Madárlátta spermiumok

Odakint a madarak élvezik a napsütést, s megy a csicser a ház mögötti bokrokon.  A szarkák újraépítik, megerősitik tavalyi fészküket, vagyis ismét számítani lehet hangoskodasra, ha kikelnek a kisszarkák. Most még odalátni, de ha kibomlanak a levelek, csak a hangjukat lehet majd hallani, ha felháborodnak, mert Manci alattuk megy el a fal tetején. Hétvégére szép időt ígérnek, 13 fokkal, remélhetőleg valóban meg is érkezik majd, s mehetünk sétálni a közeli parkba. A mai bevásárlós sétánk során sok szép kertet láttunk már, virágzó fákkal, az ágyásokban bőrlevelet, fürtös gyöngyikét, helleborus-t. Annyira szép időszak az, amikor minden felfrissül a tél után, minden élénk színű és új. 

Túl vagyok a filmfesztiválos megrendelés első felén, tegnap délelőtt leszállítottuk az első, nagyobb adagot. Rendes fényképet, persze, elfelejtettem csinálni róluk, de majd legközelebb. 

Két kezemet összetéve adtam hálát a hangoskönyvekért, mert a mozijegy-sütikre való 110 x 11 kicsi csillag megrajzolásában kedvenc nyomozóm, Rebus segített, az ő legfrissebb nyomozását hallgattam. Így is nyögtem már a végén, túl sok volt a sok csillag. Jövő hétre van privát megrendelés, egy kevés, és egy másik megrendelés ismétlése, aminek érdekes előtörténete van.

A filmfesztiválos rendelés leadója, Sarah decemberben kért meg, hogy várandós barátnőjének valami poénos mézesekből álló csomagot küldjek. Karácsonyi égőkkel díszített spermiumokra és anyaméhekre esett a választása. A sütik alaposan becsomagolva útrakeltek, de mint kiderült, soha nem érkeztek meg a címzetthez. Most, amikor nemrég Sarah megkeresett a filmfesztiválos rendelés miatt, kérdeztem rá. Ő még a postai kártérítés intézését is elindította, amihez megvolt nekem a számla, az ajánlottan feladásról. Kellően szomorkodtam, hogy a sütik, amiken annyit dolgoztam, a Nagy Karácsonyi Csomagkihordás közben eltűntek.

Beszélgetésünk után egy nappal csengetnek, egy csomag volt a lábtörlőn, s pár lépéssel hátrább a postás, bocsánatkéréssel az arcán (akit már egyszer megajándékoztam mézessel, azóta a nevemen szólít). Sajnálkozva mondta, hogy visszajött a csomagom Berlinből, elnézést. Hülededezve néztem, de miért? Rajta címke, "hiányos cím". De a cím teljes volt, irányítószám, házszám, minden ott van rajta! Azonnal üzentem Sarah-nak, újra nálam vannak a sütik... Bontsuk ki, üzente vissza, a döbbenet és a nevetve hüledezés első percei után.  

Büszkén láttam, hogy egyik sem sérült meg, néhány kiálló cukormázpötty lapult csak el, s az egyiken megrepedt a háttérbevonat, de minden süti egyben volt. Csak hát így 2.5 hónaposan mit lehet velük csinálni? Felajánlottam, hogy újra megsütöm őket anyák napjára, s újra feladom. Közben kiderült, az volt a gond, hogy a címzett teljes neve helyett Sarah kérésére azt kellett irnom címzettként, hogy "Jen titkos Mikulása". S a németeknél nem adják át azt a levelet/csomagot, amin nem szerepel a pontos név... 

Úgyhogy a madárlátta kis spermiumok és anyaméhek karácsonyi dekorukkal mennek a kukába, s csinálok helyettük tavaszi virágokkal díszített spermiumokat és anyaméheket. 

***

A közösségi kiskert egyik fóliasátrára megint oda beülő iszogató-cigizó ismeretlenek (környékbeli kamaszok?) vágtak rést. Jonathan már szinte vállat rántva hozta rendbe, mert kamerát azt még mindig nem vettünk az erre gyűjtött pénzből. Elmegy az a fólia pótlására, magokra, növényekre. Ahogy néztem más oldalakon, ahol nincs áram a közösségi kertben, ott szinte lehetetlen kiépíteni bármit is, ami elhajtaná a vandálokat, vagy a rongálókat. S ugye, ha mondjuk, egy mozgásérzékelős lámpa van, mire megyünk vele? Leverik. Kamera, felvétel? Az ilyen apróságért nehéz jogi úton elégtételt venni, sajnos, még akkor is, ha egyértelmű, ki volt a behatoló, főleg, ha kiskorú. Nincsenek illúzióim, s ahogy nézem, a többieknek sem. Feladták.

De, ami nagy lépés, hogy néhány lelkes lakó kiültette növényekkel, virágokkal a bevezető út menti járdát, a fák tövét, s lassan már virágoznak az oda ültetett nárciszok. Jómagam két doboz mezei virágmagkeveréket ajánlottam fel, mert idén is abbahagyják majd a nagy zöldterület füvének vágását, s hagyják elvadulni. Oda fogjuk szétszórni a magokat.

***

A mai séta során felfedeztük, hogy egyik régebbi kedvenc vendéglőnk Bray-ben food truck-ot üzemeltet. Elvileg a még épülő bevásárlóközpontban lesz majd rendes, beülős helyük. Az Elephant and Castle dublini, belvárosi vendéglője a Temple Bar-on régen szinte kötelező volt, minden vendéget, új ideköltözőt, látogatót oda cipeltünk, a híres csípős, fűszeres csirkeszárny és Cézár-saláta "kombó" elfogyasztására. Egészen addig, amíg fel nem fedeztük, hogy egy, az USA-ban ismert szószt használnak, amit aztán később már meg lehetett venni a boltban, Frank's Hot Sauce-nak hívják. Közben tulajváltáson is átesett a vendéglő, az adagok látványosan megkisebbedtek, sokszor volt túl hangos a zene.... A belvárosban lakó magyar barátaink elköltöztek, megritkultak a közös vacsorák, a kiköltöző ismerősök, s a látogatók - ha jöttek is, inkább máshová vittük őket, egy-két rosszul sikerült ottani vacsora után. A nimbusz megkopott.

S azóta is itthon csináltam inkább a fűszeres szárnyakat, kéksajtos mártogatóssal. De ma, nosztalgiázva megálltunk, s náluk vettünk ebédet. Cézár-salátát nem kértünk. A kéksajt-mártogatós mellé csak egy fáradt zellerszárat kaptunk, de maga az adag decens volt, a kéksajt íze régről ismerős, s a csirkeszárnyakat frissen sütötték ki. Nosztalgiázva gondoltunk vissza az ott megevett vacsorákra, a nagy társaságra, a nehézkes foglalásokra (mert sokszor volt tömve a hely), az ablak előtt elhömpölygő turistatömegre, a friss illatos salátára, amiről mindig én kaptam meg a szardellákat... a nagyon finom fagyijaikra, a sörökre, a váratlan találkozásra, amikor a ma már Európai Parlamenti képviselő (akkor még egyetemista) Gyöngyösi Márton szolgált ki minket, mert diákként ott dolgozott. Ha dobálózni kell nevekkel, ezt mindig emlegetni fogom, haha!

"Bloody men, like bloody buses..."

Hogy egyik kedvenc versemet idézzem, ami arról szól, hogy a férfiak olyanok, mint a buszok: vagy egy sem jön, vagy egyszerre feltűnik három. No, ilyesmi csak buszokkal esett meg velem, illetve most a munkával. Ma megkaptam a filmfesztiválos megrendelést! Erre ma, csak ma, még két PR cég érdeklődött, hogy tudnék-e nekik az elkövetkező két hétben párszáz sütit lesütni? Az egyik egy meglehetősen közönséges női ruhákat áruló cég (nem mondok nevet), a másik megrendeléshez lett volna kedvem (Dolly Parton-témájú sütik!), de sajnos, egybeesik a filmes rendeléssel, és az Üzem Anyák Napi rendelésével. A lényeg, hogy március 14-ig van mit csinálnom. Pedig bedobtam volna a cowboycsizma alakú sütikiszúrómat, sok rózsaszín és arany/fehér díszítéssel...

A Szt Patrik-napi sütiket megcsináltam, becsomagoltam, továbbra sem tudom, miért ilyen motívumokat kértek - gondolom, repiajándék valakiknek. A nárciszokból egy marékkal odaraktam a munkaasztalra, s élveztem a finom, diszkrét illatukat munka közben. Korábban egy ajándékba kapott illatos gyertyát égettem, de a "vad mentának" (?) titulált illat annyira mű és mindent átható volt, hogy kénytelen voltam eloltani. Bezzeg a nárciszok finom illata! Utánozhatatlan.

Azt hiszem, tavaly már felraktam egy hasonló képet, csak három héttel későbbről, ugyanebben a vázában, ugyancsak egy szép csokor nárciszt. Nehéz betelni a színükkel!

A múlt hét közepén leeső, igaz, csak két órán át megmaradó hó és a fagyos éjszakák után nagyhirtelen tavaszi 11 fok volt ma, napsütéssel - sikerült elmenni sétálni. Elállt a szél, a hétvégi vad esőnek, szélnek nyoma sem volt már. Ugyanis hétvégén kitartóan szakadt az eső, megint lehetett a rosszul szigetelt ablakok miatt bosszankodni, váltogatni a konyharuhákat a szivárgásnál, s találgatni, hogy hogyan lehetne megjavítani őket, legalább annyira, hogy első pillantásra ne lássék rajtuk a sérülés, ázás. 

Hétvégére megint magas vízállást jósoltak, lent a promenádon készültek megint a tavaszi magas dagály ellen, jókora homokzsákok zárták le a promenádról levezető lépcsőket, járdákat  a parti gyep felé, de most nem volt annyi hordalék, mint pár hete, amikor vaskos, koszosnak tűnő habpaplan fogadta a reggeli sétálókat.

***

Ma koránkelés, vártam a gázszerelőt, aki az elöregedett gázórát cserélte le újra. Tegnap este megint sokáig fent voltunk, felelőtlenül füldugó nélkül aludtam el, hogy aztán fél kettőkor felébredjek a falszomszédék csevegésére. A sötétben tapogatóztam füldugó után, s aztán végre jött az áldott csend. Reggel halkan motoztam a lakásban, rajzolgattam a rendelésre szánt szivárvány sütiket, hagytam V.-t aludni, s pisszegtem Mancira, aki hangos vernyákkkal jelezte, hogy nem nyitottam neki elég gyorsan ajtót. 

A gázszerelő a covid helyzetnek megfelelően maszkban érkezett, de korántsem volt távolságtartó, simán befurakodott mellettem a kamrába. A jelzett 45 perc helyett 20 perc alatt elvégezte a munkát. Be kellett jönnie, megnézni, hogy a boiler rendesen működik-e az óracsere után, s míg a bojler újbóli beindulására várt, meglepve kapta fel fejét a felettünk hallatszó zubogásszerű zajra. "Ez micsoda?" - kérdezte döbbenten. Megnyugtattam, hogy csak a szomszéd húzta le a WC-t a másodikon... Elismerőn bólogatott, gondolom, kellemes házban lakik, ahol nincsenek ilyen zajok.

Talán a sűrű fejhallgató-használat teszi, hogy egyre jobban felfigyelek zajokra, ha nem hallgatok éppen hangoskönyvet, vagy podcast-ot. Kezdek olyan lenni, mint nagyanyám, aki éjjel még az ágyból is kikelt, ha gyanús zajt hallott, mondjuk, az utca túlfeléről. Itt azért még nem tartunk, de képes vagyok hosszan nyomozni, ha valami fura vagy szokatlan zajt hallok a lakásban. Negyedóráig nyomoztam a minap, hogy mi okoz valami időnként halkan pengő hangot a kandalló környékén. Esett, amikor felfigyeltem rá, s először azt hittem, beesik az eső a kandalóba. Elhúztam az nyílást eltorlaszoló nagy képet, de mögötte nem találtam vizes foltot. Aztán visszatoltam a képet, eléje nyomtam azt a nagy cserepet, ami kitámasztja, s ping, megint hallottam a halk pengést. Kiderült, a hangot egy régi, kovácsoltvas gyertyatartó okozza, ami szintén neki van tolva a kép üvegének, s ha odakint meglódul a szél, a kép leheletnyit megmozdul, s alig érezhetően nekiütődik a gyertyatartónak az üvege. Ping! 

Némileg átrendeztem a kép előtti dolgokat, s megszűnt a pingetés. Ha ilyesmit kell nyomozni, megszállott vagyok...

Munka, hideg, macskák

Nem számítottam erre, de nagy hirtelen rámzúdult egy nagy adag meló: mire befejeztem a Bálint-napi megrendelést az Üzemnek, jött egy céges rendelés, 260 Szt. Patrik-napi süti, csomagolva. (Igen, Szt. Patrik-napi, pedig az még igen odébb van. Nem kérdeztem, mit fognak a sütikkel csinálni.) S hogy ha azt befejeztem, jövő keddre, hogy ne unatkozzak, utána minden valószínűség szerint lesz utána még egy, a Dublini Filmfesztivál szponzorának. Egy PR cégtől keresett meg egy nő, aki korábban az Üzemtől rendelt, s aki karácsony előtt jelentkezett nálam, két privát megrendeléssel. S most megint közvetlenül hozzám fordult, hogy volna egy-két sütiötlete a szponzor által szétküldendő repi ajándékra, s azt szeretné velem megcsináltatni. A részleteket jövő héten véglegesítjük.

Ha bejön a rendelés, akkor nem lesz időm takarót kötni, dán tv-sorozatot nézni, vagy blogolni. Ha nem jön be a rendelés, akkor jelentkezem eseménytelen életünk kis színeseivel. Addig is, hideg van, széllel, -2 és + 3 között mozog a hőmérő, ilyenkor még a maszkviselés is kellemes, mert melegít és védi az arcom. A kis nárciszok virágzanak, rendületlenül, s a boltban vettem egy nagy csokorral, hogy a szép sárga színükkel feldobják a szoba hangulatát. Illatosak, néha, elmenőben a kandalló előtt megszaglászom a csokrot, annyira finom az az illat!

Talán a hidegnek vagy a szélnek volt köszönhető, hogy Manci (alias baronessz Manci, az úrnő, V. szerint Bolhás Lopez) úgy döntött, végül is jó neki a bolhaelleni szprével hetekkel ezelőtt lefújt párnájú, s eddig ignorált doboza az előkertben, s pár napig ott éjszakázott, sőt, nappalizott. Muszáj volt mosolyognom, mert egészen behúzódott a doboz végébe, s csak egy nagy feneket lehetett látni. Aztán, ha jelzésképpen megnyikorgattam az ablak kilincsét, hosszasan nyújtózkodva kibújt onnan, macskajógázott egy sort, aztán kegyeskedett átfáradni az ajtóhoz, ahol már várta a reggelije. Szereti, ha evés közben simogatom, dögönyözöm a hátát, ilyenkor dagaszt a padlón. Ha magára hagyom, leül a nappali ajtó elé, s várja, mikor megyek vissza hozzá, simogatni, addig nem eszik. Igényli a foglalkozást!

A szembeszomszédéknál az asszony egészen rákapott a macskadédelgetésre: már két kicsi faház van a kertjükben, abban alszanak a lakásukba be nem járó, félig kóbor telepi macsekok, pl. Murgit, Manci anyja és egy nagy, félhosszú szőrű, félénk macsek. Kérdeztem, Manci nem jár oda, nem is barátkozik, sőt, amikor egyszer - mondhatom már, hogy szokása szerint - elkísért kenyeret szállítani, alapos adok-kapokba keveredett az éppen vacsorázó macskákkal. Csak nem amolyan orrát magasan hordó, magánakvaló macska az én Mancim? Aki folyton hangosan vernyákolva követ kenyérszállításkor, s ott sír-rí a telepi fák alatt, amíg el nem indulok hazafelé, s fel nem nyalábolom a kövér testét? Magányos élete lehet szegénynek, mióta Pocak eltűnt tavaly júliusban, s mégsem barátságos a többi telepivel. 

Olvasnivaló a géptelen napok utánra - Emesének és Lacinak

A fel-felbukkanó gyomorbajok miatt távol tartottam magam a kávétól, már azt a napi reggeli egyet sem mertem meginni, amit eddig, helyette inkább teáztam. Ittam a finom zöldteákat, mindenféle herbateát, illatuk-ízük illik ehhez a nyirkos télutóhoz, a korán sötétedős estékhez. (Fenyegetőznek még hóval és faggyal, de ma határozottan tavaszias az idő, s teljes lendülettel nyílnak a kis nárciszok az ajtó előtt.) Ittam a matchát, néha matcha lattét, ha éppen olyan hangulatban voltam, hogy rászántam az időt egy rituális teakészítésre. De most megint jobb a gyomrom, gondoltam, ideje lendületet adni magamnak egy jó kávéval.

Az új kávéfőző, amelyik a konyhapult sarkában trónol, körbevéve kísérőivel, nem az a fajta, amin az ember nyom egy gombot, s jön valami lé, függetlenül a kávé minőségétől, hanem meg kell adni a módját, s rájöttem, hogy én ezt végül is kedvelem. Azt, hogy ügyesen elhelyezve (német hatékonysággal) mindennek megvan a helye a gépen, kompakt, s ki van használva rajta minden kis zug. (Hadd áruljam el, hogy a kézikönyv tanulmányozása ellenére csak hetekkel később jöttünk rá, hogy a tamper-nek - amivel a kávét belenyomjuk a kosárba - van egy kis ürege a gépen, amibe bele lehet nyomni a nyelét, s szépen, kis helyet foglalva lóg ott, a mágnesén.) Szeretem a szertartásos nekikészülést, a fej átöblítését, a kávé kimérését, az óvatos belenyomkodást a kosárba, s aztán azt, hogy a  gyártó által "precíziós eszkönek" nevezett fémlappal le kell húzni a felesleges kávét. Ami, ha elég ügyes vagyok, a kávésedényben landol, s nem szóródik szét a pulton.

S az öröm, ha sikerült annyit kimérni, amennyi pontosan elég. S aztán izgulni, hogy nem nyomtam-e le túl az őrleményt, nem lesz-e savanyú a kávé... S esetemben utána a tej gőzölése, ami elég hangos sípoló zajokkal jár, hajnalban biztosan felverné a szomszédokat, de remek szórakozás nézni, ahogy rohangál körbe-körbe a tej az edény fala mellett, s felhabzik. S a gőzölés végén az az Üzemből ismerős, nosztalgiát gerjesztő hang, amikor a gőz mintha belefulladna a tejbe, elhal a sípolás, tompa gurgulázás, a tenyeremben már éppen csak elviselhető az edény forrósága, vagyis kész a gőzölt tej...

Aztán a gőzölő cső tisztogatása, nehogy bele- és rászáradjon a tej... a Paco-tól tanult mozdulatokkal finoman odaveregetni a tejes edényt a pulthoz, hogy leülepedjenek a buborékok, s aztán jöhet a játék, sikerül-e szép páfrányt varázsolni a felöntött kávé tetejére... Inkább nem sikerül, mint igen. De gyakorolni jó. 

Vagyis rájöttem, hogy a kávéfőzés is időt ad egy kis mindfulnessre, olyan szintű, mint amikor az ember a matcha porból próbál szép, világoszöld teát készíteni, kikészítve kedvenc japán teásedénykéjét. Vizet forral, hűt, kavargatja a bambuszeszközzel az éppen csak nedvesített matchát, hogy ne legyen csomós a finomra őrült tealevél... S felöntve lehet gyönyörködni a friss zöld folyadékban, s közben elropogtatni hozzá egy Okinawá-ról jött finom fekete cukordarabkát, s visszagondolni az utazásunkra... S közben az ember pihen, megnyugszik, jó beszívni az illatokat, időt adva mindennek. S akkor, pár percre megint elmúlik a hírek okozta bosszúság, szomorúság, gyomorszorulás.

A legközelebbi teáig, kávéig.

***

A "használjunk kevesebb műanyagot" jegyében - s mert tetszetős hírdetéssel környékeztek meg, s az ilyeneknek én mindig áldozatul esem - olyan WC-papírt rendeltem, aminek a csomagolása is 100 %-ban reciklált papír, irodai apríték, írják, s nem "felelősen telepített erdők fáiból" készült papír. Nem lehet elaprózni a rendelést, a legkifizetődőbb a 48 tekercses doboz, amin lóbetűkkel fel van tüntetve a cég "Ki a sz**t érdekel?"-nek fordítható szlogenje. (Célozva arra, szójátékkal, hogy jó értelemben, ki a sz**t érdekel, hogy környezetvédő termék, nincs benne műanyag, hát persze, hogy engem érdekel, olyan jó kis kellemes melengető érzés, hogy ezzel is tettem valamicskét a környezetért, s hogy ne dagadjon kidobandó műanyag zacskóktól a szemetem.) Mindegyik tekercs másféle színű papírba csomagolva, szellemesnek szánt mondatkával díszítve érkezik, nehogy olvasnivaló nélkül maradjak arra a pár percre, amíg feltöltöm a WC-papír tartót. A doboz alján pedig már pár, piros papírba csoamgolt tekercs, amely már színével is figyelmeztet, hogy NE FELEDJEM EL megrendelni a következő hónapokra való adagot.

Így elsőre kellemes papír, puha, a célnak megfelel, a tekercs kissé szélesebb is, mint a szokásos (műanyagba csomagolt) papír, csak éppen a tárolása nehézkes egy már amúgy is teli lakásban. Járkáltam, néztem, hová férne el, hogyan tudnám úgy elhelyezni, hogy ne foglalja el az autómosó vödrök későbbi helyét, ne legyen szem előtt, de ne is legyen nagyon eldugva, mert esetleg elfelejtem a fellelési helyét... Végül véletlenül lett helyük, mert be kellett kapcsolnom a szagelszívót, s közben felnéztem a konyhaszekrényekre... az üres tetejükre... Így pár perces dobálással fel is raktam új helyükre a tekercseket, szépen, egy rétegben pihennek a szekrények kihasználatlan tetején, s székre állva el is érhetők. Hurrá.

Közben a piaci kollégám, akinek beszerzési forrása van, s rajta keresztül szoktuk venni az őrölt olasz biokávét, szólt, hogy hamarosan megrendelné az újabb adagot, s ugye, nekem is kell a szokásos 10 zacskó...? Sóhaj, igen, természetesen kell, már alig van a régiből, de amíg megjön a szálítmány, addig keresek egy zugot ahol elférnek a zacskók. Egy folyamatos Tetris-ezés a háziasszonyság :-)

Level 5 lockdown

V. szerinte nem ártana, ha ismertetném az 5-ös szintű lezárásokat, mert ma mesélt róluk egy magyar barátjának, aki meglepődött azok szigorúságán. Tehát:

Nem fogadhatunk a lakásban látogatókat, s nem ülhetünk le velük a kertben sem, csevegni. Családon belüli összejövetelek is tiltva vannak. Esküvőre max. 6 vendég jöhet el, az ifjú páron és az esketőn kívül. 

Semmilyen beltéri rendezvény nem engedélyezett (pl. ezért sem tarthattuk meg a piac éves gyűlését, ami egyébként ma lett volna). Sportesemények lefújva, csak szabadtéri edzés engedélyezett, egyénileg. Gym-ek, uszodák bezárva. 

Misék online tarthatók, csak a pap és aministránsok résztvételével, temetéseken max. 10 fő vehet részt, a ceremóniát levezetőn és a sírásókon kívül. (Ez különösen sújtja az íreket, hiszen általában nagyok a családok, s a temetésekre sokan elmennek, különösen faluhelyen, vidéken. Így nagyon sok temetést online is közvetítenek).

Kávézók, kocsmák, vendéglők csak elvitelre vannak nyitva. A "Click and collect" módszerrel élő boltok (pl. virágboltok) most már csak kiszállítással működhetnek, hiszen csak a legszükségesebb boltok vannak nyitva. 

A Dél-Afrikából és Dél-Amerikából turistaként való beutazás március 5-ig megtiltva. 

A Braziliából és Dél-Afrikából más okból érkezőket kötelező karantén alá vetik erre kijelölt hotelekben. A bárhonnan máshonnan érkezőket, ha negatív teszt nélkül akarnak belépni, akkor pénz- vagy börtönbüntetésre ítélik, s szintén erre kijelölt hotelekben kell karanténba menniük.

Aki negatív teszttel érkezik, saját otthonában, vagy szállásán kell karanténban lennie 14 napig, amit 5 nap után kiválthatnak egy már itt elkészült negatív teszttel.

Ha a "közlekedési lámpa" besorolási módszert használó európai országok közül bármelyik a zöld vagy sárga besorolásba kerül, az onnan érkezőknek utazás előtt készült negatív teszt birtokában nem kell karanténba vonulniuk. 

Hotelek, vendégszállások csak muszájból utazókat fogadhatnak, pl. vidékről feljáró nővéreket, orvosokat, orvosi kezelésre érkezőket. 

Múzeumok, kiálítások zárva, online bemutatóval élhetnek. Elég sok online lehetőség lett nagyhirtelen filmeket nézni, a mi klubmozink is "vetít" filmeket Youtube-on, szerény belépőért cserébe.

Aki teheti, otthonról dolgozik. A lakhelytől sétálni, testedzeni max. 5 km-re mehetünk, most már a Gardai jobban odafigyel, ellenőrzi a népszerűbb kirándulóhelyeket, s büntethetnek is. 

A buszok, villamosok, vonatok etc. 25 %-os kapacitással működnek. Iskolák zárva, egyelőre megy a vita, hogy kinyithatnának-e, vállalják-e a tanárok a gyerekek közé menetelt. Egyetemi oktatást most hirtelen nem tudom, de valószínűleg online folyik. 

Az öregek otthonait nem lehet látogatni. A betegek és a 70 éven felülieknek pedig saját belátásukra van bízva, hogy elzárkóznak-e, vagy találkoznak-e családtagjaikkal. Ismét külön idősáv áll rendelkezésükre a legtöbb élelmiszerboltban.

Nagyon reménykednek, hogy a számok majd egyre lejjebb mennek, s február közepén vagy végén kinyithatják az iskolákat. Erre ma is több, mint ezer új beteg volt s 79 haláleset. Sajnos, csak januárban 100 000 új megbetegedést regisztráltak, s több mint 1000 halálesetet. 

Nyílt egy új weboldal, amelyen a kiszállítást vállaló ír cégek sorolják fel magukat. Nemcsak étel, hanem bármilyen más ír termék is megtalálható rajta, az ékszerektől a használati tárgyakon át sok minden: https://justbuyirish.com/ 

***

Az előző poszt elkészülte után elmentünk sétálni, s megdöbbenve láttuk, hogy az éjszakai és még most is vadul fújó szél milyen nagy mennyiségű, vízhabbal kevert homokot nyomott fel a promenádra. Hatalmas hullámok csapódtak ki, s nagyon tépte a szél az arcunkat, így a sétát rövidre fogtuk. Még több esővel fenyegetőznek, rossz idő lesz holnap is. Manci, a kis házi időjárásjelző, már megint nyomult volna be a nappaliba, amikor este etettem, s kelletlenül ment csak ki a bejárati ajtón. Amikor kocsit mostunk, s ki-be jártunk a lakásban, sikerült észrevétlenül besurrannia, s csak később vettem észre, hogy az egyik puha széken szunyál. Ezt a mutatványt még párszort megismételte a délután során, nagyon sajnáltam, de nem maradhat az esetleges bolhái miatt.

Lockdown 3

Megnyúlt arccal néztem pár napja a telefonom képernyőjét. Újabb 5 hét lockdown, 5-ös szintű megszorítások. Hála a karácsonyi baromkodásnak, az elmúlt hetekben sokkolóan megugrottak a betegszámok, de még inkább a halottak száma. Egyik nap 90, aztán 50... Leírja az ember a számokat, s igyekszik - önző módon, saját ép esze érdekében - nem belegondolni abba, hogy a számok mögött emberi sorsok vannak. 

Ugyan elindultak lefelé, mármint a betegszámok, de a kórházak igen nagy nyomás alatt vannak, s a kormány alaposan megkésve próbál még keményebb szabályokat hozni, mint tavasszal, főleg az utazásokkal kapcsolatban. Negatív teszt, szigorú karantén 14 napig a beutazóknak (kérdés, hogy ki megy utánuk ellenőrizni), mintha megpróbálnák az új-zélandi mintát követni, csak hónapokkal később, mint kellett volna. 

Vagyis fejetlenség.

A piac vezetősége megtanácskozta, hogy kinyissunk-e, ennek az új megszorításnak az ismeretében. Azt írtam vissza, hogy akár nyitunk, akár nem, én hajlandó vagyok dolgozni, ha kell, extra feladatokat ellátni más helyett, vagy elfogadni a további zárvatartásról a döntést. Az emberek félnek, jobban félnek, mint korábban. Ahogy írtam már, mindenki kikerül minket az utcán, főleg, ha nincs rajtunk maszk, mert csak sétálni megyünk. Sokkal több ember visel maszkot, sétához is. Az új változat és a sok halott azért megijesztette a népeket. Még a korábban maszk nélkül sétáló fiatalokon is - jobbára - látok maszkokat. 

Tegnap aztán megjött a döntés, nem nyitunk ki, amíg tart az 5-ös szintű lockdown.

Az oltással lassan haladnak, egyre későbbre várhatjuk a magunkét, nem kapják meg a beígért mennyiséget. Szerintem nem fogunk idén az őszi színekben ékeskedő Svájcban autózni Magyarország felé, de ne legyen igazam. V. szerint felesleges búsulnom, meg kell szokni a fertőzéseket, ha ez nem lesz, jön másik. "E"zzel már együtt kell élni" (elhangzott már tőle ez az ominózus mondat huszonsok évvel ezelőtt, s akkor is forgattam rá a szemem, s most is), pedig biztos vagyok benne, hogy neki is hiányoznak az autós kirándulások a hegyekbe, vagy más szép helyekre. Most már nem lehet "csak úgy" nekiindulni egy körnek. 

Csak muszájból autózunk. Szerdán Nino-t vittük műszakira. Csont nélkül átment, már rendben minden papírja. Hivatalosan is ír autónak számít. Múlt szombaton egy alapos autómosás után felkerült rá a szép WW-s (Wicklow) rendszám. A műszakiztató épülete mellett van egy nagy bolt, s hentes, ott be is tudtam vásárolni a hétre, a rendelt bio zöldségeket/gyümölcsöket meghozta a szállító pénteken, így aztán megint mackózhatunk, zárt ajtó mögött, mint jó esetben mindenki más. 

A műszakiztató előtt láttunk valami szokatlant. Egy mutatós, nagyon dögös Porsche-t hozott ki a szerelő a vizsgálat végeztével, mi pedig néztük, ki a boldog tulajdonos. A fal mellett várakozók közül megindult a kocsi felé egy bácsika. Nem túlzok, lassan, inkább csoszogva ment, mint lépett. Na ne - néztem V.-re, nem létezik, hogy ő a tulaj. Pedig ő volt. Ahogy V. fogalmazott később - mert ő odament a bácsihoz, s elismerő megjegyzést tett a kocsira -, a bácsin látszott, hogy nem a legutóbbi bankbotrány egyik vagyonos főszereplőjeként tett szert a kocsira, öreg petrolhead, netán rallys lehet. Nyomozgattam, ki lehet, s a talált képek és cikkek alapján úgy saccolom, Billy Coleman volt, aki korábban Porsch 911-esekkel rallyzott. *

Pénteken pedig az Üzembe szállítottam, s vittem néhány mintasütit is Bálint-napra. Aztán pedig begyűjtöttük Julie-t, akinek a fenekéről eltüntették azt a sok éve ott ékeskedő csúnya nagy horzsolást, amit egy sötétben parkoláskor az Üzem előtti épület esőcsatornájával varázsoltam rá. Még most is érzem azt a rándulást, ahogy a lökhárító visszarúgott a rossz tolatáskor...

Az idei Bálint-napi sütiminták kissé formabontóra sikeredtek, de mindenképpen be akartam dobni az új kiszúrokat.

***

Az autómosás kisebb látványosság volt a telepen, ahol mosóba viszik az emberek a kocsikat, illetve van egy remek kézi mosó, egy lengyel férfié, akinél igen gondos munkát kap az ember, az autó kívül-belül ragyog, még azokat az apró, mohás foltokat, csíkokat is eltünteti a kocsiról, amit a gépi mosó nem tud. Talán ha egyszer láttam valakit kocsit mosni az egyik lefolyó mellé felállva. Kivonultunk team-ként, összedugva a nagynyomású mosót, kirakva a vödröket, a különféle törlőruhákat, mosószereket, amelyek a még háziurunktól megörökölt autótisztítós táskában lehet tárolni. Szép látvány voltunk, azt hiszem, a fagyos délutánban. Zajosék kisfia egyből jött volna, segíteni, alig bírtuk elterelni, hogy ne legyen a vízpermet útjában, bár az anyja - valószínűleg csak félig viccesen - mondta, nyugodtan vizes lehet, nézzük csak milyen sáros, még jót is tesz neki a vizezés. Aztán odajött a többi kiskamasz, nézelődni, úgyhogy megpróbáltam őket lekenyerezni szaloncukorral - V. legnagyobb felháborodására -, hogy tartsák a távolságot. Teljes siker. Nem akartunk volna szülőkkel vitába keveredni a lespriccelt gyerekek miatt, sem gyerekmunkát igénybe venni.

A kézi mosásnak oka volt, mert a kocsi olyan bevonattal van ellátva, aminek nem tenne jót egy gépi mosó. Ph-semleges mosószer, puha rongyok, csökkentett nyomású vízsugár, van ám itt minden kényeztetés, ami családunk új bébijének kell. Az első negyedórában még aggódtam, hogy most itt "csodásítjuk" magunkat, s jaj, hová folyik le a habos víz, de aztán már élvezet volt tisztára mosni a kocsit, habos szivacsozni, kitörölgetni a koszt a felni rései közül, lekenni a védő bevonattal, hogy peregjen róla a víz... Páran megálltak beszélgetni a kocsiról, ami kapcsán a sajátjuk is szóba került, úgyhogy kiderült, hogy van még pár "petrolhead" a telepen, s más is szeret hosszas autós kirándulásokat tenni a kontinensen. Így legalább szóba elegyedtünk olyanokkal, akikkel eddig legfeljebb egy gyors odaköszönésre futotta. Nagyon szép lett Nino, igaz, utána hosszan szenvedtem a kissé eltömődött lefolyóval, mert sehogysem akarta magába fogadni a habot, ugyanis egészen a háztömb előtti járda szélén van, rányúlik a gyep földje, majd egy alapos beletúrást megejtek, hogy legközelebb az esővíz és a hab is könnyebben tünjön el. A nagy éjszakai zuhé után még mindig áll kint az esővíz...

S igen, már nem számítunk hóra, a 9-10 fokokhoz eső jár. Az ajtó előtti mini nárciszaim már bólintottak kis fejükkel, egy-két nap, s kinyílnak. A repcsényeim, amiket kissé visszavágtam, már bimbósak, nem hittem volna, hogy ilyen korán virágozni fognak. Manci egyre sűrűbben napozik a cserepében, a szőnyegén, élvezve a délelőtti sugarakat. A legtöbb házban-lakásban megtartották a karácsonyra felrakott fényeket, s a járdák mellett még ott vannak a kocsikba pakolt, vagy a telep végi komposzthalomra vonszolt karácsonyfákról lehullott ágak, tűk tömege. De legalább élvezhetem a színes égősorok barátságosan hunyorgó fényeit, amikor a nyirkos, esps estéken osztom szét a kenyereket.

Jonathan, az egyik telepi kliens kérdezte, nem tudnék-e biolisztből sütni. Igaz, hogy az eddig még sosem látott, a szállítónál felbukkanó német bioliszt jóval drágább, mint a francia liszt, amit eddig használok, de azért rendeltem egy zsákkal. Nemrég a Real Bread-esek emlegettek egy igen jó bio sót, ír termék, egyre nagyobb hírrel, még egy rokonom is talákozott vele egy barbeque bemutatón. Sajnos, 12 kg a minimális adag, amit rendelni lehet belőle, de a Covid-mentes jövőre gondolva, megrendeltem. Ha újra beindul a piac, akkor sokkal nagyobb lesz a sófelhasználásom, mint most. El is dicsekedtem a beszerzéssel a telepi kenyeres csoportnak, ezután jött az érdeklődés a bioliszt iránt. 

A német lisztet aztán bevetettem, ekkorra már a kovászt is azzal etettem, és ó te jó Ég, micsoda veknik születtek. Több vizet kíván, mint a francia liszt, s gyönyörű tészta sikeredett vele. Hosszabban keltek a hűtőben, mint máskor (ez véletlen volt, később értünk haza a tervezettnél), s most már tudom, hogy a korábbi 16 óra helyett 17-18 óra után lesznek ilyen szépek. Igen elégedett voltam velük. S elvileg az új sóból kevesebb is elég lenne, én a szokott mennyiséget raktam a kenyérbe, de nem igazán érzem a különbséget. Kellemes ízű, enyhén savanykás lett a kenyér. 

* Mint kiderült, az öregúr Cork megyében él, szóval kicsi az esélye, hogy ő volt. Mindenesetre szokatlan látvány volt.

Kincs a zacskóban

Apránként fogynak a dobozok a nappaliból, a félrerakott, "majd-később-foglalkozunk-velük" cuccok dobozai. A hétvégén diót pucoltam, két nagy adaggal kaptunk egy barátnőm szüleitől, igazi soproni dió, bio, csodaszép, könnyű volt pucolni, nem tett benne kárt az a másfél év, amíg a nappali sarkában lakott bedobozolva. V. már rendelt mágnáspitét, s ha egyszer újra beindul a piac, majd oda is lehet diósat csinálni. Egészen mindfulness élményt adott a munka: marokszám kiszedni a diót a zsákból egy tálcára, a késsel szétroppantani a két felét, aztán amikor megtelt a tálca, a felekből kibújtatni a diónegyedeket-feleket.

Régen nagyapám nagy körítéssel pucolt diót: saját fájuk volt a kertben, vagyis, hogyan fogalmazzak: a szomszéd fája volt, de átlógott néhány ág hozzánk, s bőven esett a mi gyepünkre is. A szomszédok nem bánták, ha nagyanyám összeszedi a diót, jutott is, maradt is... nekünk jól jött. Nagyapám letelepedett egy kissámlira, s a hokedlire rakott deszkán, a mérleg egykilós súlyával csapott le a dióra. Fröccsent a sok héj szerte a konyhában, az összeroppantott dió ment egy vájdlingba, s azokból lehetett kiválogatni a dióbeleket. Aztán egy alapos söprés után a konyhában a dióhéj a kályhába került. 

Tervezgettem az udvaron való diótörést, mert ott nem gond a szétfröccsenő dióhéj, amikor is egy szentendrei ajándékbolt kirakatában megláttam egy aprócska, drága, amolyan designer eszközt, amiről kiderült, hogy diótörő. Olyan volt, mint egy csúcsánál ellaposított kövér szív, vagy kissé duci szárnycsavar, erős anyagból. Be kellett volna feszíteni a diónak a laposabbik végébe (az aljába), elfordítani, s jó esetben ketté is esett volna a dió. Én inkább egy tompa késsel próbálkoztam, s természetesen működött, nem kellett a designer eszköz. Most pedig van három befőttesüvegnyi dióbelem. S a padlóra csak igen kevés héjtöredék került.

***

A másik doboz, vagyis inkább zacskó több hónapja már V. hozományát tartalmazta, egy hatalmas iraki szőnyeget. A tavaszi rakodáskor, bútortologatáskor került zacskóba, addig az egyik fotelünkön lakott, letakarva más takarókkal, hogy ne sérüljön. Mivel egy időben a rakás tetején Manci és Pocak aludt, kiebrudalásukkor ez a takaró nylonzacskóba került, alaposan befújva bolhairtóval. S ott is maradt, amíg biztosan kipusztult belőle minden lakó. Nemrég alaposan kiporszívóztam, s most újra régi helyén van kiterítve.

Anyósoméktól kaptuk ajándékba, nekik is van egy, csak ott a falra akasztva széplik. Már akkor megcsodáltam ragyogóan élénk színeit, fura mintáit, amikor először ott jártam náluk a lakásban. Később az éves látogatásokkor vesztem el a részleteiben, ráláttunk mindig, amikor ott aludtunk. Lazábban szőtt alapra kézzel vastagabb gyapjú fonallal rendkívül dúsan, láncöltéssel tömött mintákat hímeztek a szőnyegre. Geometrikus minták váltakoznak hullámvonalakkal, stilizált alakokkal, amelyek lehetnek tevék, netán emberek, virágok, fura állatfigurák, négyszögletes, háromszög alakú minták, csupa meleg szín...  Csodaszép. 

Meglehetősen nehéz darab ahhoz, hogy nálunk a vékonyka falra kerüljön, szőnyegnek pedig egyszerűen ostobaság és felelőtlenség lenne a padlóra rakni. Itt-ott megbomlott már a fonal, a széle egy-két helyen szétnyílt, ezért nem is mernék hozzá bármilyen háttéranyagot varratni. Vagy másfél méterszer két méter. Nap nem éri, nem fakul. 1976-ban vette őket anyósom, emlékként az Irakban töltött egy évre. S az egyiket megkaptuk ajándékba.

Kiváló vétel volt. Ritka darabok már, értékesek, gyűjtők keresik, s mivel azok az asszonyok, akik egykor hímezték őket, meghaltak, vagy felhagytak a szövéssel, s ma már csak egy maroknyi készít ilyen szőnyegeket, ezért kevés újonnan készült darabot lehet találni az iraki bazárokban. A legtöbb új szőnyeg lazábban hímzett, nagyobb hangsúlyt helyeznek az elkészítés gyorsaságára, mint a minta tömöttségére. De - mint később utánaolvasva megtudtam - ez szerencsére változóban van, s a régi kézművesség újraéledőben.

A Bagdadtól 150 km-re nyugatra lévő, a Tigris és az Eufrátesz találkozásánál lévő mocsaras területeken egykor élő ún. mocsári arabok - vagyis Ma'dan-ok - szokása volt ilyeneket készíteni. Beduinok által szőtt s tőlük vásárolt szőnyegalapra hímezték az asszonyok ezeket a szőnyegeket, takarókat, amelyek úgy 15-20 éve kezdtek feltünedezni a külföldi szőnyegkereskedőknél, mert addig ritkaság volt, hogy külföldre kerüljenek, s így kevés került gyűjtők kezére. Az egyik legnagyobb gyűjtemény nem máshol, mint Agatha Christie hagyatékában található, aki rajongott ezekért a hímzésekért. 

Eredetük külföldre kerülésüknek köszönhetően lett egyre ismertebb.

Amikor Szaddam Husszein lecsapoltatta a mocsarakat, s politikai okokból elüldözte a mocsári arabokat a lakóhelyükről, menekült táborokba és más településekre kényszerítette őket, ahol szünetelt a szőnyegek készítése. Nem jutottak hozzá szőtt szőnyegalapokhoz sem, mert eltűntek a vándorló beduinok, akiktől a szőnyegalapokat vehették volna.

Találtam két érdekes cikket: egyet egy törökszőnyeg-gyűjtő tollából, másikat egy online kiadványban. Az első szakértő szerint azért is esett vissza ezeknek a szőnyegeknek a készítése, mert a lecsapolt mocsarakból elhajtott emberek olyan településekre kerültek, ahonnan - az utaknak "hála" - , könnyebb volt eljutni a környező települések bazáraiba, ahol már olcsóbban lehetett szőnyegekhez jutni, nem kellett a helyi hímzőasszonyt megfizetni hosszadalmas munkájáért. S az olcsóság érdekében inkább feladták a szinte személyre szabott motívumokkal hímzett szőnyegek készíttetését a családok. 

Ez a típusú szőnyeg ugyanis esküvőre készült, két hosszú csíkban, amit az esküvőkor vagy azután varrtak össze egyetlen darabbá. Általában egyetlen asszony dolgozott egy adott szőnyegpáron, az előre lazán megszőtt alapra hímezve a mintákat. Fejben tervezve meg a mintát, esetenként olyan motívumokat hímezve bele, ami a későbbi tulajdonosa hovatartozására, vagy környezetére, településére volt jellemző. A geometrikus minták mellett állatok, például antilopok, tevék, skorpiók, madarak, virágok szerepeltek a szőnyegeken, esetleg mecsetek, vagy a mocsári arabok jellegzetes formájú, nádból készült házainak stilizált másai.

A szőnyegeket csak nők hímezték, ellenben a hozzá való fonalak készítését mindkét nem képviselői végezték. Egy-egy település ügyes kezű asszonyai, vagy maguk a menyasszonyok dolgoztak rajta, vagy a fiús mamák a vőlegény fiúknak készítették, készíttették el a szőnyeget. 

A másik cikk szerint 2019-ben egy Új-Mexikóban rendezett népművészeti fesztiválon négy idős hímzőnő szőnyegeit állították ki és ajánlották megvételre. A befolyt pénzből a mocsári arabok törzsét támogató, a mocsarakat helyreállító Nature Iraq nevű nonprofit szervezet kívánta újraéleszti ezt a kézművességet. Ők szponzorálták a fesztiválra kiküldött szőnyegekről készült kiállítást és vásárt. Mert a 2004-ben alakult szervezet nemcsak a mocsarak helyreállításával foglalkozik, de az ott élő törzsek kultúráját is kívánja támogatni, újjáéleszteni.

 

Salma Abed Damej, az egyik hölgy, akinek szőnyegeit kiállították Új-Mexikóban (Az International Fol Art Market odaláról)

Sajnos, a négy hölgynek nem sikerült vizumot szerezni (naná), ezért csak fotókon mutathatták be a szőnyegek készítésének folyamatát. Mind a négyen ugyanannak a kis falunak a lakói, s mind 60-as, 70-es éveikben járnak. A kiállítás  egyik szervezője egy új-mexikói hölgy volt egyébként, aki egy évtizeden át dolgozott a Nature Iraq meghívottjaként a helyszínen (szennyvíz kezelési megoldásokon), s ott fedezte fel Al Khuter faluban az idős hímzőnőket és csodaszép szőnyegeiket. Mivel fotós is, ezért segítségével megkezdték a szőnyegek digitális gyűjtését, megörökítését. S ha minden úgy ment, ahogy tervezték, azóta is tanítják a fiatalokat a hímzés művészetére, s újra feltűnhetnek majd a sűrűn, tömötten hímzett szép szőnyegek a bazárokban, a gyűjtők örömére.

Pár kép a mienkéről:

Az összevarrás helye. Egy helyen kibomlott már.