg a magyarok jobbak! Nem akarok jobb lenni, csak nagyon jó akarok lenni. Valamint jól akarom magam érezni Magyarországon, s azt szeretném, hogy a magyarok is jól érezhessék magukat. Csak ehhez még annyi minden szükséges. S erre mondta az uram, hogy ezeket már nem fogom megérni.