Amikor ma délelőtt odaértem a német katonai temetőbe (stílszerűen éppen a War Horse írójával, Michael Morpurgo-val ment egy interjú a rádióban), egy terepjáró állt a bejáratnál. A fenébe, nem leszek egyedül, gondoltam. Odabent két férfi dolgozott, az egyik a leveleket takarította a sírokról, azzal a hangos géppel fújogatta le őket a sövényre. Alighanem a későbbi koszorúzási ünnepségre készülődhettek, mert az emlékműnél még nem volt semmi, pedig a hivatalos Remembrance Sunday tegnap volt. (A cikkben azt írják, a német nagykövet vezetésével minden év novemberében, a harmadik vasárnapon történik a koszorúzás.) Herbert Rumpf sírján még ott volt a tavaly kirakott Remembrance Day-i pipacsos keresztem, lehet, hogy év közben nem is takarítják a sírokat?
A férfi, amikor látta, hogy a sírok sorához lépek, csokorral a kézben, abbahagyta a munkát, s beállt a társa mellé az emlékmű takarásába. Hálás voltam a gesztusáért.
Legnagyobb meglepetésemre egy művirágos koszorút találtam a sírkő előtt. Nem tudom, hogy Rumpf vagy Birkholz rokonai hagyták-e ott, de a kis, megfakult fénykép, amelyen már alig kivehető a katona és a hölgy arca, szívbemarkoló volt. Örülök, hogy végre eljutottak ide a rokonok, akármelyiké is.
Zavart, hogy közönségem van, hiába voltak diszkrétek a férfiak, zavart. Nem mertem felemelni a fotót, csak gyorsan ellőttem ezt a képet, hogy V.-nek is megmutathassam.
Meggyújtottam a gyertyát a még koszorúzatlan emlékmű előtt, megköszöntem nekik a pillanatnyi csendet és gyorsan eljöttem, végig az aranyló fákkal szegélyezett úton, a völgy oldalában, le a falu felé, ahová váratlan napsütés és a hegyek felől lassan a völgybe hömbölgő felhők kísértek.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése