Kedves Emese és Laci!

A minap olvastam kedvenc blogomon egy beszámolót az új-zélandi zászlókról:

http://www.pappito.com/2008/08/22/kiwi-ikonok-uj-zeland-lobogoja/,

s az egyik eszembe juttatta azt a csontdíszt, ami a nyakamban lóg. A külső része fehér, kicsit sárgul már, de az a fele, amelyik a bőrömet éri, bizony, már sötétebb. De állítólag így jó, lényeg, hogy az ember bőrét érje, mert a maori hit szerint lelkem a faragványba száll, és ha odaajándékozom valakinek, lelkem egy kis darabját is odaajándékozom vele. Eszemben sincs odaajándékozni, az enyim, és kész. Emlék egy csodás országról, egy csodás nyaralásról, egy újrakezdésről, nem adom.

Aznap, hogy már több, mint két éve, felmondtam a Londisban, hazamentem, és felvettem ezt a koru-t, amely egy stilizált páfrányhajtást ábrázol. Úgy gondoltam, egy új kezdetet jelzek vele. Ez tetszett legjobban a motívumok közül, amikor - már nem is tudom, melyik boltban, és hol, Új-Zélandon- ajándékot néztünk, magunknak, másoknak. Fejlődést, újrakezdést, új életet, békét szimbolizál. Valamiféle babonás érzetből tettem fel, s azóta is viselem. Azóta is sikeres vagyok, az voltam a kávézóban, a sütijeimmel, és az vagyok most is. Néha megsimogatom a koru-mat, tapogatom a faragás finom rovátkáit, és próbálok nem arra gondolni, mi lesz, ha a zsinórja megadja magát...

***

A mai piacot két dolog tette emlékezetessé. Még mielőtt nyitottunk volna, gyorsan körbementem, akárcsak a többiek, félrerakatni a csirkét, a zöldséget. A tagok mindig kiszemelik maguknak a jobb dolgokat, mielőtt a vevők beesnek az ajtón, haha. A zöldséges pult mögött nem Mary Maguire állt, a szokott árus - ő éppen a kávépultnál volt soros -, hanem egy magas, testes ember, aki nagyon ismerős volt valahonnan. Hamar beugrott, ki is ő. Két piaci kollégám, Bill és Elsie Townsend fia, akiről Anna árulta el annak idején, hogy színész, és szép pályát tudhat már eddig is maga mögött. Egész piac alatt facsartam az agyam, hol láttam az arcát legutóbb. Mármint a tévében. Aztán addig gondolkodtam, míg beugrott: tévében is láttam, a Prosperity sorozatban, és moziban is láttam, mégpedig a Happy-Go-Lucky c. fimben játszott egy ijesztő alakot. S most ugyanő nyomta a kezembe a hagymát, a cső kukoricákat, mert jött segíteni a piacra, az anyjának. Nyilván látogatóba érkezett (mert jobbára Angliában színészkedik, mint az ír színészek közül oly sokan). A mamája, Elsie arca pedig ragyogott, mert már régóta egyedül jár a piacra, ugyanis Bill beteg, több, mint egy hónapja kórházban van. Most pedig, öregasszonyok - és nem annyira öregasszonyok - vetettek a zöldséges pult felé ámuló pillantásokat, Elsie pedig mosolyogva vitte körbe a fiát, hol itt csevegtek, hol ott, bemutatta pár embernek, akivel a pasi még nem találkozott; a férfi cipeli a mamája szatyrát, és ma Elsie korábban ment haza, muszáj, hiszen itthon a fia, itt van, látogatóban, nyilván a kórházba is bemennek, ültek a kocsiba be, amit ma a fia vezetett.

Elsie-ék másik gyermekét, a lányukat, pár éve felnőttként vitte el a rák, Bill-en kívül a fia van már csak neki. Nem csoda, hogy úgy hurcolta körbe, mint a véres kardot, érzésem szerint ennek semmi köze ahhoz, hogy Stanley arca néha feltűnik a tévében, vagy a színpadon.

***

A másik érdekesség az volt, hogy elég hosszas beszélgetést folytattam Sheilával, egy középkorú ír nővel, aki a Németh-féle jégbor nagy rajongója, mostani kedvence pedig a kékfestő. Nyitott, érdeklődő személyiség, a Holles Street-i kórházban (Szülészet) a betegek panaszaival foglalkozik, amolyan vevőszolgálatos. Amikor mondtam, hogy legközelebb kocsival megyünk haza, fel is csillant a szeme, én pedig megígértem, hogy szívesen hozok neki ilyen kékfestő anyagot, ha gondolja. Ugyanis foltvarrást tanul. Takarókat készít. Vagyis nemcsak tanul, műveli is több éve már, pl. öcsém második kisfiának babatakaróját is tőle vettem. Panaszkodott, hogy Írországban nem divat a kézimunka, pl. Londonba, és Birmingham-be kellett mennie ahhoz, hogy normális kézimunka kiállítást-vásárt láthasson. Egyre-másra zárt be az a pár bolt, ahol fonalat, anyagot lehetett kapni. Együtt sirattuk ezeket. Eltűnésüket magam is tanúsíthatom: a Dawson Street-en, Dublinban lévő kézimunka boltba egyszer, még friss bevándoroltként tévedtem be, s igencsak elámultam a bő választékon. Amikor már legközelebb mentem volna, egy cetli értesített róla, hogy megszűntek, menjek Bray-be, ott egy másik boltban keressek magamnak kézimunkát. Akkor még nem volt autónk, Bray is sötét foltnak számított a térképen, évekbe tellett, míg eljutottam ide. A tulajdonos nő kedvesen fogadott, kiválogatta nekem a fonalakat, tanácsokat adott. Ma boltja üres héj, mióta ide költöztünk, zárva van, a kirakat beragasztva kartonlapokkal...

Ugyanerre a sorsra jutott a dublini belvárosban lévő Inspiring Ideas nevű kézimunkabolt, ahová sűrűn mentem apróbb keresztszemesekért, fonalakért. Ahogy tudom, talán a város nyugati végén, a Blanchardstown-i bevásárló központban még van bolt, ugyanezen a néven, ahol fonal és egyéb kellék is kapható. Régen híres volt az ír csipke, ma már nem találni embert, aki ezzel foglalkozik. Amihez türelem kell, amihez idő kell, azzal nem foglalkoznak a kor ír fiataljai.