A 11. hónap 11 napja, 11. órája - Glencree 2013.

Amikor ma délelőtt odaértem a német katonai temetőbe (stílszerűen éppen a War Horse írójával, Michael Morpurgo-val ment egy interjú a rádióban), egy terepjáró állt a bejáratnál. A fenébe, nem leszek egyedül, gondoltam. Odabent két férfi dolgozott, az egyik a leveleket takarította a sírokról, azzal a hangos géppel fújogatta le őket a sövényre. Alighanem a későbbi koszorúzási ünnepségre készülődhettek, mert az emlékműnél még nem volt semmi, pedig a hivatalos Remembrance Sunday tegnap volt. (A cikkben azt írják, a német nagykövet vezetésével minden év novemberében, a harmadik vasárnapon történik a koszorúzás.) Herbert Rumpf sírján még ott volt a tavaly kirakott Remembrance Day-i pipacsos keresztem, lehet, hogy év közben nem is takarítják a sírokat?

A férfi, amikor látta, hogy a sírok sorához lépek, csokorral a kézben, abbahagyta a munkát, s beállt a társa mellé az emlékmű takarásába. Hálás voltam a gesztusáért.

Legnagyobb meglepetésemre egy művirágos koszorút találtam a sírkő előtt. Nem tudom, hogy Rumpf vagy Birkholz rokonai hagyták-e ott, de a kis, megfakult fénykép, amelyen már alig kivehető a katona és a hölgy arca, szívbemarkoló volt. Örülök, hogy végre eljutottak ide a rokonok, akármelyiké is. 

Zavart, hogy közönségem van, hiába voltak diszkrétek a férfiak, zavart. Nem mertem felemelni a fotót, csak gyorsan ellőttem ezt a képet, hogy V.-nek is megmutathassam.

Meggyújtottam a gyertyát a még koszorúzatlan emlékmű előtt, megköszöntem nekik a pillanatnyi csendet és gyorsan eljöttem, végig az aranyló fákkal szegélyezett úton, a völgy oldalában, le a falu felé, ahová váratlan napsütés és a hegyek felől lassan a völgybe hömbölgő felhők kísértek.

Kései kertészkedés

Tegnap este, amikor jöttem haza a moziból, ahol remek filmet láttam (Blancanieves, spanyol, fekete-fehér), leszakadt az eső, kitartóan verte az ablakokat egész éjjel, hideg is jött vele, és nagy szél. Ma reggelre a teljesen szottyossá ázott kertet újabb adag lefújt levélhalom borítja, s az előkert kavicsos talaja is tele levelekkel. Ideje kertészkedni egy kicsit, ha már a hétvégét jobbára a lakásban töltöttem, hála megfázástól eltömődött fejemnek. Azért büszke vagyok, mert nem henyéltem, már a Facebook-on is megszellőztettem, hogy mennyire ügyesen - ha nem is profin - felkentem a kád köré az új szilikon tömítést, és a csempék felújított (átfestett...) fúgája is jelzi, hogy nem henyéltem az ágyban, melegvizes palackkal a hasamon. 

Nincs az a kimondottan vidám idő, most is fenyegetően szürke felhők adják a  hátteret a szép, színes őszi fáknak, de mára kissé melegebbet mondanak a tegnapinál, így időszerű egy kis kertészkedős bejegyzés.

Ugyanis találtam valamit, ami kis és nagy kerttel rendelkezőknek is jó ötlet, különösen ajánlom Emőkének, aki nemrég tett szert kertre. Talán még nem késő megvalósítani, s talán még az ottani klíma is jó hozzá... S nem is feltétlenül kell hozzá kert, elég, ha éppen az ajtó elé, vagy az erkély sarkába tervezünk valami színeset, a fakó, késő téli, kora tavaszi hetek felvidámítására. Sosem csináltam még ilyet, kertész sem vagyok, csak lelkes amatőr, s valószínűleg az ötlet sem új, csak nekem, de azért hadd osszam meg. 

Biztosan mindenki dugott már le pár virághagymát ősszel, hogy aztán tavasszal az élénk színű krókuszokban, nárciszokban, fürtös gyöngyikékben gyönyörködhessen. Én is így tettem párszor, amíg rá nem jöttem, hogy a bokor alatti kiskert túl sötét nekik, túlságosan felnyurgulnak a növények, nem maradnak olyan egészségesen zömökek, mint a megfelelő helyre ültetett társaik. Vékonyka nyakukat aztán a szél törögette le sorban, alig élvezhettem virágzásukat. S a macskák is többször kikaparták a hagymákat, ezért inkább a kis cserepeket, edényeket töltögettem meg velük.

A hétvégi újság egy szeptemberi számában találtam egy cikket, mely megtanít arra, hogy nem feltétlenül kell beérnünk az egy cserép-egyfajta virághagyma ötletével, lehet ezt merészebben is csinálni. Az eredményt aztán minikertként lehet hurcolászni ide-oda, aszerint, hogy melyik sarok szorul rá egy kis színfoltra, vagy kirakni az ajtó elé, hadd csodálhassa meg mindenki, aki arra jár. Személy szerint én az előkertbe szeretném kirakni, hogy a kanapéról kinézve gyönyörködhessek benne. Csak remélni tudom, hogy az előkertet újabban almacsumával teledobáló gyermekek nem fogják letépdesni a várhatóan színpompás eredményt. 

