Harry Patch utolsó útja

Évekkel ezelőtt olvastam egy megrendítő regényt az első világ-háborúról, Sebastian Faulks Birdsong c. könyvét. Nagyon jó könyv. Ugyanabban az időben olvastam egy interjút egy több mint százéves angol öregúrral, aki a cikk megjelenésekor - 19 másik öregúrral együtt - az utolsó, még élő brit férfiak közé tartozott, akik egykor harcoltak az Első Világháborúban.

Muszáj volt kivágni a cikket, és betenni a könyvbe. Valamiért megfogott. Talán mert annyira szenvedélyesen érvelt a háborúk ellen. Talán mert olyan egyszerűen, fölös pátosz nélkül fogalmazott. A nevet is megjegyeztem: Harry Patch, egy vízvezetékszerelő, Somerset-ből.

Ma temették. 111 éves volt, két hete hunyt el. Az utolsó angol katona, aki egykor az Első Világháborúban harcolt. Temetésére megdöbbentően sokan gyűltek össze, ismerősei, a városbeliek, de jobbára vadidegenek, akik le akarták róni tiszteletüket a koporsójánál. Tisztelegni egy ember előtt, aki egy korszak utolsó képviselője volt. Wells angol városka katedrálisa előtti tér tele volt, a városka utcáin sorfalat álltak koporsójának az emberek.

Szerény, vidám, mélyen vallásos ember volt - mesélték róla barátai. A háborúban átéltekről sokáig nem mesélt, elmúlt már száz éves, amikor megnyílt, és beszélni kezdett azokról a dolgokról, amelyek olyan sokáig nyomasztották. S akkor mindig kihangsúlyozta, a háború borzalmas, értelmetlen, embertelen. Soha nem ölt meg senkit, amikor egyszer szembe került egy német katonával, vállon, majd lábon lőtte, inkább, mint hogy megölje, hiszen vallása, lelkiismerete tiltotta azt. Megható és irigylésre méltó volt, hogy milyen meleg szavakkal emlékeztek meg róla, közhelyek és sallangok nélkül. Szerethették nagyon.

Kérésének megfelelően nem katonai temetést kapott, nem peregtek dobok, nem lőttek díszsortüzet a koporsójánál. Civilként akart utolsó útjára indulni.

Milyen kár, hogy e szertartás végeztével sem változik semmi. Az emberek megsiratják, sóhajtanak, emlékezni fognak rá - de a háborúk ugyanúgy folynak majd tovább, szerte a világban. Nem szolgál okulásul senkinek Harry Patch tiszteletreméltóan hosszú élete, és halála.

(Az utolsó ír első világháborús veterán, a belfasti Thomas Shaw 2002-ben hunyt el, 102 évesen.)

Tinahely Agricultural Show - avagy vágyakozás vidéken

Néha kitör belőlem az angolszászok által csak "good life"-nak titulált életforma utáni vágy, s "parasztkodhatnék". Volt egyszer, az angoloknál, úgy a hetvenes évek közepén, egy The Good Life címre hallgató tv-sorozat, amiben egy fiatal, városi pár felsőközép maradi szomszédaik megrökönyödésére kisgazdálkodni kezd, külvárosi kertecskéjükben. Az én igencsak városi kertecskémben zöldség aligha teremne meg, jókora műanyag edényben van két (mostanság zöld bogyókat nevelgető) paradicsomom, s ezzel ki is merül a kisgazda-létem. Felsőközép maradi szomszédaink sincsenek, legfeljebb a felettünk lakó népes kínai társaság nézheti lenézően erőlködésem. De a good life után időről-időre vágyakozás tölt el. Rövid, hamar múló fellángolások.

S tegnap minden egybeesett, szerencsésen, az ábrándozáshoz. Mi lenne ha vidéken élnék... A hétvégi újság Property szekciójában egy kedves kis faházat találtam, 2 hálószobás, nagy kertes, a kert aljában folyóval - Wicklow egy szép, eldugott zugában, jó messze mindentől. Persze, nem nyertünk a lottón, de elábrándozni még lehetett. Aztán ma volt a Tinahely Agricultural Show, Wicklow egy másik szép eldugott zugában, s sóhajtozásommal elértem, hogy az uram megígérje, hogy elautózik velem oda, s megbámulhatom a mások good life-ja során készített-nevelt dolgokat-állatokat.

Bella (pk.) említette, hogy megy le, és még indokom is volt, miért menjünk: meglátogatjuk a standját. A szemerkélő esőben, a felszálló ködöcskéktől takart hegyek között autóztunk a helyszínre. Még sosem voltam mezőgazdasági kiállításon, de biztos voltam benne, hogy élvezni fogom. Elég nekem néhány megtapogatható háziállat, enyhe lószarszag a levegőben, s boldog vagyok. Igen, az utóbbi is boldoggá tesz, szerencsére elég sűrűn van benne részem (részünk), mivel a Bray Head oldalában lévő farmot viszonylag sűrűn trágyázzák, s ilyenkor a szél mindig a telep felé fúj.

Az uram állítása szerint először be akart velem jönni, de végül úgy döntött, inkább megvár a kocsiban (pedig voltak veterán autók is!), és egy könyvvel tölti el az idejét. Hagytam neki ennivalót, kávét, és merészen nekivágtam a rengeteg parkoló kocsi között a bejáratnak. Már a falu határától csak hosszas araszolás után jutottunk be a parkolóba, dél volt már, azt hittem, majd csak kevesen lesznek, végtére is hosszú hétvége, későn kelés, ebéd... De már ekkor sokan hömpölyögtem velem az egyik bejáratot jelző két kis faházikó felé, ahol 10 euróért megválthattam a jegyemet. Alig értem ide, máris sáros volt a cipőm, mert annyira azért nem vagyok "kulák", hogy tudjam, az ilyen összeröffenéseknél a gumicsizma kötelező öltözék. De nem én jártam a legrosszabbul: a már korábban megválasztott szépségkirálynő (nem tudtam leolvasni, mikori volt a választás, de biztos, hogy valami faluszépe volt a lányka) magassarkúban billegett be utánam, s lovagja még arra sem volt képes, hogy átsegítse a sáron. Hiába is segítette volna, a kapun túl ugyanolyan rossz volt a helyzet. Kétszer felhajtottam a nadrágom szárát, s utána már nem érdekelt a dágvány.

Kértem, kaptam térképet, az alapján mentem a "home industries" sátor felé, mert úgy sejtettem, Bella valahol ott lesz a lekvárjaival. Végül oda-vissza sétálva mentem a kis sátrak, standok, traktorsorok között, s azt kell mondjam, az első benyomás nem volt jó. Nem a fő-főbejáraton jöttem be, így egyből a bóvlisorok közé tévedtem. Ami árut műanyagból el lehet képzelni, az képviselve volt. Volt a "világ legkisebb porszívója", bemutatóval, elrettentő mintázatú pólók, ajtóra akasztható üdvtáblácskák szellemes feliratokkal, fautánzatra nyomva, napszemüvegek, ékszerek, és társaik.

De voltak még kutyaólak, tyúkketrecek, könnyű, flat-pack módon csomagolt, megrendelhető ólak, algakészít-mények, "ócsóért" "márkás" parfümök, mini szélkerék az áramszámlánk csökkentéséhez (meglepően halk volt, sőt, inkább úgy írom, nem csapott semmilyen zajt!), volt kőből faragott "szökőkút", hárfás tündérrel és bagollyal, voltak - természetesen -, hatalmas vadonatúj munkagépek, azokra kapaszkodó gyerekekkel. Volt kérem, minden. Bazári cuccok, és értékes termékek, egy agricultural show-hoz illő és egyáltalán nem oda illő dolgok.

Gyerekből amúgy igen sok volt, elvégre ezt a napot családi szórakozásként hirdették, s éppen ezért voltak kis körhinták, dodgem-ek, célbalövő, és volt külön kisállatsátor. Na, ott volt ám csak tömeg. Szerencsére a kicsi állatokat nem lehetett tapogatni, legtöbbjük ketrecből nézte - meglepően nyugodtan -, hogyan tömörülnek a jobbára derékig érő bámészkodók a ketrec előtt. Láttam aprócska lovat, akkora volt, mint egy pudli. Volt számos nyúl, sajnos, szintén kartávolságon kívül. Kiscsibék, kiskacsák, kiskutyák, s a sátor végében még azt a hölgyet is felfedeztem az Irish Guide Dogs for the Blind standjánál, akinek múltkor a sütiket szállítottam. Ismerősként üdvözöltük egymást. Egy teljesen kimerült labrador aludt mögötte a szalmabálán, mesélte, hogy agyon lett tapogatva... Támogatásként vettem tőle egy macskás (khm) szatyrot. A sátrak földje le volt szórva szalmával, amin a szülők elég nehézkesen tudták tolnia babacskocsikat, rendre megakadt a hömpöly, s inkább átmenekültem a home industries sátrába (kimaradt a Poultry,vagyis a házi szárnyasok), ahol megtaláltam Bellát. Rajta és a lekvárokon kívül volt még házi fagyis, többek között számos bio farm képviselte magát, láttam a híres Hick's hentes standját, ahol a hot dog-jukat "Best in Show"-ként hirdették - az ő "forró kutyájukat" nem lehetett überelni.

Sok ebet is elhoztak magukkal a gazdáik, alighanem az ebversenyekre. (Azt sem láttam.) A kölykökre oda kellett figyelni, többször is majdnem ráléptem egy-egy apró ebre, amit a gazdája hosszú pórázon vonszolt maga után. Kivétel nélkül mindegyik nagyon sáros volt már, gyakran - szintén aprócska - gazdájukkal egyetemben. Láttam egymás agarait gusztáló kamaszokat, két óriási új-foundlandit - róluk csináltam egy gyors képet V.-nek. Sajnos, náluk nagyobb állatokhoz nem volt szerencsém, nem akartam sokáig maradni és az uram türelmét kihasználni - időre haza kellett érnünk, mert ma neki még dolgoznia is kellett a Gyárban.

Kétszer is eláztam, az átvonuló gyors záporok miatt. Ilyenkor mindenki tülekedve megindult a sátrak felé. Vagy befértem, vagy nem. Megnéztem a patchwork-verseny darabjait is, igen szépek voltak. Közönségként szavazatomat egy kék-fehér szépségre adtam le. A másik sátorban a sütőversenyen induló sütiket gusztáltam meg közelebbről: most nem ezért, de a nyertes csokoládétorta színe elég fakó volt, s az én ízlésemnek elég göcsörtös volt a felszíne. De legalább látszott rajta, hogy "homemade". Innen hamar kijöttem, mert a finom, még a sáros szalmaillatot is elnyomó süti illattól nagyon megéheztem.

Mint egy vendéglőnél, itt is a "toilet" meglátogatása döntötte el, mennyire jó is ez a hely :-) Jelentem, csillagos ötös. Na jó, a sáros cementpadlón nem lehetett segíteni, de a WC-ket tartalmazó betonépületben a sokadik óra elteltével is működtek a csapok, volt papír és kéztörlő.

Még utoljára átvágtam a tömegen, fájó szívvel búcsút intettem a hordozható csirkeólakban csipegető tollasoknak (minden eladott ólhoz 4-6 csirke is járt!), s a magasra emelt kosarú markolóra tett, RED CAR PARK feliratú tábla segítségével hamar meg is találtam V.-t az autóban. Ekkor már délután 2 óra volt, s a tömeg még mindig jött, egyre autózott befelé. Aughrim és Rathdrum felé jöttünk haza, de azt hiszem, Aughrim felé félútig állt-araszolt a forgalom, a show irányába...

Én még Rathdrum-nál is egyre csak a látottakról meséltem az uramnak, akinek egy gyors ebéd után máris mennie kellett dolgozni. Én megtömtem a sáros nadrágommal-tornacipőmmel a mosógépet, és most itt emésztem a látottakat. Volt ugyan katalógus is, vagy két centi vastag, zömök kis kiadvány, a 74. show-ról, de nem vettem meg. Akit érdekel a hangulat, az megnézheti a tavalyi show-ról készült, majd tíz perces filmet a Youtube-on. Kedvcsináló, kisgazdajelölteknek :-)

***

Szombaton megint voltak az általam most már csak higiénikusoknak nevezett health and safety officer-ek (két nő) a piacon. A kávékuckót külön is átnézték, cseppet le is izzadtam, mert néha jegyezgetett az egyikük, de még fogalmam sincs, találtak-e valami hibát azon kívül, hogy nem volt rajtam kötény. A címemet elkérték, mint a piac titkáráét, és a sütésemmel kapcsolatban is volt pár kérdés. El kell nekik majd küldenem a tagok adatait. Alighanem számíthatok a látogatásukra. Bár alig mondtam meg a lakásszámot és a telep nevét, a nő már újabb kérdéssel bombázott - megtalálnak-e majd így? S jönnek-e egyáltalán??

A lényeg: nagytakarítás, és a konyha átszervezése vár rám a héten, a higiénikusok elvárása szerint, a piactól kapott Zöld Könyv segítségével, amely ismerteti, hogy milyen feltételek mellett használhatom a lakás konyháját sütésre. Pl. javasolják, hogy ne legyen benne mosógép... upsz. Nálunk van, hol máshol is lenne...

Mindegy. Izgulok....

1997. augusztus 1.

Tegnap este volt egészen pontosan 12 éve, hogy először megér-keztem Írországba, akkor még egy hónapos látogatásra. V. már 5 hónapja itt volt, és meghívott magához. Akkor még nem volt közvetlen járat, Párizson keresztül repültem, Sopronból felvonatozni Budapestre, majd elrepülni Dublinba egész napos utazást és sok, reptéri várakozást jelentett. S akkor még barátibb hangulatban folyt a repülés, nem kellett terrortámadástól rettegni, az ír repülő pilótafülkéjének ajtaja végig nyitva volt, a gépet végig beragyogta a lemenő nap fénye, megbámulhattam a baseball-sapkás pilótát, egy ifjú párt pezsgővel köszöntöttek fel...

Akkor még nem voltunk EU-tagok, meghívólevél kellett, és belépéskor hosszas faggatáson estem át (a lassabban fogyó) beléptető sorban, hogy miért, kihez, hová stb. Mire azon túlestem, a csomagom eltűnt a szalagról, hosszas keresgélés után egy kocsikán találtam meg, számos más csomaggal együtt. Kint az előtérben nem találtam V.-t, tanácstalanul bámészkodtam (ja igen, a mobiltelefon is ritka luxus volt még), végül a hangosbemondós néni előtt kötöttem ki, hogy mondaná be, plíz, hogy V.-t keresem. Az idegen hangzású nevet persze, elég furán ejtette ki, közbe is szóltam, hogy hát izé, úgy kellene mondani, hogy... azóta már rutinom van, hogy kell nekik mondani a nevet, hogy ki is tudják ejteni. Aztán megjelent mögöttem a virágcsokros V., és megszűntek a gondok. A mai napig állítja, hogy rossz érkezési időpontot adtam meg (nem is!), s ő - barátaival - még javában egy gyorsétkezdében üldögélt, amikor én már ott keresgéltem őt kétségbeesetten a Meeting Point-nál. Későbbre vártak.

