„This sad, broken, but brave race” – Ez a szomorú, megtört, de bátor fajta… Avagy egy régi írás '56-ról

Meg voltam róla győződve, hogy ezt már felraktam a blogra, de nem. Gondoltam, amolyan olvasnivalónak mégis felrakom, amíg nem lesz időm megint jelentkezni. Lehet, hogy jövőre kellene inkább, a teljes évfordulóra, ha már idén elkéstem vele... Jó pár éve írtam, még az Ír Gulyásnak.

"Rendezgetem az irataimat, az összevissza firkált, csillagozott, nyilazott, sietősen teleírt papí­rokat. Elfogulatlanul kellene beszámolnom az él­ményről, benyomásokról, arról, amit összeol­vas­tam az Ír Vöröskereszt épületében, az alagsor kicsi tárgyalótermében. 

Egy poros, valószínűleg évti­zedeken át ki nem nyitott, amolyan scrap-book-ot (újságkivágá­sokkal teli könyvet) adott kezembe Brian Caden, a Vöröskereszt alkalmazottja. (Megí­gértem, hogy megemlítem forrásaimat, az Ír Vörös­keresztet, ha nem is név szerint; de miért is ne ír­nám le a nevét, hiszen sokat segített.) 

Igazából nem érdekelte mit csinálok: később kiderült, sokkal jobban izgatta az, hogy ott-tartóz­kodásom ne csússzon bele az ebédidejébe, mint hogy mi után is kutatok, és mit gondolok az egész­ről. Ennek ellenére a szokásos ír közvetlenséggel beszélgetett velem a magyar nyelv nehézségeiről, s akár sietett, akár nem, a célomat elértem, infor­mációt szereztem az Írországba érkezett ’56-osok­ról.

Előrebocsátom, a téma szívem csücske. El­fogultságom, esetleges túláradó érzelmeim ennek tudhatók be. Apám azon a Nyugat-Magyarorszá­gi (egykor Soproni, korábban Erdészeti és Faipari) Egyetemen tanít, amelyről 1956-ban egy egész év­folyamnyi diák távozott Kanadába, oktatóik veze­tésével, az ’56-os szabadságharc leverése után. Sopronban 1989 után minden októberben lebicik­liztem apámmal a közeli hősi temetőbe, a sopron­kőhidai börtön mellé, ahová jeltelen sírba temették a megyei megtorlások egyes áldozatait. 1989-ben – szüleim 24. házassági évfordulóján – velük együtt vettem részt az azóta már elhíresült Páneurópai Pikniken, a sopronkőhidai határáttörésen, amikor kelet-németek százai mentek át Ausztriába. Csalá­dunkban azóta is összekapcsolódik szüleim házas­sági év­fordulója, és az akkor történtek megünnep­lése, s ezt már többször emlegettem. Apu még állami kitüntetést is kapott az akkori munkájáért.

Az egész kutatómunka egy cikkel kezdő­dött, amely szerint a közeli faluban, Glencree-ben lévő régi, napóleoni időkből itt maradt laktanya egykor magyar, német és lengyel menekülteknek adott szállást. Némi inter­netes böngészés, és pár telefon után kiderült, hogy „csak” német gyerekek voltak itt, azok is rövid ideig, az Operation Sham­rock („Lóhere-művelet”) idején, 1946-ban, amikor hábo­rús árvákat hoztak Írországba Németor­szágból. Ezek a gyerekek addig maradtak itt, amíg odahaza újjá nem épült a lerombolt szülői ház, amíg meg nem teremtődtek a normális életkörül­mények. Va­gyis egyikük sem maradt tovább Írországban – tu­domásom és a feljegyzések szerint - három évnél.

De sem a Glencree Reconciliation Centre (ahogy ma hívják az épületet), sem a Vöröskereszt honlapja nem említett magyarokat. Némi tuda­ko­zódás után kiderült, hogy 1956-ban igenis ér­keztek ma­gyar menekültek Írországba, és őket a Li­merick melletti Knockalisheen nevű, egy­kori kato­nai tá­borban szállásolták el. A táborra a Shan­non reptér közelsége miatt esett a választás. Az újság­kivá­gások kötete a róluk szóló cikkeket, rövid szí­nese­ket tartalmazta mintegy 50 oldalon át: volt mi­ből válogatnom. Feljegyzéseimet megpró­bá­lom időren­di sorrendben ismertetni.

1956 novemberében a világ eseményeire ki­csit jobban odafigyelő emberek nagy része felhá­bo­rodással vette tudomásul, mit művelnek az oro­szok Magyarországon (a másik fele a szuezi esemé­nyek­kel volt elfoglalva). Az írek már az első baljós hí­rek után pénzgyűjtésbe kezdtek, a Relief for Hun­gary (Segély Magyarországnak) nevű segélyakció keretében: az egyetemistáktól a külvárosok úri­asszonyain át, a templomokban, mise után, vagy a gyárakban mindenki igyekezett pár fillérrel hozzá­járulni a gyűjtéshez. (Végül is több mint százezer fontot gyűjtöttek össze!) Az ír diákok már novem­ber 9-én felvonulás keretében követelték az ENSZ közbelépését. Az International Refugee Association (kb. Nemzetközi Menekültügyi Tanács) kérte Ír­országot, hogy segítsen a menekültek elhelyezé­sében, és a Cork Examiner nevű újság szerint Cos­tello miniszterelnök november 7-én, Tullow-ban tartott beszédében már bejelentette a menekültek érkezését. 

A segélyakció meghirdetése túláradó lelke­sedést váltott ki az írekből. (Ezt a fajta lelkes segí­teni akarást az írek ma is megmutatják minden egyes krízis alkalmával, legyen szó földrengésről, más természeti csapásról a világ bármely pontján.) Hó elején már megérkeztek Bécsbe az első peni­cillint, kötszert, almalevet és sűrített tejet tartalmazó csomagok. Innen teherautókon vitték to­vább a segélyt Budapestre. S amikor a felkelés le­verése után az emberek nekiindultak a határnak, az írek – a Vöröskereszt svájci központjának kérése nyomán – felajánlották, hogy befogadnak 1000 me­nekültet. Végül is összesen csak 535-en érkeztek, több hullámban, Írországba.

Amire megérkeztek, az írek sietős munkával felújították ezt a fura nevű elhanyagolt tábort, és ha nem is első osztályú, de a kor viszonyaihoz képest elfogadható körülmények között szállásolták el a magyarokat. (Ne felejtsük el, az ötvenes években Írország igencsak szegény országnak számított, még álmodni sem mertek a manapság megszo­kott­nak számító jólétről.)  

A tábort hivatalosan november 27-én „avatta fel” az elsőként megérkező 55 magyar. A sárgás újságlapokról az általam már csak filmekből, régi fotókról ismerős, kopott, az ötvenes évek avítt divatja szerint öltözött emberek néztek vissza rám: például Sarkadi József, 23 éves budapesti gép­szerelő, aki a felkelők oldalán harcolt; feleségével és 4 hetes kislányával menekült hazulról. 

A menekültek érkezésének hírére összegyűlt helybeliek közül sokan sírva fakadtak a leromlott állapotú emberek láttán. A magyarok tompán fo­gadták az idegen nép túláradó érzelmeit. Ők már túl voltak a nehezén…. „Olyanok vagyunk, mint a szélfújta falevelek, de örömmel érkeztünk meg a katolikus Írországba.” – nyilatkozta egyikük.  Ko­rábban a Bécs melletti Eisenstadt városka gyűj­tőtáborában az ír Vöröskereszt küldötte gyűj­tötte össze azokat, akik hajlandók voltak idejönni. 

Ezek a menekültek úgy tudták, hogy nem sokkal később majd tovább utazhatnak az úticél­ként általuk megjelölt Egyesült Államokba, vagy Kanadába. Hosszas itt-tartózkodásra egyikük sem számított. Írországról nem sokat tudtak, egyedül Ladlaf Péter Pál 37 éves budapesti lakos hallott valamit erről az országról, de az ő ismeretei is hé­zagosak voltak.

A 72 faházat több hullámban foglalták el az emberek. Másodiknak 37-en érkeztek: ismerősök találtak egymásra a táborban, a megható jeleneteket fényképészek örökítették meg. A kíváncsi ír ripor­tereknek meséltek az odahaza átélt atrocitásokról. Egy Károly nevű ember, aki egy vonatnyi mene­kültet vitt át az osztrák határon, korábban 11 évet töltött bör­tönben, mély nyaksebe láttán elrémültek az újság­írók. A legtöbben nem adták meg teljes nevüket, féltek attól, hogy ha beszélnek, az otthon maradottak fogják kárát látni. 

A rossz tolmácsolás sok félre­értés forrása volt. A nyelvtudás hiánya okozta társalgási nehéz­ségeket a Vöröskereszt által összeállított képes táb­lák segítségével oldották meg, később pedig heti tíz fontért tolmácsokat fo­gadtak. Dr. Szövesffy József vezetésével önsegé­lyező szervezet is létrejött a tá­borban, afféle nem hivatalos tábori vezetőség, amely szavazással döntötte el az egyes kérdéseket. Novem­ber 17-re már 161 ma­gyar tartózkodott a táborban.

A táborbeliek viselkedése azonban lassan megváltozott. Az eufória, a megmenekülés okozta öröm hamar elült. Elégedetlenkedni kezdtek az egyhangú ételek miatt, nehezen viselték a nedves, nyirkos ír időjárást és legfőképp a tétlenséget. Bármi­lyen munkát elvállaltak volna, de nem akar­ták őket kiengedni a tábor területéről. Nyilatkoza­tuk szerint akár takarítási munkára is elszegődtek volna, még a képzett szakemberek is, csak ne kell­jen tétlenül lézengeniük a hideg, nedves tábori épüle­tekben... Amíg lehetett, idejüket nyelvtanu­lás­sal töltötték, az asszonyoknak volt elég dolguk a mintegy 80 gyerekkel, de többre vágytak. A ma­gyarok kedvét még tovább rontotta az is, hogy egy szívbeteg kisfiú az orvosok minden erőfe­szítése ellenére meghalt a dublini gyerekkórházban, ahová állapota súlyosbodása után szállították. Vol­tak, akik az ellátás minőségének számlájára írták a gye­rek halálát – több zöldséget, gyümölcsöt köve­teltek, alighanem megunták az akkoriban még igen egyhangúnak számító ír ételeket… 

1957 februárjában újabb csoportnyi mene­kült érkezett a táborba. Köztük volt egy Izabella nevű nő, aki férjéhez akart csatlakozni. Ő –  a   há­tán a két éves kisfiával – huszonöt kilométeren át vezette vak lányát,  a határon keresztül. Ő még sze­rencsésnek tekinthette magát: kijutott az ország­ból, s idővel férje munkát kapott a messzi Íror­szágban, és ráadásul sikerült egymásra találniuk a sok szen­vedés után. 

A magyarok elégedetlenkedése hallatán az ír újságokban megjelentek a dühös hangú olvasói le­velek: mit akarnak ezek a magyarok, talán bizony tejjel-mézzel folyó Kánaánt hagytak hátra, hogy nem elég jó nekik az ír ellátás? A táborra felügyelő katonaságot a rendőrség váltotta fel, a tábor további működésének ideje alatt ők is maradtak a tábor felügyelői. A menekültek éhségsztrájkkal próbáltak tiltakozni a továbbutazásuk késleltetése ellen, amelyben 95 ember vett részt. Közülük 10 lett komolyabban beteg az éhezés miatt, őket Lime­rick-ben, a Barrington kórházban ápolták felépülé­sükig. 

Az éhségsztrájk után nem sokkal megér­ke­zett egy amerikai bevándorlási hivatalnok, aki meg­interjúvolta a menekülteket, hogy közülük hány jogosult az országba való belépésre a nyelv­tudása, szakmai képzettsége és még ki tudja, mi­lyen elő­írásoknak való megfelelés alapján. Ez némi re­ményt nyújtott az elutazni vágyóknak, akik közül többen már hazavágyakoztak Magyarországra. Pickarczyk László feleségével, Júliával, és lányá­val, Máriával a munka nyomasztó hiánya miatt hazautazott Budapestre, s velük tartott egy bizo­nyos Jászberényiné, aki maradni vágyó kamasz­lányát, Olgát hagyta hátra. Összesen 9-en utaztak vissza Magyarországra.

Az akkori újságok a menekültek minden­napjairól is részletesen beszámoltak. Nemcsak szenvedésről, elégedetlenségről, de örömteli ese­ményről is írhattak: a táborban ismerkedett össze két fiatal, Szatmári Ilona és Tenareka Sándor, akik 1957. augusztus 3-án házasságot kötöttek. Míg fen­tebb említett édesanyja hazautazott, addig Jászbe­rényi Olga maradt, és később, 1959-ben feleségül ment egy bizonyos (Cork-ból való) George Murphy-hez.

Persze, akárcsak ma a nigériai és szíriai menekültek esetében, nem minden ír fogadta öröm­mel az idegeneket. Castleconnell faluban a helyi Vöröskereszt olcsón megvehetett volna néhány György-korabeli házat, amelyben elszállásolhattak-letelepíthettek volna jó pár magyar családot. De a mintegy 300 lakosú falu megvétózta a tervet, annak ellenére, hogy sok ház üresen, elhagyatottan állt. Ki tudja, milyen előítéletek késztették a falu lakóit erre… (Mondhatni, ez már ismerős hozzáállás a mostani, szíriai menekültek esetleges letelepítése kapcsán.)

A menekültek közül sokan szerettek volna minél előbb továbbutazni az Egyesült Államokba, vagy Kanadába. De az előírások és a befogadó or­szágok hezitálása nem gyorsították meg az eluta­zást. 1957. április végére a legtöbben már meghatá­rozták, hová szeretnének tovább menni: a legtöb­ben az USA-ba kívánkoztak, később 17-en Argentí­nába utaztak a Vöröskereszt költségén, 10-en Ang­liát választották, 130 Kanadába vágyott. Ez a szám természetesen folyamatosan változott, a később ér­kező csoportok miatt. Mindenki a napokat számlál­ta, mikor mehetnek már tovább? A hivatalok mal­mai lassan őröltek, és az első ember, Ákos Sándor szerelő, feleségével és 7 éves fiával csak 1957. április 30-án, négy hónapi tétlenség után hagyhatta el a tábort.

1958. márciusában még mindig 207-en tar­tózkodtak Knockalisheen-ben. Lassan, de biztosan kezdett kiürülni a tábor. Egyre érkeztek azonban a bevándorlási engedélyek, aki akarta és tehette, el­hagyta Írországot. Időközben a táborból végül is ki­kerülve több vállalkozó kedvű magyar család vagy személy talált otthonra Írországban. Volt olyan csa­lád, akit egy Clare megyei falucska foga­dott be, ahol a kivándorlás miatt megürült házat jut­tatta ne­kik az ottani pap. Mások Dublinba kerültek, ahol például húsz ember Finglas-ban, Dublin északi ré­szén kapott lakást, négy család pedig Bally­fermot-ban telepedett le. Alacsony bérű vagy ingyenes laká­sokat kaptak, és munkához is jutottak. Tudo­másom szerint ők és leszármazottaik még ma is Ír­or­szágban élnek, bizonyára részletesen tudnának me­sélni azokról az időkről. A még táborban lévők kö­zül sokan egy Clare megyei gyárban gyöngy­fűzés­sel kerestek heti 6 fontot. 

1958. augusztus 26-ára már csak az az 50 ember maradt a táborban, akik semmilyen beván­dorlási kritériumnak nem feleltek meg, akiket úgy­mond egy ország sem akart polgárának tudni. A hatóságok hivatalosan is bejelentették, amiről addig csak pletykaszinten esett szó: hamarosan bezárják a tábort, amelynek fenntartása összességében 131 238 fontjába került az ír Vöröskeresztnek. Még többen utaztak el, és december 15-én, a tábor elő­zetesen meghirdetett bezárásakor már csak egy hattagú család, és egy 16 éves fiú marad a táborban, de ők is csak azért, mert még nem tudták elfoglalni kijelölt írországi szállásukat. Egy Palócz Erzsébet nevű asszony és Hilda nevű 11 éves lánya nem fogadták el a számukra Dublinban kijelölt lakást, mert nem volt benne az igényeiknek meg­felelő tűzhely. Később egy tűzhelyes lakást ajánla­nak fel neki Ballinacurrában, de azt sem bizonyult megfelelőnek. Az asszony és lánya tiltakozva a tábor bezárása ellen, megtagadták az újbóli távo­zást. A tábor vezetősége – mi mást is tehettek volna? – kikapcsolta a fűtést, a villanyt, így akar­ván a hölgyeket és a még ott tartózkodó hét embert távozásra bírni.  

Végül nagy nehezen nekik is sikerült megfe­lelő helyet találni, és a tábor – immár végleg és visszavonhatatlanul – 1959. február 2-án, rövid ceremónia után bezárta kapuit. A hátrahagyott használati tárgyakat, takarókat, szegényes bútoro­kat később a Vöröskereszt javára végzett aukción Limerickben árverezték el. Nem sokkal később a tábor egykori lelkésze, Kiss Gábor (már új parókiá­jából, az Ohio-beli Courtland-ből) köszönőlevelet küldött a Vöröskereszt által kijelölt táborvezetőnek. 

A tábor megbízott ügyintézője, E. Murphy, 1958. december 15-én az alábbiakat nyilatkozta az újságírók kérdéseire, hogy mire emlékszik legin­kább a több mint két éves tényke­déséből.

„A megérkezésükkor a magyarok között uralkodó tömeges hisztériára; a később Magyaror­szágra visszatérő agitátorok által használt tak­tikára, és arra a borzalmas négy napos éhség­sztrájkra, amit tévedésből hajtottak végre a magya­rok. Azt hitték, magukra hagytuk őket, elfeled­kez­tünk róluk, és egyszerűen csak fel akarták hívni a figyelmet a helyzetükre. Ostoba következménye volt ez a tömeghisztériának, és ez elkerülhető lett volna. De a legnagyobb benyomást rám az októberi fel­kelés első évfordulója tette. A férfiak és nők órákon át sírtak, dalokat énekeltek a magyar zászló előtt. Ezekre emlékszem leginkább. De most csak ki szeretném aludni magamat.”

Akárcsak Murphy úr, az írek is némi meg­könnyebbüléssel vették tudomásul a tábor bezárá­sának hírét. Hiszen a menekültek sorsa megoldó­dott, a feladatot elvégezték, mindenki új hazára ta­lált, akár Európában, akár a tengeren túl, és az ír Vöröskereszt (ismét) egy jól végrehajtott akciót tudhatott a magáénak – még a kellemetlenségek ellenére is. 

Nekünk pedig nem marad más, mint össze­hajtogatni a szürke fénymásolatokat, visszatenni az irattartóba a sietve lefirkált jegyzeteket, majd 23-án este meggyújtani egy gyertyát az egykori szabad­ságharcosok, menekültek, vagy később börtönben szenvedők emlékére.[1]"

---

[1] Az itt leírt eseményeket még részletesebben ismerteti Kabdebó Tamás néhány éve megjelent könyvének (Ireland and Hungary) 6. fejezete, amely ugyanezekre a forrásokra, valamint személyes ismerősei beszámolóira támaszkodva számol be az írek reak­cióiról, a lapokban megjelent tudósításokról, és a tábor életéről. Irodalmi formában pedig a Bray-i születésű Michael Collins dolgozza fel a témát, Stateless c. könyvében. Az édesanyja magyar...