Szükségünk lesz egy nagy, széles szájú, legalább 40 centi mély edényre, mely lehet cirádás, vagy egyszerű, lényeg, hogy az alján legyen néhány lyuk, amin a víz kifolyhat. (Mindig teszek egy réteg követ a cserepeim aljába, a biztonság kedvéért, sose álljon vízben a növények gyökere.) Az edényt virágföld és kertészeti homok 5:1 arányú keverékével töltsük fel. A legtöbb virágföldnek szüksége van némi lazításra, mert hajlamosak erősen összetömörödni, gyakran megáll a felszínükön a víz, ezért szükséges a homok, ami egyrészt lazítóként szolgál, másrészt segít a virágföldet nyirkosan tartani öntözés után. 

Az edényt a tetejétől mért húsz centi mélységig töltsük meg a földkeverékkel. Erre az első szintre kerülnek majd a korai tulipánhagymák. Nem vagyok járatos a tulipánok között, mármint hogy melyek a korai virágzásúak, de a cikk többet is javasol az ültetéshez, illetve segítségünkre lehet a hagymacsomag címkéje: olyat válasszunk, amelyek kora áprilisban kezdenek virágozni, közvetlenül a nárciszok hervadása végén, mint pl. a Greigii, Kaufmanniana fajták, vagy az olyan fantázianévre hallgatók, mint a Red Riding Hood (Piroska), Quebec, Giuseppe Verdi és Berlioz. 

Mondanom sem kell, ilyet nem találtam, így csak vettem egy zacskónyit, amely kevert színű, korai virágzású tulipánokat ígér. A 10-12 hagymát egymáshoz közel a földbe nyomtam, de úgy, hogy ne érintsék egymást. A tetejükre egy réteg földkeverék került, de csak annyi, hogy a tulipányhagymák csúcsa kikukucskáljon, így láttam, merre vannak, s nem raktam a fejükre a következő hagymacsoportot.

Ugyanis a tulipánhagymák rétege fölé miniatűr nárciszok kerülnek. Újabb 10-12 hagyma - a cikk a Téte á Téte, February Gold, a Toto és a Jetfire fajtákat javasolja. (A Téte a Téte nagyon megbízhatóan virágzik, sokáig nőtt nekem is a kertben, törpenárcisz, picurka, de igen szép virágokkal.) Én a Thalia nevű miniatűr nárciszokból vettem egy csomaggal.

A nárciszhagymákat fedjük le egy réteg földkeverékkel, majd az utolsó adag hagyma következik: ezúttal 25-30 korai virágzású krókusz kerül a földbe. A cikk szerint javasolt fajták: Blue Pearl, Cream Beauty, Jeanne d'Arc. Ezekből a fajtákból nem találtam a boltban, egy kis csomag színes keveréket vettem. 

Elvileg lehet még egy réteget ültetni az eddigre már megtelt cserép tetejére: a téli virágzású árvácskákat javasolja a cikk. Gondolom, ez egy kemény magyar tél esetén nem működik, de ha valaki egy kedvezőbb éghajlatú országban mégis megpróbálkozik ezzel, akkor annak egy jótanáccal szolgál a cikk: amikor kezdenek kibújni a krókuszok, az elvirágzott árvácskákat ne húzzuk ki, hanem ollóval vágjuk le őket a tövüknél, mert a gyökerükkel könnyen magukkal ránthatják a krókuszhagymákat is. 

Mivel nem volt elég krókusz hagyma a zacskóban, gondoltam egy merészet, és a náluk is korábban virágzó mini nőszirmokból vettem egy adaggal (Reticulata Blue). Hogy sikerül-e túlélniük a velem való találkozást, nem tudom, de ha valami csoda folytán elkezdenek virágozni, lefényképezem őket...

Amikor már szépen megtelt az edény, paskoljuk le a földkeveréket, és alaposan öntözzük meg az edényt ("iszapoljuk", ahogy apám mondaná), hogy a föld szépen leülepedjék, tömörödjék a hagymák körül, és az egész edényben nyirkos legyen. Rakjuk ki a kertbe, ahol a természet elvégzi a munkáját. Néha azért nézzünk rá, s ügyeljünk, hogy a földkeverék ne száradjon ki, de a víz ne is üljön meg a tetején.

Most már csak várni kell az első kibukkanó hajtásra... 

Átmeneti idő

Tessék, már november van. Ami hideg szelekkel, nagy, átvonuló, igazi leszakadós záporokkal, és a "na még egyszer, csak azért is" lendületével virágzó rózsákkal, virágokkal érkezett. S V. megtaknyosodásával, aminek gyógykezeléséhez főztem a zsidó penicillint, vagyis a vödörnyi csirkelevest, bőségesen zöldségezve. 

Reggel hideg van, délben napsütés, néha, az esők szünetében vakító színekkel szemet bűvölő szivárványok. 

Az óraátállítással elérkezett az első "sötétben megyek-jövök" napja is. (Erről majd feltétlenül akarok írni egy szösszenetet, hogy milyen pénteken korán odasétálni/autózni a munkahelyemhez, s milyen eljönni a bezárófélben jövő Camden Street-en, hazafelé.) Voltak már kesztyűbe, sapkába burkolózott reggelek. Az Üzem elé menetrendszerűen odaszálló galambok most is jönnek a maroknyi napraforgómagért, maradék scone-ért, de ők a fény szerint kelnek, így most már akkor ott toporognak, amikor megérkezem.Így a reggeli rutin a villanyok/sütők felkapcsolásával kezdődik, majd kaja a büdös dögöknek, csak aztán átöltözés, és kezdődhet a nap. 