Tegnap este tehát nosztalgiáztam, sokszor eszembe jutottak az elmúlt 12 évben bekövetkezett változások. Ahol egykor esténként sétáltunk, vagy reggelente elkísértem az uramat a Gyár felé menet, most az M50-es elkerülő főút halad. Megépült a LUAS, a Port Tunnell, a reptér is átalakult, nagyobbodik. Van már Dundrum Shopping Centre, és 50 méteres úszómedence. Megszűnt egy-két repülőtársaság. EU-tag lett Magyarország. Felépült - csak az általunk ismert környékeken - tucatnyi lakónegyed, s eltűntek olyan házak/boltok, amelyekre rendszeresen rácsodálkoztunk a buszról, vagy vásárlóik voltunk. Laktunk együtt 28 másik emberrel (nem egyszerre), elhasználtunk 1 db autót, 2 biciklit (fogjuk rá, hogy az enyémet nem a rozsda ette meg), volt 1 db macskánk, 1 db papagájunk, és most fogyasztjuk a 4. háziurunkat. 7 éve vagyok a piac tagja, volt két legális és több, nem legális munkahelyem. Voltam takarítónő, pincérnő, botcsinálta fordító és idegenvezető, deli pultos, majd cukrász, és most kisvállalkozó. Bejártuk az országot, aludtunk már majdnem minden megyében egyszer-kétszer, de azért még volna mit megnézni. Az ország túljutott a boom-on, megdöglött a kelta tigris. Pár éve még azon nyafogtam, hogy omoljon össze a mesterségesen felfújt ingatlanpiac, hihetetlen, de ez is megtörtént. Az ír gazdasági csoda katasztrófálisan magába zuhant. Van úgy 400 000 munkanélküli (a számuk egyre nő). Az uram hamarosan tíz éves évfordulóját ünnepli a Gyárnál (az első két évét szerződésesként nem számolják bele a náluk töltött évekbe, ezért csak most évfordulózik majd.)

Már majdnem este tíz volt, mikor V. mondta, menjünk fel az utca végébe, igyunk meg egy sört az évforduló emlékére. Kellemesen langyos volt a levegő, dagadó a hold, rövid a séta. A Vevay House-ban a jobbára középkorú közönség élőzenét hallgatott. Az egyik előadó ismerősnek tűnt, végigvettem az ismerős arcok sorát, s hamar rájöttem, hogy a Deveney az, az újságos, akinél a vasárnapi olvasnivalót szoktuk megvenni. Végre megkóstoltam az erősen hirdetett Bulmer's Pear cidert, közben Sinatra-dalokat énekeltek fent a pódiumon... "Ez egy neked való hely" - mondta az uram. Pontosan, középkorú közönség, szolid eszem-iszom, feltornyozott hajú nők, sehol egy tracksuit bottom-ba öltözött, kiskorúnak tűnő egyén, sörösüveggel, ráadásul jó zene szólt... Lehet, hogy a Harbour Bar-ban bentlakó a macska, de itt jobban éreztem magam. Vénülök. A nyugi számít, a szemnek tetszetős dekor. A tiszta bárpult, a színes üvegből kirakott világítóablak a mennyezeten, a plüssborítás a széken, ami alól nem látszik ki a rugó. A kocsmáros többször is megkérdezte, kiürülő poharaink láttán, hogy minden ok-e, mire mi bólogattunk, csak egy italra jöttünk, kis privát évfordulóra. Nem maradtunk sokáig, hazaballagtunk, a fejem tele emlékekkel.

"Első 12 évem Írországban" c. rövid összefoglalónkat hallották.

Javítás

Nagyon-nagyon röstellem, de a múltkori "borzadály" fedőnevű receptből (chocolate biscuit cake) kifelejtettem egy hozzávalót: a cukor, vaj és csoki feloldása/olvasztása után, mielőtt belekevernénk a tojásokat, adjunk hozzá 4 evőkanál kakaóport is. Csapott evőkanálnyit, ha jóféle kakaóporról van szó - ha cukrozott, akkor lehet púpozott evőkanál.

Ma, amikor délután kevertem ki, a papírfecnire sebtiben lefirkantott receptet újra alaposabban megnéztem, s akkor vettem észre, hogy ez a fontos adalék kimaradt. Bocsánat!

:-( és :-)

A Kerekes Band nem jön Írországba... Idejövetelük csak három fellépés esetén lenne nyereséges, s nekik csak kettőt szerveztek az írek. Egyet Bray-ben, egyet Wexford-ban. A Mermaid Center pénztárosa - miután hosszan szomorkodtam neki a telefonba -, megpróbált elcsábítani egy indiai jazz/hagyományos indiai zene/whatever estre, de amikor nem sikerült (mondván, magyar vagyok, és köszönöm, de kifejezetten a Kerekes Band érdekelt volna, s nem csak valami újdonságra vágytam), akkor rákérdezett: "Akkor ismeri őket, jók?" Naná, hogy azt mondtam, megjegyzésetekre támaszkodva, hogy nagyon jók, s le vagyok törve...

***

Simon macskája légyre vadászik. Volt macska-gazdaként kijelenthetem, hogy ez a legjobb filmje. Eddig.

***

Próbáltatok már a konyhában, a tepsi süti kisülésére várva Macarénára tornázni? Good fun. Csak vigyázni kell, nehogy leverjük a pultról a cuccokat. Nekem sikerült. S mintha szaunában edzenénk...

Medvém a málnásban

Megúsztam a tegnapi meeting-et, mert bevallottam bűnömet Betty-nek, az elnöknek, s ő úgy intézte, hogy senki nem kérdezett rá, elmentek-e a levelek. (Amiket ma sebtiben postára adtam.) Nagyobb gondunk van, a piac jogi ügyeit "kezelő", de inkább félrekezelő öregecske ügyvéddel, akit valószínűleg megszokásból bíznak meg még mindig, valami eszméletlen méretű számlát vágott hozzánk, anélkül, hogy bármit is tett volna érte, úgyhogy hamarosan oda kell levelet küldenem, hogy hát mégis, hogyan gondolja, és kérünk részletes elszámolást.

A döntés megszületett, a négy-öt-hat lelkes hölgy (köztük én is) ki fog vonulni a Festival of World Cultures keretében Dun Laoghaire-be. A Town Hall-ban leszünk, augusztus 29-3O, szombat-vasárnap, 11-től 6-ig. (Tehát nem City Hall-nak hívják a helyszínt, apologies. Ja, és nem találom a nullát, ezért a nagy O.) Mivel más country market nem mutatott érdeklődést a meghívás iránt, ezért akár még az is megeshet, hogy két asztalt adnak oda nekünk. Betty már el is küldte a foglalót, ezt majd visszafizetik neki. V. is mondta, hogy segít, ha szállítani, vagy árusítani kell. Betegre fogom sütni magam azon a héten! S közvetlenül utána, hétfőn, a piacok területi találkozója lesz a piac épületében, amihez a helyen kívül mi adjuk a teát-kávét kis sütivel, majd a könnyű ebédet desszerttel. Maratoni hétvége, de igyekszünk mindent megtenni a sikeréért, mert marketinglehetőségként kihagyhatatlan!

***

Egyik kedves olvasóm, Ági nyomozta ki pár hónapja, hol van még szedd magad! farm a városban vagy a környékén. Ők már jártak a Lambert Fruit Farmon, nekünk ma jött el a nagy nap. V. kivett ma egy fél napot - most, hogy rengeteg szabadsága gyűlt fel, azt sem tudja, mikor fogja őket felhasználni. A farm tízkor nyit, mi a ráérős reggeli után kissé megkésve értünk oda a Dublin déli részén, a hegyek oldalába felkapaszkodó Cruagh Lane-re. A főútról lehajtó híján Sandyford felől, a nekünk különösen kedves kis hátsó utak segítségével közelítettünk meg a farmot. Amikor még épült az elkerülő út, akkor a vidéki kirándulásokról mindig ezeknek az utaknak a segítségével jutottunk haza, a hegyek oldalában, elkerülve a várost. Sok kedves emlékünk fűződik ide is: az ismerősök, barátok, akikkel erre jártunk, a problematikus kanyarok, az éjszakai autózások során látott őzek emléke...

A farm jól ki van táblázva, nem lehet eltéveszteni. Az utolsó szakaszon már csak egysávosra szűkül le a keskeny utacska, s egy éles kanyarral máris ott találjuk magunkat egy zöld mező közepén, miután elhajtottunk a tulaj háza mellett: szépen sorban parkoló autók sora köszönt. Egy kis shed-ből fiatalember lépett ki, ő mondja el az embereknek, mi merre található. A szedés szabályai jókora táblán olvashatóak. Egy laminált újságcikk árulja el, hogy az ő farmjuk Dublin és környéke utolsó szedd magad! farmja. Ágitól még korábban megtudtam, hogy más farmok főleg azért zártak be, mert az emberek pofátlanul felzabálták a termést, a kosárba alig került valami, s a fegyelmezetlen gyerekek letaposták az epertöveket.

Kis műanyag vödröt kaptunk, s elirányítottak minket a málnás felé. Hehe, az én medvém, vagyis V., még be sem ért a málnásba, máris fintorogni kezdett, mert alig mentünk pár métert, egy békésen álldogáló szamarat pillantottunk meg, aki felől erős illatokat hozott a szél. Az uram egyébként még odahaza mindenféle sáros ruha, koszos kéz, gazok és légy képét vetítette előre, mert nála a "farm" szó automatikusan kigyújtja a vészlámpát, e szó hallatán csakis rosszra és szagokra lehet számítani - szerinte. Hiába, főváros fiú :-) S morgott, hogy egyáltalán megéri-e ez, mennyibe is kerül ide kiautózni, érdemesebb lenne mégis inkább a szupermarketben megvenni a kis pekedlikbe csomagolt málnát, egyszerűbb...

Pedig meglehetősen kultúrkörülmények között szedhetik a gyümölcsöt az erre vállalkozók. Füves ösvények, és rendezett bokorsorok mindenütt. Én leguggolva, a drótok közé kényszerített bokrok alján keresgéltem, nem is eredménytelenül, V. beérte a felső egyharmaddal, amihez nem kellett lehajolni. Fogalmam sincs a málnaszedés etikájáról, leszedtem azokat, amik érintésre a kezemben maradtak - a kis száruk nélkül, ha ez hiba, akkor elnézést kérek. Fejem fölül néha egy-egy nyafi hangzott el, az uram már két perc után kijelentette, hogy ő tulajdonképpen csak azért van itt, hogy velem legyen, ez az egész olyan izé... és nézzem meg, milyen kukac mászik a málnán. S tessék, itt pedig csalán van, ne nyúljak bele. Türelmesen csitítgattam, belül tele csalódással, mert nekem nagyon tetszett a békés hegyoldal, a közeli erdők zöldje, távol midnentől, nyugalom, csend, amit csak a többi szedő halk beszélgetése tört meg. Minden sorra jutott egy-két ember, nem mondhatnám, hogy tömeg volt.

De ahogy telt a vödör, úgy enyhült meg az uram, s vette észre, milyen kellemes foglalatosság is ez, szedegetni a gyümölcsöt, félrehajtani a leveleket, mögötte kerek, mélypiros málnákat remélve... Na jó, volt néhány különösen durva csalán, amelyeknek a nyomát most is vakargatom, igazi, erős szárú csalánok, amelyek inkább döfnek, mint csípnek, de még ez sem tudta elrontani az örömömet. Ági, nagy-nagy köszönet, hogy utánajártál ennek a helynek. Én már akkor feladtam a gyümölcsbeszerzési tervemet, amikor megtudtam, hogy a piachoz közeli Berry Farm megszűnt. Ez sokkal jobb, az ember maga szedi le, amit akar. Élvezetesebb is, a helyszín gyönyörű, igen kellemes kikapcsolódás. Gyerekkori nyarakat idéz.

Azért amire befejeztük a szedést, megszűnt a nyafogás is. Szerencsénk volt az idővel is, nem esett, bár borult volt az ég. Legyekkel sem találkoztunk, nem lehetett az uramnak oka panaszra. Megbékélve még azt is hagyta, hogy alaposan megvakargassam a csacsi orrát.

A mérés vödröstől történt, hogy beleszámolták-e a vödör súlyát, nem tudom, tény, (itthon lemértem a málnát), hogy 1 kiló hatvan dekáért 9 eurót fizettünk. Az odaautózás ára: pár euró lehet? A megvett gyümölcs ára: 9 euró, az együtt töltött málnavadászat ideje: priceless, ahogy a süket reklám mondja. Megérte mindenképpen!

Kérdeztük a srácot, meddig lesznek nyitva az idén, azt mondta, a málna kifutóban, így augusztus 8-án lesznek nyitva utoljára, addig is minden kedden és szombaton lehet hozzájuk menni, tíztől-hatig, de érdemes előtte odatelefonálni, van-e még szednivaló: 1 - 493 9896.

A málnából - ha nem fogy el a hűtőből -, málnaszorbet lesz, a Murphy's Ice Cream recepteskönyvében találtam egyszerű receptet hozzá. Gondolkodom még, hogy megcsinálom megint Chili ribizlikrémes szeletét is, amely tulajdonképpen bármilyen bogyósgyümölcsből elkészíthető, így málnából is, és a híres citromkrémes szelet mintájára készül. V.-nek - feketeribizli-püréből készítve - nagyon ízlett tavaly.

***

S akkor jöjjön ez a kulináris borzadály (régen volt recept!), amelyet második hete árulok Sally (p.k.) helyett a piacon.

Az ő receptjét adom meg. Ez a legegyszerűbbek közül való, Trish mesélte, hogy náluk pl. cukor helyett a sűrű golden syrupot használták édesítőként. Ahogy körbenéztem a neten, hallottam ismerősöktől, az írek nagyon kedvelik, de nem ír recept. Bárhogyan variálható, ízlelőbimbóink tűrőképességén múlik, mit rakunk bele, van aki Mars-szeletet, van, aki Snickers-t olvaszt bele, dobálhatunk a keverékbe szárított gyümölcsöt, marshmallow-t, csokilencsét - talán ezeknek a hozzáadásával feljavítható az egyszerűen csak chocolate biscuits cake-nek titulált borzalom. Csokoládés keksztortának nevezném. Angol nyelvű oldalakat böngészve találunk hasonló receptet chocolate fridge cake-ként is.

A hozzávalók, először az itt élőknek:

1 font margarin (a Jóisten bocsássa meg nekem, hogy nem adtam a hagyományokra, és vajat használtam)
12 oz kristálycukor
egy tábla (vagyis húsz deka) Bourneville csoki
4 egész tojás, kissé felverve
2 font olcsó digestive keksz

Ez magyarra fordítva, az elkészítés leírásával dúsítva azt jelenti, hogy:

45O gr margarint egy jókora lábasban megolvasztunk 35O gramm kristálycukorral. Beletördelünk 2O deka főzőcsokit (35 %-os kakaótartalommal), s addig melegítjük kis lángon, amíg a cukor teljesen feloldódik, és teljesen elolvad a csokoládé, s már-már forrni kezd a keverék. Akkor levesszük a lángról, és gyorsan elkeverünk benne 4, kissé felvert tojást. Alaposan simára keverjük, s beletördelünk két csomagnyi, vagyis 9OO grammnyi száraz kekszet. Itt "digestive" névvel illetik ezeket a bevonat nélküli, száraz kekszeket, valamivel omlósabbak, mint a győri keksz, de nagyon hasonlóak hozzá. Egy fakanállal tovább keverjük-tördeljük a csokis-kekszes keveréket (ekkor adhatjuk hozzá a többi, ízlésünk szerinti adalékot, szerintem csak arra kell figyelni, hogy az "adalék" és a keksz együtt ne legyen több 9OO grammnál, mert különben az olvadt csoki nem fogja tudni "összefogni" a keveréket.

Amikor mindent alaposan összekevertünk (de ne tördeljük nagyon apróra a kekszet), akkor öntsük-kanalazzuk a keveréket egy kivajazott, sütőpapírral kibélelt 23x23 centis sütőformába. Ha később tortát akarunk belőle készíteni, és még tovább fogjuk díszíteni, akkor tehetjük kerek, 23 centis, csatos tortaformába is. Párszor csapdossuk oda a pulthoz, hogy leülepedjen a keverék, egyengessük el a tetejét, és tegyük a hűtő alsó polcára egy éjszakára. Másnapra keményre dermed. Sally először 8-ba szeleteli, majd a szeleteket további négy kis kockába vágja, s darabjáért 1 eurót számít fel. Aranybánya! A népek megveszik!! Első nekifutásra egy fél szeletet tudtam megenni, egy szeletnél elegem is volt, túl édes, túl ... túlizé.

Amúgy egy éles késsel kiválóan szeletelhető.

Elismerem, ha tucatnyi ír kisgyereket kell jóllakatnunk desszerttel egy gyerekpartin, akkor kiváló. Kevés elég belőle, a kiskölykek utána a benne lévő cukormennyiség miatt szikrázó szemmel fognak rohangálni, de olcsó, s kevés munkával nagy tömeget tudunk belőle jóltartani. Azért én kísérleteznék a hozzávalókkal, jobbfajta étcsokit raknék bele, s hasonlók. Ha tortaként akarjuk elsütni, akkor kellő hűtés után húzzuk le róla a sütőpapírt, csokimázzal, csokikrémmel, vagy vékony vajkrém-réteggel lehet díszíteni, de ez csak még tömősebbé teszi. Fenti, lebutított változata sokáig (akár 2 hétig is) eláll, csak tartsuk hűtőben. Onnan kivéve sem puhul meg hamar, még piac végeztével is meg tudtam fogni úgy a megmaradt darabokat, hogy különösebben nem kenődött el ujjamon a csoki.

Jó kísérletezést!

Akit a rotorszél megcsapott

Jaj, kicsit kapar a torkom, hőemelkedésem van... A sokadik citromos-mézes teát iszom, pedig ez már nem fog rajtam segíteni. Ráadásul ma este piaci meeting, szó sem lehet korai ágybabújásról. Most, a jegyzőkönyv gépelése közben jöttem rá, hogy én kis hanyag, elfeledtem emlékeztető levelet kiküldeni pár embernek, aki még nem fizetett tagdíjat... Au. Holnap első dolgom lesz postára adni őket, s ma este talán megúszom egy enyhe leszúrással... A gond az, hogy amikor befejeződik - az általában bő lére eresztett - meeting, annyira hálás vagyok, hogy vége, hogy félrerakom a jegyzeteimet, aztán elfelejtem, ha valamit meg kellene csinálni. Cccc.

Alighanem tegnap fújt meg a szél, mert 2 órán át ültünk egy kissé huzatos helyen, egy alacsony fal tetején, ahonnan kiválóan lehetett látni a repülős bemutató gépeit. Trish is csatlakozott hozzánk, és hármasban nézelődtünk, de a program felénél az uram hazament. Az volt a terve, hogy bemegy dolgozni, de a sűrű, be-beragadó forgalom végül elijesztette a szándékától, s otthon maradt inkább. Húzós hete volt, még szombaton is bement dolgozni.

Bray tömve volt. Mindenhol parkolni próbáló autók, családok, babakocsik, kutyák, sétálók, bámészkodók, tömörülők. Jöttek az Air Show-ra. Mi a programot egy paninivel és kávéval kezdtük, majd megvettük a kihagyhatatlan hétvégi újságot. S mivel már nem lett volna idő hazamenni, maradtunk az emberektől nyüzsgő promenádon. Sikerült találnunk egy olyan kert-falat, ami nem kocsma előtt volt, nem volt tömve üvöltöző gyerekekkel, és még látni is kiválóan lehetett. De sajnos, sűrűn beborult, néha csepergett, és egyfolytában fújt a szél, Trish-sel versenyt ásítottunk, borzongtunk. Őt még a jetlag is kínozta, pénteken jött haza San Francisco-ból, ahol rokonlátogatóban volt. Csináltam neki egy csokitortát, macskás díszítéssel, és raktunk a hűtőőjébe pár dolgot, arra az esetre, ha nem lenne kedve kimozdulni a hosszas repülőút után. Legnagyobb megdöbbenésemre a hűtőben gondosan fóliába csomagolva ott van annak a mézeskalácsnak a részlete, amit a családjának csináltam: az integető Santa Claus, a tetőről! Muszáj volt rákérdeznem, pirulva mesélte, hogy még nem volt szíve megenni....

