2011. március 14.

Életjel

Egy kicsit beszűkülök, teljesen elmaradtam blogilag, nemcsak írásban, hanem olvasásban. Van blog, amit hetek óta nem néztem már! Nem beszélve a megválaszolandó emailekről...

Az élet nem áll meg, a múlt héten pl. leánybúcsúra csináltam sütiket:


Tegnap még úgy tűnt, hogy nagyon elfoglalt leszek ezen a héten is, de aztán mindenféle telefonok és emailek után kiderült, hogy szépen helyére kerül minden, ráérősen meg tudom csinálni a dolgaimat, mert egyes privát megrendelések nem akkorra, hanem
akkorra kellenek, így lesz időm levegőt is venni. S porszívózni, például. S csicsázni Szt. Patrik-napi sütiket. Nemrég felfedeztem, hogy az új ruhakiszúró fejjel lefelé fordítva, ujjaitól megfosztva éppen úgy néz ki, mint egy pintes pohár. Így az idén tudok csinálni Guinness-es sütiket (fekete vagy zöld sörrel :-))


A múlt héten egyszer sikerült félórával előbb eljönnöm az Üzemből, sőt, még egy kávéra is sikerült összefutnom a LUAS-megállómhoz közel egy régi kollégával/ismerőssel. Eredmény! További eredmény, hogy sikerült nagy lélegzetet véve beszélnem főnökömmel, s megkérnem, hogy a befutó rendeléseket valahogy tisztább és követhetőbb módon jegyezze. Elnézést kért.

A hét eseményekben elég dús volt. A Pancake Tuesday-kor még én is csináltam pár palacsintát a korán betérő vendégeknek, mielőtt Jasper megérkezett volna, az ő munkaideje ugyanis fél 12-kor kezdődik. A böjtöt jelezte, hogy hét közepén alig fogyott tortaszelet az Üzemben, de aztán péntekre megint rohanós lett a sütés. David, a tojásszállító ember mesélte, hogy böjtre feladta a sütiket, a burgonyaszirmot és a cukorkákat. Majd hozzátette, hogy azért esténként engedélyez magának
egy darab sütit, hiszen "egész nap jó voltam, és betartottam a böjtöt, nem?" Hm....

A Japánt megrázó földrengés és a tsunami nem kevés izgalmat okozott, van ott egy-két ismerős, aki - szerencsére - jól van, de azért azóta sem szűnik az aggodalom. Borzasztó, borzasztó, borzasztó. A Gyár már adakozott, sőt, az itteni Vöröskereszttől is kaptam levelet.

***

Péntek reggel pedig - miután szokás szerint pát intettem az uramnak az Üzem ajtajából -, felfedeztem, hogy az éjjel betörtek oda. A nem csipogó riasztó, és a piros figyelmeztető fényecske a konzolon még csak nem is tűnt fel, annyira a rutin szerint haladok reggel, mint egy gép: újság felvesz az ajtó elől, ajtó kinyit, elvileg szólna a bip-bip-bííp, kód beüt, öltöző kulcs levétele a rejtekhelyéről, aztán a hall ajtaját betaszítjuk a vállunkkal, és - no igen, itt akadtam meg a rutinnal: az öltöző/személyzeti WC ajtaja betaszítva, a zár kitépve a helyéből, minden a földön, s a halom tetején a pénztárgép tálcája áll üresen - csak a filléreket hagyták benne... Kicsit néztem, hogy most mi is van, először azt hittem, a fenti polcokról leesett, karácsonyi dekorációval tömött doboz okozta a kárt (volt már rá példa), de aztán láttam, hogy a tálcát borító fólia fecnikre van tépve, és nem hevernek sehol a bankók... no és az összevissza karistolt ajtó, és a földön darabokra törve heverő ajtózár látványa is eléggé egyértelmű volt, csak meg kellett várnom, míg az agyam értelmezi a látványt.

Basszus.

Gyors körbenézés, az öltözőn kívül semmi nyoma a betörésnek. Minden a helyén, még a kollégák számos ipodja is ott hevert a pultomon, érintetlenül. A drága borok közül egy sem hiányzott. Telefon a főnöknek, szerencsére már ébren volt. Betörtek? De hogyan? A riasztónak kellett volna küldenie a telefonjára egy figyelmeztetést, nem csörgött egész éjjel, hát hogyan? Nézzem meg a másik ajtót, nyitva van? Ó, nyitva van, sőt, figyelmesebben megnézve láttam, hogy itt-ott meg is van repedve az ajtókeret. Nézzem meg a trükkösen eldugott széfet - ép? Érintetlen. Akkor OK, phű, de máris jön.

S onnan kezdve meglepően simán folytak a dolgok. Megérkezése után megjelent két gardai, civil ruhásak, körbenéztek, meghallgatták a részleteket. Utána megjöttek a helyszínelők, poroltak egy kicsit, de már eleve legyintettek arra az eshetőségre, hogy elkapnak bárkit is. Az illető nem volt kezdő, nem belőtt kokós volt, aki találomra jött. Kesztyűt viselt, benyomta-feszítette a gyengébbik ajtót (kettő van), mire a riasztó elindult volna, kitépte a telefonzsinórt a központi egyságből, és a riasztó csengőjét is. (Valami ilyesmit magyarázott később a szerelő.) Tehát tudta, mi hol van. Mit kell működésképtelenné tenni. Utána ráérősen késsel elfarigcsált az egyetlen zárt ajtón, amit talált. Majd berúgta, kiszakadt a zár. Majd megivott egy gyömbérsört. Ezekre mind később jöttünk rá, miután főnököm felhívta az előző este záró Anizt és Paco-t. Innen tudtuk, hogy a pultomon hagyott üres gyömbérsörös üvegből nem ők ittak. A záron használt kést később találtuk meg a pultom és a fal közé csúsztatva. Letört a hegye, és a pengéből hiányzott egy jókora darab.

Telefonok, jött a biztosító embere, jött a telefontársaságé, jött a riasztóé. Mire főnököm munkaideje véget ért, már volt új zár az ajtón, voltak új kulcsok, működött és újra volt kódolva a riasztó. Meglepő ez ebben az országban, ahol az elodázás inkább a szokásos. A rendőrség azt javasolta főnökömnek, inkább hagyja a nyitáshoz szükséges pénzt a gépben, mert akkor csak azt viszik el, s nem kell más kártól tartani...

Csodás.

Amíg meg nem jöttek a helyszínelők, nem volt aprópénz, mert főnököm nem tudom elmenni a bankba, így mindenki hozomra evett-ivott, és rémtörténetekkel szórakoztatta kissé magába omlott főnökömet, aki a pénztárgép tálcájában hagyta (részben) az előző napi bevételt, s ezért eléggé dühös volt magára. Közel voltam hozzá, hogy vigasztalóan megsimogassam a vállát, de ebből csak egy kurta érintés lett, mert azért annyira nem vagyunk közeli kapcsolatban. A kollégák közül mindenki mással sűrűn érintjük meg egymást, nem ritka a vigasztaló ölelés, vagy vállveregetés, de vele érezhetően csak főnök-beosztotti a kapcsolatom. Beszélgetünk, viccelődünk, de semmi több.

***

A hét nagy feladata egy spanyol parasztház gingerbread-be öntése. Ray-jel online találkoztam pár hónapja, egy fórumon, ahol olívaolajakról volt szó. Neki van egy olajfákkal teli farmja Spanyolországban, s most próbálja az olaját itt is értékesíteni. Ajánlottam neki pár boltot, ellátót, s később találkoztunk, és vettem tőle egy palackkal. Nagyon finom olaj! Közben megnézte a weboldalamat, s onnan támadt az ötlete, hogy felesége születésnapjára megcsináltassa velem a farmházukat gingerbread-ből.

A ház viszonylag egyszerű alaprajzú, majd a dekorálása lesz érdekes. Azt már kitaláltam, hogy búzadarából lesz az udvar sárga homokja... Sütöttem egy "olajfát" is... A tető cserepein még gondolkozom, alighanem szürke sugarpaste-ből fog készülni a barát-apáca cserépsor. Sárga spalettás, mélyen ülő ablakok, fehérre meszelt fal... Végre valami formabontó feladat.

***

A sál hibás részét alig egy óra alatt visszabontottam, de most nem fogok vele babrálni, összekötöm a két részt, ahogy egykor az észtek is csinálták. Meglátszik, hát meglátszik. Aztán ha időm lesz, blokkolom, majd átadom Aniznak, hogy csináljon vele pár divatfotót.

***

Szerdán lakógyűlésen vettünk részt. Eredetileg azt hittem, rövid kis összejövetel lesz egy esetleg kialakítandó közös virágos/veteményeskert kapcsán, de végül két órán keresztül ültünk ott, 3 (!) másik lakóval együtt. Nem erre számítottam - azt hittem, csak a kertről lesz szó, erre a fejünkhöz vágtak mindenféle jogi szöveget a telep remélhetőleg szeptemberben bekövetkező átadásával kapcsolatban. Akkor talán a magunk urai leszünk, hogy úgy mondjam. Mint kiderült, más birtokolja a földet, amin a telep áll, mások felelősek (az építő, elvileg) az épületekért, s valahol a lista alján jövünk mi, mint bérlők. Szavunk semmi, legfeljebb nyafoghatunk. Őszinte leszek, untam. Ha kell, szívesen ások, turkálok a sárban, vagy söprök havat, de jogi izékkel nem tudok mit kezdeni, az én agyam ehhez kevés.

Egyelőre egy lelkes hölgyről tudok, aki már jövő héten ültetni akar (reggelenként még fagy...), de érzésem szerint az is eredmény lesz, ha a kertecske tervezett helyén valamennyire fel tudjuk kapirgálni a föld felső pár centijét... Kertészkedés, ahogy azt Móricka (=városlakó) elképzeli. Willie-t kifaggattam a piacon, jól megmosolyogta a terveinket. Azt már tudom, hogy magokat vetni, hajtatni most is lehet, ha van napos ablakpárkány a lakásban, de kiültetésre gondolni sem szabad, legalább egy hónapig. Műveljük csak addig a földet!

Nina, Üzembeli kollégám felajánlotta, hogy lejön hozzánk, s tart kiselőadást a biokertészkedésről, esetleg ad tanácsot, mit ültessünk. Nemrég elvégzett egy tanfolyamot, s igencsak szeretné tovább adni a tudását...

Ami az én kertemet illeti, a nárciszok és a fürtös gyöngyikék túlélték Maska áldásosnak nem nevezhető tevékenységét, és bimbósodnak, virágoznak. A tree fern eléggé megviselt, de maradt zöld levele. Sőt, az Erdélyből kapott vad fokhagyma is buzgón hozza az új leveleit, nem pusztult el, ahogy hittem.

***

Itt van egy cikk, ami talán segít megérteni a kívülállóknak, hogyan jutott az ország ekkora bajba. Az uram szerint a vége kicsit össze van csapva, de azért elolvasásra ajánlom szeretettel.

2011. március 7.

"Rügymozdító március"

No.

Sűrű hét volt, dolgoztam sokat, volt megrendelés is, hurrá - kell a pénz, Focis "frissítése" és a "shopping spree" némileg lemerítette a kereteket. (Apropó, ma vissza kellett vinni a kocsit a slendriánságuk miatt - oda se megyünk többet szervizbe. Bray, Fitzpatrick's Motors, kerülendő.)

De a munkás hét végéjén már szívtam a fogam, mert bár megfogadtam, hogy nem nyafizok ebben a munkanélküliségtől terhes időben, de azért megjegyezném, hogy főnököm szervezési képessége és a többiekre való odafigyelése hagy némi kívánnivalót. Ennek köszönhetően ugyanis megint 11 órásra sikeredett a pénteki munkanapom. Azt már tudom, hogy a mélypontom úgy délután 3-4 óra, amikor rájövök, hogy bár nagyon szeretnék, de nem fogok tudni hazamenni időben. Az után már megint megy a meló, főleg, ha finom ebédet rak elém Jasper. Délután még ad egy kis löketet az Aniz által elkészített dögös kávé, s akkor már - letudva a kötelezőket -, önként maradok bent még egy kicsit, hogy az új szakácsnak elmagyarázzam a brownie-sütés rejtelmeit. S olyan adrenalin túltengésem van meló végeztével (vagy ez a jól végzett munka öröme?), hogy szinte pattogok a villamoson hazafelé.

De ha ez így megy tovább, beszélni fogok a főnökömmel, mert nem akarom, hogy megszokottá váljon a sok túlóra, vagy az, hogy csak úgy odafirkál valamit a rendeléskönyvbe, két másik megrendelés
közé, s azt nekem észre kellene venni, anélkül, hogy ő szólna. S aztán maradni kell, s megsütni még azt is.

Sebaj. Túléltem a hetet. Megemésztettem a hanyagságát. Olyannyira, hogy holnap, önként és magamtól viszek be két palacsintasütőt, hogy a Pancake Tuesday (Shrove Tuesday) alkalmából várhatóan megugró számú megrendeléseket gyorsan meg lehessen sütni.

***

A csipkesál majdnem kész. A végére varrandó szegélyt egy ún. Kitchener-öltéssel kellett volna odailleszteni a sálhoz, de ennek elkészítésével csúfosan megbuktam. Azt hiszem, úgy a tizedik öltés után gondoltam úgy, kis türelmetlen, hogy minek ide ez a finomkodás, jó lesz egy ennél egyszerűbb öltés is, á la Moni. Nem lett jó. Csúnya. Úgyhogy hamarosan megint nekiugrom, némi bontogatás, szemek újra felszedése után. Annyi biztos, hogy a csipkekötéshez, amikor a szemeket ilyen trükközéssel le kell csúsztatni a tűről, majd dolgozni tovább a többin, akkor a fa- ,vagy bambusz tű az ajánlott. A fémről túl gyorsan lecsúsznak a szemek, s aztán keresgélhetünk.

***

A hétvégén volt egy mélypontom, amikor az országgal kapcsolatos hírek megviselték az érzékeny lelkemet, s enyhe pánik fogott el. Olyan "jaj-mi-is-lesz-itt?" - tartósan nyomó érzés gyomortájékon. A hozzá nem értő, kissé tudatlan emberek félelemérzete, az olyanoké, akiknek nincs türelmük utána olvasni a témának, csak hallgatják a híreket, s pánikolnak. Lelki szemeimmel már láttam, hogy a Gyár és tsai középső ujjukat lengetve kivonulnak az országból, az esetleg megemelt társasági adó miatt. S hogy ez majd hogyan érinthet minket. Stb., stb.

A rosszkedv érzésbe belejátszott a péntek reggeli kis balesetem, amikor is kinyitottam a szekrényt, amiből kiugrott egy oda beszorított kis műanyag palack, s pattogva elugrált a konyha ajtaja felé. Lehajoltam érte, s amikor fel akartam egyenesedni, jó alaposan bevertem a fejem a kilincs élesebbik végébe. Nagyon fájt. A szekrény egy lépésnyire van a tartósan nyitva lévő ajtótól... Ekkora a konyha... S a konyha mérete mind jobban idegesít és zavar. Főleg akkor, amikor a percre kiszámított reggelemet ilyen apróságok teszik tönkre. V. szerint amúgy is hadilábon állok az élettelen tárgyakkal, amelyek mindig támadólag lépnek fel, ha a közelükbe kerülök. Ezért is vagyok tele kis kék-zöld foltokkal. Mindenhol. Hol a mosogatógép kinyitva hagyott ajtajának sarka jön belém szándékosan az Üzemben, hol az ágy lába akad be alattomosan a lábujjamba (kicsi a lakás, én mondtam!), hol a reszelőbe, vagy a folpack-vágóba könyöklök bele... s még sorolhatnám. S ott vannak még a kis vágások, a szétkapart sebek és a pattanások - kész térkép vagyok már.

***

S tudom, hogy kellene valami összefoglalót írnom az útról, de még nem volt rá időm/türelmem. Az biztos, az amerikaiak nem öltöznek olyan elegánsan, mint a baszkok/spanyolok, de nagy magabiztossággal viselik a hatalmas testüket (sok a kövér). Nem olyan megnyerően lazák, és osztályoktól mentesek, mint az új-zélandiak. Ezerféle az akcentusuk, s - legalábbis Seattle-ben - mindenki bevándorlónak néz ki. Bár beszédesek és érdeklődők, a csevegés nem folyik olyan szellemesen és folyékonyan, mint az íreknél, s hamar be is ragad. Az adagok óriásiak, hamar elhíznék ott, amilyen akaratgyenge emberke vagyok. Nincsenek az út mentét, városképet elcsúfító hatalmas hirdetőtáblák, s szemetet sem láttam.

Barátaink most sokkal sűrűbben járnak a fejemben, mint máskor. Úgy értem, hogy jó volna a mindennapjaik aktívabb részese lenni - meg lehetne ezt oldani odaköltözés nélkül? Amerika most sem a szívem vágya, de jó volna megint palacsintázni velük, akikkel együtt kezdtük Dublinban ... még gyermek felvigyázást is vállalnék :-)

Nincs mese, sűrűbben kell arrafelé utazni :-)

***

Amúgy pedig reggelente még fagy. Fura is, hogy elinduláskor a jeget kapirgálom a szélvédőről, öt perccel később pedig a közeli főút melletti sövény fái fehérbe, virágba borultan köszöntenek (valami vadringlók, vagy micsodák), s a melegebb, naposabb foltokon virágoznak a nárciszok az N11-es mentén, főleg Cornelscourt körül. A cinkék igen aktívak, zajosak, valamiért az egyik fácskánk virágait csipegetik (megnéztem, nincs rajtuk tetü, ahhoz még hideg van, s igen, teljes erőbedobással virágzik). Az etetőben érintetlenül megpenészedett a madáreleség, amit a földre kiszórtam, abból a szarkák kiválogatták (!) a diót, a többit a meztelencsigák hada csócsálja fel.

