Előkerültem a paplan alól

Két napig nem csináltunk mást, csak aludtunk, ettünk,olvastunk, tévéztünk, aludtunk és ettünk megint. A kissé oroszlánszagúvá vált hálószobát majd nagyon alaposan át kell szellőztetni, mert a gondosan kipusztított penészfoltok félelmetes gyorsasággal tűntek fel megint az egyik sarokban. Nem tudom, miért, de reggelente csöpögősen nedves a kerti ajtó, belülről, ugyanakkor a szellőzőket nem tudjuk éjjelre nyitva hagyni, mert megfázunk. A nappaliban még istenes a helyzet, dolgozik a párátlanító, lyuk is van a falon (szellőzőnek álcázva), de ott is penészesedik némelyik ablak kerete, sűrűn kell tisztogatni. Hiába, az ír építészet csodája.

(Apropó, az építészetről jut eszembe, közvetve, hogy az uram múltkor azt mondta, ha majd a "magunkéban" leszünk - whatever that means - lehet macskám. Colin. Ahhoz képest, hogy a múltkor még egy ilyen felvetésre a "Nem! Nem! Soha!" kiáltással válaszolt, ez nagy előrelépésnek tekinthető. Úgyhogy vénségemre - mert előbb nem látok esélyt arra, hogy a "magunkéban" lakjunk, tipikus macskás öregasszony leszek. V. mostanság néha nyitott szájjal vesz levegőt, sosem tudom eldönteni, dühében szuszog, vagy csak nagy levegőt vesz. Amikor céloztam rá, hogy ez nem normális dolog, ő válaszul rámutatott, hogy ő egy kövér disznó, és ezért néha vesz egy kis extra levegőt. "Nem akarok víg özvegy lenni" - mondtam. "De, és akkor majd helyettesíthetsz macskákkal" - felelte az uram, aki szerint én alig várom, hogy ő elpatkoljon, és én boldogan éljem a magam vígözvegyi, macskaszőrös életét az életbiztosításából. "Azok sem eszik meg a gombát, úgyhogy ugyanott lennék." -feleltem, mert azt mégsem mondhattam neki, hogy "nehogymá', hát úgy hiányoznál nekem, egyetlenem" - még elbízza magát.)

***

Ma kimozdultunk a lakásból, kibújtunk a fagyos, szabad levegőre, mint két kövérkés krumplicsíra. Ugyanúgy, mint mindenki más, mentünk shopping-olni. Elkölteni az ajándékbont, amit a Gyár adott nagylelkűen az uramnak. Tavaly toporzékolós tiltakozásom ellenére is vezetési órákat kellett belőle vennem, nem költhettem könyvekre, mint általában. Na, de most! Kis listám már készen állt , így beautóztunk a városba, s míg a parkolóban a kedvesember mosta a kocsit, mi vásároltunk. Keringtünk a polcok között, hogy teljen a kocsimosásra szánt idő, s ha már valamit nagyon nem találtunk, megkérdeztünk egy polcrakodó mázlistát (mindenki mázlista, aki könyvesboltban dolgozhat, szerintem, de erről Zsuzsa barátnőmet kellene megkérdezni, akinek könyvesboltja van, s abból próbálja fenntartani magát). V. hitetlenkedett a sok szemét láttán, mondván, ha neki boltja lenne, ilyet és ilyet nem tartana, mert szerinte egy könyvesbolt tulajdonos felelősséggel tartozik azért, hogy az olvasóinak mit árul. Szerintem pedig nem élne meg az általa tartott könyvekből.

Lemondtam pár kötetről, és hamar hozzácsaptam a listához másokat. Hezitáltam a féláron mért Simon-Schama könyv felett, de meggyőztem magam, hogy elég volt egyszer a filmsorozat, nem kell az nekünk könyvben is. A vágyott szakácskönyvet találtam meg elsőnek (S. Reynaud: Repailles, francia konyha a javából), a keresett krimik közül nem volt nekik egy sem, így, amikor kiderült, hogy a visszajáró bon-maradékot az utca másik oldalán lévő boltban is el lehet költeni, átballagtunk oda. S ott megkaptuk a hiányzó könyveket - egy izlandi krimit, és a Corvus-t, amely egy hölgy életében előforduló madarakról szól. S mivel ilyesmihez utoljára Gerald Durrell könyveiben volt részem, régóta fenem rá a fogam. Érdekes, hogy amire az egyik könyvesboltban csak a vállát rángatta az illetékes ("Há' itt kellene legyen az az egy példány, de az is lehet, hogy elveszett"), arra a másik könyvesboltban - távolság 25 méter - rá sem kellett kérdezni, mert halomban áll, szinte a bejáratnál, csak át kell esni rajta.

Átvettük a tiszta autót, s mentünk az oroszlán torkába. Vagyis bemerészkedtünk a Dundrum Shopping Center bugyraiba, mintegy kisvárosi hömpölygő embertömeg közé. Ott is a Harvey Nichols nevű boltba mentünk, aminek az eredetije Londonban található, s ahol még, érthető okokból, sosem jártam. Drága bolt, még a boom idején telepítettek ide a gazdag íreknek egyet, és csupa olyan cuccot árulnak, amire nekem, földi halandónak soha a büdös életben nem lesz szükségem. Gondoltam eddig. Néhány hete ugyanis néztünk egy tévéműsort egy fickóról, aki elhatározta, hogy a világ legjobb kakaóját fogja legyártani. A termék egy henger alakú tömbbe tömörített kakaó, ami a fickó saját kakaóültetvényéről származó kakaóból készül. A műsorban sütött egy csokoládétortát, amely felkeltette az uram érdeklődését, s amihez ebből a 100 %-os kakaóból kell alig 2 x 180 gramm. Az egyik 180 gramm magába a tortába, a másik (fél liter sűrű tejszín társaságában) a tortabevonathoz. A receptet, ha majd elkészül a mű, ideírom. Némi netes pöntyögtetés után kiderült, hogy egész Írországban csakis és kizárólag a Harvey Nichols árulja ezt a kakaót. (Aranyáron. Remélem, jó lesz az a csokitorta!) Muszáj volt bemerészkednünk hát az Ugg-csizmás, vastagon kifestett, méregdrága parfümöket szagolgató, krémeket próbálgató, Dublin4 típusú leányzók és mamáik közé. Már ez különös idegességgel töltött el, de V. hamar megtalálta a Food Market feliratú táblát, s mentünk oda fel, el a parfümfelhők közül. Nem egy etwas, ha a választékot nézzük, jobbára saját márkájú termék, de a kakaót azonnal megtaláltuk. Ellenálltam a dekorációs célokra felhasználható cukrocskáknak, elszörnyedtem a túlárazott whisky-jeik láttán (miért drágább itt 15 euróval ugyanaz a palack mezei Laphroaig?), s már mentünk is. De még - nosztalgikus okokból - magamhoz vettem egy palack gewürztramiener-t elfogadható áron (új-zélandi, naná). A kiszolgálóember mindent alaposan és teljesen feleslegesen becsomagolt sok papírba és feliratos papírzacskóba, hadd lássa mindenki, honnan is jövünk ki éppen.

Egy évig megint nem jövünk ebbe ide, hacsak nem kakaóért - úgyhogy ittunk még egy jó kávét, és ettünk hozzá egy nem jó süteményt, s ezzel le is tudtuk az éves látogatásunkat ebben a plázacsodában. Ha türelmesebb lettem volna, elmehettem volna hét közben is pénz költeni, de az a csokitorta recept és a könyvek (nyomdaszag! olvasnivaló! receptek!) nagyon bökte a csőrömet...

***

Most pedig kedvenc kajánk készül. A legfinomabb sült csirke zöldekkel. Kell hozzá egy jó 1.80 kilós biocsirke, de lehet kissé nagyobb is, (ez kettőnkre elég :-)), 4 sárgarépa, 3 vöröshagyma, sok fokhagyma, hámozatlanul, fél kiló újkrumpli, apróbb darabokra vágva.

A tepsibe beledobáljuk a meghámozott, közel egyforma darabokra vágott zöldséget, és kiskanállal rájuk kanalazunk két evőkanálnyi libazsírt. Illatos fűszerekkel dúsított tengeri só és őrölt bors kerül rájuk. A csirke végtagjait széthúzogatjuk, puha vajjal alaposan mindenhol bekenjük, még a melle bőre alatt is, és ugyanabból a fűszerkeverékből szórunk rá. Borsot is. A csirke hasüregébe egy alaposan megbökdösött citrom és egy félbe vágott vöröshagyma kerül. Ha van állványunk a tepsihez, akkor arra tesszük a csirkét, a zöldek fölé, egyik oldalára fordítva. Ha nincs V-alakú állványunk, akkor jókora alufóliagombóccal támasszuk ki a csirkét, úgy tegyük a zöldságágyra. A 190 fokra előmelegített sütőben húsz percig süssük az egyik oldalán a csirkét. Utána keverjük meg a zöldséget, és fordítsuk másik oldalára a csirkét, majd öntözzük meg a zsíros lével. Süssük újabb húsz percig. Ezután megint egy kis fürösztés következzen, zöldségrázogatással. Majd helyezzük a hátára a csirkét, és dobjuk ki az alufóliagombócot. Negyven perc sütés után nézzük meg, átsült-e már, vagyis bökjünk a combja tövéhez, és ha a kifolyó húslé színtelen, kész a kaja!

Jelenleg vékonyka zöldbab, és héjas cukorborsó párolódik hozzá. Mindjárt eszünk. Utána pedig a francia szakácskönyvet fogom lapozgatni, némi új-zélandi bor kíséretében. Maga lesz a mennyország!

Mindenkinek ilyen karácsonyi diétát kívánok!