Október, Mindszent hava

Tortaborzalmon dolgoztam tegnap. Borzalomnak hívom, mert az. Szépen, színesen néz ki, de enni?! A tortát szolíd réteg vajkrém borítja, amit kis hűtés után beleforgattam félkilónyi szórócukorba. Ami parányi kőkemény golyócskák halma, cukorgyönygök, színesek, hangosan roppannak az ember foga alatt. A dekorálás után söprögettem az asztalról a félreugráló apró cukrokat, s hiába igyekeztem, nem sikerült mindegyiket a dobozba terelnem: majd egy alapos porszívózást meg kell ejtenem. 

Felrakok néhány képet arról, hogyan folyik ez, amatőréknél.

Kezdetben vala a három réteg csokis keksztorta, egyetlen hurkapálcikával megerősítve (felvágás előtt ez könnyedén kihúzható, de addig is, stabilan tartja a vajkrémmel összerakott, lehűtött rétegeket. Simogathattam volna simábbra is, az az igazság). Alul sütőpapír, ennél és a hurkapálcánál fogja hempergetjük bele a tortát a tepsibe kiöntött félkilónyi cukorgyöngybe. A cukorgyöngytömeg kölcsönzésért hálát rebegünk az Üzemnek, náluk mindig van vagy két kiló ebből a kulináris tüneményből, s pár mézes emberkéért cserébe kaptam tőlük eleget a torta befedéséhez.

A tepsibe kiöntött cukorgyöngytömeg, háttérben a piacra készült egyéb sütik hűlnek.

Hempergetünk. Elsőre csak az egyik fele sikerült, ott is alaposan belesüppedtek a vajkrémbe a gyöngyök, de még két hempergetésnek köszönhetően az egész torta úgy-ahogy bevonódott. 

Utána a csupaszon vagy nem megfelelően bevont foltokra kézzel tapicskoltuk oda a cukorgyöngyöket. Eközben a leeső gyöngyök szanaszét pattogtak a tepsiben s azon kívül...

A kész torta. A megrendelője boldog volt vele, nekem még porszívózni kell, s megszabadulni a maradék gyöngymennyiségtől. Hogyan vágják fel és eszik meg, nem tudom, gondolom, lekapargatják a gyönggyel keveredő vajkrémet, s nem törik ki senkinek a foga, vagy a koronája. A torta 3 kilós. 

***

A mai piac is pöpec volt, sőt, a hét is. Megint sok mézesember és panda készült, a piacon majdnem kétszer annyit adtam el, mint máskor, s emlegették a Halloween-i sütiket (ki kellene találni pár poénosat, de ízléseset Covid témában). A múlt szombat-vasárnap-hétfőt 80 esküvői köszönetsüti sütésével-dekorálásával töltöttem. A szép csillogó aranyvonalakat egyenként festettem rá a sütikre már kihúzott fehér cukormázvonalakra, közben maratoni podcast-ozást folytattam. Az ifjú párnak nagyon tetszettek, s másnap (a kedd reggeli szállítás után) jött az üzenet, hogy tudnék-e további 210 darabot csinálni? Szombatra... Mert elküldenék azoknak, akik a Covid miatt nem tudnak résztvenni az esküvőn. (A menyasszony külföldi.) Végül sok oda-vissza egyezkedés után annyiban maradtunk, hogy ha kapok egy hetet, aranyozás nélkül, de aranybarna cukormázzal ki tudom húzni a 210-et. 

S hogy ne csak egy esküvő legyen soron, a mai piac után, amire traktor alakú sütiket is csináltam, felkérést kaptam 24 traktor (+ pár tehén) süti készítésére, szintén esküvőre. Mivel éppen előtte meséltem a nagy megrendelést, piaci megrendelőm nem mert minden vendégnek kérni sütit, csak a főbb családtagoknak. S alaposan ki lettem oktatva, hogy a traktorok fele Ford-kék legyen, a másik fele Massey-Ferguson-piros. Mert a vőlegény, akinek tehenészete van, e kétféle traktorral rendelkezik. S ezeknek a traktoroknak ez a színe. S a tehenek se barnák legyenek, hanem fekete-fehérek, mert holstein-fríz teheneket tartanak... 

Vigyorogtam befelé, micsoda remek feladat, végre valami újdonság. Bár ne nyafogjak, a fent emlegetett köszönetsütik sem a szokásos szív-gyűrű-esküvői torta vonulatba tartoznak! S míg beszélgettünk, s gratuláltam a közelgő frigyhez, eszembe jutott egy bájos könyv, amit pár éve olvastam, s amit egyébként a traktor sütik megrendelőjével is megosztottam (aki szintén farmerfeleség): "How to be a perfect farm wife". Nagyon mulatságos kis könyv, egy ír farmerfeleség tollából, aki megoszt olyan trükköket, hogy hogyan tudjuk elcsalni férjünket szabadságra (ami azért nem könnyű, ha mondjuk száz állatról kell gondoskodniuk), hogyan lakassuk jól az utolsó percben reggelire megérkező idénymunkásokat, hogyan vegyük rá a teheneket hogy felsorakozzanak a fejéskor, vagy hogyan fegyverezzük le a férjünkön anyáskodó anyósunkat. (Utóbbi téma abban az országban, ahol földet leginkább csak örökölni lehet, nem is annyira vicces.)

***

A hét főbb hírei még, hogy talán a szaporodó esők, vagy a meghidegedő reggeleknek köszönhetően Manci úgy döntött, az a macskamenedék mégiscsak megfelel  a kényes ízlésének, s ellágyulva fedeztem fel összegömbölyödött testét egy reggel az Elaine-készítette doboz mélyén. El ne felejtsem majd megmondani neki, ha összefutunk. Ha kisüt a nap, továbbra is kifekszik a napsütötte cserépbe melegedni, de most már a macskamenedék az alvóhelye.

Ezekben a hidegedő napokban kétszer is meggondolom, hogy reggel nekiinduljak-e a sétának, mert még csak kel a nap, amikor elindulnék. De muszáj lesz, mert pár nap kihagyás után kezdenek visszajönni a dekák. Át kell gondolnom az öltözékemet, hogy ne ázzak, s ne fagyjon be a fenekem, előkerülhet egy vékonyabb sál s néha a sapka sem árt, kurta hajú fejemnek - főleg ha megizzadok - szinte fáj a csípős levegő. Ugyanakkor élmény hallgatni a madarakat, amíg megyek kifelé a telepről: hangos csicsergésük feleslegessé teszi a fejhallgatót, podcast-ot, azt ráérek a megéledő forgalmú út mentén használni.)

A sok munkának az is előnye, hogy az ember a dekoráló asztal mellől néha kibámulhat a kertre, s felfedezheti, hogyan gyűjti össze a madáretetőből kihulló magvakakat egy kisegér. Aztán meg lehet nézni azt is, hogy Manci milyen türelmesen ül, fülel egy órán át a fal tetején, ennek az egérnek a mozgására figyelve. Fülei, mint egy denevéré, úgy forogtak, ahogy hallgatózott a cserepek között motoszkáló egér után, s aztán amikor meglátta, felvette a levadászós testtartását, s egy alkalmas pillanatban, mint a kő, úgy zuhant rá az egérre a fal tetejéről. Nem sikerült az akció, az egér szemvillanás alatt eltűnt a kisház mellett ledobott kerti szemetes nylonzacskó fodraiban, ahonnan Manci nem bírta előszedni, hiába fúrta be a fejét a fodrok közé. De a sikeres menekülés után egy nappal az egér maradékát (ha ugyan ugyanaz az egyed volt) a kinti gyepen láttam viszont, amikor begyűjtöttem Manci tányérkáját.

