„This sad, broken, but brave race” – Ez a szomorú, megtört, de bátor fajta… Avagy egy régi írás '56-ról

Meg voltam róla győződve, hogy ezt már felraktam a blogra, de nem. Gondoltam, amolyan olvasnivalónak mégis felrakom, amíg nem lesz időm megint jelentkezni. Lehet, hogy jövőre kellene inkább, a teljes évfordulóra, ha már idén elkéstem vele... Jó pár éve írtam, még az Ír Gulyásnak.

"Rendezgetem az irataimat, az összevissza firkált, csillagozott, nyilazott, sietősen teleírt papí­rokat. Elfogulatlanul kellene beszámolnom az él­ményről, benyomásokról, arról, amit összeol­vas­tam az Ír Vöröskereszt épületében, az alagsor kicsi tárgyalótermében. 

Egy poros, valószínűleg évti­zedeken át ki nem nyitott, amolyan scrap-book-ot (újságkivágá­sokkal teli könyvet) adott kezembe Brian Caden, a Vöröskereszt alkalmazottja. (Megí­gértem, hogy megemlítem forrásaimat, az Ír Vörös­keresztet, ha nem is név szerint; de miért is ne ír­nám le a nevét, hiszen sokat segített.) 

Igazából nem érdekelte mit csinálok: később kiderült, sokkal jobban izgatta az, hogy ott-tartóz­kodásom ne csússzon bele az ebédidejébe, mint hogy mi után is kutatok, és mit gondolok az egész­ről. Ennek ellenére a szokásos ír közvetlenséggel beszélgetett velem a magyar nyelv nehézségeiről, s akár sietett, akár nem, a célomat elértem, infor­mációt szereztem az Írországba érkezett ’56-osok­ról.

Előrebocsátom, a téma szívem csücske. El­fogultságom, esetleges túláradó érzelmeim ennek tudhatók be. Apám azon a Nyugat-Magyarorszá­gi (egykor Soproni, korábban Erdészeti és Faipari) Egyetemen tanít, amelyről 1956-ban egy egész év­folyamnyi diák távozott Kanadába, oktatóik veze­tésével, az ’56-os szabadságharc leverése után. Sopronban 1989 után minden októberben lebicik­liztem apámmal a közeli hősi temetőbe, a sopron­kőhidai börtön mellé, ahová jeltelen sírba temették a megyei megtorlások egyes áldozatait. 1989-ben – szüleim 24. házassági évfordulóján – velük együtt vettem részt az azóta már elhíresült Páneurópai Pikniken, a sopronkőhidai határáttörésen, amikor kelet-németek százai mentek át Ausztriába. Csalá­dunkban azóta is összekapcsolódik szüleim házas­sági év­fordulója, és az akkor történtek megünnep­lése, s ezt már többször emlegettem. Apu még állami kitüntetést is kapott az akkori munkájáért.

Az egész kutatómunka egy cikkel kezdő­dött, amely szerint a közeli faluban, Glencree-ben lévő régi, napóleoni időkből itt maradt laktanya egykor magyar, német és lengyel menekülteknek adott szállást. Némi inter­netes böngészés, és pár telefon után kiderült, hogy „csak” német gyerekek voltak itt, azok is rövid ideig, az Operation Sham­rock („Lóhere-művelet”) idején, 1946-ban, amikor hábo­rús árvákat hoztak Írországba Németor­szágból. Ezek a gyerekek addig maradtak itt, amíg odahaza újjá nem épült a lerombolt szülői ház, amíg meg nem teremtődtek a normális életkörül­mények. Va­gyis egyikük sem maradt tovább Írországban – tu­domásom és a feljegyzések szerint - három évnél.

De sem a Glencree Reconciliation Centre (ahogy ma hívják az épületet), sem a Vöröskereszt honlapja nem említett magyarokat. Némi tuda­ko­zódás után kiderült, hogy 1956-ban igenis ér­keztek ma­gyar menekültek Írországba, és őket a Li­merick melletti Knockalisheen nevű, egy­kori kato­nai tá­borban szállásolták el. A táborra a Shan­non reptér közelsége miatt esett a választás. Az újság­kivá­gások kötete a róluk szóló cikkeket, rövid szí­nese­ket tartalmazta mintegy 50 oldalon át: volt mi­ből válogatnom. Feljegyzéseimet megpró­bá­lom időren­di sorrendben ismertetni.

1956 novemberében a világ eseményeire ki­csit jobban odafigyelő emberek nagy része felhá­bo­rodással vette tudomásul, mit művelnek az oro­szok Magyarországon (a másik fele a szuezi esemé­nyek­kel volt elfoglalva). Az írek már az első baljós hí­rek után pénzgyűjtésbe kezdtek, a Relief for Hun­gary (Segély Magyarországnak) nevű segélyakció keretében: az egyetemistáktól a külvárosok úri­asszonyain át, a templomokban, mise után, vagy a gyárakban mindenki igyekezett pár fillérrel hozzá­járulni a gyűjtéshez. (Végül is több mint százezer fontot gyűjtöttek össze!) Az ír diákok már novem­ber 9-én felvonulás keretében követelték az ENSZ közbelépését. Az International Refugee Association (kb. Nemzetközi Menekültügyi Tanács) kérte Ír­országot, hogy segítsen a menekültek elhelyezé­sében, és a Cork Examiner nevű újság szerint Cos­tello miniszterelnök november 7-én, Tullow-ban tartott beszédében már bejelentette a menekültek érkezését. 

A segélyakció meghirdetése túláradó lelke­sedést váltott ki az írekből. (Ezt a fajta lelkes segí­teni akarást az írek ma is megmutatják minden egyes krízis alkalmával, legyen szó földrengésről, más természeti csapásról a világ bármely pontján.) Hó elején már megérkeztek Bécsbe az első peni­cillint, kötszert, almalevet és sűrített tejet tartalmazó csomagok. Innen teherautókon vitték to­vább a segélyt Budapestre. S amikor a felkelés le­verése után az emberek nekiindultak a határnak, az írek – a Vöröskereszt svájci központjának kérése nyomán – felajánlották, hogy befogadnak 1000 me­nekültet. Végül is összesen csak 535-en érkeztek, több hullámban, Írországba.

Amire megérkeztek, az írek sietős munkával felújították ezt a fura nevű elhanyagolt tábort, és ha nem is első osztályú, de a kor viszonyaihoz képest elfogadható körülmények között szállásolták el a magyarokat. (Ne felejtsük el, az ötvenes években Írország igencsak szegény országnak számított, még álmodni sem mertek a manapság megszo­kott­nak számító jólétről.)  

A tábort hivatalosan november 27-én „avatta fel” az elsőként megérkező 55 magyar. A sárgás újságlapokról az általam már csak filmekből, régi fotókról ismerős, kopott, az ötvenes évek avítt divatja szerint öltözött emberek néztek vissza rám: például Sarkadi József, 23 éves budapesti gép­szerelő, aki a felkelők oldalán harcolt; feleségével és 4 hetes kislányával menekült hazulról. 

A menekültek érkezésének hírére összegyűlt helybeliek közül sokan sírva fakadtak a leromlott állapotú emberek láttán. A magyarok tompán fo­gadták az idegen nép túláradó érzelmeit. Ők már túl voltak a nehezén…. „Olyanok vagyunk, mint a szélfújta falevelek, de örömmel érkeztünk meg a katolikus Írországba.” – nyilatkozta egyikük.  Ko­rábban a Bécs melletti Eisenstadt városka gyűj­tőtáborában az ír Vöröskereszt küldötte gyűj­tötte össze azokat, akik hajlandók voltak idejönni. 

Ezek a menekültek úgy tudták, hogy nem sokkal később majd tovább utazhatnak az úticél­ként általuk megjelölt Egyesült Államokba, vagy Kanadába. Hosszas itt-tartózkodásra egyikük sem számított. Írországról nem sokat tudtak, egyedül Ladlaf Péter Pál 37 éves budapesti lakos hallott valamit erről az országról, de az ő ismeretei is hé­zagosak voltak.

A 72 faházat több hullámban foglalták el az emberek. Másodiknak 37-en érkeztek: ismerősök találtak egymásra a táborban, a megható jeleneteket fényképészek örökítették meg. A kíváncsi ír ripor­tereknek meséltek az odahaza átélt atrocitásokról. Egy Károly nevű ember, aki egy vonatnyi mene­kültet vitt át az osztrák határon, korábban 11 évet töltött bör­tönben, mély nyaksebe láttán elrémültek az újság­írók. A legtöbben nem adták meg teljes nevüket, féltek attól, hogy ha beszélnek, az otthon maradottak fogják kárát látni. 

A rossz tolmácsolás sok félre­értés forrása volt. A nyelvtudás hiánya okozta társalgási nehéz­ségeket a Vöröskereszt által összeállított képes táb­lák segítségével oldották meg, később pedig heti tíz fontért tolmácsokat fo­gadtak. Dr. Szövesffy József vezetésével önsegé­lyező szervezet is létrejött a tá­borban, afféle nem hivatalos tábori vezetőség, amely szavazással döntötte el az egyes kérdéseket. Novem­ber 17-re már 161 ma­gyar tartózkodott a táborban.

A táborbeliek viselkedése azonban lassan megváltozott. Az eufória, a megmenekülés okozta öröm hamar elült. Elégedetlenkedni kezdtek az egyhangú ételek miatt, nehezen viselték a nedves, nyirkos ír időjárást és legfőképp a tétlenséget. Bármi­lyen munkát elvállaltak volna, de nem akar­ták őket kiengedni a tábor területéről. Nyilatkoza­tuk szerint akár takarítási munkára is elszegődtek volna, még a képzett szakemberek is, csak ne kell­jen tétlenül lézengeniük a hideg, nedves tábori épüle­tekben... Amíg lehetett, idejüket nyelvtanu­lás­sal töltötték, az asszonyoknak volt elég dolguk a mintegy 80 gyerekkel, de többre vágytak. A ma­gyarok kedvét még tovább rontotta az is, hogy egy szívbeteg kisfiú az orvosok minden erőfe­szítése ellenére meghalt a dublini gyerekkórházban, ahová állapota súlyosbodása után szállították. Vol­tak, akik az ellátás minőségének számlájára írták a gye­rek halálát – több zöldséget, gyümölcsöt köve­teltek, alighanem megunták az akkoriban még igen egyhangúnak számító ír ételeket… 

1957 februárjában újabb csoportnyi mene­kült érkezett a táborba. Köztük volt egy Izabella nevű nő, aki férjéhez akart csatlakozni. Ő –  a   há­tán a két éves kisfiával – huszonöt kilométeren át vezette vak lányát,  a határon keresztül. Ő még sze­rencsésnek tekinthette magát: kijutott az ország­ból, s idővel férje munkát kapott a messzi Íror­szágban, és ráadásul sikerült egymásra találniuk a sok szen­vedés után. 

A magyarok elégedetlenkedése hallatán az ír újságokban megjelentek a dühös hangú olvasói le­velek: mit akarnak ezek a magyarok, talán bizony tejjel-mézzel folyó Kánaánt hagytak hátra, hogy nem elég jó nekik az ír ellátás? A táborra felügyelő katonaságot a rendőrség váltotta fel, a tábor további működésének ideje alatt ők is maradtak a tábor felügyelői. A menekültek éhségsztrájkkal próbáltak tiltakozni a továbbutazásuk késleltetése ellen, amelyben 95 ember vett részt. Közülük 10 lett komolyabban beteg az éhezés miatt, őket Lime­rick-ben, a Barrington kórházban ápolták felépülé­sükig. 

Az éhségsztrájk után nem sokkal megér­ke­zett egy amerikai bevándorlási hivatalnok, aki meg­interjúvolta a menekülteket, hogy közülük hány jogosult az országba való belépésre a nyelv­tudása, szakmai képzettsége és még ki tudja, mi­lyen elő­írásoknak való megfelelés alapján. Ez némi re­ményt nyújtott az elutazni vágyóknak, akik közül többen már hazavágyakoztak Magyarországra. Pickarczyk László feleségével, Júliával, és lányá­val, Máriával a munka nyomasztó hiánya miatt hazautazott Budapestre, s velük tartott egy bizo­nyos Jászberényiné, aki maradni vágyó kamasz­lányát, Olgát hagyta hátra. Összesen 9-en utaztak vissza Magyarországra.

Az akkori újságok a menekültek minden­napjairól is részletesen beszámoltak. Nemcsak szenvedésről, elégedetlenségről, de örömteli ese­ményről is írhattak: a táborban ismerkedett össze két fiatal, Szatmári Ilona és Tenareka Sándor, akik 1957. augusztus 3-án házasságot kötöttek. Míg fen­tebb említett édesanyja hazautazott, addig Jászbe­rényi Olga maradt, és később, 1959-ben feleségül ment egy bizonyos (Cork-ból való) George Murphy-hez.

Persze, akárcsak ma a nigériai és szíriai menekültek esetében, nem minden ír fogadta öröm­mel az idegeneket. Castleconnell faluban a helyi Vöröskereszt olcsón megvehetett volna néhány György-korabeli házat, amelyben elszállásolhattak-letelepíthettek volna jó pár magyar családot. De a mintegy 300 lakosú falu megvétózta a tervet, annak ellenére, hogy sok ház üresen, elhagyatottan állt. Ki tudja, milyen előítéletek késztették a falu lakóit erre… (Mondhatni, ez már ismerős hozzáállás a mostani, szíriai menekültek esetleges letelepítése kapcsán.)

A menekültek közül sokan szerettek volna minél előbb továbbutazni az Egyesült Államokba, vagy Kanadába. De az előírások és a befogadó or­szágok hezitálása nem gyorsították meg az eluta­zást. 1957. április végére a legtöbben már meghatá­rozták, hová szeretnének tovább menni: a legtöb­ben az USA-ba kívánkoztak, később 17-en Argentí­nába utaztak a Vöröskereszt költségén, 10-en Ang­liát választották, 130 Kanadába vágyott. Ez a szám természetesen folyamatosan változott, a később ér­kező csoportok miatt. Mindenki a napokat számlál­ta, mikor mehetnek már tovább? A hivatalok mal­mai lassan őröltek, és az első ember, Ákos Sándor szerelő, feleségével és 7 éves fiával csak 1957. április 30-án, négy hónapi tétlenség után hagyhatta el a tábort.

1958. márciusában még mindig 207-en tar­tózkodtak Knockalisheen-ben. Lassan, de biztosan kezdett kiürülni a tábor. Egyre érkeztek azonban a bevándorlási engedélyek, aki akarta és tehette, el­hagyta Írországot. Időközben a táborból végül is ki­kerülve több vállalkozó kedvű magyar család vagy személy talált otthonra Írországban. Volt olyan csa­lád, akit egy Clare megyei falucska foga­dott be, ahol a kivándorlás miatt megürült házat jut­tatta ne­kik az ottani pap. Mások Dublinba kerültek, ahol például húsz ember Finglas-ban, Dublin északi ré­szén kapott lakást, négy család pedig Bally­fermot-ban telepedett le. Alacsony bérű vagy ingyenes laká­sokat kaptak, és munkához is jutottak. Tudo­másom szerint ők és leszármazottaik még ma is Ír­or­szágban élnek, bizonyára részletesen tudnának me­sélni azokról az időkről. A még táborban lévők kö­zül sokan egy Clare megyei gyárban gyöngy­fűzés­sel kerestek heti 6 fontot. 

1958. augusztus 26-ára már csak az az 50 ember maradt a táborban, akik semmilyen beván­dorlási kritériumnak nem feleltek meg, akiket úgy­mond egy ország sem akart polgárának tudni. A hatóságok hivatalosan is bejelentették, amiről addig csak pletykaszinten esett szó: hamarosan bezárják a tábort, amelynek fenntartása összességében 131 238 fontjába került az ír Vöröskeresztnek. Még többen utaztak el, és december 15-én, a tábor elő­zetesen meghirdetett bezárásakor már csak egy hattagú család, és egy 16 éves fiú marad a táborban, de ők is csak azért, mert még nem tudták elfoglalni kijelölt írországi szállásukat. Egy Palócz Erzsébet nevű asszony és Hilda nevű 11 éves lánya nem fogadták el a számukra Dublinban kijelölt lakást, mert nem volt benne az igényeiknek meg­felelő tűzhely. Később egy tűzhelyes lakást ajánla­nak fel neki Ballinacurrában, de azt sem bizonyult megfelelőnek. Az asszony és lánya tiltakozva a tábor bezárása ellen, megtagadták az újbóli távo­zást. A tábor vezetősége – mi mást is tehettek volna? – kikapcsolta a fűtést, a villanyt, így akar­ván a hölgyeket és a még ott tartózkodó hét embert távozásra bírni.  

Végül nagy nehezen nekik is sikerült megfe­lelő helyet találni, és a tábor – immár végleg és visszavonhatatlanul – 1959. február 2-án, rövid ceremónia után bezárta kapuit. A hátrahagyott használati tárgyakat, takarókat, szegényes bútoro­kat később a Vöröskereszt javára végzett aukción Limerickben árverezték el. Nem sokkal később a tábor egykori lelkésze, Kiss Gábor (már új parókiá­jából, az Ohio-beli Courtland-ből) köszönőlevelet küldött a Vöröskereszt által kijelölt táborvezetőnek. 

A tábor megbízott ügyintézője, E. Murphy, 1958. december 15-én az alábbiakat nyilatkozta az újságírók kérdéseire, hogy mire emlékszik legin­kább a több mint két éves tényke­déséből.

„A megérkezésükkor a magyarok között uralkodó tömeges hisztériára; a később Magyaror­szágra visszatérő agitátorok által használt tak­tikára, és arra a borzalmas négy napos éhség­sztrájkra, amit tévedésből hajtottak végre a magya­rok. Azt hitték, magukra hagytuk őket, elfeled­kez­tünk róluk, és egyszerűen csak fel akarták hívni a figyelmet a helyzetükre. Ostoba következménye volt ez a tömeghisztériának, és ez elkerülhető lett volna. De a legnagyobb benyomást rám az októberi fel­kelés első évfordulója tette. A férfiak és nők órákon át sírtak, dalokat énekeltek a magyar zászló előtt. Ezekre emlékszem leginkább. De most csak ki szeretném aludni magamat.”

Akárcsak Murphy úr, az írek is némi meg­könnyebbüléssel vették tudomásul a tábor bezárá­sának hírét. Hiszen a menekültek sorsa megoldó­dott, a feladatot elvégezték, mindenki új hazára ta­lált, akár Európában, akár a tengeren túl, és az ír Vöröskereszt (ismét) egy jól végrehajtott akciót tudhatott a magáénak – még a kellemetlenségek ellenére is. 

Nekünk pedig nem marad más, mint össze­hajtogatni a szürke fénymásolatokat, visszatenni az irattartóba a sietve lefirkált jegyzeteket, majd 23-án este meggyújtani egy gyertyát az egykori szabad­ságharcosok, menekültek, vagy később börtönben szenvedők emlékére.[1]"

---

[1] Az itt leírt eseményeket még részletesebben ismerteti Kabdebó Tamás néhány éve megjelent könyvének (Ireland and Hungary) 6. fejezete, amely ugyanezekre a forrásokra, valamint személyes ismerősei beszámolóira támaszkodva számol be az írek reak­cióiról, a lapokban megjelent tudósításokról, és a tábor életéről. Irodalmi formában pedig a Bray-i születésű Michael Collins dolgozza fel a témát, Stateless c. könyvében. Az édesanyja magyar...

Culchies' day - Nosztalgia folytatódik

December nyolcadika van. Mária szeplőtelen fogantatásának napja. Hagyományosan az írek ilyenkor állítják fel a karácsonyfát (de van, aki már korábban is ott buzgólkodik a nappali ablakában, s a mi telepünkön is van már vagy 5-6 kivilágított fa- vagy ablak. Ez a nap régebben vallásos ünnepként szabadnap volt, s a vidékiek ("culchies") ilyenkor lepték el Dublint, mert jöttek bevásárolni az "úri" fővárosba. Ez a szokás a mai napig fennmaradt, pedig már nem szabadnap. Hiába az online vásárlás lehetősége, a vidéki írek tömegével jönnek fel a fővárosba, hogy sok-sok bevásárlószatyorral és papírtáskákkal a kézben ott nyomakodjanak boltról-boltra, hogy aztán kimerülten megtöltsék Dublin rengeteg kávézóját és kocsmáját, mielőtt visszaindulnak a tömött parkolókból vidékre. Hagyomány, mint a mince pie és a tömős gyümölcstorta.

Én is megvettem már azt a néhány függőt, amit majd kirakok a lakásban, s aztán kiteszem a kis koszorúkat az ajtóba/ablakba, s ez lesz idén a karácsonyfánk. Maradt egy ádventi mézes koszorúm is, idén annak a gyertyáit gyújtjuk meg vasárnaponként. A háttérben morog a mosógép, csendesen szárad húsz kis mézes házacska az asztalon, s készülök a maradék mézeskalács emberek dekorálására, s három kilónyi sütitészta kisütésére. A hét végére el kell készülnöm a téli mézes jelenettel, amit a LauraLynn gyermekhospice-nak ígértem, s ott a rendelésük is, 150 süti, amit majd a gyerekek fognak dekorálni karácsonyi foglalkozásuk alkalmával. Van még ezen felül dolog bőven, csomagolás, sütés, bonbonkészítés és dekor, valamint vasalás, címlisták összeállítása, képeslapok megírása... Sűrű napok ám ezek!

A Desmond nevű vihar elvonult a hétvégén, alaposan (szó szerint) felforgatva az ország életét. A következő esőhullámot szerdára ígérik. Egész hétvégén, és tegnap is olyan idő volt, hogy nem volt kedvünk kimozdulni, még a karácsonyi vásárra sem mentem el, barlangmélyből hallgattuk a szél üvöltését, s sűrűn ellenőriztem, jön-e be a víz az ablakkeretnél, de szerencsére kitartott a szigetelés. Komor, reggeli félhomály volt egész nap, a meleg légáramlat fejfájást hozott, eltömődött orrot, s rosszkedvet, amit még a Christmas FM örökké vidám(kodó) dalai sem tudtak oszlatni.

A madarak a többnapos szünet után most bukkantak újra fel, nagy a forgalom az etetőtálnál. A cinkék igen rendesek, nem csak a magot eszik, hanem vgigvizsgálják a fenyő ágait is, összeszednek mindent, ami mozog. A gyep szottyos, és sikamlós, s a langymeleg időjárás miatt megint feltűntek a csigák, s kizöldült a moharéteg a járólapokon. Nem december ez, hanem szinte április. A tree fern-ünk megbolondult szegény, s immáron harmadszor lódult neki, s újabb 5 levelet hoz...

Paul azt mondta, szombatra elkészül az etetővel. Igen várom már, mert annak nincs értelme, hogy a kitett mag szétázzon a fel-feltámadó esőzésben. A nagy nosztalgiázás közben arra próbálok visszaemlékezni, hogy volt-e nagyanyám házánál etető, de csak arra emlékszem, hogy mindig a konyhaablakkal szemben, az orgonafa alá szórta ki a kifőtt leveszöldséget. Etetőt később öcsém szerelt fel a hálószoba ablakába, amikor már ők laktak ott. Remek képeket készített a madarakról...

Megint nosztalgiázom, mert a minap újra kinyitottam azt a könyvet, mely a soproni Lőverekről szól, s megnéztem az az 1896-os képeslapot, amin látható Nagyi háza. Eltolt kalapú T alakú ház volt, amely faverandát ölelt magához. 

 Kubinszky Mihály: A régi soproni Lőver c. könyvéből kifotózva

  

Dugókból készült karácsonyi koszorú - még anyám készítette

Régen még egy bejárata volt csak, amin Nagyiék osztoztak a szomszédokkal. A T kalapja tartozott hozzzájuk, s a T-hez kis négyszögletes konyhát tapasztottak, így lett az ő házrészük teljes. A környékük nem volt még beépítve, amikor kisgyerek voltam, a közeli hatalmas telek füvét még úgy kaszálták, s lovaskocsi vitte el a szénát. Egyszer felülhettem a lóra... Fokozatosan épült be a környék, mire odaköltöztem felnőttként, mindenfelől házak vették körbe, főleg nagyobbfajta házak, módosabb építtetőkkel. A lőveri telkek sosem voltak olcsók. 

Amikor még kicsi voltam, a szomszédaik egy Keke és Dici névre hallgató fiatal házaspár voltak, akikhez 4-5-6 éves koromban sokszor átjártam: nem bánták, hagyták, hogy Burda-katalógusokat nézegessek, üldögélhettem a verandájukon, s néha kaptam a nyugatnémet csokikból, amit rokonok küldtek nekik. Egyszer osztott csak ki Dici, akinek nem emlékszem a rendes nevére (talán Edit volt?). Ugyanis lerajzoltam őket, s a rajz fölé odaírtam a becenevüket, mire kissé ingerültem mondta, hogy a rendes nevüket kellett volna odaírnom, hogy' merészelem őket így hívni?! Lehet, hogy ezeket a beceneveket csak egymásnak tartogatták, s akaratlanul is megsértettem valami bizalmi határt. Ez az egyetlen emlékem róluk.

Aztán eltűntek. Mint kiderült, disszidáltak Nyugat-Németországba. Egy agronómus férfi és a felesége vették meg a házrészt. A férfi alkoholista volt, s sokszor üvöltve veszekedett a családjával, s egyszer az utcán lévő gesztenyefára kapaszkodva néztük végig, hogyan próbál a kocsijával betalálni a kertkapun. A ház ekkor már szigorúan elszeparált részekre volt osztva, a közös bejárat megszűnt, ők hátulról, a lebontott veranda felől jártak be, az előszobából nyíló dupla ajtó elé pedig Nagyi szekrényt tolt. A padláson idővel fal választotta el a két részt. Féltünk az agronómustól, és utáltuk is, erőszakos bunkósága miatt, s ahogy üvöltött a fiaival. Egyszer télen, amikor felmentünk a szokásos vasárnapi ebédre, a téli sötétség leple alatt krumplit nyomtunk a kipufogójába, mert hallottuk valahol, hogy akkor nem indul az autó... Legközelebbi ottlétünkkor Nagyanyám gyanútlanul mesélte, hogy "mennyire kínlódott egyik reggel a szomszéd az autóval"... Nagyi amúgy is mindig szemmel tartotta őket, mert folyton volt valami, amit lehetett pletykálni róluk. Akkor már nem volt faveranda sajnos, pedig egy régi lővéri ház nem ház veranda nélkül... Aztán idővel ők is elköltöztek, s mostanság az igen szépen rendbetartott ház aljában kozmetika van, míg a fenti részen az üzemeltető család lakik.

 Kránitz József fotója

Amikor még ott laktam, élmény volt minden séta az ebekkel, hiszen szép volt a környék. Szép most is. Felettünk a Villasor, csodás (verandás!) házaival, műemlék villáival, ápolt kertjeivel. Volt, hogy a bokrok alján sündisznót talált nekem Peggie, volt, hogy bagoly repült el felettünk hangtalanul. Igazán szép tavasszal és télen volt, a sok virágzó madulafa között, vagy a frissen hullott hóban. A sarkon, a Nepomuki Szt. János kápolnával szemben (ahová nagyanyám sokáig járt misére, amíg a lába bírta), volt egy ház, ami egy ideig álomházam volt. (Az akkor 45 milliós ára bődületes összegnek tűnt Most mennyi lehet, el sem tudom képzelni.) Szép nagy gyepes kert, több szint, faveranda, a tetején szintén fából készült terasz... Sokszor elképzeltem, hogy ott reggelizni milyen jó lehet, miközben lelátok a városra, s a Fertő felé... Álom, álom, édes álom.

Séta közben, esténként be lehetett látni a kivilágított, meleg lámpafénnyel megtöltött verandákra, s mindig elképzeltem, hogyan világítanám ki őket Karácsonykor, holott akkor még nem voltak divatban ezek a hosszú égősorok, kék LED-es csíkok és fényfüggönyök. Gyertyát és színes lámpaernyőket gondoltam ide- és odarakni, vastag függönyt és széles ölű fotelokat mögéjük... Megrakott könyvespolcokat, nagy bögre teát... Macskát a fotelbe, s teljes az idill. De kicsiben megvolt ez nekem otthon, csak nem faverandás műemlékvillában, hanem egy több mint százéves, aulról folyamatosan felázó, málló falú, bozontos kertű, de mégis kedves kicsi házban. Gyengébb pillanataimban elképzelem, hogy felújíttatjuk - már az Üzemet és az azt magába foglaló épületet tervező építészeket is kifaggattam, hogy meg lehetne-e csinálni. S meg lehet, a technika megvan, de rengeteg, rengeteg pénz kell hozzá, és igen óvatosan kezelendő, jószomszédi viszony. Lottónyeremény és megbízható munkások segítségével újjá lehetne építeni a házat, s berendezni úgy, hogy kényelmes legyen, nemcsak a földszinten, hanem fent is, a padlást, aminek alacsony falára még kamaszkorú anyám rajzolt fel fekete festékkel hangjegyeket, amikor szolid bulit tervezett ott.

S mert közben megtaláltam, álljon itt egy fotó Gizi macskámról is, aki olyan rossz véget ért.

Nosztalgia

Ha néha véletlenül elém kerül egy-egy régi fotó ideköltözésünk idejéből, elrémülök, mennyire megnőttek a kertben a növények - s most nem a kövek között feljövő gazokról beszélek. A díszként az építési vállalkozó által idetelepített standard kerti bokrok fa magasságúak, a borostyán, ami régen még itt-ott szálként futott fel a hátsó falra, ma maga alá temeti, maga alá öleli a hátsó és az oldalsó falat. Remek rejtekhely a madaraknak, a bogyókat pedig a kövér erdei galambok és a rigók eszik.  

Ugyanilyen elrémüléssel szoktam néha megnézni régi ismerőseim, osztálytársaim fotóit - nagyon megváltozott némelyik arcvonás, van, akivel igen elbánt az idő és az élet. Ahogy velem is. A kerek, kislánykori hörcsögarcom megereszkedett, nagyagyáméhoz hasonló kis hájdudorok lódnak a nyakam felé, amiket talán kitartó kalóriaszámlálással el lehetne tüntetni - a Tennivalók listáján ez is szerepel. A sima, már nem pattanásos bőröm még megvan, hiába, kenem lelkesen csodaszerekkel, hogy legalább ez megmaradjon. Még szerencsésnek mondhatom magam: van olyan egykori Nagy Szerelmem, akit nem ismertem fel. 

A minap, amikor hazajöttem V.-szállításból, a fürdőszobában még ott lengett zuhanyozásának szauna-köde, s erről eszembe jutott, hányféle fűtésű fürdőszobám volt már: régen szüleim lakásában milyen hatalmas bojlerünk volt, amit emlékezetem szerint még fával kellett fűteni. Egy kicsit féltem is tőle gyerekkoromban, féltem attól hogy nekiesek, s jól megégetem magam a magas, rakétaszerűen vékony testén. Ez után elég hamar lett gázfűtéses a lakásban, és már nem volt szükség arra a forró fehér szörnyetegre, amelyik ott állt a kád mellett. A mosógép vette át a helyét.

A legromantikusabb fürdőszoba, amit használhattam, Londonban volt, a családnál, ahol babysitterkedtem. Külön fürdője volt a család nőtagjainak, s külön a férjnek. Ez utóbbit használhattuk mi is, magyar lányok, ugyanis ketten voltunk babysitterek a háznál. Egy szép nyomat (!) volt a wc felett a falon, keretezve, üvegezve, s a zuhanyzó melletti, utcára néző, földig érő, tipikusan angol (egyrétegű üveggel készült) fel-le húzható ablakot nem roló védte, hanem kétrétegű függöny. Vajszínű, vastagon leomló, a fürdőszoba kövén? padlóján? halomba gyűlő szép puha anyag, amit belülről egy másik, fehér hímzett függöny borított. Sokkal szebb fürdő volt, mint a lányok lecsupaszított, dísztelen kádas fürdőszobája, ahol a főszerepet egy hatalmas tükör játszotta.

Szüleim lakásában aztán ott  voltak még a cserépkályhák, amelyeket nagyon szerettem. A pincéből kellett felhozni a fadarabokat, le- és felsietve a sötét lépcsőn, rettegve, hogy esetleg egy patkány jön velünk szembe a pincében (sosem jött). Apám volt a tűzmester, nekünk is megtanította a kályhabeli tűzrakás mikéntjét, csak éppen begyújtanunk nem volt szabad. Ez a tudás később jól jött, amikor nagyanyámnál éltem, mert nála is cserépkályha volt, s ott már néha befűthettem magam is.

A gázfűtés beszerelése előtti időkben, erős telek idején gyakran volt délutánonként + 4-5 fok a lakásban, mire hazaértünk az iskolából. Estére aztán kellemes 23 fok lett, apu befűtésének hála. A hőmérsékletingadozást jól illusztrálja, hogy az egy időben nálunk vendégeskedő mogyorós pele délutánonra mindig hibernálódni kezdett, kicsi teste hidegen gömbölyödött össze fészke mélyén, késő estére pedig megéledt, felmelegedett, s ott ugrált a terráriumban...