Délre aztán mindig napos, langyos lesz az idő, a levegő már nem csíp a hidegtől, hanem üdítően friss. Egyre később sötétedik, így még vacsora előtt, a naplemente utáni félhomályban lehet hallgatni a rigókat, amint még egy utolsót koncerteznek, mielőtt ágybabújnak.

Tavaszodik.

2011. február 27.

Hazaértünk...

... de még minden kicsit zavaros. Mármint az érzések. (A testünket lassacskán szoktatjuk vissza az ír órához, lassan és puhány módra: hiába próbáltunk erősek lenni, délután úgy elaludtunk pár órára, hogy na. S most aludni kellene már, de még korántsem vagyok álmos. Nehéz lesz a kelés kedden!)

Le voltunk nyűgözve barátaink szeretetteljes fogadtatásától, életstílusaik, irigylésre méltó házaik láttán - igen, bevallom, irigykedtem. Jó volt látni, hogy révbe értek, megállapodtak. Egyikük kamrája akkora, mint a konyhám. (Félreértés ne essék, dolgoznak is érte keményen, nem adják ott sem ingyért a jót, de az ár-érték arány az írekéhez képest valahogy elfogadhatóbban alakul.) Amerikában tényleg minden nagyobb, főleg a kajaadagok, a választék néha pánikba ejtett, s egyszerűen nem éreztem jól magam a boltban. S lehet hasonlítgatni, hogy
itt minden mennyivel drágább, szervezettlenebb, szemetesebb, stb., mint ott, de azért megörültem nagyon, amikor megláttam az ír partokat a gépről - s az örömre nemcsak a zsibbadtra ült fenekem késztetett.

Odakint hidegrekordok dőltek meg, míg ott voltunk, sokat esett a hó, egyik reggelre látványosan behavazott hegyek fogadtak minket. Ha rájövök, hogyan lehet letölteni a fotókat az új fényképezőgépemről (JUHÉ!), majd rakok fel. Úgy 15-20 év kihagyás után megint szánkóztam, hintáztam. Sütidekorálást tanítottam apróságoknak, megpróbáltam visszafogni magam kiszúróilag, s tényleg csak olyasmiket venni, amiket fel tudok használni. Gond nélkül átestünk vizsgálatokon, bár az ingerküszöböt magasabbra kellett emelnem, amikor átvilágítottak azzal a bizonyos "majdnemmindentmutat" röntgenttel Chicago-ban, és tetejébe még alaposan végig is tapogattak. A végén már rutinosan ment a cipőlevétel, nadrágszíjkihúzás, és a mosolytalan hivatalnokokra való mosolygás. Szerintem az emberbaráti arcom miatt szúrtak ki, míg V. szakállasan, sötét szemüveggel senkinek nem volt gyanús :-) Még a nadrágzsebbe csúsztatott C-vitaminport is megcsipogta a gép, a fóliaborítás miatt...


Ami kissé megállította bennem az ütőt - a látványosan nagy autók és a néhol ijesztően lepukkant vidéki házak láttán -, az az volt, amikor mellettünk egy igen fiatalnak tűnő katona csekkelt be, két apró gyereke kísérte ki a feleségével együtt. Vagy amikor a bevetésre utazó katonáknak külön sáv volt a csomagellenőrzéshez... Kicsit ijesztő, amikor a hírek lelépnek a tévéképenyőről. Szokatlan volt nekem a hősökre emlékeztető zászlós emlékmű a reptéren, a külföldön szolgálóknak adományokat gyűjtő veteránok a kis boltban.... s zászlók, zászlók mindenütt.


