Nyaralás I.

Mjus végén, és június elején a St. James kórházban átestem egy agyhullámokat vizsgáló kísérleten, és egy 2x25 perces MRI-n. Utóbbi egy írországi magyar doki kutatásához kellett, adatgyűjtés, megnéznek mindent, ami rávilágíthat, hogy mitől lesz az ember beteg. A kórház a Beaumont-hoz hasonlóan egy város a városban, jól jött a tolókocsi a hosszú folyosókon való kerengéshez. 

E két vizsgálat miatt tolódott az utazásunk Angliába, és Magyarországra. De június 4.-én végre sikerült elindulnunk. Mantzi Meadhbh-re, vagyis Zajosanyukára lett bízva, s rohanás a komphoz. Amit életünkben először sikerült lekésnünk. Ha lett volna jegyünk, még felengedtek volna, de mivel nem volt, elhajtottak minket. Szerencsére volt egy másik hajó 3 órával később, aminek hűvös csendes szobájában nyugalomban ültük végig az átkelést Holyhead-be. Már ismerős volt a hely, többször kompoztunk erre.

Miért Anglián keresztül mentünk? A direkt kompok árai eléggé megugrottak Franciaország felé, valamint foglalás nélkül, szabadon akartunk rendelkezni az időnkkel. De a fő ok az volt, hogy meg akartuk nézni Jeremy Clarkson tv-s személyiség farm shop-ját és kocsmáját, s meg akartuk látogatni V. egyik régi barátját Londonban. Az első éjszakát a csodásan zöld welsh dombok között töltöttük, egy nyaralókomplexumban, ahol apró, egymáshoz tapasztott házikókban voltak elszállásolva a túrázók. A nemzeti parkban nagyon sok túrázót láttunk, javában tart már az idény.

Másnap aztán reggeli kávé egy kis kávézóban, ahol csakis a fekete főzetre volt kihegyezve a dolog, így reggelizni egy kicsike útszéli étteremszerűségbe vetődtünk be. Itt hallottam először két embert welshül beszélni. A kötelező hűtőmágnes beszerzése után autózás tovább a kocsma felé. Sajnos, a kocsma/vendéglő aznapra már teljesen le volt foglalva, így a mellette lévő sátorban beredezett boltból szerzett be V. néhány zacskó burgonyaszirmot és sört. Fura volt azon a helyen járkálni, amiről tegnapelőtt este még a tévében néztünk egy érdekes dokfilmet. Hűtőmágnes itt is akadt, piszok drágán, de muszáj volt beszerezni egy-egy mementót ittjártunkról.

A farm shopnál remekül meg volt szervezve a parkolás, az egész Európában és a UK-ben is érvényes blue badge-emnek (parkolási engedély) köszönhetően közvetlenül a bolt előtt parkolhattunk. Pechünkre látogatásunk napja szombatra esett, így nagy volt a tömeg, V. derekasan végig állta a sort, s vettünk pár apróságot. Ezzel le is tudtunk a rajongói kötelességünket, s aznap este Oxfordban aludtunk. Itt sikerült pofára esnem a szálloda tükörsima padlóján, ami frusztrált bőgési rohamot eredményezett, hiszen a semmin akadt meg a cipőm orra. Figyelmetlen voltam, ennyi az egész. 

Semmit nem láttunk a városból, mert nem akartam a bő 35 évvel ezelőtti emlékeimet elhomályosítani, s haladtunk tovább London felé. Helyette inkább elmeséltem V.-nek, mik történtek velem 1989-ben ebben a városban. Londonban aztán a keskeny, ámde nagy leleménnyel berendezett ház nappalijában beszélgettünk, s irigykedve csodáltam meg a csodás kertjüket, ahol hatalmas dézsákban nőnek a növények, még parányi kerti tó is van, vizililiommal... Egy igazi zöld oázis a házak közé szorulva, kértem is képeket, mert nagyon szép, és egyedien berendezett kert, árnyas kiülővel.

