Kedves Emese és Laci!

Már éppen akartam mondani, hogy mostanság csendes napokat élünk, mire csörrent a telefon, s lehet, hogy lesz megint egy jókora megrendelés. Ráadásul az egyszerűbb fajtából, csont formájú sütiket kell - ha kell -, készíteni, egy kutyaeledel bemutatójára. Remélem, tényleg megrendelik, jól jön minden extra megrendelés!

Ma csodás őszi napunk van, ugyanilyen szép volt vasárnap is, amikor elmentünk a World Food Festival-ra, a Marlay Park-ba. Jó alaposan körbeautóztatták velünk a parkot, a hátsó parkoló volt megnyitva a látogatók számára. De így legalább végigautózhattunk egy csodás úton, azt hiszem, Whitechurch road volt a neve, egyik oldalon a park fala, a keskeny kanyargós út túloldalán szép kis házak, amiknek láttán enyhe vágyakozás indult meg bennem. Bármennyire is az élet megrontója, azért szeretek saját házról ábrándozni. Szeretem Dublinnak ezeket az eldugott részeit, ahol hangulatos zugokat láthat az ember, ha kimozdul a megszokott környékről. Emlékszem, milyen szép utakat-helyeket láttunk, amikor bodzabokrokat kerestünk annak idején mellékutak, félreeső telkek közelében...

Átsétáltunk a sátrakhoz a parkon, illetve átsiettünk - Trish tempója nekem még túl gyors, rendszeresen lemaradtam. Korán mentünk, nyitásra, hogy ne kelljen a tömegben tülekedni. Így volt olyan kiállító, aki még csak akkor pakolt ki. Megcsodáltuk az akkor még érintetlen disznókat a nyárson - 12-kor kezdték csak osztani a kaját azoknak, akik befizettek egy adagra.

Legjobban a német pereces tetszett, ahol puha, finom, friss pereceket lehetett kapni - ketten osztoztunk egy perecen V.-vel. Teát vettem még, fekete chai teát, aztán elkeveredtünk a zöldséges felé, aki ugyanaz a wicklow-i ember, aki szombatonként itt Bray-ben is árul. (Ha még árul, ugyan, mert mostanság mintha egyre kevesebb árus lenne a piacon. Ami nagyon rossz helyen van, nem csoda, ha alig megy oda valaki vásárolni: parkolni bajos, az útról alig venni észre, hogy jé, ott valakik valamiket árulnak. Mintha szándékosan akarnák tönkretenni.)

Nem minden volt ír eredetű, hogyan is lehetett volna az, de nekem így is tetszett a sok egymás mellé pakolt doboz, tele finomságokkal: zöldséggel, gyümölccsel, hatalmas fokhagymákkal, amik megtorpanásra kényszerítették az olyan megrögzött fokhagyma imádót, mint én. Találtam aprószemű francia szőlőt, aminek íze és illata régi szüreteket idézett. (Hihetetlen, hogy most milyen elérzékenyülve gondol vissza az ember az akkor utált, kötelező iskolai kivonulásokra, amikor pl. a határsávba vittek minket szüretelni, és szúrós szemű civilruhás őr nézte végig az igazolványainkat. Megszámoltak minket, jövet-menet, hátha elkalandozik valamelyik gimnazista a határ felé, véletlenül, vagy szándékosan. Ó, gyerekkorom...!)

Szelídgesztenyét is láttam, vettem is belőle egy kisebb zacskónyit. Majd a hétvégén sütöm meg. Trish még sosem evett ilyet, nem tudja, milyen az, ülni, ölünkben a konyharuhába gyűjtött meleg gesztenyékkel, fejtegetni a héját, bosszankodni, ha nem jön le egészben... Gyerekkorom emléke ez is.

Még abba a belső udvarba is elvetődtünk, ahol a kézművesek árulják a holmijaikat hétvégenként. Egy férfi csodás borostyán ékszereket állított ki, a túlnyomórészt giccsköbök között kész felüdülés volt szép ékszereket látni. Trish el is rakta a névjegyét. Láttam egy pultot, ahol szappanokat árultak, máshol ablakra ragasztható, öntapadós puha zselés formákat - biztosan fel lehet vele dobni a gyerekszoba hangulatát. Maradtam volna még, mert szeretek lófrálni, bámészkodni, szaglászódni, de úgy tűnt, V. menne már, ő mindig céltudatosan jár körbe, én kóborolok, azt hiszem, minden házasságra jellemző ez, a vásárlási módszereinknél is megtalálható. Így nem kóstoltam meg semmilyen egzotikus ételt, és nyárson sült disznót sem, hiszen még bőven 12 előtt voltunk. Lehet, hogy a tömeget sikerült elkerülnünk, de nem volt jó ötlet ilyen korán menni, amikor az ember gyomra még jól emlékszik a reggelire, s nem akarja azt megtölteni valami jelentősebb adaggal.

***
A szombati színházról (A Year of Magical Thinking) azon túl, hogy ijesztő volt, nincs mit írnom. Persze, nagyon megható volt, és megrendítő, de inkább az a gyomorszorító érzés maradt meg bennem, ami akkor fogott el, amikor a színésznő kilépett a színpad szélére, a szemünkbe nézett, és közölte: "...And it will happen to you." Igen, azért jöttem, hogy megrendítsenek, meghassanak, lehessen szipogni a nézőtér sötétjében, de kérem, kérem, ne emlékeztessen rá, hogy it will happen to me... Hadd reméljem, hogy ez még odébb van. Hadd reméljem, naivan, hogy elkerülhető.

Elemzést nem tudok adni róla, nem vagyok kritikus, aki buzgón jegyzetel a palmtopján a darabról a sötétben. Aki ilyesmire kiváncsi, annak itt ez a link: http://theater2.nytimes.com/2007/03/30/theater/reviews/30magi.html Volt néhány mozdulat, néhány pillanat, ami örökre megragadt bennem, már ezért, hogy ezeket a mozdulatokat láthattam, megérte elmenni. Micsoda alakítás!