Évfordulószerűség

Öt év (és 9 hónap) után megadta magát a korum madzagja. Ugyan nem látni jól, de a madzag maga is egy több szálból fonott cucc, szerintem szépen kitartott ennyi ideig, úgy, hogy naponta zuhanyoztam, néha másik nyaklánc tekeredett bele, pulcsipölyhöket gyűjtött, törülközőszálakat - nem kíméltem. 

Mázli, hogy ma az Üzemben adta meg magát, s nem hagytam el sehol. Nem is tudom, mit csináltam volna bánatomban, ha elveszítem, s vele a szerencsémet. A másik új-zélandi jade-függőmről levettem a hasonló szalagot, mostantól ő fogja tovább viselni a koru súlyát.

Most biztosan számadást kellene készíteni, hogy na, az elmúlt öt év... Öt éve költöztünk Bray-be, hogy csak egyet emeljek ki. Bő öt éve nyitott az Üzem. Egy éve mentem vissza dolgozni oda... S lehetne még idézgetni a múltat, de most vacsorakészítés, s már előre gyűlik a nyálam, tintahal lesz, vagyis chipirones! (Ez biztosan egy olyan spanyol szó, ami még egy darabig nem törlődik ki az emlékezetemből.) Bogi csinált egyik este, fokhagymával, a Baserri Maitea-ban is ezt ettem előételnek, a séf vastag tintavonalat húzott a tál szélére, a tintahal tintájából, olyan volt, mint egy japán ecsetvonás, illat és ízek és költészet... szlörcs.

Az uram curry-t kap :-)

Ősz - az almás sütik évszaka

Vannak tevékenységek, amikbe nehezen vágok bele, mert túl erős az első alkalommal ért kudarc emléke... Sokáig így voltam a kenyerekkel, és - többek között - az almás pitével. Vagyis apple tart-tal... Valahányszor főnököm célzott rá, hogy eljött az apple tart-os időszak, húzódoztam, kerestem a kifogásokat... A hagyományos apple tart tésztája nekem sosem sikerült, szakadt, repedt, kész kínszenvedés volt a darabokat valahogy beleilleszteni a sütőformába, ezért is vittem örömmel az almás fahéjas torta receptjét be még annak idején az Üzembe, s a sikere segítségével megúsztam az apple tart-ozást.

Egyik első itteni szakácskönyvem Darina Allen's Ballimaloe Cookery Course c. kötete volt, abban találtam a Cullohill-i apple tart receptjét, aminek a tésztája géppel is elkészíthető, s némi hűtés után már gyerekjáték vele kibélelni a sütőformát. Mindenféle gyümölcshöz jó. Az eredeti recepten csak annyit változtattam, hogy nem szegfűszeget, hanem fahéjat adtam az almához, s nem felkockázom az almát, hanem szeletelem. Előre összekevertem a vékonyan felszelt almát a fahéjjal és a cukorral, kevés mazsolát raktam bele, és aztán kissé kinyomtam a levét, mielőtt beleraktam a tésztahéjba. Így nem lett a tart alja sületlen ("soggy bottom", az itteni konyhanyelven), ami előfordulhat, ha az ember nem ügyes a töltelékkel.

Hozzávalók a tésztához, egy 23 cm x 3 cm-es kerek sütőformához:

225 g vaj

50 g finom kristálycukor

2 tojás

350 g sima liszt

A vajat a cukorral simára keverem, majd hozzáadom a tojásokat, s géppel pár percig tovább verem. Alacsonyabb sebességre váltok, s hozzáadom a lisztet. A kissé ragadós tésztát lapos lepénnyé formálom, folpackba tekerem, s a hűtőbe rakom. Egy-két óra múlva használható, de jobb, ha egy éjjelt eltölt a hűtőben.

Az almás töltelékhez szükség van:

700 g savanyú almára

150 g kristálycukorra

ízlés szerint fahéjra

egy-két kismaréknyi mazsolára.

Az almát meghámozom, kicsumázom, vékonyra szelem. Összekeverem a cukorral, fahéjjal, mazsolával, és félreteszem. A sütőt előmelegítem 180 fokosra. A hideg tészta kétharmadát liszttel megszórt felületen 3 mm vastagra nyújtom, s a kivajazott, kilisztezett, cakkos szélű sütőformát kibélelem vele. A felesleget levágom a szélén. A maradék tésztát szintén kinyújtom, ebből lesz a tart "fedele". A lecsöpögtetett almás keveréket belerakom a tésztahéjba, majd a tésztahéj szélét tojással vékonyan megkenem, rárakom a "fedelét", a széleiket összecsipegetem, hogy sülés közben ne nyíljon szét. A tart tetejét tojással megkenem, a maradék tésztából díszeket sikerítek rá: leveleket, almát. Ezeket is megkenem tojással. A tart tetejére hat-nyolc nyílást vágok késsel, hogy a gőz kijöhessen. A forró sütőben 45-60 percig sül. Érdemes 45 perc után ellenőrizni, az én Üzembeli sütömben ennyi idő után már készen volt. Kicsit hűtöm, aztán már megy is a pultra, mert melegen-hidegen egyaránt finom.

Nyaralás után

Odakint lassú, ráérős eső veszi el a Halloween-ezők kedvét, gondolom, a mai dublini maratonozókat is alaposan eláztatta. Enyhe idő van, de mégis őszies a hangulat: volt néhány csípősen hideg reggel, így sok fa megszínesedett, hirtelen lettek szép aranysárga, barna színűk a levelek. De tegnap este kabát nélkül, pulcsiban mentem moziba, annyira langyos volt az idő. Pedig holnap már november!

Munkás hét volt az elmúlt hét. Illetve, hogyan fogalmazzak - lehetett volna nehezebb is, ha nem készülök fel rá lelkiekben (már csak ezért is szeretem tudni, mikor mi vár az Üzemben). Az Royal Dublin Society-ben volt valami nagy IT-s rendezvény csütörtök-pénteken, s erre tőlünk rendeltek aprósütit, amit ingyen osztogattak a népnek. Félbevágott brownie-szeleteket, citromos szeletet, cupcake-eket. Sokat. Így Bilbaóból már úgy jöttem haza, hogy húzós napok lesznek, s valóban: úgy, hogy hárman dolgoztunk a sütésen, felváltva vagy együtt, az egész nap elment a kellő darabszám lesütésével. Ha lett volna több sütőedény, akkor ment volna rugalmasabban is, gyorsabban is, de nem volt, azzal kellett dolgozni, ami rendelkezésre állt. Főnököm nagyon kitett magáért, mindenkinek feltűnt, mennyire segítőkész volt, és ugyanúgy húzta az igát, mint mi. Reggel pedig, 3/4 7-kor ő és a férje szállította le a sütiket a rendezvény színhelyére.

S még a túlóráimat is kifizette, jé. Nem "csúsztattam", ahogy eddig szoktam, hanem az egyik bilbaós szabadnapomat munkanapnak íratta jóvá.

Nahát!

***

Bilbao remek volt. Bogi megint gondoskodott róla, hogy valami klassz helyen együnk egy szenzációsat. Ezúttal nem követtem el azt a hibát, hogy én nyafogtam valami érdekes hely után, hanem rábíztuk a választást. Így kerültünk a Baserri Maitea vendégeinek sorába. Nem éreztem magam valami kényelmesen, hogy étteremben kellett fotózni, de Bogi nagyon kért rá, és egy pohárka txakoli (baszk fehérbor) után már lelkesen csattogtattam a masinát. Utána szájtátva bámultam a séfet, amint ráérős, megfontolt mozdulatokkal rakta össze az ételeket, az asztalunktól pár méternyire, egy pult mögött és egy jókora grillező előtt. Semmi kiabálás, semmi sürgés-forgás, hanem nyugalom, csend - egy ültetés volt ebédre, s gondolom, egy estére, nem kapkodtak, mindenki ráérősen dolgozott és evett. Tágas helyiség, szép asztalok, a modern és a régi tökéletes harmóniában. A Gernika dombjai között meglapuló, igencsak félreeső étterem egy régi baszk parasztházban van, ahol hangulatos összejöveteleket is tartanak, esküvőket is vállalnak. (Azóta is töprengek, hogyan indítanak be egy ilyen vállalkozást, mi veszi rá az embereket az elején, hogy lehetetlenül keskeny, kertekalja-utakon elatózzanak ide, egy ismeretlen vendéglőbe... Mekkora felhajtás és reklámkampány kell ahhoz, hogy beinduljon az üzlet?) Ami pedig a baszkokat illeti, elmennek ők a legfélreesőbb helyre is, ha ott finomnak ígérkezik az ebéd. Néha komolyan úgy éreztem, hogy életük a kajálás és a csevegés körül forog, s valahol sokadikként van csak ott a munka stb. is a sorban. Nem láttam senkit pl. papírpohárral a kezében, ha kávét akarnak inni, beülnek egy kávézóba, vagy beállnak a pult mellé, de nincs pohárral rohangálás.

Utazásunk igencsak a kajálásra volt kihegyezve, akár Bogival, akár egyedül voltunk, jobbára egyik pintxho-bárból a másikba mentünk - ha egyedül, akkor a Bogi által papírra vetett néhány spanyol kifejezés-szószedet segítségével próbáltam boldogulni. V. mindenhol az angolt vetette be, vagy addig mutogatott, amíg megértették. Az emberek nem beszélnek angolul, sőt, spanyol szóra is volt, aki baszkul válaszult, s többször visszaerősködtem spanyolul, amíg kegyeskedett tudomásul venni, hogy nekem a baszk nem megy, s turista vagyok, vagy mi a túró, tessék azzal beérni, hogy tökéletesen mondom azt ki, hogy pintxo és txakoli, a por favor-t a végén már nem tudom baszkul, bocsánat. S ha óvatosan elsuttogtam a mondandómat spanyolul, néha olyan szóáradatot kaptam válaszul, hogy csak passogni tudtam rá a szemeimmel. Bogi próbált okítani, hogy a) csak hangosan, mert halk nyulakat nem vesznek észre, b) nem megvárni, amíg valaki rákérdez, hogy mit akarok, mert úgysem fogják, nyomulni kell, c) s nem azért lökdösnek fel a pultnál, mert udvariatlanok, hanem mert nyomulós nép, úgy belegázolnak az ember privát szférájába, hogy csak na.

Továbbra is jól öltözöttek (határozottan topisnak éreztem magam), továbbra is az élet élvezetének szentelik magukat, s továbbra is süt a jólét az egész városról. A Puppy is megvan, köszöni, s a Guggenheim környéke még szebb lett az eltelt két évben.

A legnagyobb fegyvertény az volt, hogy fürödtünk az óceánban, bizony. Azért el kell árulnom, hogy korántsem fiatalos szökkenésekkel rohantunk a vízbe (nekünk hideg volt!), hanem félénk lépésekkel, minden centi felett elmélázva, szoktatva a bőrünket a hideg vízhez. Aznap meleg nap volt (meleg volt az egész hétvége alatt), mások is fürödtek, de azért eltartott egy darabig, míg rá bírtam magam venni, hogy elmerüljek a "habokban". S tényleg nem lacafacázni kell, hanem lemerülni nyakig, s kész. Aztán ráér az ember levegő után kapkodni, s megkűzdeni a sokkal, amit a nyakát megmarkoló hideg víz jelent. Ami - néhány karcsapás után már határozottan langyosnak, és balzsamosnak érződik, haha. Na de addig...!

Már átöltözésünk is idétlenre sikeredett, aztán fürdés után, törülközéskor sikerült egy marék homokot is a bugyimba sikerítenem, na, azt kivadászni onnan elég nehéz volt. Utálom ezt az öltöző híján törülköző alatt előadott kínkeserves tekergőzést, a nehezen nyúló fürdőruhapántot felsikeríteni úgy a vállamra, hogy a méltóságom is megmaradjon, és a mellem se tegye magát főszereplővé, no, az nehéz volt, még a kocsi rejtekében is. Aztán később, egy másik parton láttam, hogy nálam sokkalta öregebb és löttyedtebb hölgyek hogyan öltöznek a világ szeme láttára, nem beszélve a félmeztelenül előadott napozásról. A vasárnapi sétáló tömeg szeme láttára. Én pedig nem bírtam kecsesen és magabiztosan ruhát váltani még úgy sem, hogy meglehetősen nagydarab uram előzékenyen kitakart a mások pillantásai elől - már ha ugyan pillantott valaki is a szemérmeskedő turista felé, ott a strandon...

A rengeteg evés-ivás után a kultúrát Antonio Lopez kiállítása jelentette volna, az utolsó bilbaói délelőttön. Ami éppen egy nemzeti ünnepre esett, így a várost megtöltötték a szépen kiöltözött baszkok, minden park, tér, kávézó, folyóparti sétány tele volt, a múzeum előtt pedig az utcára kanyargózott ki hosszan a jegyre várakozók sora. Feladtam a művelődés ötletét, pedig igen szépnek ígérkezett a kiállítás.

A képeket még rendezgetnem kell, kiválogatni a sok félhomályosra sikerült pintxo-kép közül azt, ami prezentálható :-) Tanultam egy egyszerű, finom receptet Bogitól, s nagyon örültem, amikor a helyi Tesco-ban ma felfedeztem hozzá a tisztított tintahalat. S a Baszkföldről szóló brosúrában is van pár recept... Sajnos, mindegyik tengeri herkentyűs, úgyhogy csak magamnak főzőcskézek. V.-nek hoztunk sonkát, ő majd azt eszi, amíg én halazok.

Még újabb, érdekes adat

Egy tál tejszínt (sacc/kb. fél liter) kemény munkával 3 perc alatt verek fel habbá. Amióta visszajöttem dolgozni, ezt igyekeztem 3 perc alá szorítani, és ma elértem a 2 perc 15 másodperces fergeteges eredményt.

Volna erre gép is az Üzemben, de ha van idő, kézzel munkálkodom. (Jobb is lesz a tejszín állaga.) A küzdelem az ún. bingo-szárnyam megszüntetése érdekében folyik. (Valószínűleg nem ez a legjobb testedzés arra a testrészre, s csak a csuklóm lesz acélos, de én szeretem hinni, hogy ez használ. Humor me.) Bingo wing-nek hívják a női felkar (kissé) lötty, puha részét, amit lelkes bingózó idős hölgyek szottyadt karjáról csüng, ilyet szoktak lengetni, amikor diadalmasan felcsapják a karjukat és elkiáltják magukat, hogy "bingo"! Először és utoljára ilyet Máltán láttam élőben, amikor a kissé SZOT-szállók hangulatát idéző szállóban a töküres reggelizőterembe reggel lejött egy csapat csicsergő korosabb olasz hölgy, és nekiálltak bingózni. S ott volt karlengetés. Lehetett bámulni evés közben.

Azon igyekszem, hogy az enyém minél előbb megszünjön.
 

***

A nap kevésbé vidám híre, hogy Amanda, egykori kollégám kávézója, ahová lefejvadászott volna tavasszal, bezárt, nem volt elég vendég. S tőlem csak a szokásos közhelyes vigasz-szavak tellettek, mint mindig, ha megbénít a dolog komolysága. Munka nélkül van, egy kisiskolás fiúval... Mit lehet ilyenkor mondani?

S ma délelőtt, amint látványosan nyafogtam az Üzem melletti papír/szalagbolt eladójának, hogy basszus, a menyasszony megőrjít a kívánságaival, s jaj, miért is nem tartanak széles selyemszalagot, mert nekem olyan kellene...? Hosszúra nyúltam, de aztán észrevettem az arcán, hogy nem érdeklik az alvászavaraim, s mondtam neki, hogy biztos ő is találkozik eleget nehéz esetekkel, mire sóhajtott, hogy igen... De most például őt az foglalkoztatja, hogy a barátja hétfőn elvesztette az állását, az apósjelöltjét a héten operálják majd végbélrákkal, a nemrégiben vett házuk jelzálogkölcsönét továbbra is fizetni kell, de vajon hogyan... Bénultan hallgattam, mert erre mit lehet mondani, mikor előtte két percig nyivogtam egy béna szalag, egy hülye torta miatt..? S ő folytatta, hogy sebaj, most legalább ráér a barátja ápolni a papáját, minden rosszban van valami jó, s erre már csak tényleg csak egy öleléssel lehetett felelni, mert a basszameg nem lett volna illő vigaszszó.

Úgyhogy most elutazunk 5 napra, amit főleg evés-ivással töltünk, s nincs nyaff, és nincs jujj, mert néha tényleg úgy érzem, hogy éljünk a mának, carpe diem, s legyek hálás a Kaporszakállúnak, hogy ennyire piszok jó dolgunk van. Aztán visszajövünk, s kezdődik a karácsonyi szezon, munka rogyásig. Az idén dec. 6-ra időzítették a Budget kihirdetését, s a Mikuláscsizmába alighanem mindenféle durva meglepetések kerülnek majd költségvetés címén. S a várhatóan megemelt adóra nem árt felkészülni.

Great British Bake Off - avagy jut eszembe

Már nem először fordul elő, hogy az Index meglep félrefordításokkal, ahhoz is hozzászoktam, hogy az angolszász bulvárhírek két nappal később sorra tűnek fel ott - nem hittem volna, hogy magyar híroldalt ilyen marhaságokkal kell megtömni, amikor - mint megtudtam -, van ám ValóVilág, vagy mi a túró, s ad is elég beszélnivalót... Nem is értem, miben reménykedtem, és minek - mindegy! De ez a szösszenet, az Indexen, bocsánat, kishúgán, a Velveten, ez sok mindent visz.

http://velvet.hu/blogok/gumicukor/2011/10/06/oriasi_hereju_mokus_zavarta_meg_a_brit_fozomusort/

Figyeljük a szövegezést. "Több mint ötmillióan nézték csütörtökön a BBC2 főzőversenyének, a Great British Bake Off-nak a döntőjét, ami önmagában aligha volt nagyon érdekes"... Aligha! Nesze neked, egy alighával el van intézve egy izgalmas, hasznos infókkal, étkezési szokások, ételek történetét hozzáértő emberek segítségével magyarázó-bemutató műsor. Ahonnan - az izgalmas sütős versengés, az azok kapcsán ismertetett trükkök és a tehetséges versenyzők mellett -, megtudtam például, mikortól készítenek esküvői tortát az angolok, mi volt a szerepe, s miért royal icing annak a kopogósan kemény, de hófehér cukorbevonatnak a neve... Nem beszélve a Cornish pie-ról, vagy a humble pie-ról, mely utóbbi érdekes kifejezésként belopta magát a mindennapi beszédbe is.

Ez mind mellékes. Értem én, egy ilyen piszlicsáré program aligha érdekes, a Velveten a megtermett mókusfa...rok a lényeg. A műsorról semmi. Sajnos, az adott részét nem láttam a sorozatnak, úton voltunk, nem tudok jelenteni mókus-ügyben, de biztos vagyok benne, még ha visszatérő gegként is szerepelt az állat, vagy photoshop volt az istenadta, nem ez volt a lényeg, s a t. cikkíró (a drága) írhatott volna magáról a programról is, mintegy mellesleg. Egy kicsit. Mert érdekes. Mert a Velvet azért főleg nőknek készül. Eddig sem voltam olvasója (ezután főleg nem leszek), az uram passzolta tovább a cikket, ami kikerült az ajánlottak közé... Annak idején még ő, a sütni-főzni nem tudó pasi is velem együtt nézte a Bake Off első sorozatát, még őt is érdekelte...

De nem, nincs említés a műsor lényegesebb részéről. Így marad azon a szinten az íromány, mint az új (nekem új) rádiós személyiség mutatványa Mao-n. Úgy hívják a hölgyet, hogy Farkas Erika, s akitől nemcsak a hangja, de rendkívül idegborzoló személyiségétől, idegesítő interjúitól, sajátos stílusától is kivert a víz... folyton beleütköztünk a Kossuth-on. El nem tudjuk képzelni, kinek és hányszor a barátnője hetente, hogy szerepelhet... 

Utánanéztem, A hely c. műsorban alakít, és ott csillogtatja riporteri tudását. Olyan gyöngyszemek hullottak elénk, disznók elé, mint az a mondat, amikor a fiatal operaénekesnőtől megkérdezte (miután előtte kicsit beszéltek zenéről is), hogy "Mesélj a legnagyobb kudarcodról!" Így, bele a hölgy arcába, akinek - mint kiderült -, legnagyobb "kudarca" az volt, hogy autóbalesetet szenvedett, s ez hátráltatta a karrierjét. Kudarc, könyörgöm! Bele a kést tövig, semmi kecmec! Valamint Farkas Erika azt is bemutatta, hogy milyen is az, amikor szerinte egy operaénekes rezegteti a hangját. Holott van arra kifejezés, nem kell ott nyikorogtatni a gégéjét. Azt hiszem, ekkor kapcsoltuk le. Nem először, nem utoljára.

Belefutottunk még akkor is, amikor egy filmgyári fegyvermester által elérakott fegyvereket csodálta meg mélyből fakadón, emberközelien, vagy hogy ("Hú, de nagy!")... Többre nem emlékszem most, nem tudok példákat mondani, javaslom, hallgassatok bele a műsorba és döntsétek el magatok, milyen a nő. Szerintem borzalmas, de én eléggé rögtönítélek, s van, akit már a hangja miatt leírok.

Pl. az írek egyik tévés-rádiós személyiségét, Síle Seoige-át már csak a hangja miatt sem állhatom. Nemcsak az orgánuma fura szegénynek (nekem az!), hanem ahogy műsort vezet, az is zavaró. Egyik kedvenc műsorvezetőm szabadsága ideje alatt Síle pótolta, kénytelen voltam más adóra áttérni, mert egyszerűen nem bírtam elviselni. Erőltetett viccelődés, izzadtságszagú jópofizás, jelentős szünetek a viccesnek szánt beköpések után... jajj. Semmi megkapó könnyedség, felkészültség, esetleg meleg hangszín, amit kedvelek egy műsorvezetőben. Sorry, Síle.

No, ennyi volt a habzószájazás mára. A lényeg, a royal icing, a Cornish Pie, a humble pie és az esküvői torta később következik. Előbb lehiggadok.

Cukor és rögbi - Édes-savanyú

Próbálgatom a Blogger új kezelőfelületét, még nem tudom eldönteni, hogy tetszik-e - mint minden változást, ezt is szokni kell. A statisztika nézegetése közben feltűnt, mennyire sokan néztek-néznek meg a nőklapjacafé oldaláról (ahol nem vagyok regisztrálva). Vajon miért? - így én. Mint kiderült, mézeskalács házaim keltették fel az érdeklődők figyelmét. Örömmel olvastam, hogy van, akinek tetszenek. Erről aztán eszembe jutott, hogy hamarosan elkezdődik az évszak, amikor házelemek lepik el az asztalt, s sűrűbben árasztja el a lakást a mézeskalács édes illata... Kint pedig a borús idő, és a hangoskodó cinkék emlékeztetnek rá, hogy visszavonhatatlanul ősz van, s hamarosan csontvázakat is kell rajzolnom a gingerbread men-ekre...

Az idén biztosan lesznek új cukordekorációk a házakon, ugyanis az egyik szemüvegbolt helyett édességbolt nyílik Bray-ben, mégpedig régi édességekre specializálódnak, házi készítésűekre, ún. "boiled sweets"-ekre, anelyek keménycukrok, s ezekből remekül lehet cukorablakot csinálni. A bolt személyzetet keres, úgyhogy ha bárki ilyen munkára vágyik, nézzen szét Bray főutcáján, az Önkormányzat épülete előtti sarkon van, információk az ablakban (sajnos, a kissé hosszú emailcímet nem tudtam megjegyezni, de majd megnézem közelebbről.)

Amúgy pedig enyhe gyász, az írek szombaton kiestek a Rögbi Világbajnokságon, maradnak a kiwik, akiknek drukkolni lehet, bár Wales is remek volt... A poén kedvéért csinálok pár rögbijátékos alakú sütit, a festésükkel sem kell nagyon bajlódnom, fekete lesz mindenük, és kész!

Oktoberfest 2011

Ezúttal Trish-t is vittük magunkkal, hadd élvezze a hamisítatlan harmonikazenét, ami a kaja mellé jár. Utána sokáig nem hallottunk rendesen... s este csak gyümölcssaláta volt vacsorára*...

* S felfedeztem, hogy a nagyon finom savanyúkáposztában nemcsak szalonnakockák, köménymag, de borókabogyó is van! Lassan elkezdhetek kísérletezni az imitációjával.