Elképesztően jó piacunk volt szombaton: az előző hét óvatosságát feladva már nagyon sok vevő jött, maszkban, ahogy kell, s újak is voltak. megint. Fiatal családok. Mindent eladtam, az utolsó szemig (kivéve egy üveg "biscuits-in-a-jar-t), nyitás után 45 perccel már nem volt mézes maszkos emberke, néhány gyerek nagy bánatára. Kicsekkeléskor meg is jegyezte a controller, hogy reméli, még többet csinálok majd a következő piacra. Sóhajtoztam, hogy kétlem, hogy menni fog, Ray mostanában rengeteget rendel a kávézóknak, ráadásul beszervezett egy esküvői, utolsó pillanatban beeső rendelést, kedd reggelre, besűrítve az amúgy is sűrű hetemet. Vár rám egy születésnapi torta, és egy elsőáldozási sütirendelés. Plusz a kenyerek, a piac... Még nincs vége a hónapnak, de kiszámoltam, hogy 83 kenyeret sütöttem, a szomszédoknak, V.-nek és a piacnak, összesen.
***
Az idő múlására nemrég két mellbevágó dolog is emlékeztetett. Amikor még V. vitt autóval munkába, vagy a villamoshoz, az M50-es mellett, a város határában lévő négy-öt egymás mellett lévő szántóföld színein követhettem leginkább az idő múlását. Hol sötétbarnák voltak, frissen szántottak, hol éppen csak zöld árnyalat vonta be őket, amikor kibújtak az első zöld szálacskák a földből, aztán egybefüggő, sötétzöld tömb lett mindegyik szántóföld, csak egy keskeny árok választotta el őket egymástól. Később sárgulni kezdett a sok szár, a kurta búza vagy árpa, s aztán eljött az aratás ideje. Egyszer, színházból hazafelé jövet, amikor V. összeszedett a villamosmegállóból, láttuk, hogy a nagy kombájn erős fényszórói fényénél még javában aratott, kihasználva a szép időt, és az esőmentes estét. Aztán világossárgák lettek a mezők, a tarlótól, hogy aztán egyik reggel már be legyen szántva az egész. Volt, hogy egy évig parlagon állt, vagy nőtt rajta valami zöld, amit levágtak, eleségnek, szilázsnak, hatalmas nylonba burkolt bálák álltak az utolsó föld szélén. S aztán kezdődött az egész elölről.
Ha másképpen akartam nézni az idő múlását, anno, akkor elég volt a kocsiból a földek helyett átnéznem az útsávokat elválasztó gyepes-sövényes sáv szélére, ahol nagyon sokáig ott hevert egy, majd két kutyatetem, egymás mellett. Először egy nagyobbacska, barna kutya hevert elütve az út szélén, oda dobta az ütközés ereje. Kissé beolvadt a gyep füvébe, az útszéli gazok közé, szinte alig volt látható. Aztán, ahogy mentek a napok, kezdett puffadni szegény, s két lába groteszk módon meredezett felfelé, amíg újra meg nem ereszkedett a tetem, hogy szinte elfedte a növő fű. Azokban a napokban került mellé a másik kutya, aki balszerencséjére kiszagolta társát, s megpróbált átszaladni az úton a tetemhez. Sajnálkoztam, hogy ő is ilyen csúnya véget ért, s onnan kezdve, kis eltéréssel vele is megismétlődött a természetes lebomlás: elheverő teste előbb puffadt, majd újra ellaposodott, amíg egyszer aztán eltűnt az út széléről mindkettő, alighanem feltakarították az útmunkások. Onnan kezdve visszatértem a mezők színeinek, változásának csendes szemléléhez. Mindig nyugtáztam magamban, hogy na, idén felszántották, bevetették, vagy no, most parlagon maradt. Most megint nézhetem őket péntekenként, amikor kora reggel szállítunk Dublinba.
Megy az idő, észreveszem magamon is. A nehezebben gyógyuló sebeket, a bőrt, amely már nem ugrik vissza olyan fürgén, ha összecsípem a kézfejemen. A szemránckrém ideje is eljött már, s sűrűbben lesz bajuszkám, s nő egy-két makacs szál az államon. "Olyan szép ezüstös a hajad" - mondja a fodrász, legalább ezt megadja nekem a múló idő. Felejtek, ez is a rovására írható és a változás mámorának (hahaha) ajándéka. Bekapcsolva felejtem a kávégépet, a fürdőben égve marad a villany, s tanácstalanul állok a konyhában, hogy miért is jöttem be?
A nagy mellbeverős, "hogy' rohan az idő!-s érzésemet a napokban egy Facebook poszt adta, amiben egyik barátnőm jelezte, hogy lánya 30 éves lett. 30 éves?! Nem létezik. Még emlékszem, amikor a kislány kiskamaszként megszervezte magának az írországi au-pair-i munkát, koraéretten elintézve az elintézendőket, gyakorlatilag szülői segítség nélkül, kész tervet tárva eléjük. S emlékszem még rá, amikor elsőként az országban utánajárt, hogy hogyan lenne lehetséges, s megpályázott egy amerikai ösztöndíjat egy nagynevű középiskolába. S aztán segítette az utána jövőket. S most ő már 30 éves...
De a másik mellbeverő dolog, hogy V. mondta, ma lenne a húga 50 éves. Mindig elfelejtem, hogy csak pár év volt köztük, nem öt, mint köztem és az öcsém között. 50 éves... A fia felnőtt már, a lánya nyurga nagykamasz, vékonyka karokkal, lábakkal, amelyeket a legkülönböző alakzatban tud tekergetni, mintha nem is lennének izületei. Az ő arcukon látom, hogy múlik az idő, ahogy a fiúén felvillannak néha az anyjuk arcvonásai: a pufi arcú kisgyerek, akit az esküvői képeimen látni, lázas betegen csillogó szemmel, most férfi már, a lányka pedig, akit egykor a temetés napján a mosógép tetején pelenkázott apósom, most már pirulna, ha felemlíteném ezt az emléket, de persze, nem teszem. A kis imp. Aki annak idején, amikor az anyját temettük, éppen a vaú szót gyakorolta lelkesen.
Elvitte, elvette tőlünk sógornőmet a rák, s ma lenne 50 éves. Elvitte, elvette, mint ahogy elvitte az anyámat, két barátunkat, s most az apámat fenyegeti. Ilyenkor hirtelen felértékelődnek a napok, értékes lesz minden, amire eleddig csak vállvonogatva gondoltam. Ilyenkor elfelejtődnek a régi sérelmek, az ember nyel egyet, s hajlamos átsiklani vélemények, dolgok, szokások felett, s csak azt nézi, legyen még idő erre is, arra is... időre, amit én nem adhatok meg neki, csak orvosok, kezelések, gyógyszerek biztosíthatják. Úgyhogy drukkolunk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése