"Kicsit bícs"

Ma reggel megörvendeztetett az uram azzal, hogy jelentette nekem, hogy mail-t kaptam Mr. Murphy-től. Nagyszerű. Remélhetőleg sikerül találkoznunk a sűrű hosszú hétvégén. Két hetem van a felkészülésre.

***

A tegnap esti színház, The cripple of Inishmaan egészen jó volt. Mindjárt megérkezésünk után sikerült végigtaposnom tucatnyi békésen üldögélő ember lábán, táskáján (szűk volt a hely, ugye), hogy odavergődhessek a 13. sz. székhez, ami nekem jutott. Trish már ott ült a helyén, mint utólag kiderült, figyelmeztető sms-t küldött nekem, wc-n kuporgónak, hogy középen van egy folyosó, ott gond nélkül eljutok a székemig. Az sms-t nem hallottam meg, a folyosót pedig nem láttam meg a félhomályban, hanem udvariasan megkértem a sorban ülőket, az egyes széktől a tizenkettesig, hogy engedjenek a helyemre... A 6-os szék magasában rájöttem, hogy jé, ott van rés, sűrűn kértem elnézést, és az első felvonást égő arccal, pulcsimmal minél jobban eltakart arccal ültem végig... Mentségemre, nem ültem még sosem ennek a színháznak a földszintjén, és teljesen elképzelhetőnek tartottam, hogy a középső ülésekhez át kell szuszakolnom magam a többieken keresztül. Ilyen büntetés jár a kezdés előtti utolsó percekben elvégzett pisilés miatt.

Nos, a darab kellemesen szórakoztató volt, sokat nevettünk, de még mindig az elkövetője, Martin McDonagh első darabját tartom a legjobbnak (The beauty queen of Leenane). Ez a darab az 1930-as években játszódik, a távoli Aran-szigetekre filmesek érkeznek, amerikaiak, és a szomszédos sziget fiataljai, beleértve a mozgássérült, kissé együgyű főszereplőt is, áteveznek a szigetre, hogy megnézzék maguknak a filmezést, és talán még szerephez is jussanak. Aztán innen kezdve bonyolódnak a dolgok, néhány fura csavarral, a komédia itt-ott átcsap drámába, a dráma komédiába, de azért tetszett. Még egyszer valószínűleg nem ülnék be rá, míg a Beauty Queen-t akárhányszor megnézném, ha Anna Manahan, az itteni Gobbi Hilda játssza benne a főszerepet.

Csütörtök este pedig Cat on a hot tin roof-ot néztük meg (Macska a forró bádogtetőn). No, ez még érdekesebb volt, mert az amerikai Délen játszódó darabot a mai Írországba ültették át, itt-ott a szövegben emiatt változtatni kellett, pl. a memphis-i kórházból ennis-i kórház lett, ami nem vette ki jól magát, hiszen az említett kórházban több félrediagnosztizált mellrákos beteg miatt jókora botrány tört ki nemrég. Először, amikor meghallottam a szereplők hangsúlyozottan erős ír akcentusát, hirtelen nem értettem, hogy most akkor... hogyan is van? Ez az a darab, ugye? Amit réges régen Paul Newman-nel és Elizabeth Taylor-ral láttam gyerekként a tévében? Nem volt rossz, de nem ez volt a fesztivál fénypontja. Ahhoz mindenesetre kedvet csináltak, hogy az eredetit elolvassam.

Apropó, olvastam az újságban, hogy a The Year of Magical Thinking egyik előadásán Vanessa Redgrave spontán beleszőtte a szövegébe, hogy zavaró a mobiltelefonok pittyegése - ugyanis némelyik baromnak nem volt annyi esze, hogy lekapcsolja a mobilját, hiába volt a figyelmeztetés előadás előtt. Nem csinált botrányt, hanem beleszőtte a monológba - értettek vajon belőle a t. mobiltulajdonosok??? Micsoda lelkierő kellhetett hozzá, én leüvöltöttem volna a fejüket. Egy ír színész (Don Wycherly, áldja meg az ég) már megtette, hogy kilépett a színpad szélére, félbehagyva a játékot, és megkérte a nézőtéren csevegő hölgyet, hogy ugyan, fejezze be már a beszélgetést. A Gatz első felvonása alatt is lehetett hallani valami halk, folyamatos csipogást - szünetben meg is kértek minket rá, hogy nézzük meg, biztos kikapcsoltunk-e minden mobilt, beeper-t, és elektronikus vackot, amely zavarhatja az előadást.

***

Ma pedig kirándultunk, mégpedig a napos délkeletre, Wexford megyébe. Culleton's Gap volt az úticél, egy kellemes, dűnés beach, egy madárrezervátum közelében, Wexford városától nem messze, ahol - a Seal Sanctuary-tól (fókamenhelytől) kapott sms szerint - Wally-t, a bébiként talált, azóta felerősített, nagyra nőtt fókagyereket engedik szabadon. Egyszer, évekkel ezelőtt már voltunk egy ilyen fóka szabadoneresztésen, mégpedig itt Dublinban, Bull Island-en. Nagyjából tudtam, mire számíthatunk. Út közben elmeséltem V.-nek, hogy kik azok a tekintetesék és miről híres ez a tengerpart. A tekintetesék a külföldre (kényszerből vagy önszántukból) költöző magyarok, akik szerint "Magyarországon kívül nincs élet, s ha van is, az nem olyan", s így is állnak hozzá új lakóhelyük népéhez, azok szokásaihoz. Azt hiszem, ezt már emlegettem valahol. Megnyilvánulásaiktól síkideget és gyomorégést szoktam kapni, mert bár tudom, hogy egészségre káros, mégis meghallgatom-elolvasom őket. Úgy kell nekem. Csodálkozott is az uram, minek vesztegetem ilyesmivel az időmet. De mint tudjuk, ő okos ember, nem olyan tyúkagy, mint én, akinek még számít a mások véleménye.

A tengerpart pedig arról nevezetes, hogy 11 km hosszú és homokos, dűnéi között sok madárral, itt van az egyik legjelentősebb madárrezervátum az országban, szép sétaúttal, valamint egyik részén (Curracloe beach) vették fel a Saving Private Ryan első 20 percét, azt a borzalmas partraszállásos jelenetet, amit csak hellyel-közzel sikerült az ujjaim fedezékéből végignéznem. Nem sok film van, ahol félrenézek, de ez azok között volt. Amikor leértünk az egyre keskenyebb utakra, hülyéskedtem is V.-nek, hogy na, vajon itt autóztatták-e reggel forgatásra Tom Hanks-t, vagy inkább helikopterrel vitték, nehogy az autózás megviselje? Azért titkon remélem, hogy Tom Hanks nem olyanfajta, aki felháborodna, ha kátyúkkal ékesített, fuksziabokros út mentén kellene melóba mennie minden reggel. Főleg egy ilyen szép beach-re.

Gorey-tól már a hátsó, apró falvakkal tűzdelt, lakókocsis üdülőparkokkal tarkított út mentén autóztunk le a színhelyhez. Ott cipőcsere, távcső ki a csomagtartóból, menjünk Wally-t nézni. A tengerparton, a dűnék mögött már gyűlt a nép. Félretettem a szégyenlősségemet, és én is odatolakodtam egy fotó erejéig.

A még dobozolt Wally

Műanyag láncot nyomtak a kezünkbe, félkörívben vettük körül Wally ládáját. Így nagyon ügyesen, mindenki kapott szerepet a szabadon eresztésben, ugyanakkor kordában is tartották a népet. Rengeteg gyerek volt. A helyi újságok fotósai kivonultak, gyermekes anyukák le is rohanták őket, hogy kaphatnának-e másolatot a képről, amire véletlenül a kis Aoife vagy Kieran is rá került. Így a fotósok az első néhány percet a tömeg fotózásával kezdték. Az üzlet az üzlet, kérem. Majd jó hangosan visszaszámoltunk, és a két helyi - apa és fia - akik nyáron megtalálták a kicsike, sovány és anyátlan Wally-t a dűnéknél - óvatosan kifordították a homokra a mára már pufók, barna foltos, 45 kilós hurkává nőtt bébit.

A törülköző a tereléshez kell

Wally ráérősen szimatolgatta homokot, mindenki vadul fényképezte. Én is. Egy véletlenül odatévedt kutya berohant a kör közepére, a fóka felé szimatolt, miközben az eseményt levezénylő bácsi higgadtan kérdezte, kié az eb, nincs tulaj, akkor fogja meg valaki. Kutya balra el, Wally pedig megindult - felénk, a tömeg felé. Törülközőkkel terelték a víz felé, közben többször hosszú bajszú arcába vakuztak a helyi paparazzik, míg végül - tapsvihar! Wally végre a vízben. Vagyis majdnem.

Volt, aki gumicsizmában érkezett, felkészülten, ők belelábaltak a vízbe, hogy még tovább követhessék a lassan araszoló fóka útját. Én is eláztam nagy buzgalmamban, hogy a kisfókáról csinálhassak egy utolsó képet. A képen sajnos csak az egyik fókamenhelyes hátsóját sikerült megörökítenem, mert előttem váratlanul szorosra zárul a szülői hátak sora, lehajoltam, de mindhiába. Két lábszár között még utoljára megpillantottam a fókát, aztán szépen visszagyalogoltam a dűne aljához, ahol V. várt rám türelmesen. Távcsővel akarta nyomon követni az eseményeket, de kitakarták az emberek a fejükkel a fókát. A tömeget nehezen viseli, főleg ha kiskorúakból áll, és bármilyen, közös számolást és tapsvihart igénylő megmozdulásban csak vonakodva vesz részt.

(Az uram most rally-t néz, és meséli, hogy Colin McRae emlékére 30 mérföld hosszú Subaru-konvoj állt össze, jótékonysági megmozdulás keretében...)

Még egy utolsó kép a kitartó tömegről

Itthon aztán egy szürkebegy fogadott, aki az üres etetőt nézegette tanácstalanul. Megtöltöttem az etetőt, első a jószág, mi csak utána eszünk. Csináltam egy rendkívül jól sikerült marhahúsos stir-fry-t. Most már csak a vasárnapi újság olvasgatása van hátra, és ha minden igaz, utolsót alszunk egy hajtós hét előtt.

Remélem, Wexford-ban azóta Wally is eltalált már ahhoz a fókakolóniához, ahonnan származik.