Apropó, így két év után felraktam a Tokyo-ban vett norent, vagyis ajtófüggönyt: tudom, hogy középen kettévágva kellene felrakni, ajtóra (eleve úgy van varrva, hogy kettévágható legyen), de nálam most függönyként funkcionál. Sokáig válogattam, míg erre az egyszerű enso szimbólumra esett a választásom, ami a teljes megvilágosodás szimbóluma. Az univerzumé, a szellemi szabadságé. Napközben félrehajtom, késő délután ugyanis még besüt a lemenő nap a szobába, este pedig jó ránézni, emlékeket idéz.

A másik hír, hogy kaptam egy igen megkésett sms-est, bocsánatkérések közepette, amiben volt főnököm elküldte mamája karácsonyi torta receptjét. A recept egy régi ír szakácskönyv előlapjára van leírva, erősen igyekeznem kellett, hogy a kinagyított képen megfejtsem a kézírást, de megvan! S megvan a titok is: a tortába kerül egy teljes doboz eperkonzerv és egy fél reszelt alma. Ettől lehet olyan finom és omlós! No és a belevaló szárított gyümölcsöket egy pohár whiskey-be áztatja, majd a kész kisütött tortára kerül még fél pohár sherry...

Továbbá érdekes felfedezést tettem a boltban: a gyümölcsös pultnál néztem banánt, amikor a mérleg mellett feltűnt nekem két nagy nylonzacskónyi banán, meglehetősern baráti áron. Egyik sem tűnt túl barnának, vagy nyomottnak, hogy kidobásra ítélt, vagy leárazott banánok lettek volna, tökéletes volt mindegyik. De mitől ilyen olcsó a 10 banán? Szerintem kitaláltam az okot: mindegyik banán amolyan egyke volt, más fürtökről téphették le őket a vásárlók, ha túl nagynak találták a fürtöt. S talán az egykék nem fogynak olyan jól, mert valamiért az ember inkább egy egész fürt után nyúl, nem szedegeti össze a "maradékot" a polc aljáról... Így azokat bezacskózzák, s eladják olcsóbban. Esetemben negyedannyiért, mint a rendes ár. Legközelebb is megnézem, akad-e ilyen zacskó...

***

A városkát egyébként egy filmforgatás híre kavarta fel: az Innocent című angol filmsorozat 2. sorozatát forgatják Bray-ben, az egyik iskola épülete szolgál rendőrkapitányság épületének. A képek alapján néhány Covid-asszisztens ügyel a távolságtartásra, s szigorú maszkozás folyik, a színészeknek is, ha vége a tényleges felvételeknek. Kicsi fura volt angol rendőrségi motorokat és rendőröket látni egy ír utcán! (Egyébként több nagyobb fimet forgatnak most újra az orszgban, pl. a Vikingek-et, s újra itt forgat Matt Damon, aki hónapokig lakott Dalkey-ban a családjával a lockdown idején, rajongói nagy örömére.) Fel merem tételezni, hogy Zajosapuka (aki villanyszerelő a filmgyárban) újra dolgozik, mert elég ritkán van itthon, sőt, SŐT! kiderült, hogy a sokat sikoltozó gyermek hetente kétszer délelőtt oviba jár, a középső és a nagyobb suliba, így nagy örömünkre most már ritkábbak a sikoltozások. 

Más hír nincs. 

Vagyis van. Itt is mennek felfelé a Covid-számok. Ma már túllépték a 600-at, s sajnos, a halálozások száma is emelkedik. 10 ember, egy nap, borzasztó. Intenzíven 20 ember fekszik, kórházban van 118. Susan barátnőmék Észak-Írországba mentek volna, születésnapot ünnepelni, amint kiderült, hogy Dublinból mennének (ejnye-bejnye) a hotel lemondta a foglalást. Várják őket szeretettel, lockdown után, egy ingyen itallal, de most nem fogadnak Dublinból vendéget. Mi továbbra sem megyünk sehová, én csak a piacra, s szállítani, bevásárlás 2x egy héten, egyébként csak dokihoz, oda is szigorúan maszkban, előtte fel kellett telefonálni a parkolóból, hogy be lehet-e menni. A váróteremben csak egy ember ülhet. S az első perceket a maszkviselésről való csevegés töltötte ki a dokinővel. Szép, új világ. Aggaszt, hogy Magyarországon is durvul a helyzet, s apám majd ilyen körülmények között jár be minden nap a kezelésre, vonattal. Szerencsére óvatos, fertőtlenít, maszkot hord, s nem kell rábeszélni az ebédhozatásra, ha tovább durvul a helyzet, de akkor is, aggasztó... 

Az idő múlása

Elképesztően jó piacunk volt szombaton: az előző hét óvatosságát feladva már nagyon sok vevő jött, maszkban, ahogy kell, s újak is voltak. megint. Fiatal családok. Mindent eladtam, az utolsó szemig (kivéve egy üveg "biscuits-in-a-jar-t), nyitás után 45 perccel már nem volt mézes maszkos emberke, néhány gyerek nagy bánatára. Kicsekkeléskor meg is jegyezte a controller, hogy reméli, még többet csinálok majd a következő piacra. Sóhajtoztam, hogy kétlem, hogy menni fog, Ray mostanában rengeteget rendel a kávézóknak, ráadásul beszervezett egy esküvői, utolsó pillanatban beeső rendelést, kedd reggelre, besűrítve az amúgy is sűrű hetemet. Vár rám egy születésnapi torta, és egy elsőáldozási sütirendelés. Plusz a kenyerek, a piac... Még nincs vége a hónapnak, de kiszámoltam, hogy 83 kenyeret sütöttem, a szomszédoknak, V.-nek és a piacnak, összesen.

***

Az idő múlására nemrég két mellbevágó dolog is emlékeztetett. Amikor még V. vitt autóval munkába, vagy a villamoshoz, az M50-es mellett, a város határában lévő négy-öt egymás mellett lévő szántóföld színein követhettem leginkább az idő múlását. Hol sötétbarnák voltak, frissen szántottak, hol éppen csak zöld árnyalat vonta be őket, amikor kibújtak az első zöld szálacskák a földből, aztán egybefüggő, sötétzöld tömb lett mindegyik szántóföld, csak egy keskeny árok választotta el őket egymástól. Később sárgulni kezdett a sok szár, a kurta búza vagy árpa, s aztán eljött az aratás ideje. Egyszer, színházból hazafelé jövet, amikor V. összeszedett a villamosmegállóból, láttuk, hogy a nagy kombájn erős fényszórói fényénél még javában aratott, kihasználva a szép időt, és az esőmentes estét. Aztán világossárgák lettek a mezők, a tarlótól, hogy aztán egyik reggel már be legyen szántva az egész. Volt, hogy egy évig parlagon állt, vagy nőtt rajta valami zöld, amit levágtak, eleségnek, szilázsnak, hatalmas nylonba burkolt bálák álltak az utolsó föld szélén. S aztán kezdődött az egész elölről. 

Ha másképpen akartam nézni az idő múlását, anno, akkor elég volt a kocsiból a földek helyett átnéznem az útsávokat elválasztó gyepes-sövényes sáv szélére, ahol nagyon sokáig ott hevert egy, majd két kutyatetem, egymás mellett. Először egy nagyobbacska, barna kutya hevert elütve az út szélén, oda dobta az ütközés ereje. Kissé beolvadt a gyep füvébe, az útszéli gazok közé, szinte alig volt látható. Aztán, ahogy mentek a napok, kezdett puffadni szegény, s két lába groteszk módon meredezett felfelé, amíg újra meg nem ereszkedett a tetem, hogy szinte elfedte a növő fű. Azokban a napokban került mellé a másik kutya, aki balszerencséjére kiszagolta társát, s megpróbált átszaladni az úton a tetemhez. Sajnálkoztam, hogy ő is ilyen csúnya véget ért, s onnan kezdve, kis eltéréssel vele is megismétlődött a természetes lebomlás: elheverő teste előbb puffadt, majd újra ellaposodott, amíg egyszer aztán eltűnt az út széléről mindkettő, alighanem feltakarították az útmunkások. Onnan kezdve visszatértem a mezők színeinek, változásának csendes szemléléhez. Mindig nyugtáztam magamban, hogy na, idén felszántották, bevetették, vagy no, most parlagon maradt. Most megint nézhetem őket péntekenként, amikor kora reggel szállítunk Dublinba.

Megy az idő, észreveszem magamon is. A nehezebben gyógyuló sebeket, a bőrt, amely már nem ugrik vissza olyan fürgén, ha összecsípem a kézfejemen. A szemránckrém ideje is eljött már, s sűrűbben lesz bajuszkám, s nő egy-két makacs szál az államon. "Olyan szép ezüstös a hajad" - mondja a fodrász, legalább ezt megadja nekem a múló idő. Felejtek, ez is a rovására írható és a változás mámorának (hahaha) ajándéka. Bekapcsolva felejtem a kávégépet, a fürdőben égve marad a villany, s tanácstalanul állok a konyhában, hogy miért is jöttem be? 

A nagy mellbeverős, "hogy' rohan az idő!-s érzésemet a napokban egy Facebook poszt adta, amiben egyik barátnőm jelezte, hogy lánya 30 éves lett. 30 éves?! Nem létezik. Még emlékszem, amikor a kislány kiskamaszként megszervezte magának az írországi au-pair-i munkát, koraéretten elintézve az elintézendőket, gyakorlatilag szülői segítség nélkül, kész tervet tárva eléjük. S emlékszem még rá, amikor elsőként az országban utánajárt, hogy hogyan lenne lehetséges, s megpályázott egy amerikai ösztöndíjat egy nagynevű középiskolába. S aztán segítette az utána jövőket. S most ő már 30 éves... 

De a másik mellbeverő dolog, hogy V. mondta, ma lenne a húga 50 éves. Mindig elfelejtem, hogy csak pár év volt köztük, nem öt, mint köztem és az öcsém között. 50 éves... A fia felnőtt már, a lánya nyurga nagykamasz, vékonyka karokkal, lábakkal, amelyeket a legkülönböző alakzatban tud tekergetni, mintha nem is lennének izületei. Az ő arcukon látom, hogy múlik az idő, ahogy a fiúén felvillannak néha az anyjuk arcvonásai: a pufi arcú kisgyerek, akit az esküvői képeimen látni, lázas betegen csillogó szemmel, most férfi már, a lányka pedig, akit egykor a temetés napján a mosógép tetején pelenkázott apósom, most már pirulna, ha felemlíteném ezt az emléket, de persze, nem teszem. A kis imp. Aki annak idején, amikor az anyját temettük, éppen a vaú szót gyakorolta lelkesen. 

Elvitte, elvette tőlünk sógornőmet a rák, s ma lenne 50 éves. Elvitte, elvette, mint ahogy elvitte az anyámat, két barátunkat, s most az apámat fenyegeti. Ilyenkor hirtelen felértékelődnek a napok, értékes lesz minden, amire eleddig csak vállvonogatva gondoltam. Ilyenkor elfelejtődnek a régi sérelmek, az ember nyel egyet, s hajlamos átsiklani vélemények, dolgok, szokások felett, s csak azt nézi, legyen még idő erre is, arra is... időre, amit én nem adhatok meg neki, csak orvosok, kezelések, gyógyszerek biztosíthatják. Úgyhogy drukkolunk. 

Rózsák, torták, szép napok

Ma volt az első olyan reggel, hogy bodrozódott a lélegzetem, amikor kimentem sétálni. Még csípős volt a levegő, de sütött a nap, a gyepen bőséges harmat, érett egy újabb langyos őszi nap... Itt-ott már színesednek a vadszőlővel befutott kertfalak, s a rengeteg bogyót lelkesen eszik a rigók a bokrokról. 

Egy utcával feljebb van egy kert, rózsáit sokszor megcsodáltuk. Legtöbbször elmegyek előtte reggeli sétám során. V. emlékeztetett rá, hogy egyszer megálltunk, s megdicsértük a kertet a benne dolgozó öregembernek. Pár hete konténer állt a kertben, benne szelektálás, bútorok halma, a nappali függönye tartósan lehúzva, a fenti háló üresnek tűnik, s a kertet egyre inkább veri a gaz, gondozásnak semmi nyoma. Erős gyanúnk, hogy vagy költöznek, s eladják, vagy - remélhetőleg nem - meghalt az öregember, s azért hanyagolódik a kert. Vagy öregek otthonába költözött. Ki tudja. De a rózsák gazdátlanok.

Matters arising... ahogy a piaci meetingeken szoktam írni: kár volt elsiratnom a szép időt, mert volt néhány olyan csodásan langyos nap, amikor nemcsak ruhát lehetett kint szárítani, de a merészebbek fürödtek a tengerben, s melengette az ember hátát a nap, miközben a piaci kerítés szederbokrait dézsmálta. Néhol még ki-kiülnek a lakók a ház elé, sörözni, beszélgetni. Mi is kiültünk egyszer, Trish-nél, a kertjében, régóta nem láttuk egymást, végre sikerült a megfelelő távoságtartással beszélgetni. 

Reggeli sétákon néha sok volt a melegítőfelső, s esténként a gyerekek sokáig kint zsinatoltak a gyepen, még akkor is, amikor már sötétedett. A rövidke vénasszonyok nyarát aztán most hétvégére hűvösebb idő váltotta fel, mintha csak az új, Dublinra érvényes megszorításokhoz adta volna a hangulati aláfestést: ugyanis Dublinra szigorúbb szabályok érvényesek az elkövetkező 3 hétben, mint az ország többi részére. Túlságosan sok ott a megbetegedések száma, amit már városrészenként is megosztottak a közönséggel. Főleg a - hm, mi a helyes kifejezés? - lepukkadtabb, amúgyis problémás negyedek lakói között terjed a fertőzés. Akik számára a maszk az elnyomás jelképe, a Covid-19 egy kitaláció, emberi jogaikat féltik, mert joga, az aztán mindenkinek van, csak felelősséget ne kelljen vállalni semmiért. Nem állítom, hogy mindegyikük így gondolkodik, de sok akad ilyen nézetekkel azokon a környékeken. Azokon a telepeken, amit legkevésbé éreznek magukénak a lakók, s az egyén felelőssége ismeretlen fogalom. 

Ellenben március óta először, kinyílhatnak a kocsmák. Dublin kivételével mindenhol... A kormány megadta magát, nagyon erősen lobbiztak a kocsmárosok, hogy kinyithassanak, anélkül, hogy ételt kelljen felszolgálniuk. Szigorú megkötések most is vannak, asztalhoz kell ülni, nem támaszthatják a pultot a vendégek, s limitált, hányan ülhetnek egy asztalnál, hány háztartásból, milyen távolságban legyenek az asztalok. El lehet képzelni, vidéki eldugott, öreg, szűköcske kocsmákban ez mennyire megvalósítható. Erről jut eszembe egy remek dokumentumfilm, amit a héten láttunk, Culture Night alkalmából: The Irish Pub. Már a trailer is megéri a pénzét, az ember ebből sejheti, hogy ezek a kocsmák nemcsak iszogatás helyszinei, nem a meggazdagodásért tartják fent tulajdonosaik, s milyen nagy szükség van rájuk kisebb-nagyobb településeken. Azt hiszem, Amazon Prime-on elérhető. 

Amúgy megint három számjegyűek az új esetek, szerencsére a kórházi ápolásra szorulók száma nem emelkedik ugyanilyen ijesztően, de emelkedik. Egy távoli ismerősöm felesége most esett át a víruson, szerencsére már jobban van, csak remélem, hogy nem marad vissza semmilyen egészségügyi probléma a betegség nyomán. S meglepő, de a férje nem lett beteg. Több, mint két hete a házuk rabjai. S fogalmuk sincs, hol kaphatta el a betegséget, óvatos népek. 

Szóval Dublin most büntetésben van, fogalmam sincs, hogy fogják ellenőrizni a helyben maradást, a ne-menjenek-a-városon-kívülre szabályt. Elvileg vannak a Gardai által felállított ellenőrzési pontok, de max. tanácsolhatják a kocsiban ülőknek, hogy legyenek szívesek hazafáradni. Szóval olyan se füle, se farka az egész, a mi életünkön annyit nehezít csak, hogy esetleg kell egy papír Ray-től, hogy szállíthassak az Üzembe. S mulatságos, de Bray északi része közigazgatásilag még Dublinhoz tartozik...

További matters arising: volt főnökömtől amúgy nem sikerült megtudnom mamája tortáinak titkát, mert ugyan megkapta emailben a választ, de mire leautózott ide a sütikért, elfelejtette, mi van az emailben. Ajándékoztam neki egy vekni kovászost, emlékeztetve rá, hogy annak idején ő fizetett be engem a kenyeres tanfolyásra Bath-ban, s ezért nagyon hálás vagyok. A kenyérnek köszönhetően kedves sms-t kaptam a férjétől, mondván, éppen most eszik a kenyeret borral és sajttal, s jaj, de finom. Erre támaszkodva ment tőlem még egy  tapogatózó sms, hogy ugyan, akkor milyen szeszekkel is süt a mama? Erre nem jött válasz, mit tehettem, sóhaj, megemésztettem a dolgot, feladom a kérdezősködést, sajnálom, hogy egy ilyen egyszerű kérdésre nem tudja nekem megadni a választ, ígérete ellenére. 

Továbbá elfelejtettem megírni, hogy Manci új nevet kapott Elaine-től és partnerétől: Lopeznek hívják. Erre alapozva V. megtoldotta a nevét, s Manci most az egészen rejtői Bolhás Lopez név alatt fut. Én továbbra is Mancinak hívom, s erre hallgat. Továbbra is a virágcserép földjén alszik, illetve felfedeztem, hogy az előkertet szegélyező oldalsó alacsony bokorsor földjében feküdt ki magának egy kis kuckót, s néha oda bújik be. 

***

A sűrű hetet rengeteg mézes panda és maszkos mézes emberke kisütésével töltöttem, valamint egy dús dekorálású tortával. Szegény megrendelő, 20 főre kért tortát, mire eljött érte, már sejtette, hogy a parti jóval kevesebb vendéggel fog járni, mert tilos annyi embert összeereszteni egy háztartásban az új előírások szerint... De nagyon tetszett neki, s késő este még egy lelkendező üzenetet is küldött. Nagyon sokat dolgoztam a tortán, de megérte. Péter nyuszi ugyan kissé kövér, nem sikerült karcsúra, mint kellett volna, valahogy nem mennek nekem a 3D figurák. 

Ami a legkevésbé sikerült, az a Ninetails (Kilencfarkú) rókakarakterrel díszített torta. Sajnos, a cukormáz megereszkedett, nem tetszett neki az alatta lapuló csokis keksztorta, hiába hűtöttem le, hiába voltam óvatos. Amióta bezárt kedvenc boltom, az Anvil, nem jutok hozzá rendes cukormázhoz, új forrás után kell néznem. A figurát modellező cukormázból vágtam ki (ami hamar keményre szárad), de sajnos, éppen a keményre száradása miatt sikerült itt-ott repedezettre a kivágott figura, s amikor befestettem, csak még jobban láthatóak lettek a repedések, hajlítások. Utólag okosabb vagyok már: újra kellett volna értelmeznem a figurát, s a kilenc farkát egyenként kellett volna lágyabb mázból kisodornom-rászobrászkodnom a tortára, s simább felületű lett volna. A kislánynak így is nagyon tetszett, s a színes, még a pesti Ázsia Centerben vett, a téli, jeges témához passzoló árnyalatú cukortörmelék egészen feldobta a tortát, amire kisebb hópelyheket is ragasztottam (s amelyekkel a hibákat el lehetett takarni, hm-hm).

Ez a hét lazább lesz. Mondom ma, de ki tudja, mennyi megrendelés lesz az Üzemtől. A piacon két hete valósággal megróttak, hogy nem vittem a már szinte elvárt, 50-50 dekorált sütit és mézes embert. Ma pedig már két októberi megrendelés is befutott, s egy egyszerűbb kicsi torta, szerdára. Aztán lassan kezdhetek készülni a Halloween-re, kitalálni poénos sütiket... Merjek-e maszkos csontvázakat, szellemeket csinálni, vagy az már egy kissé túlzás lenne? Különösen annak fényében, hogy már több haláleset is volt?

A piac havi értekezletén kiderült, hogy éppen csak a felszínen tartjuk magunkat, a vevőknek nagyon hiányzik a készétel, s a csirke. Nézegettem én is, hol jutnék hozzá biocsirkéhez, s eközben kiderült, hogy ahol kapni lehet, ott legtöbbször a mi régi beszállítónktól származik. De az új vevők továbbra is jönnek, s ez bíztató. Most szombaton azonban érezhetően kevesebben jöttek el, elég sok sütit hazahoztam, mert ekkor már érvényes volt az új megkötés a dubliniak számára. Engem azzal ijesztgettek a kollégák,  hogy ugye tudom, hogy Wicklow megyei lakosként nem jöhetnék fel a dublini piacra? Aztán megdöbbenésemet azzal enyhítették, hogy ne aggódjak, végül is dolgozni jöttem fel. Emiatt aztán kissé elsápadtam, amikor megláttam a rendőri ellenőrzőpontot hazafelé jövet, éppen a megyehatáron, de kiderült, csak a kocsik papírjait ellenőrizték, nem érdekelte őket, honnan jövök a D betűs autómmal.

Jut eszembe, be is kell fizetnem az autóadót... 

***

A levéltetvektől megviselt, s általam alaposan visszavágott Margaret Merril-rózsa azzal lepett meg minket, hogy míg távol voltunk, hajtani kezdett, s magához tért, annak ellenére, hogy még nem ültettem át. Három csodás illatú bimbó van rajta, szagolgatjuk is, jöttünkben-mentünkben. Most olvastam, hogy februárban kell alaposan visszavágni, nem fog neki megártani, s szerencsére találtam részletes learást, hogyan kell évről-évre visszavágni, hogy formás maradjon. 

S ma volt egy remek élményem: a mókus által (megint)megdézsmált etetőt igazgattam, s tartottam a két kezemmel, hogy egyenesen lógjon a drótjáról, amikor egy kis cinke rászállt, a tőlem elfelé lévő oldalára, s kopácsolni kezdte a körmei közé fogott napraforgó magot. Lélegezni sem mertem, csak néztem a csöpp kis madarat, amint dolgozott a magon, s amikor már nem bírtam tovább, óvatosan beszívtam a levegőt, ekkor vett csak észre, s rebbent el. Ilyen sem volt még!

Őszi esők

Tortás hónap lesz a szeptember, és sütimegrendelésben is gazdag. Elmaradt elsőáldozás pótlása, egy első születésnap és egy 5. születésnap. Ha erőt tudok venni a lustaságomon, s a munkát, ahogy kell, elosztom szépen egész hétre, akkor mindent meg lehet csinálni időben. De persze, hétfőn "szabadnapoztam", s aztán csúszott minden. Sokadszor jövök rá, én, a munkák elodázásának nagymestere, hogy mennyivel könnyebb lenne az élet péntekenként, ha a csomagolás előkészületeit (címkék nyomtatása, kivágása, zacskókra ragasztása), nem az utolsó napon csinálnám. "Csináld meg most" - suttogom a jótanácsot, amikor a fenekem a fotelt érintené, de nem, nem állok fel, hanem belesüppedek a párnák, extra takarók övezte fészkembe, ahelyett, hogy dolgoznék. Pedig milyen jó érzés is szombatonként, amint a kávékuckó pultja mögül rálátva a sütis pultra, nézhetem, ahogy szépen fogynak a csomagolt sütik a pultról. S aztán üresek a tálcák. S mennyivel jobb érzés lenne, ha nem jutna eszembe az előző esti kapkodás...

No majd most. Istenbizony.

***

Szerkesztetlen fotó a kávézó Instagramjáról

Miután kezdtem letenni az Üzemről, próbaképpen kértek maszkos mézes emberkéket, amik aztán pár órán belül el is fogytak, így megduplázták a rendelést jövő hétre. Az örökké szóviccekkel élő Ray maszkos pandasütiket is kért, hogy elsüthesse a kávézójában a "pandaemic" poént. Közben rég látott-hallott ex-főnököm is rám írt, hogy az unokaöccsének Star Wars-os sütit rendeljen. Udvariasan csevegtünk egymással, ki hogy s mint van, majd a végén rákérdeztem, tudja-e, milyen alkohollal készülnek a mamája varázsos, dús illatú, sötét színű, majdnem fekete karácsonyi tortái? Mert az én Jameson-ba áztatott gyümölccsel készülő tortáimnak korántsincs olyan tömény, szédítően finom illata, mint Mel tortáinak. Ha minden jól megy, megtudom a titkait. Valahányszort az Üzemben kicsomagoltuk a dekoráláshoz a papírba, fóliába és folpackba burkolt hatalmas tortákat, odagyűltünk s hajoltunk föléje, hogy azt a finom, súlyos illatot beszívhassuk. 

***

A piac továbbra is jól megy, kopp-kopp. Sajnos, a szombat reggeli hűvös idő nem kedvezett a kiülős kávézásnak, pedig még az én kerti asztalkámat is felvittem, hadd legyen még több hely. A benti, távolságtartós leülést csak vonakodva engedte meg az elnökünk, ugyanis a Head Office-ból jött az üzenet, hogy nem szabad benti kávézást megengedni. Ami kicsit értelmetlen, szerintem, ha máshol, kávézókban ez lehetséges S nálunk van is hely, hogy az egymástól legtávolabbi sarokba leüljön 4-4- ember. Talán attól félnek, hogy valaki majd perel, hogy nálunk kapta meg a vírust. Amit bizonyítani nyilván nehéz lenne, de ki tudja, talán ez az indok.

Továbbra is jönnek fiatal családok, nagy az érdeklődés, sokszor hallom, hogy elnökünk hosszan magyarázza az új rendszert a vásárlónak. Steril ugyan a dolog, tagjaink közül valaki fel is emlegette, hogy nem szereti ő ezt csinálni, kihalt a lélek a piacból. Valamit próbáltam mondani, hogy ez csak amolyan muszáj megoldás, amíg a vírus elmúlik, tekintse időszakos megoldásnak, we are in it together, blablabla. De meglepett  a hozzáállása, ha nem tetszik, mondja ki, maradjon otthon, hiszen váltásban dolgoznak a pultosok, de minek kedvetlenül csinálni, ha nem tetszik. De az is lehet, hogy csak nem akarja a pozícióját feladni, ugyanis ő az örökös virágárus, hozzáértése miatt sem küldik más pulthoz, s amennyire ismerem őt, nem is menne.

A héten temették az egyik legkorábbi tagunkat, Daphne-t. Tavaly kellett feladnia a pénztári munkát, egyre nehezebben bírta az iramot, egyre több volt a tévedés az összeadásaiban, végül maga mondta, hogy nem megy neki tovább. Ezek után egyre csak ment össze a kicsike özvegyasszony, aki minden héten nálunk (is) találkozott nővérével, családtagjaival, nagy kávézást csaptak, igazi családi öszejövetelt, nagy tálcákon hordva az asztalhoz a sütiket, innivalót. Amikor már nem vezetett, a nővére hozta fel a piacra. 2 hete járt fent utoljára. 

Pár éve nagy házából egy könnyebben rendbetartható kis lakásba költözött át, de ott maradt a környéken. Annak idején sok dekorálós könyvet válogathattam ki nála, mielőtt ment a reciklálóba a többi. Ha ő volt a soros, még régen, hogy a kávékuckóba a tea mellé sütit süssön, mindig ugyanazt a rendkívül finom és kiadós sütit hozta, valami tepsis dolog volt, morzsalékos, kis kockákra vágott süti, középen vékony baracklekvár réteggel. Többen próbáltuk tőle elkérni a receptet, saját használatra persze, de egyikünknek sem adta meg. Elvitte magával a titkot. Amikor tavaly úgymond nyugdíjba vonult, de nem adta fel a tagságát, egy virágládát ajándékoztunk neki, a kicsi erkélyére. Mivel a temetésekre az előírások szerint csak 50 ember mehet mostanság, a piacosok távolmaradtak, s a család kérésére is csak a RIP.ie oldalra küldtünk kondoleáló üzenetet. S mivel ilyen időket élünk, a temetést felvették, s valamilyen oldalon visszanézhető, mert mint nagyon sok írnek, ennek a családnak is vannak a világban elszórtan élő tagjai, akik csak online tudják megnézni a temetést. 

***

Daphne temetésének napján nagyon nagy eső volt, ma reggel is esik, úgy fordultam vissza a telep végéből a sétáról, mert rámszakadt az eső. Ha kisüt a nap, szép őszi langymeleg van, de jobbára borongósak, nyirkosak a napok. Nem győzöm öntögetni a vizet a csatornába. Víztartályom forrasztása megadta magát, s egy egészen aprócska lyukon kezdett engedni belőle a víz. Jókora ipari tapasszal beragasztottam, remélve, hogy kibírja. Majd ha elfogy belőle a víz valamikor, megpróbálom valahogy megragasztani, kár lenne érte.

Másik DIY ténykedésem egy fadoboz befestése volt, tejesdobozt csináltam belőle. A másik, amibe a tejesember rakogatta a tejünket, szétázott, megroggyant az utóbbi hetek nagy viharai során, amikor bevert az eső az ajtó elé. Manci földdel teli virágedényét (= ágyát) eltüntettem, így most máshol alszik, hol, nem tudom. Kissé elnéztem a doboz méreteit, haha, s végül is, egy macska is beleférne, de szerencséjére nem tetszik neki. Nem szeretném, ha szőrösek lennének a tejesflakonok.

Apropó, amikor múltkor a szemétkivitelből ballagtam visszafelé, amikor valaki a nevemen szólított. Az utolsó lakáshoz felvezető lépcső tetején egy nő ült, ölében Mancival. Ő volt Elaine, akitől még tavaly kaptam a macskamenedéket, ami most az előkertben a bokrok alatt van, s ahová Manci nem hajlandó beköltözni. Gondolom, a többi macskák szaga zavarja. Beszélgetni kezdtük, s míg Manci ott élvezkedett a nő ölében, elmeséltem Elaine-nek Mancival kapcsolatos kalandjainkat, hangos ajándékprezentálásait, s hogy miért nem jöhet be. Ők sem engedik be, csak etetik, s mint én, kiülnek hozzá a küszöbre, s babusgatják, mert társaságra vágyik.

 

Ahá, szóval ott tömik a pocakját, jó tudni. Akkor ezért nem kell neki néha a reggeli, vagy a vacsora, mert már teleette magát máshol. Kiderült, Macu, az anyjuk is itt van még a környéken, s néha együtt esznek Elaine-ék ajtója előtt. Láttam már Macut, a szembeszomszédék szép pedigrés orosz kék macskája, Smokey pofozta fel éppen, mert vele is (hiába) próbált Macu barátkozni. Szóba került Pocak, de sajnos, Pocakot ők sem látták már nagyon régóta, csak remélni tudom, hogy tényleg valahol befogadta valaki, mondjuk a telep túloldalán. Még emlékszem, amint utoljára, halkan kurrogva húzta el a kis seggét a ház mellett, amint éppen elsicceltem/elspricceltem őt az ajtó elől. Vajon hol lehet...

De a hét híre, hogy megkaptuk a kanapét! Egy száraz órában kihozták, s betetriszezték a parányi előszoba fordulójába, ahol leszedtem a képeket, eltüntettem a cipőket, hogy semmi se akadályozza meg őket a behozatalban. Kicsit kellett vele bűvészkedni, de megoldották. Ha egyszer kifért, be is fér. Gondosan leterítettek pár hatalmas puha ruhát a küszöbökre, a padlóra, s azok védték az új anyagot a kanapén a horzsolódástól. Újra feszesre tömött párnákon ülhetünk, kissé szokatlanul magasan, hiszen megszokta  fenekünk a mélyedést. Klasszul néz ki, remélem, kitart 18 évig, mint a régi. Hány éves is leszek akkor...?

Augusztusi november

Hogy most az Ellen után következő vihar, a Francis utószele volt-e, vagy valami más, ami a héten meglátogatott bennünket, nem tudom, nem olvastam utána, de a hét nagyobbik felében a dátum ellenére novemberi sötétség és zima volt. Talán egy vagy két napsütéses délelőtt volt egész héten, így az odakint való ruhaszárítás ötletét már régen feladtam, augusztus ide vagy oda. A bokrok vadul hajolgattak jobbra-balra, később rengeteg leszakadt ágat, letépett levelet láttam a gyepeken, s az ablakpárkányra tett konyharuha is megszívta magát esővízzel, amit a délről jövő szél vágott az ablakoknak. Téli sötétség honolt a nappaliban, olyan paplan alá bújós napok voltak, s a nyomott hangulatot csak súlyosbították a rossz hírek. Egyre több a beteg. Jókor ejtettük meg a látogatást Magyarországon.

De most már biztos, hogy valami szilikonnal körbe fogom fújni az ablakpárkányt, kívül és belül, mert a múltkor talált lyukakon át - úgy sejtem - bejönnek bizonyos csúszós állatok, behatolnak a lakásba az ablakpárkány résein, és aztán ott hesszelnek a nyirkos ablaküvegen, s alkalmanként a növényeimen. Két dagadtat gyűjtöttem be a héten, de kezd elegem lenni belőle, hogy esténként, amikor már sötét van, csigacsekket kell tartanom az ablakmélyedésben...

Nemrég megkérdezte egy ismerősöm, szeptemberben jobb idő szokott-e lenni, mert ha lehet, jönnének egy körútra. A Covid-19 helyzetet felemlegetését kihagyva, néhány röhögős smiley-val válaszoltam meg a kérdését. Időjárást jósolni a szigetre felesleges, ennyi erővel a lottószámokat is kérdezhetné. Reggel vihar, délben kis napsütés, este kitartó esőzés, ködökkel. Nyáron. Nem véletlenül Hibernia a sziget latin neve!

Apropó, még nem kaptuk vissza a kanapét, bár az az érzésem, ebben a rusnya időben a szállítás is nehézkes lenne, így nem firtatjuk, kész van-e már, pedig erre a hétre ígérték. Türelmesen várunk, csak V. sóhajt néha nagyokat, mert a fotelből dolgozni elég kényelmetlen, alig várja, hogy újra eldőlve dolgozhasson. 

***

A héten kezdődik az iskola, és a jövő héten. A hírek tele vannak aggódó szülők kétségeivel, iskolák jelentik, hogy meg tudnak-e felelni vagy sem, az előírásoknak. Közben a betegszámok egyre mennek fel, nap mint nap 100 felett van, már újabb lockdown-t rebesgetnek, ami eléggé betenne a lassan magára találó piacnak (jegyzem meg önző módon). 

A nyitás óta tartott első meeting-et az utolsó piacnap után tartottuk, rövidítve, szigorúan 2 méterre ülve egyméstól. A 4 hónap kiesés ellenére azért egy, a pénztáros által egészségesnek titulált summa ül a bankban, s a vevők száma egyre növekszik, mert a közeli új telep lakói hírét vették a piacnak: főleg fiatal családok jönnek. A szokásos kb. 160 vevő helyett 100 jött, ma 120, ami azért nem rossz szám, ha azt vesszük, hogy néhány népszerű termék most nem kapható. A gond az, hogy elég későn, 11 után jönnek, amikor már az érdekesebb, jobb áruk elfogynak a pultokról, s kissé lerabolt külsőt öltenek a tálcák. Éppen ezért most többet sütöttem a héten, hogy a későn jövőknek is jusson süti, s szerencsére ez a pocsék idő sem vette el a kedvét az embereknek a piacozástól. Továbbra is szeretnek kint ülni és kávézni, alig van olyan, aki papírpohárba kéri a kávét. Még a hideg sem tudja őket ettől eltántorítani.

Tapogatóztam az Üzemnél, amikor a nyomorúságos, 2 darabos megrendelést bevittem csütörtökön, hogy szükség van-e még rám, vagy inkább csak az alkalmankénti megrendelésekre számítsak? Ez esetben a banki utalásról esetleg áttérnék a készpénzes fizetésre. Nekem egyszerűbb, mert pár euróról számlázgatni elég nevetséges. A cukrászlány nem tudott mit mondani, majd érdeklődik, a rossz idő ott is csökkentette a vendégszámot, de majd szól, kellenek-e mézes emberkék a pultra. Megbeszéltük, hogy mennyit emelek az áron, ha csomagolva kellenek, s büszkén említettem meg a komposztálható celofánzacskókat. Nagyon klasszul néznek ki benne a sütijeim! Ráadásul kissé merevebb anyag, mint az átlagos celofán, szépen tartják a formájukat, már a piacosok is megjegyezték, milyen szép a csomagolás. A sütik mellé kirakandó táblácskán is feltöntettem, hogy komposztálhatóak. Ha lúd, legyen kövér. 

Amúgy remek piac volt ma, a maszkos mézes emberkék és a dekorált sütik mind elfogytak. Kiderült, egy vevő csak azért hozza fel a kicsi gyerekeit, hogy mézes emberkéket (és tésztába burkolt kis hurkákat) vehessenek. Utána együtt megeszik a megmikrózott hurkácskákat és az emberkéket, a kicsiknek szaladgálás a gyepen, apu még elszopogatja a teáját: ez számít nekik a piacon, nem is annyira maga a vásárlás... szombat délelőtti rutin.

Több kovászos kenyeret sütök már a piacra. A legutolsó lisztrendelésnél láttam, hogy a szállítónál elfogyott a péktársak által javasolt angol Marriage's liszt, amivel eddig sütöttem, ellenben volt olcsóbb (jé), s nagyobb kiszerelésű francia liszt. Rendeljünk hát azt. Jól bevásároltam, megtanultam a leckét, inkább legyen több a háznál, mint az utolsó pillanatban kapkodjak. Szép nyuszifüles kerek cipókat sütöttem, de amikor az utolsó, ovális veknit raktam a sütőbe, ezúttal pizzakőre, az szépen feljött ugyan, de nem lett nyuszifüles. Ne legyek maximalista, fül nélkül is elfogynak, és ízlenek a népeknek.

***

A hét elején egy babrás dekorálású tortát csináltam, szokás szerint alulárazva magam, a fenébe is. Nem is annyira maga a torta volt munkaigényes, vagy a belevalók voltak drágák, hanem a sok kis dekoráció rá, azzal ment el az idő. S megint tanultam egy dolgot: ha hosszúkás, kerekded végű 'tablettát' kell formálni cukormázból, akkor legjobb egy kis gömböt sodorni az ujjunk között, aztán azt lehet ellaposítani, s tökéletes lesz a kerekded vége. Először persze, lapos, négyszögletes csíkokat vágtam ki a cukormázból, azt próbáltam a megfelelő formára sodorni, s csak véletlenül jöttem rá, hogy a gömbbel egyszerűbb a dolog. Minden rendelésnél tanul az ember valamit!

A megrendelő, ahogy mondtam az árat, kezdett alkudni, hogy hogyan lehetne olcsóbb a torta. Én ostoba, ahelyett, hogy mondtam volna, ennyi az annyi, elgyengültem, s mondtam, ha bolti lekvárral töltöm friss gyümölcs helyett, olcsóbb lesz. Amikor meséltem V.-nek, hogy alkudott a nő a torta árából, rákérdezett: arab a nő? S jót nevetett, amikor mondtam, hogy igen. Kötnöm kellett volna az ebet a karóhoz, főleg, hogy annyit dolgoztam később a tortán, hogy szép legyen, de még mindig nem vagyok elég biztos a munkámban ahhoz, hogy elég magas árat mondjak. 

Sajnos, ez a tortadesign is csak valaki másnak az ötlete, ezért nem is raktam fel máshova, csak ide. Továbbra is nagyon-nagy divat a cukormáztömeggel borított torta, aztán ez a sok dekor csak megy a kukába, gondolom, mert nagyon édes, szinte ehetetlenül tömény, de ha ez kell a népeknek... Szeptemberre is van egy rendelésem, ott is a sok lesz a bevonat. De legalább visszatérő a kliens, s nem alkudozik, a múltkor keresztelői tortát csináltam a gyerekének, most pedig a kicsi első születésnapja lesz. 

Eső, szél, vihar...

 Az Ellen nevű vihar fenyegeti a sziget déli részét, már dél óta riogatják a népet a rádióban (is), legyenek elővigyázatosak a piros és narancs riasztás alá kerülő területeken, pakolják el a kerti bútort, rögzítsék a gyerek trambulinját, nehogy elvigye a szél, mint azt tette legutóbb valahol Dublin környékén, hogy aztán az autósok a főúton bucskázva lássák viszont. A viharnak kitett környéken sátrazókat, lakókocsizókat kérték, menjenek hotelbe, vagy vendégházba, erre az éjszakára. Itt még éppen hogy csak surrognak a levelek, az aprószemű esőt hordja az enyhe szél... Mintha tél lenne, alacsonyan úszó felhők, ködök váltották egymást egész nap, minden csupa víz, szerencsére akadt egy óra regel, amikor tudtam menni egy kört, s bámészkodni kicsit a dombtetőről a félig ködbe takarózott tenger és a város felé.

Nagyobb aggodalmat okozott nekünk a sok eső, a rövid szünetben kimentem, s letépdestem az esőtől szétázott, nyálkás virágfejeket, ne ártson a növények többi részének. Szegény muskátliknak esélyük sincs virágozni, egyetlen nagy nedves piros massza minden virágfej, vagy az eső vagy a szél veri szét őket. 

Az esővíztározóm tele. 

Éppen az ilyen viharos éjszakákra való tekintettel megpróbáltam megértetni Mancival, hogy az általa valamiért került előkertben két kényelmes, és vízálló macskamenedék is van, de hiába próbáltam betuszkolni a nagyobbikba, nem tetszett neki. Talán az idegen macskák szaga miatt? Mostanában üresek reggelente... Bíznom kell benne, hogy ha nagyon nagy lenne a szél, vagy ide a sarokba is beverne az eső, akkor lesz annyi esze, hogy a fedett menedékbe fekszik be, s nem a cserépben éjszakázik. A cserépben lévő föld tetején szépen elveszik a maga teknőctarka rejtőszínével, s ha nem mozdul, alig venni észre, de ott a szél bizony éri, főleg mert a szél a széltörő sövény ellenére itt szokott keveregni az ajtó előtt, s hord ide falevelet, szemetet, port. 

A cserép földjét azért letakartam egy puha ronggyal, az esőre tekintettel, ne legyen sáros a kicsi állat, ha nedves lábbal elvackol.**

***

Az eléggé durván megugrott esetszámoknak köszönhetően szigorítottak néhány szabályon. Sokan a fiatalok elszabaduló házibulijait vádolják a megugrott számokért (tény, hogy sok a fiatalabb fertőzött), de arról, hogy a húsfeldolgozókban dolgozó, túlzsúfolt szállásokon lakó munkások  dolgát hogyan oldják majd meg, nem szól a fáma. 

Házibuliknak, családi összejöveteleknek limitálniuk kell, hány ember jöhet össze hány különböző háztartásból. Sportesemények nézők nélkül zajlanak mától. Megint kérik az embereket, hogy ne használják a tömegközlekedési eszközöket, s dolgozzanak otthonról, ha lehetséges. Újra javasolták a 70 éven felülieknek, hogy ne nagyon menjenek ki, minél kevesebb emberrel érintkezzenek. Erre és a várható viharra hivatkozva a ma esti piaci meeting elmaradt. Ezért aztán részt tudtam venni azon a zártközű online kvíz-esten, amit egy rokonunk állít össze és vezet. Remekül szórakoztunk a trükkös kérdéseken, ami nemcsak az ember lexikális tudását, de logikáját is igénybe vette. Két hét múlva újabb megmérettetés következik! 

**Mire ezt felraktam, megjött a vihar, vad eső veri az ablakokat, s az esőcsatorna olyan messze köpi ki a vizet, hogy az mindenhova folyik, csak a lefolyóba nem. Manci eltűnt, remélem, van egy titkos, meleg, száraz helye valahol. Ideje az ablakhoz kirakni a konyharuhákat, hátha benyomja a szél a vizet.

Sub rosa

A "most-kell-menni-amíg-még-lehet" jegyében rövid, s kis területre korlátozódó látogatást tettünk Magyarországon. Szülőkre, testvérre, rokonokra szorítkoztunk, lehetőleg szabadban, kerthelyiségben, könyökérintősen, maszkosan, fertőtlenítővel, sűrű kézmosással tett látogatás volt ez. Kicsit félős, nem annyira szabadon lélegzős volt, mint máskor, rendkívüli év, rendkívüli időben tett látogatással. A 16 fokból a 32-be, pampogtunk, mint a partravetett halak, régen tapasztalt érzés, hogy az ember bőrét égeti a nap, ahogy az utca egyik árnyékosabb oldaláról átmerészkedik a másikra. Megint problémánk akadt a jegyárusító automatával, amely nevetve levonta a pénzt a kártyáról, majd meghalt, s háromszor bútolt újra, siker nélkül. Begyűjtöttem két apróságot a nagyi házából, öcsém félretette nekem a névtáblát és nagyanyám régi tésztatároló alumínium dobozát. Elvileg vár még rám egy doboznyi levél. A házat megnéztem messziről, valamennyit dolgoztak rajta, de messze van még a késztől. Inkább egy félbehagyott projekt, lerakatnak használt kerttel, még most is csodálkozom, hogy kellett valakinek. Sok sikert hozzá.

A lényeg, hogy amit meg kellett beszélni, megbeszéltük, amit el kellett intézni, elintéztük, némileg nyugodtabb vagyok, s csak egy kilót híztam. 

Mostantól aztán seggenmaradás, főleg, mert itt néhány megyében megint karantén van, alulfizetett dolgozókkal tömött húsfeldolgozókban és egy gombatelepen, valamint egy kórházban  ütötte fel fejét a vírus, megugrott a betegszám, úgyhogy jobb nem mászkálni sehová. Nyaralni, mármint tényleg nyaralni majd jövőre, ha minden jól megy. Ez egy ilyen év.

Távollétemben tovább virágzott a kert, a klemátiszt erősen vissza kell vágni, mert hihetetlen gyorsasággal kapaszkodik mindenfelé. Itt nem volt hőség (hahaha!), minden szépen, élénk színnel virágzik. Három új levél bomlott ki a tree fern-en, s egy torz. Manci már első este hangos vernyákolással válaszolt a hívásra, s továbbra is az üres, csak földdel teli cserépben alszik az ajtó előtt. Zajosék megint turkáltak az ablakunk alatti csatornában, a bokrok alá kicsapva a kitúrt szmötyit, igazából az lenne meglepő, ha elvitték volna. Most aztán tényleg nem foghatja ránk a férj az állítólagos eltömődést, itthon sem voltunk.

A kenyérrendelések most visszaestek, van, aki diétázik, ledolgozandó a covid kilókat, páran nyaralnak, staycation, ahogy mondják, mennek nyugatra a szigeten, vidékre, ahol kevés a fertőzött. Szerintem idővel majd szépen elhalnak a rendelések, vagy visszaszorulnak heti egy-egy kenyérre. A tévében-rádióban erősen kapacitálják az embereket, hogy ne utazzanak külföldre, még új sorozat is indult a sziget érdekességeinek bemutatásáról. Amit eddig a külföldi turisták értékeltek nagyon, azt most az írek is felfedezik. 

***

Kedvenc bray-i boltom, az Anvil bezár. Az évek során sokszor mentem be ételfestékért, tortakartonért, vettem ott kelesztőkosarat, szőnyeget, szalagot torta köré... Igényes, szép ajándék/konyhafelszerelési/lakberendezési bolt, kedves kiszolgálókkal, s most bezárnak. Már hosszú hónapok óta volt kint az épületen a tábla, hogy eladó, aztán hogy van rá vevő, s elvileg a bolt új helyre költözött volna. A karácsonyi szezont még a régi épületből csinálták végig, aztán jött a járvány... Majd a poszt az oldalukon, hogy sajnos, nem tudták megszerezni az új bolthelyiséget, a régi ellenben most már ki kell üríteni, úgyhogy SALE, SALE, SALE... Így bementem én is, kicsit úgy érezve magam, mint egy sírrabló, s megvettem azokat a dolgokat, amire úgy gondoltam, szükségem lehet. A régi, színkódos, műanyag vágódeszkáimat leváltottam bambuszra, hogy a japán késeimet óvjam, ételfestékek, két kiszúró, fondant, tortaforma és tortadekorálós cuccok kerültek a kosárba. Szomorúan búcsúzkodtam el tőlük, ott volt az egész család, a tulajnő és a fia kezelték a pénztárat, egy nőrokon az ajtóban mutatta a kézfertőtlenítőt, majd köszönte a vásárlást... a fene egye meg. Igen kellemes bolt, minőségi cuccokkal azon a főutcán, amely lassan már csak kávézók és jótékonysági boltok sorából áll, közben egy-egy gyógyszertárral.

(Apropó, az nagyon meglepett, hogy milyen sok a gyógyszerhirdetés Magyarországon. Utcán, tévéműsorok közé bepasszítva, hirdetések buszmegállókban, posztereken...)

***

A piac, amire szinte úgy estem be, nagyon jól sikerült, sok vevővel, rengeteg új arccal. Hiába volt ködös, párás, nyomottan szürke nap, mégis sokan jöttek. Az új arcok, főleg fiatal párok, gyerekekkel, késve érkeztek, amikor már alig volt valami eladható a pultokon, így az elnök, aki rendre magyarázta az ajtóban az újaknak, mi most a felállás, nem győzte őket biztosítani arról, hogy van ám itt sokféle finomság, csak időben kell jönni. Szerdán lesz meeting, akkor majd kiderül, számszerűsítve, sikeres-e eddig a visszatérés, vagy nem. Igaz, ez még csak az első hónap, de jó lesz hallani az eredményekről. A piaci kávézóban azért érezhetően visszaesett a forgalom, 30-35 süti bőven elég a vendégeknek, de aki jön, az leülni szeretne, s inkább bögrét kér, mint papírpoharat, elvitelre. Szerencsére az eső csak ma éjjel jött meg, a tegnapi ködöcske, alig észrevehetően szitáló eső után most kitartóan zuhogott, keresztbe tett a reggeli sétának, s sötét van a nappaliban, barlangi sötét.

***

Tegnap megint Duckett's Grove-ban voltunk, autós találkozón/megemlékezésen George-ról, az egyik alapító tagról, aki két éve halt meg, s itt volt az utolsó találkozó, amin még részt vett. Meglepetésünkre a kávézó nyitva volt, le lehetett ülni a kinti padokra, még ingyen sütit is adott a néni. Beszélgettünk, persze, a covid volt a fő téma, és az amerikai választások. Meglepett, hogy nem csak én figyelem magamat (feleslegesnek mondható) aggodalommal, az egyik tag is mesélte, minden köhhintés után aggódik, nem beteg-e, borzasztó egy láthatatlan ellenséggel háborúzni. 

A csevegés után megnéztük a kerteket, igen szépek, nem is számítottam ekkora és ilyen szépen karbantartott kertekre. Van egy virágos és van egy gyümölcsös, fallal körbezárt kert, színkavalkád, szépen nyírt gyeppel. A csapatból páran elmentek egy vezetéses látogatásra, állítólag a kastélyt járták be, ami belülről teljesen kiégett, meglepett, hogy be lehet menni... Nekünk nem volt türelmünk hozzá, majd legközelebb, éhesek is voltunk, eljöttünk előbb, nem vártuk meg, míg ők befejezik a túrát. 

Aztán irány Bray, a kedvenc olasz kávézónk távolságtartással, kevesebb asztallal kinyithatott, ott ettünk korai vacsorát. Mert most visszaállunk újra a napi két étkezésre, s jönnek a munkás hétköznapok, amiket majd a magunk módján időnként megpróbálunk ünnepivé tenni, hogy ne fulladjon be a covidos depresszióba. Alig nyitottam meg reggel a levelezőprogramot, jöttek a mailek az Üzemből, sütik, megrendelések, tortarendelés is akad. Ha a piac fennmarad, akkor - szépen mondva -, ki fogom bekkelni ezt az időszakot.

Megleszünk, csak egészség legyen.