Apránként fogynak a dobozok a nappaliból, a félrerakott, "majd-később-foglalkozunk-velük" cuccok dobozai. A hétvégén diót pucoltam, két nagy adaggal kaptunk egy barátnőm szüleitől, igazi soproni dió, bio, csodaszép, könnyű volt pucolni, nem tett benne kárt az a másfél év, amíg a nappali sarkában lakott bedobozolva. V. már rendelt mágnáspitét, s ha egyszer újra beindul a piac, majd oda is lehet diósat csinálni. Egészen mindfulness élményt adott a munka: marokszám kiszedni a diót a zsákból egy tálcára, a késsel szétroppantani a két felét, aztán amikor megtelt a tálca, a felekből kibújtatni a diónegyedeket-feleket.
Régen nagyapám nagy körítéssel pucolt diót: saját fájuk volt a kertben, vagyis, hogyan fogalmazzak: a szomszéd fája volt, de átlógott néhány ág hozzánk, s bőven esett a mi gyepünkre is. A szomszédok nem bánták, ha nagyanyám összeszedi a diót, jutott is, maradt is... nekünk jól jött. Nagyapám letelepedett egy kissámlira, s a hokedlire rakott deszkán, a mérleg egykilós súlyával csapott le a dióra. Fröccsent a sok héj szerte a konyhában, az összeroppantott dió ment egy vájdlingba, s azokból lehetett kiválogatni a dióbeleket. Aztán egy alapos söprés után a konyhában a dióhéj a kályhába került.
Tervezgettem az udvaron való diótörést, mert ott nem gond a szétfröccsenő dióhéj, amikor is egy szentendrei ajándékbolt kirakatában megláttam egy aprócska, drága, amolyan designer eszközt, amiről kiderült, hogy diótörő. Olyan volt, mint egy csúcsánál ellaposított kövér szív, vagy kissé duci szárnycsavar, erős anyagból. Be kellett volna feszíteni a diónak a laposabbik végébe (az aljába), elfordítani, s jó esetben ketté is esett volna a dió. Én inkább egy tompa késsel próbálkoztam, s természetesen működött, nem kellett a designer eszköz. Most pedig van három befőttesüvegnyi dióbelem. S a padlóra csak igen kevés héjtöredék került.
***
A másik doboz, vagyis inkább zacskó több hónapja már V. hozományát tartalmazta, egy hatalmas iraki szőnyeget. A tavaszi rakodáskor, bútortologatáskor került zacskóba, addig az egyik fotelünkön lakott, letakarva más takarókkal, hogy ne sérüljön. Mivel egy időben a rakás tetején Manci és Pocak aludt, kiebrudalásukkor ez a takaró nylonzacskóba került, alaposan befújva bolhairtóval. S ott is maradt, amíg biztosan kipusztult belőle minden lakó. Nemrég alaposan kiporszívóztam, s most újra régi helyén van kiterítve.
Anyósoméktól kaptuk ajándékba, nekik is van egy, csak ott a falra akasztva széplik. Már akkor megcsodáltam ragyogóan élénk színeit, fura mintáit, amikor először ott jártam náluk a lakásban. Később az éves látogatásokkor vesztem el a részleteiben, ráláttunk mindig, amikor ott aludtunk. Lazábban szőtt alapra kézzel vastagabb gyapjú fonallal rendkívül dúsan, láncöltéssel tömött mintákat hímeztek a szőnyegre. Geometrikus minták váltakoznak hullámvonalakkal, stilizált alakokkal, amelyek lehetnek tevék, netán emberek, virágok, fura állatfigurák, négyszögletes, háromszög alakú minták, csupa meleg szín... Csodaszép.
Meglehetősen nehéz darab ahhoz, hogy nálunk a vékonyka falra kerüljön, szőnyegnek pedig egyszerűen ostobaság és felelőtlenség lenne a padlóra rakni. Itt-ott megbomlott már a fonal, a széle egy-két helyen szétnyílt, ezért nem is mernék hozzá bármilyen háttéranyagot varratni. Vagy másfél méterszer két méter. Nap nem éri, nem fakul. 1976-ban vette őket anyósom, emlékként az Irakban töltött egy évre. S az egyiket megkaptuk ajándékba.
Kiváló vétel volt. Ritka darabok már, értékesek, gyűjtők keresik, s mivel azok az asszonyok, akik egykor hímezték őket, meghaltak, vagy felhagytak a szövéssel, s ma már csak egy maroknyi készít ilyen szőnyegeket, ezért kevés újonnan készült darabot lehet találni az iraki bazárokban. A legtöbb új szőnyeg lazábban hímzett, nagyobb hangsúlyt helyeznek az elkészítés gyorsaságára, mint a minta tömöttségére. De - mint később utánaolvasva megtudtam - ez szerencsére változóban van, s a régi kézművesség újraéledőben.
A Bagdadtól 150 km-re nyugatra lévő, a Tigris és az Eufrátesz találkozásánál lévő mocsaras területeken egykor élő ún. mocsári arabok - vagyis Ma'dan-ok - szokása volt ilyeneket készíteni. Beduinok által szőtt s tőlük vásárolt szőnyegalapra hímezték az asszonyok ezeket a szőnyegeket, takarókat, amelyek úgy 15-20 éve kezdtek feltünedezni a külföldi szőnyegkereskedőknél, mert addig ritkaság volt, hogy külföldre kerüljenek, s így kevés került gyűjtők kezére. Az egyik legnagyobb gyűjtemény nem máshol, mint Agatha Christie hagyatékában található, aki rajongott ezekért a hímzésekért.
Eredetük külföldre kerülésüknek köszönhetően lett egyre ismertebb.
Amikor Szaddam Husszein lecsapoltatta a mocsarakat, s politikai okokból elüldözte a mocsári arabokat a lakóhelyükről, menekült táborokba és más településekre kényszerítette őket, ahol szünetelt a szőnyegek készítése. Nem jutottak hozzá szőtt szőnyegalapokhoz sem, mert eltűntek a vándorló beduinok, akiktől a szőnyegalapokat vehették volna.
Találtam két érdekes cikket: egyet egy törökszőnyeg-gyűjtő tollából, másikat egy online kiadványban. Az első szakértő szerint azért is esett vissza ezeknek a szőnyegeknek a készítése, mert a lecsapolt mocsarakból elhajtott emberek olyan településekre kerültek, ahonnan - az utaknak "hála" - , könnyebb volt eljutni a környező települések bazáraiba, ahol már olcsóbban lehetett szőnyegekhez jutni, nem kellett a helyi hímzőasszonyt megfizetni hosszadalmas munkájáért. S az olcsóság érdekében inkább feladták a szinte személyre szabott motívumokkal hímzett szőnyegek készíttetését a családok.
Ez a típusú szőnyeg ugyanis esküvőre készült, két hosszú csíkban, amit az esküvőkor vagy azután varrtak össze egyetlen darabbá. Általában egyetlen asszony dolgozott egy adott szőnyegpáron, az előre lazán megszőtt alapra hímezve a mintákat. Fejben tervezve meg a mintát, esetenként olyan motívumokat hímezve bele, ami a későbbi tulajdonosa hovatartozására, vagy környezetére, településére volt jellemző. A geometrikus minták mellett állatok, például antilopok, tevék, skorpiók, madarak, virágok szerepeltek a szőnyegeken, esetleg mecsetek, vagy a mocsári arabok jellegzetes formájú, nádból készült házainak stilizált másai.
A szőnyegeket csak nők hímezték, ellenben a hozzá való fonalak készítését mindkét nem képviselői végezték. Egy-egy település ügyes kezű asszonyai, vagy maguk a menyasszonyok dolgoztak rajta, vagy a fiús mamák a vőlegény fiúknak készítették, készíttették el a szőnyeget.
A másik cikk szerint 2019-ben egy Új-Mexikóban rendezett népművészeti fesztiválon négy idős hímzőnő szőnyegeit állították ki és ajánlották megvételre. A befolyt pénzből a mocsári arabok törzsét támogató, a mocsarakat helyreállító Nature Iraq nevű nonprofit szervezet kívánta újraéleszti ezt a kézművességet. Ők szponzorálták a fesztiválra kiküldött szőnyegekről készült kiállítást és vásárt. Mert a 2004-ben alakult szervezet nemcsak a mocsarak helyreállításával foglalkozik, de az ott élő törzsek kultúráját is kívánja támogatni, újjáéleszteni.
Salma Abed Damej, az egyik hölgy, akinek szőnyegeit kiállították Új-Mexikóban (Az International Fol Art Market odaláról)
Sajnos, a négy hölgynek nem sikerült vizumot szerezni (naná), ezért csak fotókon mutathatták be a szőnyegek készítésének folyamatát. Mind a négyen ugyanannak a kis falunak a lakói, s mind 60-as, 70-es éveikben járnak. A kiállítás egyik szervezője egy új-mexikói hölgy volt egyébként, aki egy évtizeden át dolgozott a Nature Iraq meghívottjaként a helyszínen (szennyvíz kezelési megoldásokon), s ott fedezte fel Al Khuter faluban az idős hímzőnőket és csodaszép szőnyegeiket. Mivel fotós is, ezért segítségével megkezdték a szőnyegek digitális gyűjtését, megörökítését. S ha minden úgy ment, ahogy tervezték, azóta is tanítják a fiatalokat a hímzés művészetére, s újra feltűnhetnek majd a sűrűn, tömötten hímzett szép szőnyegek a bazárokban, a gyűjtők örömére.
Pár kép a mienkéről:
Az összevarrás helye. Egy helyen kibomlott már.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése