Mivel is foglalkozunk a napokban? Főleg bosszankodással. A szokásos ír ügyintézésnek hála (csigatempó), több napos késéssel megtudtuk, mintegy véletlenül, hogy a városban a "tanács" augusztus 8-án kiadott egy közleményt - nem, nem kiadott, felrakták a weboldalukra, hátha odatéved a polgár -, hogy az ivóvíz nem megbízható, forralni kell: http://braytowncouncil.ie/media/Boiling%20Notice.pdf
Mondom, egészen véletlenül, más ügy kapcsán tudtuk meg, egy szintén telepi lakótól. Nem hallottam róla semmit rádióban, nem láttam semmit az újságokban. Mára telefonhívást terveztem a "tanácshoz", hogy miért nem hirdetik ezt hatásosabb módon, úgy, hogy minden, internettel esetleg nem rendelkező polgár is tudjon a dologról. Mielőtt, mondjuk, megbetegszik a gyereke. Ha, orvul megelőztek! Ma, négy nappal a fenti figyelmeztetés kiadása után az újságban is megjelent, hogy probléma van a vízzel. Szavam nem lehet, folynak a dolgok a maguk medrében, ha lassan is.
Sőt, nem csak a dolgok folynak (jaj, de poénos vagyok). Tegnap hosszú sms-t kapott V. a könyvelőnktől, aki a közeli Celbridge városka egy alacsonyan fekvő (értsd: ártér) területén bérel házat, hogy a hétvégén elárasztotta a házukat a közeli kis patak. 60 centi magasan állt a szennyvízzel kevert patakvíz a házban, az utcájukban 8 háznak annyi. Hirtelen végigfutott az agyamon, a szépen berendezett otthonos, modern nappalijuk, a ház előtt álló szép kocsik, amit utolsó látogatásunkkor láttam. A helyében valószínűleg hisztérikusan verdesném magam a földhöz, ha velem ez megesne, de sosem voltam egy erős idegzetű, önuralommal rendelkező alkat. Írtunk sms-t, ajánlottunk segítséget, de úgy tűnik, megoldják a takarítást maguk. Nekem pedig végigfutott a szemem a lakásunkon, nálunk mi van a padlóhoz közel... Őszintén és szívből remélem, hogy volt biztosításuk, bár a szeretett tárgyak elvesztését, tönkrementét nem lehet anyagiakkal pótolni. S azt az energiát sem, amit a berendezésbe fektettek.
Mondta is V., mert más is szóba került, hogy nekem ez a bajom, hogy túlságosan kötődöm ehhez a helyhez (tárgyakhoz is), míg ő mindent hátrahagyva volna képes távozni ebből az országból, ahol csak miattam és a munkája miatt él. Megbeszéltük az írekhez való hozzáállásunkat, amely erősen különböző. Valahol úgy érzem magam, mint a szerető anya, aki büszkén nevelgeti gyermekét, hogy micsoda kis zseni ez a fiúcska, milyen sokra viszi, aztán, sok-sok fura eset után rá kell döbbennie, hogy gyermeke idióta. Szeretni lehet, de a gyermek megváltozni nem fog. S alkalmanként kellemetlen helyzetbe sodorja, és esetleg, belül szégyenkezik miatta. De nem ismeri el, senkinek, hogy buta ez a gyerek. A rózsaszín felhő már eloszlott a szemem elől, de azért fáj, hogy az írek milyen bénán tudják intézni a dolgokat, lásd vízprobléma, s ezeket a kérdéseket az uram milyen maró gúnnyal tudja kommentálni. S még igaza is van.
Mintha kellene melléjük egy erős kéz, amelyik vezetgeti őket, s megmutatja, mit hogyan is kellene csinálni. Nagy lendülettel, de teljes amatőrséggel kezdenek bele dolgokba. Sőt, néha még a lendület is hiányzik. Nem is értem pl., hogy a fenébe akarnak metrót építeni, abban a városban, ahol a talajvíz magas, tele a terület föld alatti patakokkal, és egy-egy nagyobb eső taccsra vágja a csatornahálózatot.
Tényleg az van, amit írtam már egyszer, egy "elkúrt" országból egy "elb*szott" országba költöztem. (Tessék a békát lenyelni, Rumpf, s menni rétest sütni inkább az uradnak, abban több az élvezet, mint dolgok felett borongani, amin úgysem változtathatsz.)
No és persze, sokat esik, és emellé tegnap még fújt is. A piaci értekezlet alatt vadul esett az eső, szerencsére, mire jöttem haza, elcsendesedett. Éjfélkor feküdtünk le, addigra már megint rákezdett az eső, jött északról, verte hangosan a kerti üvegajtót. A gondosan elrendezett futómuskátlit ma reggel egy méterrel odébb, a földön heverve találtam meg, a virágai összeverve. Valami védettebb helyet kell neki találnom.
A tárgyakról még annyit, hogy V.-nek igaza van, nagyon tudok ragaszkodni a vackaimhoz, ahogy hívja őket. Számtalan csorba bögre, felesleges vicik vacak, megtépett fülű plüssállat van a lakásban, utóbbiakból egy egész sportszatyornyi. Nekem fontos emberektől kaptam őket, hónapokig nem botlok beléjük, de kell a tudat, hogy ott vannak a szekrény mélyén - és foglalják a drága helyet, tenné hozzá V. Máig használom a kopott kék-fehér csíkos készletet, amit a tanúmtól kaptam nászajándékba - súlyosan repedt bögre, tolltartónak még jó, fedőtlen teáskanna megbízhatatlan fogantyúval, csorba tojástartó - csupa érték a szememben. A boltban is a megroppant dobozú kaját veszem meg, mert más úgysem fogja, csak kidobják, szegényt. A Londis-ból is mindig mentegettem a szakadt zacskójú, kissé sérült termékeket, ami ment volna a szemétre, pedig egy ragasztószalaggal helyre lehetett volna hozni a hibáját. S eladni olcsóbban. A tésztának pedig olyan mindegy, hogy a doboza horpadt-e, attól belül még tészta az a tészta, és ehető.
Mondom, egészen véletlenül, más ügy kapcsán tudtuk meg, egy szintén telepi lakótól. Nem hallottam róla semmit rádióban, nem láttam semmit az újságokban. Mára telefonhívást terveztem a "tanácshoz", hogy miért nem hirdetik ezt hatásosabb módon, úgy, hogy minden, internettel esetleg nem rendelkező polgár is tudjon a dologról. Mielőtt, mondjuk, megbetegszik a gyereke. Ha, orvul megelőztek! Ma, négy nappal a fenti figyelmeztetés kiadása után az újságban is megjelent, hogy probléma van a vízzel. Szavam nem lehet, folynak a dolgok a maguk medrében, ha lassan is.
Sőt, nem csak a dolgok folynak (jaj, de poénos vagyok). Tegnap hosszú sms-t kapott V. a könyvelőnktől, aki a közeli Celbridge városka egy alacsonyan fekvő (értsd: ártér) területén bérel házat, hogy a hétvégén elárasztotta a házukat a közeli kis patak. 60 centi magasan állt a szennyvízzel kevert patakvíz a házban, az utcájukban 8 háznak annyi. Hirtelen végigfutott az agyamon, a szépen berendezett otthonos, modern nappalijuk, a ház előtt álló szép kocsik, amit utolsó látogatásunkkor láttam. A helyében valószínűleg hisztérikusan verdesném magam a földhöz, ha velem ez megesne, de sosem voltam egy erős idegzetű, önuralommal rendelkező alkat. Írtunk sms-t, ajánlottunk segítséget, de úgy tűnik, megoldják a takarítást maguk. Nekem pedig végigfutott a szemem a lakásunkon, nálunk mi van a padlóhoz közel... Őszintén és szívből remélem, hogy volt biztosításuk, bár a szeretett tárgyak elvesztését, tönkrementét nem lehet anyagiakkal pótolni. S azt az energiát sem, amit a berendezésbe fektettek.
Mondta is V., mert más is szóba került, hogy nekem ez a bajom, hogy túlságosan kötődöm ehhez a helyhez (tárgyakhoz is), míg ő mindent hátrahagyva volna képes távozni ebből az országból, ahol csak miattam és a munkája miatt él. Megbeszéltük az írekhez való hozzáállásunkat, amely erősen különböző. Valahol úgy érzem magam, mint a szerető anya, aki büszkén nevelgeti gyermekét, hogy micsoda kis zseni ez a fiúcska, milyen sokra viszi, aztán, sok-sok fura eset után rá kell döbbennie, hogy gyermeke idióta. Szeretni lehet, de a gyermek megváltozni nem fog. S alkalmanként kellemetlen helyzetbe sodorja, és esetleg, belül szégyenkezik miatta. De nem ismeri el, senkinek, hogy buta ez a gyerek. A rózsaszín felhő már eloszlott a szemem elől, de azért fáj, hogy az írek milyen bénán tudják intézni a dolgokat, lásd vízprobléma, s ezeket a kérdéseket az uram milyen maró gúnnyal tudja kommentálni. S még igaza is van.
Mintha kellene melléjük egy erős kéz, amelyik vezetgeti őket, s megmutatja, mit hogyan is kellene csinálni. Nagy lendülettel, de teljes amatőrséggel kezdenek bele dolgokba. Sőt, néha még a lendület is hiányzik. Nem is értem pl., hogy a fenébe akarnak metrót építeni, abban a városban, ahol a talajvíz magas, tele a terület föld alatti patakokkal, és egy-egy nagyobb eső taccsra vágja a csatornahálózatot.
Tényleg az van, amit írtam már egyszer, egy "elkúrt" országból egy "elb*szott" országba költöztem. (Tessék a békát lenyelni, Rumpf, s menni rétest sütni inkább az uradnak, abban több az élvezet, mint dolgok felett borongani, amin úgysem változtathatsz.)
No és persze, sokat esik, és emellé tegnap még fújt is. A piaci értekezlet alatt vadul esett az eső, szerencsére, mire jöttem haza, elcsendesedett. Éjfélkor feküdtünk le, addigra már megint rákezdett az eső, jött északról, verte hangosan a kerti üvegajtót. A gondosan elrendezett futómuskátlit ma reggel egy méterrel odébb, a földön heverve találtam meg, a virágai összeverve. Valami védettebb helyet kell neki találnom.
A tárgyakról még annyit, hogy V.-nek igaza van, nagyon tudok ragaszkodni a vackaimhoz, ahogy hívja őket. Számtalan csorba bögre, felesleges vicik vacak, megtépett fülű plüssállat van a lakásban, utóbbiakból egy egész sportszatyornyi. Nekem fontos emberektől kaptam őket, hónapokig nem botlok beléjük, de kell a tudat, hogy ott vannak a szekrény mélyén - és foglalják a drága helyet, tenné hozzá V. Máig használom a kopott kék-fehér csíkos készletet, amit a tanúmtól kaptam nászajándékba - súlyosan repedt bögre, tolltartónak még jó, fedőtlen teáskanna megbízhatatlan fogantyúval, csorba tojástartó - csupa érték a szememben. A boltban is a megroppant dobozú kaját veszem meg, mert más úgysem fogja, csak kidobják, szegényt. A Londis-ból is mindig mentegettem a szakadt zacskójú, kissé sérült termékeket, ami ment volna a szemétre, pedig egy ragasztószalaggal helyre lehetett volna hozni a hibáját. S eladni olcsóbban. A tésztának pedig olyan mindegy, hogy a doboza horpadt-e, attól belül még tészta az a tészta, és ehető.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése