"...Or to be a place that has got To be forgiven for its faults."

Tessék, már november van. Ami hideg szelekkel, nagy, átvonuló, igazi leszakadós záporokkal, és a "na még egyszer, csak azért is" lendületével virágzó rózsákkal, virágokkal érkezett. S V. megtaknyosodásával, aminek gyógykezeléséhez főztem a zsidó penicillint, vagyis a vödörnyi csirkelevest, bőségesen zöldségezve.  Reggel hideg van, délben napsütés, néha, az esők szünetében vakító színekkel szemet bűvölő szivárványok.  Az óraátállítással elérkezett az első "sötétben megyek-jövök" napja is. (Erről majd feltétlenül akarok írni egy szösszenetet, hogy milyen pénteken korán odasétálni/autózni a munkahelyemhez, s milyen eljönni a bezárófélben jövő Camden Street-en, hazafelé.) Voltak már kesztyűbe, sapkába burkolózott reggelek. Az Üzem elé menetrendszerűen odaszálló galambok most is jönnek a maroknyi napraforgómagért, maradék scone-ért, de ők a fény szerint kelnek, így most már akkor ott toporognak, amikor megérkezem.Így a reggeli rutin a villanyok/sütők felkapcsolá...

Ebben a váratlanul meghűvösödött időben Asturias-nak már csak az emléke él, most próbálom a fotókat feltölteni a Picasawebre. Ettünk fabadát (az ottaniak mindenféle "disznóságokkal" dúsított babgulyása), ittunk rengeteg cidrá-t (cider, almabor), ettünk jókora steak-et (mármint én, V.-nek sajnos, nem jött össze a steak-evés, mert a megkedvelt Casa Rufo-ban nem volt az utolsó esténken hely). Rengeteget autóztunk a hegyek között, fürödtünk egyet az óceánban, s jobbára néztünk kifelé a fejünkből, és próbáltuk befogadni a táj szépségét. Ide is felrakok pár jellemző képet, majd. Az időnk remek volt, kétszer esett csak, akkor is jobbára éjjel, és még a hegyekben sem kellett nagyon beöltözni. Sőt, rendszeresen bőven húsz fok felett járt. Az elég hamar kiderült, hogy a Picos de Europa igazából annak élmény, aki nem rest kirándulni, és felmegy a hegyi ösvényeken a vadonba. A falvak, városok viszonylag kicsik, erősen kihegyezve a turizmusra, a helyi jellemző termékeket/terményeket ...

Íme, két fotó, mindkettő a Service nevű, itteni vendéglátóipari magazinban jelent meg. Az egyiken főnököm, akivel az interjú készült, az Üzemről. Meglepett, hogy a sütim a kellék, hogy nem tortát eszik a fotón ("cake queen").  A másik a kávézóbeli csapatot ábrázolja. Emiatt a kép miatt facsarodott össze a szívem, ugyanis nem vagyok rajta. Amikor először mutatták a kollégáim, hogy nézd, milyen remek fotó, és de kár, hogy te nem voltál itt a fotózáskor, akkor csak rángattam a vállam, hogy ja, biztos nem voltam bent, vagy akkor jöttek, amikor már nem dolgozom. De azért hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem volt/van bennem némi szomorúság a láttán. Mert azért, ugye, mégis csak, jó lett volna közöttük állni, én vagyok ott a baker, vagy mi a fene. Nem esett jól, hogy senki nem mondta, hogy esetleg maradjak bent, vagy ugorjak be, amikor a fotós jön, és akkor rajta leszek én is a képen. Azt sem tudtam, hogy mikor jön. Tudom, véletlen, és nem rosszindulat, senki részéről, de ...

Pár hete a szokásos sűrű péntek folyt a Dump-ban (na jó, ne változtatgassuk kispiszkos munkahelyem nevét, maradjon csak Üzem, az mindent lefed). Volt rohangálás a részemről, idegeskedés, a szokásos péntekeim egyike, éppen romokban voltam, mert tudtam, hogy megint nem szabadulok el időben, megint túlóra, satöbbi, satöbbi. (Azóta ezt a kérdést sikerült lerendezni, s remélhetőleg javul a helyzet, legalábbis múlt pénteken egy órát sikerült lefaragnom a megint felgyűlt túlórákból, úgyhogy van remény).  Az asztaloknál sűrűn váltották egymást a népek, ilyenkor ebédidőben tele az Üzem, előfordul a sorállás is. Ebből a sürgésből jobbára csak a zajokat hallom, a folyamatos háttércsicsert, amit az emberek előadnak, mert én ugye, a pult fülé hajolok, legfeljebb akkor látom a tömeget, ha megfordulok, vagy át kell ügetnem a színen valamiért, tárolóhelyiségeink felé. Egy ilyen "megfordulok, átrohanok" során tűnt fel egy alacsony nő a vendégek között. Futólag már észrevettem, hogy m...