"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

A dekorációs ötletet a régi angol karácsonyi ének adta: Kellemes karácsonyi ünnepeket!

Lant letesz. Roham vége. Tapasztalatok levonva, számlák elküldve, béke, csend, nyugalom. *** A tegnap reggelt a postásra fülelve töltöttem, könyvcsomagot várva. Tegnap már annyira holiday-üzemmódban voltam, hogy nyafogva, elnyúlt képpel reagáltam V. kora reggeli ébresztésére. Ő még vitte az utolsó házikót az Üzembe, azt a házat, amire a lehető legtöbb édességet pakoltam fel, hogy ne maradjon meg túl sok a kissé optimistán vett 3 kiló cukorból. Shanna révén szert tettem egy új kliensre, s ő elégedetten beszélt a sütijeimről, s arról, hogy akkor majd Bálint-napkor megint jelenkezik. Kiváncsi vagyok, a nála hagyott névjegyek alapján jelentkezik-e nálam új vevő sütikért. Valahányszor ott voltam nála, vásárlókkal volt tele a bolt, remélem, jó kis karácsonyi bevétele lesz. Nehéz volt ott beszélgetni, mert a szemem állandóan járt, a sok szépséget vizslatva, simán el tudtam volna költeni a bevételemet a boltjában. S költöttem is, Stephanie-nak, piaci pótnagyimnak vettem születésn...

Azt hiszem, nem ez lesz az az este, amikor kirakom a karácsonyi koszorút az ajtóra. Odakint igen vad szél üvölt, néha meglepően durvát és nagyokat lök a bokrokon, s máris felgyűlt egy nagy adag levél az ajtó előtt. A macskák sehol, a délutáni enyhe és akkor még szélmentes, szinte tavasziasan lágy időben - 13 fok! - nyilván kint élvezték a szép időt, s most ki tudja, hova bújtak be a szél elől. Hiába hívogattam őket vacsorázni. (V. alighanem forgatja a szemét, amikor ezt olvassa, mert igen, van reggeli ideje és vacsora ideje a dögöknek.) Nem volt időm híreket olvasni, de most megnéztem, s lám, a szezon első, az ír meteorológusok által Atiyah-nak nevezett szélviharhoz van most szerencsénk. (Most vagy fejlődnek, és dúl a multikulti, hogy már nem Aoife vagy Aisling nevet kapnak a viharok, hanem ilyen egzotikus nevet, vagy kifogytak az A betűs nevekből... ki tudja.) A szél késő délutánra érkezett meg, se sebaj, gondoltam, legalább nem esik. Piac után becsomagoltam egy nagy adag süt...

Mint egy gyerek, úgy izgultam, s néztem az órát... Most indulhatnak az ügyvédhez, most olvassák fel a szerződést, most írhatják alá... Aztán jött a telefon, aláírták, a vevő fizetett, mindenkinek megvan a része. S kész. Elkelt a ház, amihez időnként fel-feltörő nosztagia köt(ött), évtizednyi emlék, vidám és kevésbé vidám, boldog és kevésbé boldog napok. Néhány kisgyerekkori emlék. Nagyanyám, nagyapám, anyám múltja. Az enyém. Nincs mese, ki kellett pakolni, mert az új tulaj máris dolgozik a házon. Ez is az öcsémékre marad, megküzdeni a régi vackokkal, Apu cuccaival, amit majd tárolni kell valahol, a sok fontos iratot, mert Apu - akárcsak én - nehezen szabadul mindentől, mert ki tudja, lehet még egy fontos sor egy több évtizedes iratban. Aztán képet is küldött öcsém, megpakolt furgon, rengeteg régi ajtó- és ablakkeret, s egy ismerős heverő az oldalára állítva a kölcsönkapott furgon közepén: pillanatnyi szívfájdalom, azon a kanapén üldögélt évtizedeket nagyapám, azon a rugós, középen...