***

Fura volt nagyon, mert a halottainkra odagondolás tegnapelőtt a piacon, a konyha felmosása közben tört rám. Próbáltam számbavenni őket, s a lista elég hosszúra sikeredett. Főleg, ha eszembe jutottak az elhunyt ismerősök is. Aztán a piaci öregek. Aztán azok az emberek, akiknek hangja, dalszövegei, mozdulatai, alakításai, gondolatai nemcsak kamaszkoromban, de még most is kapaszkodóként szolgálnak. Talán ezért is fura olyan fiatal emberekkel együtt dolgozni, nemcsak nekem, de V.-nek is, mert egészen másképpen nézik a világot, amikor az életük nagyobb fele még előttük van, s mások az ideáljaik: s nem tűnik számukra olyan fontosnak a nyugdíj és az egészségbiztosítás...

Na jó, nem véníteni akarom magunkat, csak a minap olvastam egy érdekes sort, amikor az illető hölgyet a korára az döbbentette rá, hogy rájött, többet jár temetésre, mint esküvőre. Erről pedig eszembe jut, hogy elvileg két esküvőre is hivatalosak vagyunk az elkövetkező félévben, ugyan a meghívók még nem érkeztek meg, csak a rebesgetést halottuk, hogy ott leszünk a meghívottak között. Az ajándék nem gond, minden házasodó ugyanazt a két könyvet kapja, s most már a kiöltözés sem gond, V.-nek van öltönye. 

De így is tény, hogy temetésből több jutott ki, mint esküvőből.

***

A szabadság óta volt pár tortafelajánlásom, nagyobb (Üzembeli) megrendelésem, az utolsó heteket pedig a Halloween-i sütés tartotta sűrűn. Kicsit széthullott az otthoni rendszer, nagyobb bevásárlást már igen régen tartottam, holott korábban hetente mentem bevásárolni. A vacsorák is ötletszerűek, rendszeresen fordultam a félóra alatt összeüthető kaják felé. Túlórázás továbbra is van, de nem látványosan. Mégis úgy érzem, szétforgácsolódik az időm, biztos az én hibám, rendbe kellene szednem magam.

A két torta képét felraktam a Facebook-ra, de ide is felrakom. Az első abból az alkalomból készült, hogy lezajlott "The First Intercafé Soccer Tournament", ha jól emlékszem, 5 kávézó vett rajta részt: A Fumbally, a Liliput kávézó, a Happy Pear Greystones-ból, az igen finom kávéiról nevezetes 3fe, és mi. Még a nyári staff party-n szaladt ki a számon, hogy remek, majd csinálok foci alakú tortát a győztesnek, hát kérem, emlékeztek rá... Így csináltam. Fumbally nyert, mi másodikok lettünk. Legközelebb darts-ozni fogunk. Abba már én is beszállok, a focizásra nem mentem el. 

A másik tortát még régen igértem meg Caroline-nak, volt kolléganőnknek, neki nemrég volt a születésnapja. Ő nagyon odafigyelve, saját speciális rendszere szerint szokta végezni a mosogatást az Üzemben, valamint egyszer tett egy megjegyzést, ami így végződött: "... even the kitchen sink". Valamiért ez megragadt bennem, és azt mondtam neki, hogy kap tőlem egy mosogató tortát születésnapjára. Nagy élvezettel álltam neki, s ez meg is látszott a végeredményen. Amitől ideges lettem, hogy a főnököm engedélyt kért egy fotóra (megadtam), erre felrakta a Twitter-re a képet, mondván, micsoda jó szórakozás volt számunkra (!) a torta dekorálása, és a "vevő" majd milyen boldogan fogja megenni... Úgy jött le, mintha az Üzemben készült volna a torta. Kicsit ideges lettem, amikor este olvastam a képhez fűzött megjegyzését, de én voltam a hülye, minek dicsekedtem el vele, ha otthagyom a szatyorban, szépen becsomagolva, elrejtve a polcon Caroline-nak, hogy vigye haza, főnököm sosem veszi észre. Legközelebb befogom a szám.

Apropó, a bővítés alakulóban, úgy hallom, lassacskán megjönnek az engedélyek a Tűzoltóságtól. Elvileg minden rendben, csak a kis, körbezárt kerthez kell majd valami létrát csinálni, hogy tűz esetén menekülhessen az alacsony tetőn át az udvar felé a nagyérdemű. Amit nem értek, hogy eddig ez nem volt gond, úgy értem, a papírboltiaknak nem kellett külön létra, van egy vész esetére fenntartott ajtó, ami az Üzemen át vezet kifelé. Ez az ajtó most is megvan, miért kell most még egy létra is? Talán más szabályok érvényesek egy iroda és egy kávézó számára... Híreket nem nagyok hallok, főnököm csak a séffel osztja meg a bővítés dolgait, s néha hallom, amint az építészekkel beszél telefonon. De nagyon-nagyon remélem, hogy az új évben lesz ebből valami, s terpeszkedhetünk.

***

Szombaton odajött az egyik ellenőr a piacon, hogy kifaggasson, mit fogok vinni a piacra, ha megkezdődik a karácsonyi vásárok sora. November 16-tól kezdődik a szezon a piacon. Igértem két dekorált tortát, főleg, mert ki akarok próbálni egy új tortareceptet, ahol a keverék tamarinddal van ízesítve. Azokat hamarosan meg kell sütni, hadd érlelődjenek. Gingerbread figurák, az minden évben adott. Valamint sütiket, de kértem, hadd emeljek árat. Ugyanis eléggé olcsón adtam őket eddig, s inkább az Üzem megrendeléseire koncentráltam, mint a piaci vevőimre. A piac nem az a hely, ahol elszaladhatunk az árakkal. Valamiért úgy gondolják az emberek, hogy egy "country market" olcsóságot kell jelentsen. Hát nem fog. Amennyi időt beleölök a sütik dekorálásába, ha kell nekik, fizessék meg. Főnököm nemrég 1.80 euróra emelte egy darab süti árát... Ez már szerintem enyhe túlzás, de V. szerint fogyni fognak.

Akinek eszében voltam a piacon, az előre rendelt, nem a pulton keresgélte a sütiket az utolsó pillanatban... Pl. az a hölgy, aki minden évben három házat rendel az unokáinak, ő most már október közepén hívott a házak ügyében, s most már Halloween-es sütikért is jelentkezett. Annyiféle új ötletet találni a neten, nálam tehetségesebb sütőktől, hogy nem mondhatom azt, nincs mit kipróbálni. Az év két legsűrűbb hónapja áll előttem, fel kell kötni a gatyát.

November utolsó hétvégéje pl. igen sűrű lesz, két Üzembeli nagy megrendelés miatt. Ami nem gond, inkább legyen megrendelés, mint tétlenül kerülgessem a kiszúrók tömegét. Az első rengeteg gingerbread emberke, és karácsonyi zokni, a Tiffany dublini boltja rendelte a karácsonyi időszakra. Szigorú méretbeli és színbeli előírásokat kell követnem, mert az emberkék csakis a Tiffany jellegzetes zöldeskék (?), kékeszöld (?) árnyalatú sálját viselhetik. Akárcsak a zoknik... Kaptam mellé egy vagy 40 oldalas brosúrát, amely a Tiffany karácsonyi taktikáját taglalja. A sütijeim az "Additional Assets for Seasonal Event Needs" kategóriájába esnek... Aki arra jár, a gingerbread emberkék és a zoknik megtekinthetők lesznek a Brown Thomas-ban, a Tiffany standjánál, november 30-án és december elsején. A vásárlók kapják őket ingyen, illetve dekorációként fognak szolgálni.

Valamint az Üzem meghívót kapott egy nagy karácsonyi vásárra, amire főnököm hópelyheket és hóembereket rendelt. Remek!

Az idei nagy ötletem az ehető karácsonyi üdvlap lenne. Az íves keretű, négyszögletes formát kifejezetten azért rendeltem, hogy ezt megcsinálhassam. Egyszerű mintával díszíteném csak, rövid szöveggel: Christmas greetings from XY family. Kis, cukormázból kanyarított magyalág, vagy fenyőág, néhány színes cirkalom... Ehhez majd még gyűjtök ötleteket. 

***

A hétvége a búcsúzás jegyében telt. Egy baráti pár és gyermekeik intettek pát, költöznek Melbourne-be. Idővel megy utánuk a most még igencsak ostobácskán visekedő juhászkutyájuk is. Ez volt a vágyuk, céljuk, az írországi pár év csak megalapozása volt a nagy kalandnak. Újra ott álltam valakinek a konyhájában, szedegetve össze a rám hagyott cuccokat. A megmaradt fűszereket, lisztet, konyhai eszközöket, edényeket... Nem volt jó. Persze, van email, Skype, de Melbourne azért nem a szomszéd megye, ahová csak úgy leugrik az ember. Remélem, minden sikerül, amiben reménykednek!

Nyaralás után

Ebben a váratlanul meghűvösödött időben Asturias-nak már csak az emléke él, most próbálom a fotókat feltölteni a Picasawebre. Ettünk fabadát (az ottaniak mindenféle "disznóságokkal" dúsított babgulyása), ittunk rengeteg cidrá-t (cider, almabor), ettünk jókora steak-et (mármint én, V.-nek sajnos, nem jött össze a steak-evés, mert a megkedvelt Casa Rufo-ban nem volt az utolsó esténken hely). Rengeteget autóztunk a hegyek között, fürödtünk egyet az óceánban, s jobbára néztünk kifelé a fejünkből, és próbáltuk befogadni a táj szépségét. Ide is felrakok pár jellemző képet, majd.

Az időnk remek volt, kétszer esett csak, akkor is jobbára éjjel, és még a hegyekben sem kellett nagyon beöltözni. Sőt, rendszeresen bőven húsz fok felett járt. Az elég hamar kiderült, hogy a Picos de Europa igazából annak élmény, aki nem rest kirándulni, és felmegy a hegyi ösvényeken a vadonba. A falvak, városok viszonylag kicsik, erősen kihegyezve a turizmusra, a helyi jellemző termékeket/terményeket igen sok helyen árulják erre szakosodott boltok. Ritkásan lakott hely, rengeteg túraútvonallal. Még így, kényelmesen autózva a remek utakon is láttunk keselyűket, sast, egy gyalogösvény mellett madárritkaságot. S az egyik kis faluban, a kocsma előtt izgatott férficsoport nézett valamit egy jókora messzelátóval. Hogy mi lehetett, csak találgatni tudok, de egyikük utána farkasüvöltést utánzott, sörével a kezében. Elképzelhető, egy farkast néztek a hegyoldalban? A hegyek között akad...

Első és utolsó esténket Bilbaóban, illetve Getxo-ban töltöttük. Sikerült megint elmenni - nem is egyszer -, a Bar Arantzale-ba, V. kedvenc getxo-i bárjába, pintxo-zni, s csak ülni a teraszon. A szemközti házban még megvan az öreg néni és a kis kalitba zárt énekesmadár. 

Bilbao-ban a Puppy-t a Guggenheim előtt éppen állvány takarta, az odavitt virágföld mennyiségéből ítélve alighanem a virágok "felújítása" folyt. Bogival sikerült enni a Guggenheim felkapott - turistákkal mindig tömött - vendéglőjében, ahol V. megismerkedett az ökörfarokhús isteni ízével, ezúttal nem csak gulyás formájában, ahogy én szoktam neki készíteni. 

Mindent olcsóbbnak találtunk, mint Írországban, s a szállásdíjak jelentősen olcsóbbak lettek szeptember végétől, amikor már lefut a szezon. Szállást találni sosem volt gond, de az ételek/éttermek nem olyan fergetegesek, mint Baszkföldön. Vagy csak a szezon végeztével feladják az erőlködés.

Sajnos, ez az egy hét elég hamar elfutott, s hazaérkezés után másnap már munka volt megint. Semmi sem változott, illetve - egy, a papírboltot érintő botrány miatt úgy néz ki, hogy az irodák, és egyéb helyiségek megüresedése* miatt a korábban csak rebesgetett terjeszkedési lehetőség megvalósul számunkra: az Üzem (ha, HA összejön) megkapja - persze, bérleti díjért - a konyha mögötti területet, s vele azt a környező épületektől teljesen körbezárt kicsike belső udvart is, amelyhez eddig csak a papírboltiak fértek hozzá. Ott van fügefa, aminek terméséből már ettem, vannak cserepes növények, paradicsom, igazi kis oázis, közepén asztallal, székekkel. Hú, ha az az Üzemé lehetne! Noha a háziúr, Paul még nem írt alá semmit, csak ígért, főnököm már erősen szervezkedik: belsőépítész barátnője, Sarah terveket készített, a román handyman, Daniel már leült vele megbeszélni, mi mindent kellene átszerelni, megmozgatni, és titokban és igen reménykedve mindannyian nagyon drukkolunk, hogy a tervek megvalósuljanak: egyrészt mindannyiunknak nagyobb helye lenne, nem lógnánk egymás szájába, nem kellene folyton átesnem Ray hosszú és csontos végtagjain a sütő felé menet, és lenne SOK hely a cuccaimnak. S a torták biztonságos tárolása is megvalósulna! S lenne még pár új asztal! S lenne hátul egy kis leülős rész, ahol privát összejöveteleket lehetne rendezni, kibérelhető, születésnapokhoz, vacsorákhoz! De a munka falak lebontásával, pultok áthelyezésével jár, igen nagy meló, amit érzésem szerint a főnököm még nem igazán mért fel, mert azt hiszi, hogy kész lenne 4-5 nap alatt. V. már felajánlotta, hogy jó fizetésért eljön hórukkembernek :-)

***

A másik nagy újság, hogy az örökké buzgó Hannah, aki itt a telepen folyton a közjóért munkálkodik, megpályázott és elnyert egy jelentősebb ösztöndíjat egy közösségi kert kialakítására. A tervet úgy adta be, hogy a telep melletti (és a mi kertünk mögötti) walled garden-t újítanánk fel belőle, amihez előzőleg a kert tulajdonosa hozzá is járult. (Ő az a tulajdonos, aki évek óta egy öregek otthonát akarna építeni a telep melletti területen, de a munka folyton csak halasztódik. A walled garden - mint kiderült - nem lenne felújítva az otthonban élő kisöregeknek. Ezért gondolta, kiadja nekünk.) Sajnos, a bank, aki a pénzt adta a tulajdonosnak, a földterület évekkel ezelőtti megvételéhez, megvétózta a bérbeadás ötletét, legalábbis ezzel jött vissza a tulaj, így a walled garden átvétele kútbaesett. De addigra már Hannah kezében volt a csekk... Ma reggelre összehívta azt a pár lelkes embert, akik évekkel ezelőtt egyszer már belevágtak egy kiskert kialakításába, ami aztán szépen be is halt. A négy lelkesen kívül még pár érdeklődő is jött, és meg is beszéltük, hová és hogyan képzeljük el az alacsony kerítéssel, padokkal, netán sütögető résszel, homokozóval kibővített kertet. Aztán megjelent Zsizsik apuka, és onnan kezdve borult minden. Az elhelyezéssel szemben az volt az érve, hogy az az egyetlen rész, ahol a gyerekek a) szem előtt vannak, b) tudnak focizni, és c) különben is, a közösség egyik része milyen alapon sajátítja ki az adott részt a közösség többi részétől? Bizonygattuk, hogy a kis zöld részből csak a felét használnánk, a többin pedig focizhatnak a gyerekek, sőt az agyonnyúzott bodzabokor is ott van nekik, amin örökké lógnak... Elég erős vita kerekedett gyerkekesek és nem gyerekesek között, ahol gyermektelenként inkább befogtam a szám. Végül Zsizsik apuka kvázi engedélyezte, hogy a gyepes rész alsó egyharmadával úgymond, gazdálkodhassunk. 

Tekintve, hogy az előző közösségi kert behalt, és azóta is ápolatlanul tengődik, s néhány kipusztíthatatlan növény jelzi csak, hogy hol volt egykor, ezért kissé szkeptikus vagyok a nagyívű terveket illetően. De ha belevágnak, segíteni fogok, amennyire tőlem telik. Ki tudja, talán tényleg lesz belőle valami. 

***

Most pedig megyek, és csendesen őszülök tovább, olyan lassú a feltöltés a Picasa-ra...

* Ugyanis - lehet, hogy a botrány miatt, lehet, hogy mert már korábban tervbe volt véve -, de a botrányban közvetlenül érintett boltrészt a háziúr, Paul kiüríttette az elmúlt héten.

Szívfájdalom

Íme, két fotó, mindkettő a Service nevű, itteni vendéglátóipari magazinban jelent meg. Az egyiken főnököm, akivel az interjú készült, az Üzemről. Meglepett, hogy a sütim a kellék, hogy nem tortát eszik a fotón ("cake queen"). 

A másik a kávézóbeli csapatot ábrázolja. Emiatt a kép miatt facsarodott össze a szívem, ugyanis nem vagyok rajta. Amikor először mutatták a kollégáim, hogy nézd, milyen remek fotó, és de kár, hogy te nem voltál itt a fotózáskor, akkor csak rángattam a vállam, hogy ja, biztos nem voltam bent, vagy akkor jöttek, amikor már nem dolgozom. De azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt/van bennem némi szomorúság a láttán. Mert azért, ugye, mégis csak, jó lett volna közöttük állni, én vagyok ott a baker, vagy mi a fene. Nem esett jól, hogy senki nem mondta, hogy esetleg maradjak bent, vagy ugorjak be, amikor a fotós jön, és akkor rajta leszek én is a képen. Azt sem tudtam, hogy mikor jön. Tudom, véletlen, és nem rosszindulat, senki részéről, de azért eléggé fáj.

Mindenesetre bemutatnám az embereket, akikkel dolgozom, mert igen jó fejek, és többségükkel nagyon jó együtt dolgozni.

Balról jobbra: Francisco vagyis Paco, Catherine (aki a tévénél dolgozott, de inkább séf akar lenni), Tim (aki a Trinity-n előadó, s csak szombatonként dolgozik), Caroline (aki előtt szép énekesi karrier áll), főnököm, Ray, a séf (Raymundito), Kate (főnököm húga, egyetemista), Aniz (aki néhány hónap távollét után visszatért Mexikóból), Claire, Declan (főnököm férje).

Caroline-t mostanában váltotta fel egy Thomas nevű fiatalember, ugyanis Caroline elmegy dolgozni a Bank of Ireland-hez. Claire egy JobBridge nevű képzési program keretében van nálunk, Catherine is így került hozzánk, s később felvette a főnököm, mert olyan jól ment neki a munka. Aki nincs a képen: Lisa, aki szállodákban volt rendezvényszervező, s aki szintén JobBridge-esként volt nálunk, de csak szombatonként dolgozik az Üzemben, és Ray-t helyettesíti, ha szükséges.

S van, amikor meg vagyok hatva, mert ilyen levélke vár a pulton reggel:

A hiúság okozta szívfájdalmon pedig felül kell emelkedni, és kész. 

* Ez lemaradt: az Üzembeli fotókat Ruthenium Medjber készítette.

Júlia mosolya

Pár hete a szokásos sűrű péntek folyt a Dump-ban (na jó, ne változtatgassuk kispiszkos munkahelyem nevét, maradjon csak Üzem, az mindent lefed). Volt rohangálás a részemről, idegeskedés, a szokásos péntekeim egyike, éppen romokban voltam, mert tudtam, hogy megint nem szabadulok el időben, megint túlóra, satöbbi, satöbbi. (Azóta ezt a kérdést sikerült lerendezni, s remélhetőleg javul a helyzet, legalábbis múlt pénteken egy órát sikerült lefaragnom a megint felgyűlt túlórákból, úgyhogy van remény). 

Az asztaloknál sűrűn váltották egymást a népek, ilyenkor ebédidőben tele az Üzem, előfordul a sorállás is. Ebből a sürgésből jobbára csak a zajokat hallom, a folyamatos háttércsicsert, amit az emberek előadnak, mert én ugye, a pult fülé hajolok, legfeljebb akkor látom a tömeget, ha megfordulok, vagy át kell ügetnem a színen valamiért, tárolóhelyiségeink felé.

Egy ilyen "megfordulok, átrohanok" során tűnt fel egy alacsony nő a vendégek között. Futólag már észrevettem, hogy meglehetősen hosszan ebédel egy idősebb nő társaságában az egyik kerti asztalnál. Először is, olyan magas (alacsony?) volt, mint én. Ez már ritkaság. Másrészt, furán ismerősnek tűnt. Néha előfordul egy-két, a kilternani piacról, vagy a régi munkahelyemről, a sandyfordi Londis-ból megismert arc az Üzemben, van, aki rám is köszön ilyenkor, vagy csak odabólintunk egymásnak. De nem, nem piaci ismerős. A munka újra lefoglalt, s legközelebb akkor fordultam meg, amikor valakit meghallottam a pénztár felől dicsérni a csokitortámat - elvitelre kért két szeletet. Nekem jól esik a dicséret, főleg egy pocsék napon, segítenek a további munkavégzésben, így most is megnéztem, kinek ízlett a torta. Az alacsony nő volt az, éppen fizetett, és a dobozt kedves, igen meleg mosoly kíséretében vette át.

A mosolya döntött. Az agyamon - közhely következik! - villámként suhant át a felismerés. ISMEREM! Júlia. Júlia az. Néztem, hogyan megy ki az asztalok között, segíti fel az idősebb hölgyet, aki bottal járt, s hogyan sétálnak ki, a leszakadó eső elől a fedett kapubejáró felé. A fenébe is, mit veszíthetek, legfeljebb azt mondja, mégsem ő az, majd elnézést kérek. Utánuk osontam, két lépéssel az idős hölgy mögött, már készen arra, hogy megszólítom őket. 

S akkor az idősebb hölgy megszólalt - magyarul. A kellemes mosolyú hölgy pedig - aki már a bejáratig jutott - visszafordult, hogy válaszoljon. Összenéztünk. Rám mosolygott. Teljesen felindulva szólaltam meg, addigra már biztosan a dolgomban: "You are Julia, right?" (Ennyire tapló vagyok, igen.) "Monika! - viszonozta -, "nahát, hogy vagy?" (Vagy valami hasonló, mert nem emlékszem a pontos szavakra. Felismert.

Júlia Tomkin felismert, tizenvalahány év után, engem, kis írországi tucatmagyart, sőt, emlékezett a nevemre is. (Amit én azzal háláltam meg, hogy elfelejtettem a nevét...) Júlia Hajnal Tomkin, aki annak idején elindított idegenvezetői pályafutásomon, első itt töltött éveim egyikében, akinek jól fizető kiséréseket, és életreszóló idegenvezetői és emberi tapasztalatokat köszönhetek. Júlia Tomkin, akit egy Friderikusz-műsorban ("Az én sztorim") láttam először, évekkel a kijövetelem előtt, ahol az életéről, Írországba való kikerüléséről szóló levelét saját maga olvasta fel, és az a levél olyan gyönyörű volt, magával ragadó, és olyan felejthetetlen hangon olvasta fel, hogy - Friderikusz ide, vagy oda -, odaragadtam a képernyő elé. Júlia Tomkin, akire mindig nagy hálával, de - ahogy az lenni szokott -, egyre ritkábban gondoltam, korábban állandóan ígérgetve magamnak, hogy na, majd egyszer, viszonthívjuk egy vacsorára, amikor már megtehetjük.

Aztán ez a fogadalom is elsikkadt, ahogy sok más. S erre tessék, tizensok év után összefutok vele az Üzemben... S nem nyom orrba, hogy hová tűntem, hanem örül, s melegen megölel.

Kérdez, hogy vagyunk, V. nevére is emlékezik, hadarva mesélek magunkról, hiszen esik az eső, s mennének, de tele a szívem örömmel. Már igen nagy homály fedi a találkozásunk körülményeit, alaposabban utána kellene olvasnom a (netre nem kitett) naplómban, hogy hogyan is volt... Néhány mondata, képek az első közös vezetésről be-beugranak még. Ha jól emlékszem, először tolmácsként rendeltek ki mellé, már nem tudok, kiket kísértünk, alighanem ketten voltunk tolmácsok, és egy ír idegenvezető szövegét fordítottuk...? Lényeg, hogy amikor legközelebb kellett ember, ő nemet mondott a felkérésre, és elküldte a megrendelőt hozzám, mondván, mindent tudok, amit ő. (Yeah, right.) S meg is kaptam a munkát, nemcsak tolmácsként, hanem idegenvezetőként is. Így dolgoztam a Bailey's-gyárnak, kísértem Harrach Péter feleségét, különféle csoportokat... (Idővel már nem vállaltam el ilyen munkát az egy darab megmaradt megrendelő filléreskedése miatt, de ami összejött, az megérte. S ezeket jobbára Júliának köszönhetem.)

Egy hétten később megint ügetek át az udvaron, s ezúttal Paul állít meg, az épület landlordja. Ki volt az a hölgy, akivel múlt héten beszélgettem az udvaron, mi volt az az "emotional scene", csak nem az édesanyám volt, meglepetésként betoppanva? Nem, nem, egy régi kedves ismerős, akinek sokat köszönhetek, s akivel sok éve nem találkoztunk, válaszolom.

S most, ahogy keresgélek, nagy örömömre és meglepetésemre megtalálom a műsort a neven, Friderikusz archivumában. Azt a bizonyos első levelet, teljes terjedelmében, s nemcsak azt. Tessék, itt van, ismerjétek meg Ti is Júliát:

http://www.friderikusz.hu/em/archivum/ism_julia.php3

New Ross és a Kennedy-család

Tegnap vendégeskedtünk, egy baráti magyar családnál. Nagy hírük volt: kivándorolnak, illetve továbbvándorolnak, Ausztráliába. Már régóta dolgoznak ezen a céljukon, és viszonylag zökkenőmentesen sikerül is megoldaniuk a dolgot, mármint a letelepedést, hála a férj szakmai tudásának. Nagyon-nagyon örültünk, jó volt látni az örömüket, ragyogott a fejük, igen készülnek. A feleség nyomta a kezembe a legnagyobb cserép csili-paprikáját, virágokkal teli az egész, itt-ott kis zöld macskapöcse-szerű kezdemények, vigyem csak, vigyem, mit adjon még, ezeknek majd mind menniük kell... Valahol belül elrebegtem egy imát, hogy csak legyen sima a költözés, a pakolás, a világ másik végére átcuccolás, az "újéletkezdés", még fiatalok ehhez, rugalmasok, sikerülni fog. 

Nagyon drukkolok.

***

Ma pedig New Ross-ba autóztunk. Ki hitte volna, hogy a kormány által meghirdetett The Gathering nagyívű kezdeményezés részesei lettünk, magyarként. Elvileg a dolog arról szól, ha még nem írtam, hogy az idén megpróbálnak mindenféle rendezvényekkel minél több ír származású, vagy ír születésű embert hazacsábítani egy látogatás erejéig (nem árt növelni a turistaforgalmat, ugye). A kezdeményezés a kételkedő huhogók jóslatai ellenére igen sikeres lett, főleg a kisközösségek tették magukávé nagy lelkesen, főleg, hogy különböző anyagi támogatásokat is lehetett igényelni a helyi kezdeményezésekhez. Nemcsak klubok, de családok is szerveznek összejöveteleket, megemlékezéseket, aminek keretében hazahívják az óhazába a régóta nem látott rokonokat. 

S hogy miért éppen az idén van a Gathering? Ha jól sejtem, azért, mert az ország leghíresebbnek, vagy inkább legsikeresebbnek tekinthető fia, John F. Kennedy 50 éve látogatott el ősei földjére. 1963 júniusában, a kötelező dublini körök után, New Ross közelében meglátogatta azt a farmot (bocsánat, "homestead"'-et), ahol egykor ősei laktak, s ahonnan Patrick Kennedy 1849-ben elindult egy kivándorlóhajón Amerika felé, hogy később dinasztiát alapítson. 

Ide, New Ross-ba és a közeli JFK Memorial Park-ba szervezett jótékonysági autózást egy öregautó-klub, "Wexford Classic and Sports Car Drive" címmel, a belépő árát pedig a wexfordi hospice javára szedték. A parkban (néhol arborétumnak titulálják), az egyik mezőn való tömeges parkolást pedig az önkormányzat engedélyezte. A mi autónk, Julie ugyan nem "classic", de elmentünk. Jöttek még páran az Alfa-klubból, így nemcsak mi voltunk ott újnak tekinthető autóval.

Néhány fotó:

A Kennedy-beszéd helyszíne New Ross-ban, a folyóparton, háttérben néhány szép autóval

 

 A rendezvény plakátja

Születésem éve lett a sorszámunk

 Némelyik résztvevő már szintén "classic"-nak számító tréleren érkezett a parkba.

 Ilyet sem láttunk még - Spartan márkájú kocsi

 A rendezvény szervezője szerint úgy húsz kocsit vártak. Több mint százan jöttek el.

A dzsip tulajdonosa igen méltatlanul bánt a kabala állatával

Tudni kell, hogy John F. Kennedy az idősebb ír nemzedék számára fontossági sorrendben Krisztus és a pápa után következik. Öreg farmházak füstös konyháinak kötelező tartozéka volt (a vérző szívű Krisztus-kép és a porcelán kutyaszobor mellé) a Kennedy-kép a falon. "A mi fiúnk!" Teljesen mindegy volt, mit-hogyan csinált Kennedy életében, az írek számára szentszámba megy. Sikertörténet, példaértékű, követendő. Így aztán az akkori látogatást kellő felhajtás körítette, és idén pedig a hazalátogató Kennedy-leszármazottakat még nagyobb hajcihővel köszöntötték, főleg New Ross városában. A várost nagy megtiszteltetés érte: Kennedy sírján égő öröktűzből kapott egy lángot, amely ma a városkában található, kivándorlók emlékére nyitott múzeum előtt ég:

S igen, egyszer már kialudt... Technikai malőr, de mégis.

 A kivándorlóhajó és a múzeum

Ugyancsak itt található a Dunbrody Famine Ship és Emigrant Experience múzeuma. Évekkel ezelőtt voltunk már itt Botondékkal, amikor még csak a hajó volt meg a múzeumból. Már nem is emlékszem, hogy akkor fel lehetett-e menni rá, de az megmaradt, hogy a partról kezdő fotós módjára ellőtt, "érdekes szögből" készítettem vitorlákról, hajókötelekről művészinek szánt fotókat. Most egy (amerikai) turistacsoport tagjai bóklásztak a környéken, bent az épületben, ahol kávézó fogadja a nagyérdeműt, valamint ajándékbolt, emlékfal, Ámerikába kivándorolt, vagy ott született nagyok fotóival... Érdekes térkép is van a falon: melyik USA-államban a lakosság hány százaléka rendelkezik ír ősökkel.

Az összejövetelhez a folyóparti parkolóban gyülekeztünk. Sokkal többen jöttek, mint ahogy számítottak rá, hamarosan minden hely tele lett autókkal. A díj befizetése és a sofőrök eligazítása után megkezdtük autókázásunkat a környék félreeső utjain a park felé. A szervezés igen jó volt, mert nemcsak térképet kaptunk az útvonallal, s nemcsak kis piros zászlócskák mutatták, hol kell lekanyarodni a következő útszakaszhoz, hanem minden egyes pontnál ott állt valaki, megállította a forgalmat, hogy a konvoj gond és megszakadás nélkül haladhasson. A környékbeli homestead-ek (pardon, farmok) lakói kiálltak a házak elé, ment az integetés, egészen komoly felvonulás résztvevőinek érezhettük magunkat. Gyerekek integettek, asszonyok fotóztak, volt résztvevő, aki félreállt, hogy komoly géppel, netán tablet-tel örökítse meg a kocsisort. Az előttünk menő öregautó tulaja csikorgó fékekkel, kékes füstfelhőt köpve élvezett ki minden kanyart. 

Jókora kerülővel, igen szép, dimbes-dombos tájon át jutottunk végül - a Kennedy Homestead érintésével - a parkhoz. Külön kaput nyitottak a kedvünkért, s egy mezőn sorakozott fel a sok autó. A parkot a számunkra nyitott kapu felől csodásan illatozó eukaliptusz-liget szegélyezte, buzgón szagolgattam a levegőt. A felsorakozás után - mert még nyoma sem volt a beígért rezesbandának -, a park központjába mentünk. Van kiállítás, meghallgatható a Kennedy-beszéd, van játszótér a gyerekeknek, piknikező hely, kis tó, kávézó, szóval nagyon szép és kulturált hely. Akartunk volna sétálni egyet a parkban, de V. ízlésének túl sok volt a levegőben fenyegetően döngő méh/darázs (így nyár végén különösen aktívak), így inkább hazajöttünk. A rezesbanda még távozásunk idején sem érkezett meg.