"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Előnyös testtartásban, anyámmal és öcsémmel a Zwinger szökőkútjánál Mostanában volt a drezdai bombázás évfordulója, amiről leveleztem apámmal, s kijött erről két  új könyv, el kellene olvasni, ha már Az ötös számú vágóhidat még nem mertem. Még romosan láttuk a Frauenkirche-t, 1976-ban, azt hiszem. Nagyon sok romos ház volt Drezdában, fák nőttek az ablakszemekből, apám magyarázta, majd akkor újítják fel őket, ha pénz lesz rá, a lakások kellenek az embereknek, a régi romok majd azután következnek. Aztán olvastam egy vitát arról, hogy a kisebb gyerekeket érdeklik-e múzeumok, vagy unják, udvariasan vagy ellenérzésüknek hangot adva, ki-ki nevelése szerint. Annak idején mi nem untuk a Zwingert, vagy a templomokat, vagy a galériákat, még akkor sem, ha csak kis ideig volt utána csónakázás, vagy fagyizás (NDK-s négyszögletes fagyi, papírba csomagolva!), s várszínpadon rohangálás. Megnéztünk mindent, ahogy azóta is megnézünk mindent, s érdeklődéssel, s ezért nagyon hálás vagyok szülei...

Micsoda kalandom volt ma! Még a hétvégén, amikor a meghívottak névsorát raktuk össze a Facebook-on, feljött oldalt a hirdetés, a Facebook-os apróhirdetések között: egy hölgy árul(t) meglepően olcsón moher és gyapjú fonalakat, egészen vékony szálúakat, nagy papírhengerekre tekerve, amolyan gyári kiszerelésben. Jó alaposan nézegettem a fotókat, mert meglepőnek találtam az árat, próbáltam megnézni, merre lakik, mert bizonyos lakóhelyeknél az ember tudja, hogy az áru bizony úgy esett le egy kamionról... Vettem már ezt-azt a FB-os piacról, egyedül a nyomtatónknál volt kellemetlen érzésünk, amikor elmentünk érte, fura volt a környék, és a helyiek... Csak megrágtam magammal a dolgot, s üzentem a hölgynek, van-e még az "őszies színárnyalatú" fonalakból. Csak sokára válaszolt, hogy igen, bőven van még, s megbeszéltük, hogy ma elmegyek érte. Elküldte az Eircode-ját, ami a helyi irányítószámnak felel meg. Hála az Égnek, hogy most már ilyen is van, mert eddig a postások erősen m...

A Ciara vihar után jött Dennis, ami rengeteg esőt hozott, s üvöltő szelet, ami néhány öreg fa életébe került itt a városban. A macskák is egész nap aludtak, mi pedig tervezgetéssel töltöttük a hétvégét. Megbeszéltük, hogy a szponzorainkat külön vacsorán látjuk vendégül, de a kedvenc olasz kávézónkba hívjuk meg ismerőseinket, barátainkat a polgárosodásunkat megünnepelendő. Tony és Rebeka, a tulajok megmondták, melyik nap lenne alkalmas. Meghívottak sorát összeállítani, lenyomozni azokat, akik nem a Facebook-on érhetők el, kellemes volt a tervezgetés. Azt már csak pirulva árulom el, hogy egy Hárfa nevű vendégházban foglaltam szobát az eskütétel napjára, no nem a neve miatt, az véletlen egybeesés, de közel van a konferenciaközponthoz, s szimpatikusabbnak tűnt a többinél.. A meghívók kiküldésével értem el Anizt, régi kolléganőmet az Üzemből, s kiderült, éppen Mexikóban van, néhai apja könyvéhez készít fotókat. Kihalóban lévő mesterségekről, azok művelőiről fog szólni a könyv, s ennek ...

Nagy meglepetésünkre pár hete barna, hárfás borítékokat kaptunk, ugyanazon a napon, mind a ketten. Aznap nem néztem postát, el voltam foglalva a  melóval, V. hozta be őket délután. Néztünk egymásra a barna, hárfás boríték felett, ami akár lehetett volna szerelmetes levél is az adóhivataltól, de az övére a CITIZEN szót nyomtatták, amig az enyémen csak egy kézzel firkantott, aprócska "citz" volt. Igéretes! Bontottam az enyémet, V. kivárta, mi van benne, egy vékony lap csak, elutasítás lenne?  Jogi bükkfanyelven értesítenek, hogy ez a papír sem az országban tartózkodásra, sem utazásra nem jogosít, tévedés ne essék. Na, ez nem érvényes. A következő sor már ránk vonatkozik, az igazságügyi miniszter felajánlja (?) nekünk az állampolgárságot, ha hajlandó vagyunk befizetni a súlyos díjat és beküldeni két fotót, hátulján az azonosító számunkkal. Naná! Boldogan ugráltam, előadva a kiscsikós magánszámomat, s V.-t is erre biztattam. A meglepő az volt, hogy noha egyszerre küldtük be ...