Karácsony után apám a cserépkályhában égette el a kályha előtt feldarabolt, szétfűrészelt, ropogósra száradt karácsonyfát. Az égetést mindig alapos porszívózás zárta, a sok száraz fenyőtű sercegve, zörögve sietett végig a porszívó fémcsövén. Mindig jó volt szagolgatni a gyantaillatot, ahogy betöltötte a lakást. Néha azzal játszottam, hogy körmömmel nyomtam szét a fenyőág kérgén dudorodó gyantapattanásokat, aztán lemoshatatlanul ragadt tőle az egész tenyerem. Később szüleim a kályha mellé cserép-ülést is rakattak, alatta fatartóval - macskabúvóhelynek is kiváló volt.

Huszonévesen elköltöztem nagyanyámhoz, ahol szintén fatüzelésű kályha volt. Minden évben, amikor megjött a fa meg a szén, hősiesen dobálhattam-lapátoltam a hatalmas kupacokat le, a pincébe. Legalábbis akkor, amikor nagyanyám nem vette föl azt a furcsa, torzonborz, Zoli nevű cigány embert, akit a környékbeli öregasszonyok szoktak alkalmazni házi munkákhoz. Jött lapátolni ebédért, sörért, és némi pénzért. 

Egy cserépkályha fűtötte a konyhát, a szobámat és a kicsi, keskeny fürdőszobát. A kályha hajnalig langyos teteje jó szolgálatot tett, amikor fel kellett rá dobnom a dunyhát, amit lepisilt legelső macskám, s amit reggelre ki akartam szárítani, nehogy nagyanyám észrevegye a balesetet, és botrány legyen. A kezdetben Savanyú Rögzítősó (később Murchison) névre hallgató macska sokszor tette akciódússá az éjszakát, amíg aztán végleg ki nem tiltottam.

Amikor odaköltöztem, a fürdőszobát nem fűtötte semmi. Egy hatalmas elektromos bojler volt fölszerelve a kád fölé, ami éjjel égőpiros szemmel jelezte, hogy melegíti a vizet, de fűtés az nem volt. Így reggelente meglehetősen hideg volt, amikor fürödtem volna, mert kihűlt éjjel a szoba. Egy idő után apám fejmagasságban felrakott egy hősugárzót a falra, ami úgy félméteres csíkban melegített, úgyhogy igyekeztem ebben a fél méterben mosakodni, zuhanyozni, törölközni. Orosz hősugárzó volt, nagyon jó szolgálatot tett. Egyébként télen elég romantikus volt ott zuhanyozni, mert a keskeny, hálófüggöny- és rács védte fürdőszobaablakon éppen kiláttam a szomszédék kertjére, a szemfájdítóan fehér téli világra, miközben omlott rám a forró víz a bojlerből...

A bojlert talán még a szerelő állította be, és nem lehetett hozzányúlni, hogy a víz hőmérsékletén változtassak, mert nagyanyám abban a hitben élt, hogy amit egyszer beállítottak, azon nem szabad változtatni, mert "elrontjuk". Így aztán a bojler sokat csöpögött, amikor túlságosan meleg volt benne a víz, s én hallgathattam a lehulló cseppeket, ahogy koppannak a kád falán. Egy idő után ezt meguntam, és egy madzagot vezettem a túlfolyótól a kád faláig, s annak a mentén folyt le a víz.

A konyhában nagyanyám gázzal főzött, egy darabig a nála mozgékonyabb szomszédja hozta biciklivel a palackos gázt a telepről. A gázpalack aztán csinos, gumirozott piros szoknyát kapott a konyhában, ami elrejtette fémtestét. Ennek a gáznak a segítségével készültek a híres csirkelevesek, sütemények, vasárnapi ebédek, amin részt venni családi hagyomány volt, a város másik végéből buszoztunk fel nagyanyámhoz és gyakran gyalog balalgtunk haza, hogy lejárjuk a dús ebédet. 

A gáz bevezetése után azért a cserépkályha megmaradt. Kellett egy hely, hogy papírszemetet égessünk. Sokszor ültem úgy esténként szemben a kályhával, hogy a talpamat a forró kályha csempéjén melengettem. A gázszerelő mester amúgy ritka rendes ember volt, nemcsak hogy hamar végzett, hanem ki is takarított maga után. Erre példát addig még soha nem láttam, hónapokig emlegettük, s ajánlgattuk őt mindenkinek.

Amíg nem volt gázfűtés az előszobában, az nagyon hideg helyiség volt, ott lehetett tartani a befőtteket, csinosan elrendezett polcokon, és ott lehetett érlelni a kocsonyát. (Gizi nevű kandúrom egyszer az összes kocsonyából kiemelte a húsokat. Hozzáfért, ugyanis a nyitott pinceajtón át szabadon közelekedhetett az udvar és az előszoba között még télen is).  Az ember kétszer is meggondolta, hogy éjjel kimenjen-e pisilni, annyira hideg volt az előszobában telente. Nagyanyámnak volt egy nagyon vastag szőnyege, amit felakasztottak az ajtó elé. Akkoriban még nagy havak voltak, s komoly hidegek. Volt olyan tél, hogy amikor reggel kinyitottuk az ajtót kívülről védő hatalmas spalettákat, fél méter magasan támaszkodott neki a szélfútta hófal.

A már említett Zolit az öregasszonyok sokszor kérték meg havat lapátolni, fát vágni, szenet behordani, de egy munkát azonban mindig magamnak tartogattam: ez pedig hólapátolás volt. Jó 50 m-re volt a kapu a ház ajtajától, s hogy közlekedni tudjunk, oda bizony utat kellett lapátolni.

Ilyenkor játszottam "Alaszkásat": a ház oromzatán lévő gyenge villanykörte úgy-ahogy megvilágította a bejáró elejét, én pedig azt játszottam, hogy az alaszkai sűrűségben vagyok, jobbról-balról bokrok, a felettünk lévő víztelep széltépte tujasorának zúgása mellett "a vadonban" lapátolom a havat. Farkasüvöltésnek megfelelt a környékbeli kutyák ugatása, társaságnak pedig ott volt a macskám, vagy a kutyám, amelyik kényeskedő léptekkel jött-ment mögöttem, a már tisztára lapátolt járólapokon.

 Peggie a behajtón

Ugyanilyen lelkesedéssel hasogattam A fát néha lent a pincében, szintén ábrándozva, hogy valahol Alaszkában élek, s és magamnak vágom a téli tüzelőt. A pince elég rejtélyes hely volt, a lépcsők alatt sötétlő mélységgel, egy kicsi helyiséggel, ami a fáspince mellett nyílt, s ahova éveken keresztül nagyapám a szénport öntötte be. Oda még bevilágítani sem mertem, nemhogy benézni, és mindig nagyon gyors lépésekkel jöttem mentem föl-le a lépcsőn.

Később ugyanebbe a farakásokkal szegélyezett pincehelyiségbe vackoltattam el szegény megmérgezett macskámat, amikor már nem bírtam vele egész éjjel fent maradni, s ápolni az óránként rátörő rohamai alatt. Az idegrendszerét már annyira tönkretette a méreg, hogy nem bírt lenyugodni, s csak körbe-körbe tudott menni, döcögve, tántorogva, mint egy felhúzott játék, s ha mellégugoltam, nekem ütközött, s nekem támasztotta a fejét. Tehetetlenül bőgtem felette. A nagy szeretetemben öt napig reménykedtem, kezeltettem, hogy hátha felépül, s csak utána szedtem össze a bátorságomat, s altattam el Gizit. Ma egy két méter magas tiszafa nő felette.

Nyaranta a fürdőablak mindig nyitva volt, akárcsak az ajtó, ami egyenesen a szobámba nyílott, s kis riglivel záródott. Amikor rendes gázfűtés lett a házban, már merészebb voltam, s késő őszig résnyire nyitva hagytam a fürdőszobaablakot és az ajtómat is: azon keresztül jött-ment Possum macskám (a megmérgezett Gizi utódja) egészen addig, amíg megjött a hó, akkor lezártam ezt a bejáratot, s kénytelen volt a pincablakon át közlekedni. Ha a fürdőszobaablakon át érkezett haza, akkor mindig meghallottam, ahogy mancsával óvatosan kinyitja a kissé nyikorgó fürdőszobaajtót, majd átjön a szobán és felugrik az ágyra. Nagyon sokszor ott aludt velem. Télen a pincén át közlekedve eljuthatott a padláslépcsőig, s ott volt fészke, amiben aludhatott.

Télen csak egyetlen alkalommal hagytam nyitva az fürdőablakot, néhány nappal azután, hogy lebabázott a kutyám. Amúgy ez volt az első fészekalja, s kezdő anyaként meglehetősen zavartan vette tudomásul, hogy most már kiskutyái vannak. Egyetlen meghagyott kölykét az első napokban elég bizonytalanul ábrázattal ápolta, gyakran nekem kellett visszarakni a csecsére a kis Mackót, ráhajtva Peggy csupaszőr, széles combját, mintegy nehezéknek, hogy hosszan tudjon szopni, ugyanis Peggy folyton felállt, és lepottyantotta magáról a bébit. 

Aztán megszokta, hogy kölyke van de az első éjszakán, amikor kiraktam a kutyát babástól a házába, éppen megjött a hó, és nagyon féltem, hogy esetleg a kiskutya megfázik. Nyitva hagytam hát a fürdőszobaajtót és az ablakot, és meglehetősen nyugtalanul aludtam, füleltem, hátha hallok valamit. S hallottam is, cérnavékony kis nyöszörgést az éjszaka közepén. Hálóingem fölé kabátot vettem, úgy mentem ki a kutyákhoz, és persze, a baj akkor már megtörtént: Peggy alighanem kiugrott a házból pisilni, és kirántotta magával a gyerekét a hóra, hiába volt elég magas küszöbe a kutyaháznak. Így aztán beköltöztettem magamhoz Peggy-t és Mackót. Először ugyan a szőnyegen kezdték, de hamarosan már hármasban aludtunk az ágyon. Az éjszaka során megérkezett a macska a nyitva felejtett ablakon, és szépen bevackolt hármunk mellé. Az egyik legidillibb éjszaka volt, amit az állataimmal töltöttem.

 

Possum a szobám ablakában, az ágy felett

Most itt nálunk gázfűtés van, és egy furcsa óraszerű szerkezettel lehet szabályozni, hogy mikor kapcsoljon be a gáz, melegítse a fürdővizet és a fűtést. Ez már egy kissé elmaradt rendszer ahhoz képest, hogy máshol már szobánként lehet szabályozni, hogy hány fok legyen. Sőt, itt vannak az új Nest, Netatmo és hasonló rendszerek, amelyek segítségével mobiltelefonon állíthatja be az ember hazafelé menet, hogy milyen meleg legyen a szoba, mire hazaér. Számomra ez már maga a csoda ahhoz képest, hogy mennyi szenet lapátoltam be a pincébe, és hogy nagyon sokszor csak nagyanyámra számíthattam, hogy meleg legyen a szobában, mire hazaérek. Azért kellemes emlékek ezek, és a legutóbb, néhány évvel ezelőtt, amikor hó esett itt, nagyon boldogan mentem ki a ház elé, hogy egy ócska fémlappal eltoljam a havat a járdáról, egykori nagy alaszkai álmaimra és a városligeti ház hosszú bejárójára emlékezve.

 A ház és a bejárat ma, a pinceablakkal

Gyesznóságok - frissített verzió

Kezd kialakulni a heti rend. Legalább hetente kétszer elviszem V.-t az irodáig, amikor szállítok az Üzembe, vagy ha nagyon pocsék az idő, amúgy csak kirakom a villamosmegállóban, Stillorgan-nél, aztán irány haza, visszabújás az ágyikóba egy órára. Hétfő a házimunkáé, vasalás film/tv mellett, porszívózás, ilyenek. A többi nap sütés.

Ma reggel ugyan kemény fagy fogadott minket, a kocsiablakok minden oldalon le voltak fagyva, de csak a villamosmegállóig vittem V.-t. Amikor jöttem vissza, éppen kelt a Nap, a dombok mögött vékony fénycsík világított, muszáj volt lefényképezni. Mire beértem a telepre, más világosodott. Hazaérve a ház árnyékolta félhomályos kertben kiraktam két marék madárkaját (a meztelencsigáknak ez az idő már tényleg túl hideg), aztán szundi. A múlt heti viharok után ma csendes nap volt, szemerkélő esővel, és tartósan felhős éggel, igazi novemberi borúval. Lehet, hogy ma beüzemelem a melegvizes palackomat...

***

Korábbi, magamnak tett ígéretemmel ellentétben meginvitáltam ismerőseimet, barátaimat, hogy "like"-ingolják a sütős Facebook oldalamat, s segítséget is kaptam, hogy többen lássanak. Ennek köszönhetően kaptam pár érdeklődő mailt, üzenetet, de igen keveset. Abból is csak egyből lesz megrendelés. Azzal vigasztalom maga, hogy a piac, és az Üzem ad elég elfoglaltságot, januárban pedig elgondolkodhatom azon, hogyan tovább. Jankát megtették head baker-nek a munkahelyén, igen szereti, s azt mondta nekem, ne aggódjak, nem lesz olyan bonyolult a tanoncság, mint ahogy képzelem. Mivel reggel 7-kor kezd, megint korán kelek majd, de nem bánom. Nagyon kiváncsi vagyok, hogyan dolgoznak! Van egy halvány elképzelésem, pékségekben tett látogatásoknak/kisfilmeknek köszönhetően, de az igazi majd az lesz, ha odatesznek egy pult elé, hogy na, tessék akkor formázni...

***

A héten nagy öröm ért. Zsuzsa, a gannai Bodzás Vendégháztulajdonosa (is) érdeklődött a kovászos kenyér sütése után, aminek a receptjét, a kelesztési/sütési folyamatát saját interpretálásomban már megírtam korábban. Most saját blogján megmutatta a kenyereit. Valami hihetetlenül jó érzés, hogy sikerült továbbadnom, amit tanultam! Hogy valaki más is alkalmazza, hogy másnak is kedvet csinál, hogy belevágjon...

Amikor a búcsúvacsorámon azt mondtam a főnökömnek, hogy sokat köszönhetek neki, nem hízelegtem, nem lódítottam: ő tette lehetővé, hogy elmehessek Bath-ba, s egy kurta hétig tanulhassak Bertinet iskolájában. Azóta is visszavágyom, s valahányszor a tőle tanult módszerrel suvasztom be a kenyeret a sütőbe egy kukoricadarával megszórt, Tescós, fém tortaemelő lapon (rendes péklapát el sem férne a konyhában, haha), nosztalgikusan gondolok arra a remek 5 napra. 

Főnökömnek köszönhetem, hogy megismertem remek termelőket, akiknek farmjáról/üzeméből származó, bio/egyedi módszerrel készülő termékeiket használtuk az Üzemben. S amikor más éttermek menüin visszaköszönnek az ismert nevek, csak vigyorgok befelé: ismerem őket, ettem a szalámijukból, a füstölt halaikból, sajtjaikból, urambocsá' még sütöttem is valami finomat nekik, amikor tőlünk rendeltek süteményt.

Így aztán a szokásosnál alaposabban elmélyedtem abban a cikkben, amiben Fingal Ferguson, a Gubbeen farm egyik tulajdonosa mesél termékeikről, munkájukról - külön kitérve a szalámikra, mert mostanság sok rossz szóval illetik az ilyen kolbász- és húsféléket, a WHO figyelmeztetése miatt. Engem és V.-t szalámival, chorizo-val, sonkával bármikor el lehet csábítani, márpedig a Gubbeen cég chorizo-ja nagyon finom. Számtalanszor ettem az Üzemben ebédre. Kéthetente jött mindig a szállítmány futárral, nagy dobozokban, tucatszám érkeztek a hosszú kolbászszálak. Szeretem a termékeiket, a profi brosúrájukat, a szép weboldalukat, amin bemutatják munkájukat, a sajtjaik különösen kedvenceim, főleg, amikor alaposan megértek már. (A Tesco-ban rejtélyes módon mindig csak a kemény, még enyhén éretlen sajtjuk kapható, ellenben a nagyobb karikáktól, amik az Üzembe érkeztek, azoktól csak komoly erőfeszítéssel tudtam magam távol tartani.)

Olvasom a cikket, a remek állattartási szokásaikról, lelki szemeim előtt már rakom össze egyik receptjükhöz a hozzávalókat, aztán jön a következő cikk, amely egy biogazdálkodót mutat be, aki disznókat tart, szintén Schull környékén, ahol a Gubbeen farm is található. S azt nyilatkozta az ember, s ettől döbbentem meg, hogy noha a sertés mindenevő, házi hulladékkal mégsem etethetik, ha a sertéshúst eladásra szánják. Mint nyilatkozta, egy krumplit odaadhat a disznónak, de ha már megfőzte, lehúzta a héját, akkor sem a krumpli, s a héja nem kerülhet a disznó elé... EU-s szabály.... 

Hihetetlen. S mesél tovább, milyen megkötések vannak, mivel etethetők a disznók, milyen antibiotikummal kellene tömni őket, ahogy mondta, mintha mindent elkövetne a magas hatóság, hogy színtelen, íztelen hús kerüljön a boltok polcaira. S megemlítik a trükközést a csomagolt húsra kerülő címkékkel is, mert nem mindegy, hogy a címkén "Produced in Ireland", or "Produced of Ireland" kerül... Az előbbi jelenthet külföldről behozott húst, az utóbbi valóban ír sertésből készült terméket takar...

A döbbenet után egy kis recept Fergusonék konyhájából:

Fokhagyma és chorizo leves hat főre

Hozzávalók: 

6 teljes fej fokhagyma, gerezdekre bontva, héjában

4 evőkanál olívaolaj

1 nagy vöröshagyma, apróra vágva

2 szál zeller, apróra vágva

egy kis csokor kakukkfű, levélkéire szétszedve

250 g Gubbeen chorizo (vagy spanyol chorizo) apró darabokra vágva

1/2 kiskanál édes füstölt paprika

1.5 liter csirkehúsleves

só, frissen őrült bors

kis maréknyi petrezselyemlevél, díszítésnek

A sütőt 180 fokra előmelegítem, a fokhagymagerezdeket két evőkanál olívaolajjal kikent sütőlapra teszem, s alufóliával letakarom, majd 20-30 percig sütöm a forró sütőben, amíg meg nem puhulnak. Lehűtőm, majd kinyomom őket a héjukból és pürésítem őket.

A maradék olajat egy vastag aljú lábosban közepes lángon felmelegítem, beledobom a hagymát és egy csipet sót. Öt percig kevergetem, majd hozzáadom az apróra vágott zellerszálakat és a kakukkfű leveleket. Még öt percig főzöm, majd kissé nagyobb lángra teszem, s hozzáadom a chorizo-t is. Pár percen át addig főzöm, amíg a chorizo darabkák oda nem kapnak egy kicsit, s kiengedik az olajat. Rászórom a paprikát, elkeverem, majd belekeverem a fokhagymapürét és a csirkehúslevest. Forralni kezdem, aztán kis lángon főzöm 15 percig. Ízlés szerint sózom, borsozom. Tálaláskor apróra vágott petrezselymet szórok a tetejére. A kovászos kenyeremből egy jókora szeletet vágok mellé. Ha nagyon meg akarom adni a módját, a fokhagymás olajból csöpögtetek vagy a leves, vagy a kenyérszeletek tetejére...

Figyelmeztetés: a sült vagy olajban puhított fokhagyma sok szelet csinál, ezért a kellemetlenségek elkerülésére alkalmazzuk Bertinet trükkjét: sütés vagy párolás előtt hámozzuk meg a gerezdeket, vágjuk őket ketté, és a közepükből szedjük ki azt a kis csíraszerű valamit, ami néha ki szokott hajtani a zöldségeskosárban elfeledve árválkodó gerezdekből. Így megszabadulunk a gerezd azon részétől, aminek a másnapi kellemetlenségeket köszönhetjük az amúgy igen finom leves elfogyasztása után.