A repülőbemutató nagyon klassz volt, főleg a Blades bemutatója. Indításképpen elrepült a tömeg felett egy HATALMAS amerikai szállítógép, lomha, széles, nagy gép, mint mondták, egyből a következő állomáshelyére ment innen, Trish Dél-Afrikát hallott ki a recsegő hangosbemondóból. Reménykedtem, hátha visszajön még egy körre, de sajnos, nem jött.

El sem hiszem, hogy két órán át szórakoztatták a nagyérdeműt a különféle gépekkel, többek között egy több mint hetvenéves pilóta forgatta, mórikálta az aprócska, szúnyogszerű helikopterét úgy a levegőben, hogy elég sűrűn hangoztak el szánkból a wow, jujj, és ohmyGod kiáltások. De vitán felül a Blades volt a legjobb, legizgalmasabb, őket a nép egy emberként tapsolta meg. Többször kapkodtunk a kezünket a szemünk elé, az ijesztő manővereket látva.

A feszültséget aztán egy kis itókával vezettük le, ültünk az olasz deli előtt a padon, beszélgettünk, bámultuk a tömeget, Trish mesélt a kinti élményeiről... Kérdeztem, érdekli-e a Kerekes Band bray-i fellépése augusztus végén, jó volna, ha hármasban mehetnénk el a koncertre. Semmit sem tudok róluk, de állítólag jók. S mostanában ő sem nagyon mozdult ki, szabadság előtt csak a munkának élt.

Ez volt talán az utolsó kiugróan érdekes esemény a Summerfest-en, lesz majd egy záró tűzijáték, 9-én, s addig még a körhintások, óriáskerekes, bouncy castle-es népek is ott lesznek a parton, a gyerekek nagy örömére.

***

Múlt héten több tortamegrendelésem volt, egy kis torta Trish-nek, egy közepes Daphne fiának, aki most indul majd féléves utazásra, Új-Zélandra, a mázlista, aztán Dél-Amerikába. Tortáját Új-Zéland és Dél-Amerika körvonalaival díszítettem, valamint tenger alól kibukkanó bálnafarokkal, Kaikoura magasságában. Trish-ére, ahogy írtam, macska került, gyöngy nyakékkel és ravasz, összehúzott szemmekkel (Peggy Porschen weboldalán láttam hasonlót, de ott a macska a magas torta oldalára volt felrakva.) Eddigi második magyar megrendelőim, Péter és Ági négyszögletes csokitortájára vajkrémből nyomtam virágokat és körberaktam franciadrazséval. Az első, magyar által rendelt tortát évekkel ezelőtt készítettem még, egy ismerős ismerősének, emlékszem, Fekete-erdő torta volt, akkor még nem volt meg a Világ Legjobb Csokoládétortájának receptje.

A hét híre még, hogy a piac valószínűleg el fogja fogadni azt a meghívást, amit a Festival of World Cultures-től kapott. Ma lesz meeting, holnapra már többet tudok, de eddig négy vállalkozó kedvű tag van, aki sütne és ott állna a pult mögött Dun Laoghaire-ben, a Civic Hall-ban két napon át. Elmeséltem nekik, hogy pár éve a kávézó is kivonult cupcake-ekkel erre a rendezvényre, szintén a Civic Hall folyosóján volt a pult elhelyezve, s az ezer cupcake-ből alig fogyott... Jó idő volt, a népek nem mentek be az épületbe. Remélhetőleg a piaccal ez nem fog megtörténni. A pultot ingyen biztosítaná a rendezőség, nekünk "csak" a termékekről és az árusításról kell gondoskodni. Nagy lehetőség ez, s természetesen reklámnak sem utolsó.

***

Amúgy már úgy második hete nem kell meglocsolnom a virágokat odakint, még a virágkosarat sem, mert minden nap esik. Ez a dunsztos idő még a sütésre is hatással van, a kenyerek tésztájához kevesebb víz kell, mint máskor. Mióta nincs kint az etető, a madarak sem jönnek, legalábbis nem napközben, amikor ébren vagyok. A múltkor szállításkor korán keltünk, s elhúztam a függönyt - máskor nem szoktam -, hát ott viritykolt a kertben jó pár cinke, veréb és a szürkebegy. Főleg a kertecskémben kutakodtak, sok a lehullott levél, de a cserepeket is végigvizsgálták a falon. Nagyon örültem neki, hogy azért jönnek. Kaját továbbra sem fogok nekik kirakni, majd ha véget ér a nyár.

***

Az uramnak sikerült megmentenie az anyagaimat a gépről. Igaz, néhány programból más változat van fent, és a kezelésükkel még bizonytalan vagyok, de megvan minden levelem, file-om, anyagom, fotóm, s ez nagy megkönnyebbülés!

***

Következő alkalommal egy kulináris borzadályról is be fogok számolni, amely a chocolate biscuit cake névre hallgat... De most ideje leveleket gépelni!