De félre a búval, nagyon jó volt ott lenni a régi írországi branccsal, beszélgetni, sörözni, pletyizni... újra hot port-ozni Zitával, látni, mennyire megtelepedtek ott, mennyire bejáratott módon, zökkenőmentes síneken halad az életük. A gyermekek nőnek, van, akivel most találkoztam először. Volt gyerekzsivalytól hangos vacsora, vásárlás a meglepően olcsó árakat nyújtó outlet-ben, ahol megint gond nélkül kaptunk V. méretére melegítőt, felsőket. Az egyik konyhás boltban Zita elém rakott egy sütis csomagot: az enyémekéhez hasonló, kétszer olyan vastag, ám feleakkora, elég slendriánul kidekorált sütik, úgy 15-18 darab - 22 dollár! Na, akkor nyeltem egyet.

Ó, és láttam sast! A Washington Lake hídja felett repült el, a kocsival egy irányban, Zita először lesirályozta, de aztán megláttuk a jellegzetesen fehér fejét... bizony, fehérfejű halászsas! Tíz éve is minden egyes sas láttán denevérhangokat hallattam, ez most sem maradhatott el.

S találkoztam volt piaci kollégával, akivel elég vonakodva szerveztem a találkát, gondolván, lesz egyáltalán miről beszélnünk? A piaci tagságon felül nem fűz össze minket semmi. Végül négy órán keresztül ültünk egy kávé felett, nem voltak kínos üresjáratok... aztán sétáltunk, s még mindig beszélgettünk... Ismerettségünk felületes volt eddig, s most lám!


Most még minden kicsit ülepszik, emésztjük a látottakat... majd próbáljuk a hasznos dolgokat itthon is bevezetni. Még minden kicsit szétszórva, alig elrendezve a lakásban. S holnap újra vissza a hétköznapokba: autót garázsból elhozni, mosni-vasalni, dolgozni...


S holnap leszünk 13 éve házasok.

2011. február 14.

Gyors update (Nem Norbi)

Focis felfüggesztésével súlyos bajok vannak, mert elöregedett, a szerelése többe kerül, mint amennyit Focis ér(ne az autópiacon). Rövid tanakodás és néhány könycsepp elmorzsolása után úgy döntöttünk, jobban kötődünk hozzá, mint hogy mindenféle "scrappage" deal"-ek részeként odadobjuk a szemétre, és valami újat vegyünk helyette. Újra nincs pénz. Őt pedig szeretjük. Better the devil you know, már Kylie Minogue is megénekelte. Úgyhogy most szerelik.

A területi Adóhivatal felülmúlta önmagát, mert késő délután visszahívtak, és röpke egyperces beszélgetés után kiderült, tévedésről van szó, elnézést, de nagyon. Csudás!

Felemás volt a nap, amit egy rögtönzött Valentin-napi vacsora koronázott meg a közeli kocsmában. Eredetileg csak egy sörre indultunk. Fizetéskor egy egyen-szegfűt kaptam a pincérnénitől, de nemcsak én, hanem minden hölgy, akinek éppen akkor fizetett a vacsoráért a párja. Milyen kedves gondolat. ("Majd azt fogják hinni az utcán, tőlem kaptad" - morogta kifelé menet V.)

Azt nem is meséltem, hogy a piacon egy bácsi - míg készítettem a teáját -, elmesélte, hogy neki a szombat reggeli rituálé abból áll, hogy megveszi a májkrémet és a bucit a piacon, és ott nálunk megreggelizik. De egy ideje nincs buci, sima scone-t ritkán kap, pedig még az menne a májkrém mellé. Udvariasan sajnálkoztam. Később esett le, az én fehér bucijaimról beszél, amiket a Fűszeres Eszter-féle farmer kenyér tésztájából szoktam készíteni! Később mondtam is neki, hogy bocsánat, de újra munkába álltam, s nincs már időm sütni a piacra. Gondoljam meg újra.... - kérte.

Úgyhogy most gondolkozom, elég elszánt vagyok-e a péntek esti kenyérsütéshez, és hogy keljek-e megint reggel ötkor szombaton.

Tavaszodik

Ma reggel nyirkosnak, nedvesnek indult a nap a tegnapi hosszú eső után (mely éppen akkor szakadt le, amikor megindultam volna a porszívóval a kocsi felé. Így jár az, aki halogat!) De kilencre kisütött a nap, a virágok reménykedve néznek felfelé, talán lesz itt még délre tavaszi meleg.

Az Üzem udvarán, fura mód a legsötétebb sarokban kinyílt az első nárcisz, kicsi, vékony, sovány, picike virágfejjel, de virágzik! A lakás előtti kiskert napsütötte sarkában nekem is bimbós már az egyik nárciszom. Az amarilliszeim két bimbót hoznak - egész télen vártam, hogy elhervadnak a leveleik, és szétválaszthatom a cserépből egymást lassan kitúró gumókat, de nem hagytak rá időt, mindig voltak zöld leveleik. Addig pedig nem merek hozzányúlni, amíg nem "pihen" látványosan. A fikusz lelkesen bokrosodik, mióta visszavágtam.


Focist ma reggel leadtuk a szereldében, már múlt hét eleje óta jelezte, hogy ideje az éves szervizen átesnie. Így most úri dolgom van, az uram fuvaroz. De legalább nem kellett a villamoson cipelnem a sok szivet Bálint-nap közeledtével. Még pénteken délután is futott (volna) be rendelés, amire nemet mondtam, hiába készültem extra szívekkel, mind elfogyott. A feliratosokból jövőre kétszer annyit kell majd csinálnom. A szokásos feliratokat használtam, "Be my Valentine", "Loves me.. loves me not?", "Be still my beating heart", "Be my baby" stb.


Daphne mindig kérdezget, hogy hogyan jövök ki a főnökömmel, én pedig ugyanazt ismételem mindig: kijövök. Nem idegeskedem, a rendszeres kereset adta előnyök járnak a fejemben, ha "helyzet" van. De azért múlt csütörtökön, amikor munkaidőm végeztével 14 óra 03 perckor a mobilomat felmarkolva megindultam az öltöző felé, s éppen AKKOR vett fel egy dekorálós megrendelést, no akkor azért odavágtam a mosogatóba a tortaformát, szegényt. De csak úgy halkan, alig csörrent nagyobbat, mint máskor. De én tudtam, hogy dühömben vágom oda, s utána bántam is, hogy elveszítem a fejem, hiszen tíz perc alatt megvolt a dekor, és mehettem... de azért már... mégis.


***


Pénteken megtudtam biztosra azt, ami eddig csak pletyiként járta be az Üzemet, mégpedig hogy Jasper, a séf, április végén felmond, utazni fog. Kicsit lehervadtam, mert végtelenül kedves, gyors, figyelmes munkatárs. A múltkor felhívott este, hogy felvehet-e egy rendelést, tudja, hogy másnap sok a munkám... Utazzon csak, amíg fiatal és nincs lekötve, de a lelkére kötöttem, hogy az utána jövő séfbe tessék szépen hasonló figyelmességet és csapatszellemet beleverni, mint amilyen neki van.
Az Üzemben két új alkalmazott van, James, Ausztráliából, ő pincérkedik, és Adriana, a séf, aki félig venezuelai, félig spanyol, húsz éve él itt, egy amerikai férjjel az oldalán. A kislánya 7 éves. Szombatonként fog dolgozni az Üzemben. Így a csapat jelenleg áll három ír alkalmazottból, van egy spanyol, egy mexikói, egy magyar, egy venezuelai-spanyol, egy olasz, egy amerikai és egy skót-ír. Remek keverék, mindegyik jó kolléga, egyik sem húzza el a száját ha melózni kell - egyedül Anne, az ír segédszakács az, aki a tortasütéstől ódzkodik, legnagyobb meglepetésemre ő fog helyettesíteni, amíg távol vagyok. Gondolom, a dekorálást majd a főnököm csinálja meg.

***


Amúgy pedig munka mellett készülünk a nagy útra. S hogy ne legyen teljes nyugalom, kaptam egy levelet az Adóhivataltól, hogy nem fizettem adót... Hahaha, nanehogymá'... A könyvelőtől kérdeztem, hogy ez meg mi, de még nem válaszolt a mailemre. Az adóhivatal számán pedig búgó férfihang értesített, hogy sokan hívják őket, adjam meg a telszámomat, s majd visszahívnak. Yeah, right. Most várom, mivel lepnek meg. Remélem, egy bocsánatkéréssel.

2011. február 9.

Megint csak apróságok

Hétfőn reggel fogcsikorgatva végrehajtott, sietős, sávváltásos, mennyeninnenmárelőlem-módra végrehajtott autózás után úgy estünk be a követség kapuján. Az utakon a szokásos reggeli tömeg volt, pedig sikerült "majdnem" időben elindulnunk, s elkerülnünk a dugót!

Beestünk volna, de előtte sorba kellett állni a bebocsátásért, le kellett adni mindent, ami "elektronikus", telefont, USB-kulcsokat, kaptunk helyette nyakba akasztott számot... Mint a birkák, éppen csak a fülünkbe nem lőttek egy színes műanyag izét. De készültem, nem vittem semmi olyat, aminek az idegenek általi tapogatása fájt volna, csak könyvet - ahhoz nyúlhatnak.

