Kacsák és tehenek - Burns, Bend és Dél-Oregon
"A kacsákat írd meg, a tehenek lábai közt!" - bíztatott V., amikor levette a következő hűtőmágnest az ihlethez. A kacsákat, Oregonban.
Az, hogy a tengerszint feletti magasságunk mennyi volt, nem figyeltem, ennek később lett jelentősége, lekötött a vidék, az alacsony fűcsomókkal borított talaj: sehol egy lélek, sehol egy legelő marha, valahogy teljesen kihaltnak tűnt, s csak magunk voltunk. Meglepett a fák hiánya. Régen vasútvonal haladt errefelé, egészen Burns-ig, két alagúttal, de ennek már nyoma sem volt, már a síneket is felszedték, a múlt század elején.
Bevallom, nem volt valami érdekes a táj, s már kezdett estébe kanyarodni a nap, amikor egy Hines nevű településen néztem szállást. Az út nagyon sokáig egyenesen futott Burns felé, jobbra-balra öntözött szántóföldek... Illetve... ahogyan alaposabban megnéztük a földeket, a városkához közeledve azt tűnt fel, hogy áll a víz a mezőkön, az öntözőrendszerek lába alatt. Jobbra-balra nemcsak az árkok voltak tele csurig vízzel, de a mezők is, egyre nagyobb foltokban, majd - s szinte hihetetlen volt a látvány - a teljes mező víz alatt volt. Kacsákat láttunk úszkálni a mezőn, s később feltűntek a tehenek, akiknek - nekünk úgy tűnt a kocsiból nézvést - a lábai között kacsák úszkáltak, a legnagyobb békességben. A tehenek amúgy kb. térdig gázoltak a vízben.
"Te, mi a fene volt itt?" - kérdeztem V-t, egyre csak ámulva a rengeteg vizen. Folyót nem láttunk sehol, eltávolodtunk már tőle. Megnéztem a Google Maps-et, s ott már bizony pirossal be volt keretezve a környék, mondván, áradás történt, kerüljük el a települést, víz alatt vannak egyes részei. S megtaláltam a városkát övező folyót is...
Beértünk Burns-be, s bizony ott sok házat, birtokot homokzsákok vettek körül, az autóút mint egy töltés emelkedett ki a közepén, így autózni azért lehetett. Burns után mindjárt következett Hines, szinte egybeért a két városka, s ott volt a szállásunk éjjelre. A rendkívül csevegős recepciósnőtől aztán megtudtuk, hogy bár innen nézvést nem tűnik olyan vészesnek a helyzet, de a közeli indián településről ki kellett telepíteni a lakosokat, s sokak háza megsérült Burns-ben az áradás miatt, a folyóhoz közeli részeken. Itt Hines-ban már nem volt áradás, de azért figyeljük a híreket, a kiöntött Silvies folyó vize elárasztotta a környéket, s nagy esőzések is voltak... jöhet még víz. S ha végez, ő is visz két fölös matracot egy hotelbe, ahol az árvízkárosultak vannak elszállásolva... S a lányánál néhány megriadt macska talált menedéket.
Bár vacsorázni visszagyalogoltunk Burns-be, a víznek a homokzsákokon kívül nem sok nyomát láttuk. Hazafelé hangos békakuruttyulás hallatszott a közeli vásártelepről, ahol mesterséges tavakban éldegéltek a békák. A szálláson volt beltéri medence is, amit csak az előtérből egy nagy ablakon át csodáltam meg, s bár V. bíztatott, hogy menjek fürdeni, erről lemondtam. Egy nagyon kövér, hullámzó hájú bácsi mászott bele éppen a medencébe, amikor bekukkantottam... Pedig még türölközőt is biztosítottak a fürdőzéshez, de nem volt kedvem áztatni magam tele hassal.
Másnap aztán elhagytuk ezt a környéket, s gondolkoztunk rajta, hogy a fenébe lehet ez high desert, amikor áll rajta a víz? A választ később ebben a múzeumban kaptuk meg. De addig még bementünk Bend-be, hogy vásároljunk túraruhákat, s megkávézzunk. Kellemes bevásárlónegyedbe értünk be, a túrabolthoz, rengeteg virágzó fa alatt sétáló emberek, bár kicsit elszomorodtam, hogy nem volt a méretemre ilyen kockás ing, favágó stílusú, még gyerekméretben sem. Kiment volna a divatból?
Ilyesmi is került elénk.
A múzeum bejárata, V. utazó nemezelt baglyával.
Bend után délre fordultunk, a Crater Lake felé, de elénk került a High Desert Museum, aminek a hűtőmágnese inspirálta a bejegyzést. Egyforma magas, alighanem ültetett fenyők szegélyezték az utat, s a múzeum környékét. Sok időt eltöltöttünk itt, nagyon klassz hely, tágas bemutatótermekkel, bemutatva az itt élő indiánok történetét, a telepesek térfoglalását, a helyi flórát és faunát (bár az tényleg szomorú látvány volt, hogy a környéken élő kicsi baglyok be voltak szorítva egy üvegfalú, hálós tetejű vitrinbe...) Bőven rá lehetne szánni fél napot. A múzeum megmagyarázva, miért high desert (de inkább sztyeppe) ez a környék, s miért történhet meg, hogy sivatag neve ellenére megáll rajta a víz... Ugyanis jóval korábban vulkáni kitöréseknek köszönhetően nem is annyira mélyen bazaltréteg taláható, felette laza, homokos talajréteg, amin a víz átszivárog ugyan, de a bazaltréteg megfogja, s nem tud hova leszivárogni, tehát jön a áradás... Ha jól értelmeztem a magyarázatot, erről volt szó.
Nekünk, Baszkföld rajongóinak külön érdekesség volt hogy éltek itt baszk pásztorok, bevándorlók, s van is egy Basque nevű település Délkelet-Oregonban. Annyiféle nép elvetődött ide, szebb, jobb életet keresve!
A vidrákat és ragadozómadarakat nem néztük meg, V. igyekezett volna tovább délre, nagyon kiváncsi volt a Crater Lake-re. Ez az a tó, amit San Francisco-ból Seattle-be hazarepülő barátunk mindig látni szokott a gépről, amikor nem felhős az ég. Így aztán "csapattunk" tovább a highway-en, mellettünk egyre magasabb hegyvonulat, s végül az útforduló le a tó felé felé. Lapos legelők, farmokkal, keskeny út felfelé... Ahogy olvastam, ez az egyetlen olyan nemzeti park vagy látványosság, ahol egész évben tisztán tartanak egy utat, hómaróval, s fel lehet autózni egészen a tó (kráter) széléig. S lőn.
Egyre feljebb autózva megjelent a hó az út szélén, amiből egy idő után hófal lett, egyre magasabb, lehetett látni, hogyan túrta fel a gép az út két oldalára a havat. Aztán már csak nevettünk, amikor a hófal közé szorult út egy kiszögellésében megjelent a HATALMAS hómaró, a kereke magasabb volt, mint én, s a rajta lévő hólánc látványos nyomokat hagyott az aszfaltban.
S végül megérkeztünk a közeledő alkonyatban a kráter feletti parkolóhoz, ahol muszáj volt képet készíteni a hófalról. Egy helyen le volt taposva a fal, onnan éppen jöttek vissza turisták, így jöttünk rá, hogy a kilátáshoz oda fel kell kapaszodni. S fent, te jó ég, odafent hó, ameddig a szem ellát, s előttünk lent ott volt a tó...
Elképesztő látvány volt, a hatalmas kréter a közepén lévő kis szigetecskével (a kihalt vulkán csúcsával). Persze, minden bezárva, a máskor nyilván sűrű forgalmú vendéglő és parkoló s körút most mind-mind hó alatt...
A kb. 3 méter magas hófal a parkolóban, bagollyal és némi Napirajzos célzással.
Egy újabb autónyi turista érkezett, fiatal férfiak, akikkel V. beszélgetett kicsit, kiderült, itt fognak éjszakázni, északi fényt szeretnének fotózni. Mi elindultunk visszafelé, várva, mikor érünk megint olyan helyre, ahol működik a wifi, s tudok szállást foglalni éjszakára, Megjegyzem, a booking.com segítségével ez mindig sikerült. Feltűnt amúgy, hogy a szobák ára nem áll arányban a minőségükkel. Aludtunk olcsón remek helyen, s drágább, de potsék helyen.
Aznap Klamath Fallsban aludtunk végül, ahová már erősen sötétedés után értünk, V. ki is nézte a szemét, már nem igazán szeret sötétben vezetni (később kiderült, új szemüvegre volt szüksége). Egy nemrég felújított hostelszerűségben aludtunk, ahol a recepciósnőt csak némi kerengés után tudtuk megtalálni, szinte elbújt a túlságosan magas pult mögött, s nem látszott az utcáról. Ezért azt hittük, nincs ott senki, s mentünk még egy kört. Végül egy kint cigiző fickó magyarázta el, hogy nyitva van ám a recepció, menjek csak be...
A kései óra miatt csak egy kocsmában jutott nekünk vacsora, mert már bezárt minden. Igazi ír kaját ettünk az ír stílusú kocsmában, mely The Pikey névre hallgatott... (Ez a gúnyneve az ír travellereknek, s meglehetősen sértő rájuk nézve, de nyilván az Államokban ezzel nem törődnek, mint ahogy a St. Patrick napot is gyakran St. Patty-nak rövidítik, erős arcizomrángást okozva ezzel az íreknek.)
Itt - én ostoba - kipróbáltam, de minek, a földimogyoróvaj ízesítésű whiskey-t. Hiba volt! Csak a szálláson derült ki, hogy V. kártyájáról nem ment át a vacsora ára, így másnap visszamentünk kifizetni őket, így kései reggelire is volt időnk.
De legalább feljutottunk a kráterhez még sötétedés előtt!
Ami érdekességet akkor nem tudtam, az az Old Man of the Lake sztorija. Van egy ősöreg farönk, amelyik állva, függőlegesen lebeg a tó vizében, s a szél mozgatja, ezért kvázi vándorol a tóban, s mindig kiáll belőle úgy egy méter. Senki nem tudja, miért nem fekszik el, ahogy a farönkök szoktak. A feljegyzések szerint legalább 1896 óta vándorol a vízben.
Megbeszéltük, hogy Kalifornia felé megyünk tovább, éppen csak beköszönve az állam északi csücskébe, hogy megnézzük a mammutfenyőket. Előző utunk során Klamath-ig jutottunk, le délre, most még délebbre céloztunk, Arcata felé.
Megjegyzések