"Better to live in hope, than die in despair" - mondta a néni, mialatt a vásárlás nehéz dobozait hurcoltam be a kocsitól, és udvarias közhelyeket váltottunk egymással, ahogy illik. Az úgy kezdődött, hogy megjegyezte, milyen szép ma az idő, erre én megjegyeztem, hogy valószínűleg nem marad ilyen, mire ezt kaptam válaszolul. Tőlem pedig csak annyi tellett, hogy "True, true."
Mintha csak abba a társalgásba kapcsolódott volna be, amit V.-vel reggel folytattunk. Hogy gyomoridegem van a világtól. Hogy nem tudom megoldani, és ettől fáj a gyomrom, és tehetetlen dühöt érzek. Szállítottunk, aztán megnéztük a híreket, kávézás közben, igazán lélekemelő volt, a képeken éppen török újságírókat lőttek orosz katonák, vagy magukat annak tartó barmok, aztán jött egy kis tudósítás az olimpiának nevezett nevetséges showműsorról. Az embernek pedig csak gyűlik az epéje.
Legszívesebben... nem is tudom, mit csinálnék legszívesebben. Csak olyan elkeserítő, olyan abszurd, mindaz, ami manapság folyik a világban. Olyan hihetetlen, hogy ilyesmik megeshetnek - és én a tévében nézem.
"A Pireneusokba kellene költözni, és nem látni hetekig embert" - mondtam V.-nek, visszatérő mondat ez, ő dobta be először, amikor háborogtam a szemetelős szomszédok miatt, gyakran előjön, ha éppen tele a micsodám a világgal. De persze, ott is lemegy az ember a faluba, a boltba, s néznek rá az újságok az elkeserítő címsoraikkal.
Mi a megoldás? V. szerint a legjobb, ha nem gondolok erre, s szerintem is jó figyelemelterelő lesz az a 110 scone, amit ma meg kell sütnöm. Mert itt, és most ennek nagyobb jelentősége van, mint hogy ki-kit lő Grúziában, és miért.
Maradnak a kukoricacímeren egyensúlyozó cinkék, az esőtől megkínzott növényeim, az ostoba tekintetű gerlék, a párban kajáló zöldikék (jé, az egyiknek gyűrű van a lábán!), a sütemények, az egyszerű, boldog kispolgári életem - és marad a remény.
De azért emlékezzünk meg arról, kényelmes kis életünk legalább egy percét áldozzuk fel dühödt és torokszorító emlékezésre, hogy Omagh-ban tíz éve felrobbantottak egy bombát, és nagyon-nagyon sok embernek élnie kell, nap mint nap, ennek következményeivel. Olyan soknak... Még mindig nem tudják az igazságot. Számukra még nincs megoldás, nincs behúzható ajtó, és elfordítható tekintet. Nekik nem megy ez olyan könnyen (könnyen?), mint nekem. Nem is tudom, hogy bírnak ép ésszel élni annak a napnak az emlékével.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése