Luggala szelleme kísért

Micsoda kalandom volt ma!

Még a hétvégén, amikor a meghívottak névsorát raktuk össze a Facebook-on, feljött oldalt a hirdetés, a Facebook-os apróhirdetések között: egy hölgy árul(t) meglepően olcsón moher és gyapjú fonalakat, egészen vékony szálúakat, nagy papírhengerekre tekerve, amolyan gyári kiszerelésben. Jó alaposan nézegettem a fotókat, mert meglepőnek találtam az árat, próbáltam megnézni, merre lakik, mert bizonyos lakóhelyeknél az ember tudja, hogy az áru bizony úgy esett le egy kamionról... Vettem már ezt-azt a FB-os piacról, egyedül a nyomtatónknál volt kellemetlen érzésünk, amikor elmentünk érte, fura volt a környék, és a helyiek...

Csak megrágtam magammal a dolgot, s üzentem a hölgynek, van-e még az "őszies színárnyalatú" fonalakból. Csak sokára válaszolt, hogy igen, bőven van még, s megbeszéltük, hogy ma elmegyek érte. Elküldte az Eircode-ját, ami a helyi irányítószámnak felel meg. Hála az Égnek, hogy most már ilyen is van, mert eddig a postások erősen megszenvedtek a kézbesítéssel, hiszen vidéken-városban is bőven akad olyan cím, ami csak a ház nevéből és az út nevéből áll. De most minden épületnek saját irányítószáma van, s igen pontosan be lehet lőni az illető lakhelyét ennek segítségével.

"Majd kirakok egy fehér vödröt a behajtó elé" - üzente a hölgy, amikor írtam neki, hogy jól látom, hogy egy félreeső sokadrangú út mentén lakik? Nem volt olyan messze, a Google sensei segítségével megnéztem az utat, de a házat nem lehetett látni rajta. Végül rájöttem, a műholdas felvételen ott a ház, nem kell megijedni.

Délelőtt nagybevásárlás, az elvonuló eső nyomában autóztam, gyakorlatilag egy szivárványt kergetve, amitől piszok jó kedvem lett. Sajnos, a postás nem hozott igéretes levelet: ugyanis írtunk egy emailt az esküt szervező bizottságnak, hogy esküdhetnénk-e együtt, s valamilyen gyors ügyintézésbe vetett vak hittel vártam tőlük postai pozitív választ - hiába, csak V. új jogosítványát hozta (ami rekordidő alatt készült el). De valahogy fel voltam dobva, amin a szivárvány tartóssága, a csodaerős élénk színei is sokat lendítettek, dudolászva tologattam a bevásárló kosarat a nagybaniban, ez egy jó nap lesz, éreztem.

Aztán a gyors ebéd után elindultam a Wicklow hegység felé, szemerkélő esőben. A Glendalough felé vezető útról Annamoe falucskában nem a megszokott irányba kellett fordulnom, hanem egy mellékutacskára. Amin megdöbbentő módon majdnem minden tíz méteren jelöletlen fekvőrendőrök voltak lerakva, az amúgyis hepehupás úton a harmadik pattogás után lépésnyire lassítottam, nem akartam kárt tenni Julie-ban, amúgy is most viszem majd műszakira. Félreeső birtokok, kisebb-nagyobb házak, PRIVATE! - kiabálta felém itt-ott egy-egy tábla. Fent a dombtetőn az utasításnak megfelelően fordultam, s meg is láttam a vödröt. Ugyan csak másodszorra tudtam befordulni a háza elé, a meredek felhajtón, a nagy sárban, víztöltötte gödrök között, de csak sikerült. Romantikus birtokra keveredtem, rengeteg virágos edény, ápolt gyep, de sehol egy lélek, átfutott az agyamon, hogy V.-nek ugyan mondtam, hová megyek, de pontosan hová, azt nem...

Míg lezártam a kocsit, egy asszony kukkantott ki a ház mögül, mondván, arra menjek, ne a főbejárathoz, ahol úgy tűnt, minden ablak vastagon el volt függönyözve. A hátul lévő ajtónál izgatott kiskutya pattogott fel a térdemig, mindjárt megtudtam, hogy magányos, nemrég el kellett altatni a társát, egy öreg kutyát. Bent csudajó meleg, fotókkal teli előszoba, majd tágas, régimódi konyha, duruzsoló Agával, egybenyitva egy ebédlőszerűséggel, ahol csupa régi bútor, széles bőrkanapé, és hatalmas asztalok, egyiken jókora irattartó... Azon túl rá lehetett látni a ház ablakaiban sürgölődő madarakra. Minden ablakban volt etető, nem lehetett nem odakapni a tekintetet a sok villanó szárnyra.