Aztán irány a Csalagút. Rokkantságomnak köszönhetően külön sávba tereltek, s elsőként szálltunk be a vagonba, ahol rajtunk kívül valahol messze elől csak két lakókocsi utazott. Alig fél óra, s máris Franciaországban voltunk, s figyelni kellett, merre és mekkora íven kanyarodunk az útra. Az este leszállta vészesen közeledett, így olyan szállást kerestem, ahol még adtak kaját, s így esett választásunk egy picike tengerparti településre. Az utolsó szabad, általunk megcsípett szoba sajnos az emeleten volt, kicsi, szűköcske szoba, de cserébe olyan vacsorát kaptunk, hogy csuda. Életem egyik legfinomabb tatárbifszteke került elém. 

Másnap reggel szolíd reggeli, aztán indulás tovább. Vagyis... V. reggel pakoláskor panaszkodott, hogy alig működött Róza kulcsa, s amikor el akarta indítani a kocsit, az meg sem nyekkent. Halott volt az akksi. Megpróbálta bebikázni egy külön erre a célra hozott mobil akksi segítségével, de abból Róza akksija úgy szívta le az áramot, mint éhes csecsemő az anyatejet. S utána megint semmi. Némi riadalom után V. a Goggle Translate segítségével próbált bikakábellel rendelkező autóst találni, de senkinek nem volt. Végül elküldték a közeli bolhapiacra, s ott talált egy ember, aki hajlandó volt odaautózni mellénk, s bebikázni Rózát. 

Innentől kezdve nyugis volt az utazásunk Koblenz felé, ott éjszakáztunk, abban a szállodában, amely kimagaslik a közeli dombokból, s ahol már kétszer voltunk. Vacsora egy magát görögnek beállító albán vendéglőben akadt. A vendéglő árnyas kertjében nemcsak a naplementét, de egy szinte életnagyságú trójai falovat is megcsodálhattunk.

Róza jól viselkedett, elindult reggel, s másnap reggel autóztunk tovább Sopron felé. Jó iramot diktált Róza, csak a bécsi elkerülő dombján intett be kecsesen eltartott kisujjal, s a sebességünk a lassú sávban egyre kevesebb lett. Alig maradt a hivatalosan jelzett 190 lóerejéből valami. Éppen csak felértünk a dombtetőre hatvannal, pár kamionnal a fenekünkben. Utána jött a klingenbach-i határátkelő előtti lejtő, ahol megint lassan araszoltunk Sopron felé. Itt is megúsztuk lerobbanás nélkül, de akkorra már nyilvánvaló lett, hogy új akksira van szükség. Így a Sopronban töltött néhány nap fő feladata Róza új akkumulátorának beszerzését jelentette. Öcséméknél aludtunk, s ott ismét megdöbbentett, mennyire megnőttek a fiai, mennyire emberesek már.

Könyvesboltos ismerőseimmel és barátaimmal való találkozás eléggé könnyesre sikeredett, teljesen elvesztettem az önuramamat a láttukon, s nem tudtam nem arra gondolni, hogy utoljára vagyok ott. Talán utoljára ülök ki a padra a bolt elé, hogy megcsodálhassam az egyre terjedő, sokfürtű szőlőt az ajto felett. Magamat sajnáltam-e, vagy őket, hogy szembe kell nézniük a lerobbant Kisrumpffal, nem tudom, de nehezen szedtem össze magam. Aztán azért sikerült beszélgetnünk, s újból nyugtázni, hogy a rajzom még kint van a falon. Könyvek is kerültek félretételre, pedig Isten bizony, csak két kötetet akartam beszerezni. 

Apámmal együtt ebédeltünk, nem voltak kérdései, azt, hogy mi bajom van, kis (kegyes?) tódítással írásban közöltem vele, még mielőtt Sopronba értünk. Ő bizakodik, hogy lesz gyógyszer, mondván, még fiatal vagyok, bármi megtörténhet. Én pedig nem hoztam tudtára, hogy időm véges.  Nem tudom, hogy meglepődött-e a botom, merev mozgásom láttán, rekedtes, erőtlen hangomon. Ha meg is lepődött, nem mutatta. Ennyiben maradtunk. 

Így kezdődött a nyaralás.