Nem pikírtkedem, mert összehasonlíthatatlanabbul udvariasabbak voltak, mint tíz éve, amikor a fogadó ablakok függönyeinek elhúzása után egy testes nő, összecsapta a kezét, s odaszólt a kollégáinak: "Come on guys, let's get rid off these people!" Mi pedig, a "people" ott ültünk, lenyelve a lenyelendőt, mert úgy, de úgy be akartunk jutni Ámerikába...

Már kedden megjöttek az útlevelek. Megint nem azt a vízumot adták, amit kértem (a múltkor turista vízum helyett bevándorlót adtak elsőre, mehettünk vissza reklamálni.) De most én jártam jól, hehe. Adtak tíz évre szóló business/tourist vízumot, úgyhogy tegnap este az jutott eszembe, hogy mivel már keresek, s "fussa", ha V. megy Seattle-be, megyek vele - akárhányszor is küldik. Nehogy már kihasználatlanul maradjon az a vízum...

Persze, azért várnak ránk még nehézségek, Zita barátnőm mesélte, az ellenőrzés kemény, ne érjen bennünket meglepetésként, ha alaposan átvizsgálnak.

***

Munka akad bőven, főleg, mert vészesen közeledik a Bálint-nap, s ilyenkor piros szívekből sosem elég. Az idén ezzel a kirakós szívvel indulok, bár nem sok megrendelés futott be eddig. Csinálok extra szíveket is, hátha valakinek az utolsó percben jut eszébe, hogy hoppá, kellene valami piros a kedvesnek...

A szélüket kihúzom piros cukormázzal, celofánba csomagolva, piros szalaggal kerülnek a vevő elé.

A kötéssel apránként haladok csak, de szépen alakul:


A bordó, izlandi fonalból készült sál sajnos, nem jutott el Argentinába, ahogy hittem. Bella fia ünnepek előtt szakított a menyasszonyával, így a lány nem kapta meg a sálat Karácsonyra. Visszavásároltam a sálat Bellától, s azóta már új gazdára talált az Üzemben. Az egyik állandó vevőnk vette meg, Maire, aki maga is köt, de még csak kezdő, s amikor meséltem neki a csipkemintákról, a gazda nélkül maradt sálról, kérte, mutassam meg neki. A tükör előtt aztán megállapította, hogy ez pont az ő színe, s már vitte is...!

2011. február 2.

Aprók

Tegnap feloszlatták a Dáil-t (itteni parlament), erre ma hajnalra tele lett választási plakáttal a város. Valamint Dublin. Az egész ország. Szavazás február 25-én, amikor - remélhetőleg -, mi a tengerentúlon leszünk. Az ajtóra elmésnek szánt feliratot fogok tenni, hogy ne kopogtasson hiába rajta semmilyen jelölt, mert úgysem ér vele semmit.

Amúgy pedig meló. A sálat csak messziről csodálom, kötni majd később fogok.

Az idő napközben szép tavaszias, ma délután a hóvirágaim olyan szélesre tárták a szirmaikat (pedig nem sütötte őket a Nap), hogy már-már közöltem velük, ilyenfajta szélesre tárás kimeríti a "szégyentelen" fogalmát. 13 fok volt! Hajnalra pedig megint enyhe fagyot mond a levelibéka.

Már rókával is találkoztam egyik reggel a LUAS-megálló felé menet. Először azt hittem, kutya, ahogy a lámpa nyújtotta ellenfényben megláttam a körvonalát. A szél felőle fújt, így kissé habozva állt ott, hogy most féljen-e vagy sem. Én süket, nekiálltam ciccegni. Egy rókának! Két ugrással bent termett az út széli bozótosban, s már csak a megállóból hallottam kurta vakkantását, ami úgy hangzott, mint amikor egy igen rozsdás, bordás falú edényen valaki erővel végighúz egy kanalat. Éles, rövid vakkantás, de nekem ez is nagy élmény volt, sosem hallottam még élőben ilyet.

A hét a céges sütikkel telt, a jövő hét a Bálint-napi sütikkel fog telni. Hazatérésünk után majd nekiállok foglalkozni Anna és Peadar tortájával. A meghívót tegnap kaptuk meg, V. megígérte, hogy lejön az esküvőre...