Az asszony csevegős volt, kedves, szimpatikusnak találtam, eloszlott a gyanakvásom. A meleg házrészből átinvitált egy másik házrészbe, az oda nyíló kettős ajtónyílást vastag bélelt szőnyegszerűség takarta. Remélte, jól fel vagyok öltözve, mert ott se fűtés, se szigetelés! Jeges levegőjű, tömött helyiségbe jutottam. Mintha egy régiségkereskedésbe toppantam volna! Kiderült, ezzel foglalkozik, környékbeli bolhapiacokra jár, ott árul, nem műértő, egyszerűen csak ezzel foglalkozik. A padlástérbe pucér deszkalépcső vezetett, s egy hatalmas ágyon és a mellette lévő kanapékon ott voltak felsorakozva a fonaltekercsek. Rengeteg!

Hitetlenkedtem, a mennyiség láttán és megint csak az árak hallatán, mire elmesélte, a fonalak minősége garantált, olasz gyár termékei, van egy közelben lakó híres textilművész ismerőse, aki időnként "megun" színeket, árnyalatokat, s akkor odaadja neki a maradékot (a legtöbb szinte érintetlen tekercs volt). Majd guglizzam meg, ha nem ismerem a nevét, mondta. Lainey Keogh. Hogy az milyen kedves nő, nézzem meg, ezt a sálat is tőle kapta, "volt vele egy sapka is, de azt elvesztettem" - mondta, a kezembe nyomott egy kézi kötésű, habkönnyű sálat, szép sötétkék árnyalatút, áttört mintával. "Ilyen fonalból van, mint ezek... Nem merem neki megmondani, hogy elvesztettem a sapkát, egy vagyont ér!"

Aztán magamra hagyott, míg kiválogattam az öt tekercset, barnás, szürkés, bordó árnyalatokból. Évekre elég lesz! Aztán lebotorkáltam a deszkalépcsőn, lassan, mert járt a szemem, rengeteg ruha fogasokon, porcelánok, képek, könyvek (jaj!), edények, poharak, szépen elrendezve. Korábban említette, hogy járnak hozzá emberek rendszeresen, nyáron pedig az errefelé járó turistákat csalja be táblájával. Akkor nyitva a másik bejárat.

Kint aztán megölelgettem a még mindig lelkesedő kiskutyát, leraktam a pénzemet, mondván, ideje mennem. Sajnálkozott, hogy nem  kérek kávét, s lassan csak elindultunk az ajtó felé. Az előszobát rengeteg fénykép diszítette, főleg természetfotók, de megakadt a szemem egy viking hajón, aztán pedig a híres házon, a Luggaga birtok jellegzetes, fehér falú, csúcsos ablakú épületén. Mutattam neki, hogy nahát, ez a Viking-ek forgatásán készült, ugye? (Mert azt ott forgatták.) S ó, a Luggala (nem tudtam olyan íresen ejteni, hosszú ó-val a végén), sajnálkoztam, hogy eladták, külföldi kezébe került.

"Ismeri?" - kérdezte, s már folytatta is: -Ott dolgoztam három évig, Garech-nél." A "dobtam egy hátast" írná le legjobban a meglepetésemet. Nemrég néztünk meg V.-vel egy dokumentumfilmet a Luggala excentrikus tulajdonosáról, akinek olyan sokat köszönhet az ír népzene, s aki szerette volna, ha az ír állam veszi meg a birtokát, de drágállották. S addig húzódott a dolog, hogy később, a halála után a korábban kért ár alatt kelt el, egy másik excentrikus, média elől visszahúzódó ember, egy olasz gróf vette meg. De Brun-ról pedig itt írtam, a halálakor.

Margaret T. és Garech de Brun

Talán sejthető, hogy nem mentem ki az ajtón, hanem visszakerültem a nappaliba, a hatalmas irattartó elé. A  hölgy, Margaret iziben megmutatta a képeket, amikből gyűjteményt rakott össze egy esetleges későbbi dokumentumfilm számára: rengeteg fotót készített a házban, mint mondta, ha dolgozott, egyik kezében felmosórongy, másikban üveg pezsgő, a nyakában pedig a fényképezőgép volt. "Így dolgoztam, mindig" - mesélte - "a rengeteg parti idején, vagy ha takarítottam, vagy főztem, szerettem fotózni, ő pedig örült neki, ha mindenről kép készült."

Mutatta a kollázst, amit Garech de Brun több mint ötszáz nyakkendőjének fotóiból rakott össze, vagy a ház szép tapétáiból. A gyűjteményt a birtokon megforduló állatokról, a Lough Dan felé álló elhagyott házról, amit mi is láttunk, amikor V.-vel és Seamus nevű ismerősünkkel sok-sok éve arra kirándultunk. S nem értettük, miért hajt el bennünket a "gatelodge"-ban élő kapuőr, amikor magyaráztuk neki, a Lough Tay felé mutatva, hogy "mi csak körbe szeretnénk sétálni a tavat... (PRIVATE!!!) S fel voltunk háborodva, hogy ez a hatalmas birtok egyvalakié... Jöttek a fényképek a híres vendégekről, s kérdezte, kiket ismerek. Örültem, hogy a legtöbb írt felismertem. Ezért aztán rákérdezett, honnan jöttem, mióta is vagyok itt, s megjegyezte, hogy fura módon csupa külföldi érdeklődik a fonalak iránt, jött már olasz, francia, egy belga nő, aki sálakat köt, s a lánya eladja őket Belgiumban... én voltam az első magyar.

Dőltek belőle a történetek, én pedig már bántam, hogy nem mondtam igent a kávéra. Mesélt az egymást követő szakácsok soráról, mert sosem maradtak meg hosszú ideig. Ő ritkán főzött, csak ha vészhelyzet volt, reggelit készített csak, s süteményt. A ház ura "my little one"-nak, kicsim-nek hívta őt, s előfordult, hogy alig ért haza, jött a telefon, "My little one - vissza tudnál jönni, váratlan vendégek érkeztek...Bor kell, pezsgő, étel..." Talán ez is közrejátszott, hogy nehéz volt tartós személyzetet találni. "Az egyikük egy alkoholista volt -mondta felháborodott hangon - néha csak néztem, milyen furán főz, kérdeztem is tőle, Fabrice, biztosan így kell elkészíteni az ételt? Kacsát csinált, olyan volt mint a cipőtalp, ment a kukába... Amikor elment, a lakrészét üres üvegekkel telin találtam, csupa tömény, sehol egy tonik vagy ásványvíz..." Elismerte, hogy kimerítő volt dolgozni a házban, mindig fáradtan jött haza, s gyakran nehezen ment a munka, mert de Brun-nak mesélhetnékje volt, s feltartotta... de igen szerette az öreget.

Elmesélte még, hogy az olasz gróf elsőként jött megnézni a birtokot, ő pedig polenta tortával kínálta. "Igazán kedves ember volt, tudtam, hogy komoly vevő, mert megkérdezte, hogy megnézhetné-e a kamrát is... Mindenre kiváncsi volt. Örülök, hogy ő vette meg. Valahogy éreztem, ő lesz az igazi."

Ahogy beszélgettünk, többször mondta, örül, hogy ismerem Luggala nevét, s láttam a dokumentumfilmet, amiben ő is feltűnik párszor. (S ahogy rákerestem, az első kép, ami feljött, a fenti kép volt róluk.) Néha jelenidőben beszélt de Brun-ról, aztán azt mondta, mindig érzi, hogy vele van, figyeli, s megmutatta azt a kis festményt, amely az öregről készült, s amely az egyik ablakpárkányról nézett a nappalijára. Az volt az érzésem, nagyon szerette, szereti a fura urat, a híres Guinness család nagynevű leszármazottját. Amikor végül eljöttem, kedvesen búcsúztatott, talán örült, hogy beszélhetett egy idegennek szeretett alkalmazójáról. Megígértette velem, hogy megyek még, s alig értem haza a félreeső, tavaszi zöldtől-esőtől friss utakon, már írt, hogy most van nála egy nő, fonalakat válogatni, akinek a férje egykor vadőr volt a birtokon. "Garech küldi hozzám az új ismerősöket. - írta. - Mindig szerette összehozni egymással az embereket."

No, ilyen kalandom volt ma a Wicklow hegység egyik domboldalában...

Ó, és a lényeg: hazafelé kaptam egy emailt, amiben a szervezők értesítenek, hogy kéz a kézben, együtt tehetjük le az esküt V.-vel.